Evangélikus Élet, 1976 (41. évfolyam, 1-52. szám)
1976-03-21 / 12. szám
ORSZÁGOS E VAN G ÉLIKUS HETILAP XLI. ÉVFOLYAM, 12. SZÁM 1976. március 21. Ára: 2.50 Forint Miklós Imre államtitkár köszöntötte Prőhle Károly professzort Dr. Prőhle Károly, az Evangélikus Teológiai Akadémia professzora, a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának főtitkára február 22-én töltötte be 65. életévét. Ebből az alkalomból az Állami Egyházügyi Hivatalban fogadta és köszöntötte Miklós Imre államtitkár. Elismeréssel szólt Prőhle Károly professzor hazai és nemzetközi szolgálatairól. A fogadáson jelen volt D. Káldy Zoltán, a Magyarország' Evangélikus Egyház püspökelnóke. Önfeláldozó szolgálat BÖJT FOGALMÁTÓL ELVÁLASZTHATATLAN A KERESZT. Böjt idején tekintetünket mindenekelőtt Jézus Krisztus keresztjére irányítjuk. „Hittel nézek keresztfádra. Üdvözítő Jézusom...” énekeljük az ősi böjti éneket és lelki szemeinkkel végigkísérjük őt a szenvedések útján Pilátus udvarától a Golgota hegyéig. S míg ezt tesszük, vele együtt átéljük a kereszt minden kínját és fájdalmát: hogyan roskadozott törékeny teste a kereszt alatt, hogyan szegezték oda kezét és lábát a durva fára, hogyan vérzett és szenvedett hat órán^át a kínok között is övéire gondolva, amíg ajkát elhagyta a végső imádság: Elvégeztetett, Atyám kezedbe ajánlom telkemet! De nemcsak Jézus Krisztus keresztjére emlékezünk böjt idején, hanem a saját keresztünkre is. Ha máskor nem is de böjt idején feltétlenül eszünkbe jutnak Krisztus Urunknak a tanítványokhoz-intézett szavai: Ha valaki követni akar. tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét és úgy kövessen! Így ha máskor nem is. de böjt idején mindig tudatosítjuk, hogy a keresztyén életnek feltétlen jellemzője a kereszt, illetve a kereszthordozás. Amikor arról beszélünk, hogy keresztyén hitünk középpontjában Jézus Krisztus keresztje áll, akkor nemcsak arra gondolunk, hogy Krisztus Urunk meghalt értünk a kereszten, hanem arra is, hogy nekünk is fel kell venni és hordozni kell a keresztet. DE HÁT MIT JELENT EZ KÖZELEBBRŐL? A legtöbb ember a kereszt felvételénél és hordozásánál arra gondol, hogy türelmesen vállalnunk kell azokat a szenvedéseket és megpróbáltatásokat, amelyeket Isten reánk mér, és amelyeket el nem kerülhetünk. Az egyik énekünk is ilyen értelemben szól a keresztről: „Tűrd kereszted mindhalálig. Legyen példád Jézusod. Jobb. ha szemed könnyben ázik. Mintha rád nap mosolyog." Vitathatatlan, hogy a történelem folyamán és ma is sokan merítenek erőt Jézus keresztjéből a szenvedések elhordozására. De csak ennyit jelentene Jézus szava: Ha valaki követni akar, vegye fel a keresztjét? A KÉRDÉSRE CSAK ÜGY FELELHETÜNK HELYESEN, ha megvizsgáljuk, mi Jézus Krisztus keresztjének az értelme. A kereszthez kétségtelenül hozzá tartozik a szenvedés. Aki ebben' kételkedne, gondolja csak végig, mennyit szenvedhetett Jézus, amíg elvérzett és meghalt a kereszten. Azonban Jézus keresztjének mégsem a szenvedés adja meg az igazi értelmét. Jézus keresztje nem elkerülhetetlen tragédia volt. hanem önként vállalat áldozat, amelynek célja az emberek java, öröme, békessége, egyszóval: üdvössége. JÉZUS KRISZTUS KERESZTJÉNEK EZ AZ ÉRTELMEZÉSE egészen más megvilágításba helyezi a keresztyének keresztjét, illetve kereszthordozását is. Amikor Jézus azt mondja, hogy ha valaki követni akarja őt, vegye fel a keresztjét, akkor tanítványait arra biztatja, hogy vállaljanak önként áldozatot másokért. Ez az önkéntes áldozatvállalás nemcsak a keresztyének életének, hanem minden közösségi együttélésnek az elengedhetetlen feltétele. A kereszt felvállalásával tehát Krisztus Urunk arra biztat, hogy önként, jó szívvel vállaljuk az emberi együttéléssel járó áldozatokat, vagyis életünket úgy rendezzük be. hogy ne csak magunkra gondoljunk, hanem elsősorban a körülöttünk élő emberekre legyünk tekintettel. Erre a másokra tekintő, áldozatvállaló magatartásra a közösségi élet minden területén szükség van. A családi együttélés el sem képzelhető enélkül. Ha a hitvestársak közül bármelyiknél hiányzik ez a másikért élő, másik öröméért, boldog-, ságáért mindent vállaló magatartás, akkor ott előbb, vagy utóbb törésre kerül a sor A házasságok zátonyra futásának e magatartás hiánya a legfőbb oka. De a nagyobb közösség, egy gyülekezet, egy falu, vagy egy ország népének együttélése sem képzelhető el e magatartás nélkül. Aki közömbösen tud elmenni emberek mellett, aki a saját erőfeszítésébe, munkájába nem kalkulálja bele, hogy nemcsak a maga fenntartásáért, hanem az egész társadalomért dolgozik, az nem találja meg helyét a társadalomban, azaz idegen test marad abban. S ha sok ilyen idegen test van egy közösségben, az az egész közösség harmóniáját, létét fenyegeti. Az egész emberiség együttélésének és jövőjének is ez az áldozatvállaló magatartás az alapja. Az emberiség alapvető feszültsége, az úgynevezett szegény és gazdag népek közötti feszültség kiegyenlitésének egyetlen módja van, hogy a gazdag népek tudjanak áldozatot vállalni, lemondani azért, hogy a fejlődő országok is elérjék, vagy megközelítsék a fejlett országok gazdasági és társadalmi színvonalát. AZ ÁLDOZATVÁLLALÁS mindig lemondással, tehát szenvedéssel jár. Ezért mondja Jézus: Ha valaki követni akar, tagadja meg magát és vegye fel a keresztjét. Az ember saját erejéből nem is képes erre az önmegtagadó lemondásra. A Jézus keresztjére való nézés, illetve annak átélése, hogy Jézus értünk vállalta a. kereszt áldozatát, azonban képessé tud tenni bennünket erre az áldozatvállaló magatartásra. Jézus keresztjének erejéből a keresztyének egész sora tudta felvenni és hordozni a keresztet, méghozzá nem fogcsikorgatva és kényszerből, hanem megtapasztalva Jézus azon ígéretének beteljesedését, hogy az ő igája gyönyörűséges és az ö terhe könnyű. BÖJT IDEJÉN JÉZUS KERESZTJÉRE VALÓ FIGYELÉSÜNK, Krisztus szenvedésére való emlékezésünk adjon erőt arra, hogy ilyen értelemben örömmel vegyük fel és hordozzuk a keresztet. Dr. Selmeczi János Nairobiban igen erős hangsúlyt kapott az evangéliumhirdetés fontossága. Arias bolíviai metodista püspök mindenkit megragadóan szólt erről a témáról. Mielőtt előadásának leglényegesebb részeit és egész gondolatmenetét ismertetném. két megjegyzést kell tennem. Az egyik az, hogy Arias püspök végsősorban ugyanazt mondta, mint amit idehaza egyházunk vezetősége és én magam már két évtizede mondunk: Az evangélium hirdetésébe beletartozik a földi kérdésekkel, a társadalmi összefüggésekkel való foglalkozás is. Enélkül csonka az igehirdetés. A másik megjegyzésem az, hogy Arias püspök előadásában mindig az „evan- gélizáeió” szót használta, ami nála mindig az evangéliumnak az egész világ számára való hirdetését jelentette, nem pedig azt, amit idehaza sokan értenek rajta, nevezetesen „egyhetes igehirdetés-soro- zat”~ot. A püspök előadásában abból indult ki, hogy az Egyházak Világtanácsa „az egységet nem önmagáért keresi, hanem azért, amiért Jézus így imádkozott: hogy elhiggye a világ”. Vagyis, nem az a leglényegesebb — mondotta —, hogy a sokféle egyház egymásra találjon és együtt ma-, radjon, hanem mindennek abból a célból keli történnie, hogy az evangéliumhirdetés „előfeltétele” biztosítassék. Idézte, hogy az Egyházak Világtanácsa és a Nemzetközi Missziói Tanács 1961-ben való egyesülése mögött ez a gondolat állt: „Az egész egyház az egy evangéliummal az egész világ számára.” Arra is utalt, hogy az európai, amerikai és ázsiai ortodox egyházak képviselőinek 1974-ben Bukarestben tartott ülésén ez hangzott el: „Nem tehetjük, hogy csak magunknak tartsuk meg az Istentől jövő jó hírt. A nem prédikált evangélium nyilvánvalóan ellentmondás.” Szólt a püspök arról, hogy az ő bolíviai evangéliumi metodista egyháza 27 tézist fogalmazott meg ezzel a címmel: „Mit jelent az evangéli- záció Latln-Amerikában.” Ezekből a tézisekből idézek most néhányat: „Az evangé- lizáció Isten Fiának az emberek közötti folyamatos misz- szióján alapszik: Jézusnak abból a nagy parancsolatából származik, amelyet az egyházra hagyott. Az evangélizá- ció gyümölcse Krisztus testének felépítése ezen a földön; az egyház léte függ ettől. Az evangélizáció folyamatos feladat, alkalmas és alkalmatlan időben végezni kell. Nincs olyan helyzet, amely felmentene bennünket attól, hogy annak nagy tetteit hirdessük, áld a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el minket. Csak az Isten országának teljességben való eljövetele fog felmenteni bennünket az evangéliumhirdetés feladata alól." Régi sztorik? Arias püspök kritizálta az Egyházak Világtanácsát, mert szerinte az nem váltotta be azokat a reményeket, melyeket az EVT és a Missziói Tanács összevonásakor vártak. Ugyanakkor hangsúlyozta, hogy az evangélizációval kapcsolatban egyáltalában nem az az igénye, hogy az „ugyanazokat, a régi sztorikat isméNairobi „Hogy elhiggye a világ” Mortimer Arias püspök előadása telgesse ugyanolyan módon”, mint azt korábban tette és mintha a múlthoz képest semmi sem változott volna. Amikor ő az evangelizációs szolgálatnak szükségét hangsúlyozza, egyáltalában nem azt Ember-szilánknak prédikálunk? Arias püspök felvetette azt a kérdést, hogy „az ember melyik részének” szól az evanAfrikai asszony díszben a nagygyűlés megnyitásán igényli, hogy „mindent adjunk fel, amiben az ökumenikus mozgalom keretében az elmúlt 25 évben megpróbáltunk választ adni a mi világunk szükségeire és kihívásaira”. Vagyis, a püspök helyeselte az Egyházak Világtanácsának azokat az akcióit, amelyeket az elmúlt negyedszázadban a békéért, a társadalmi igazságosságért, a faji egyenlőségért folytatott. Az evangélizáció szerves része Arias püspök éppen az evangéldzációval kapcsolatban szükségesnek tartotta kijelenteni, hogy „eljött a pillanat, amikor tetszésünket kell. kinyilvánítani mindazért, amit az Egyházak Világtanácsa rajtunk és nevünkben tett a mai világ szükségeinek megoldásáért.” Melyek ezek? „Kitartó tiltakozás a szociális igazságtalanság, erőszak, faji megkülönböztetés és a népek elnyomása ellen a világ különböző területein; az igazságosság és megbékélés állandó kutatása, különösen is a Nemzetközi Ügyekkel Foglalkozó Bizottság által: faji megkülönböztetés elleni program; a nyugati világ missziójának leleplezése, melyben az imperializmus valami módon meghúzódik; válaszadás a világ napi igényeire; annak hangsúlyozása, hogy az emberek felszabadításáért és humanizálásáért vívott küzdelem nem idegen az Isten világa számára; állandó erőfeszítés az egyház és társadalom közötti kapcsolatban.”. A felsorolást Arias püspök ezzel a nagyszerű mondattal fejezte be- „MINDEZ MISSZIÓ ÉS AZ IGAZI EVANGÉLIZÁCIÓ SZERVES RÉSZE A MAI VILÁGBAN.” gélizáció. Üjra idézte ebben az összefüggésben a saját bolíviai metodista egyházának néhány megállapítását: „Az igazi evangélizáció teljes és összeölelő: a teljes evangélium hirdetése az egész embernek és az egész emberiségnek. Az evangélizáció az embert létének teljességében, tehát individuális és szociális, fizikai és lelki, időleges és örökkévaló összefüggésében szólítja meg. Ezért elutasítunk minden olyan kettősséget, régit és újat, amely redukálja az evangéliumhirdetést egy síkra, vagy egy „emberszilánkra” irányozza be, pedig ez az ember Isten képére és hasonlatosságára teremtetett. Nem fogadjuk el az evangélizációnak azt a fajta értelmezését sem, amely csak a „lelkek megmentésével” törődik és kizárólagosan csak az „egyén örökkévaló státusával” foglalkozik. Ez a koncepció nem kielégítő. Természetesen elutasítjuk azt is, ha az evangéliumot szociális fejlődési programmá egyszerűsítik le.” — Idézte a püspök Emilio Cast- ronak, a Világmisszió Evan- gelizáció Bizottsága elnökének egy mondatát: „A szociális igazságosság, a személyes üdvösség, a kulturális megerősítés. az egyház növekedése mind szerves részei az Isten mentő tetteinek.” A szó és tett együtt A püspök folytatta saját egyháza álláspontjának ismertetését más összefüggésben. „Az igazi evangélizáció lényegében valamiféle megtestesülés: igehirdetés szavakban és tettekben egy konkrét helyzetben. Az evangélium örök, de nem időtlen, vagy törté- netietlen. Az egész embert közelíti meg, annak minden összefüggésében (kontextusában). Ez egyáltalában nem jelenti azt. hogy a konkrét történeti helyzetek az evangélium tartalmának egy' részét képezhetnék.” Mindez azt jelenti, hogy az evangólizációt nem lehet egy formulára végezni, amelyet „vakon lehetne alkalmazni bármely helyzetben, de az sem lehet, hogy „az evangéliumi propaganda tiszta szócséplésévé" tegyük. Meg kell tanulnunk, hogy „az evangélizáció magába foglalja a kijelentést, a prófétai ítéletmondást, a személyes és közösségi bizonyságtételt, a bűnbánatra és megtérésre hívást és hívást arra, hogy váljunk a keresztyén egyház tagjaivá és részvételt a nagyobb igazságért és az emberi életért való harcban.” Hivatkozott az előadó ismét a Bukarestben múlt évben tartott ortodox konzultációba, amely megállapította, hogy míg „az evangéliumi bizonyságtétel végső célja a megtérés és a megkeresztelkedés”, addig vannak „közbeeső célok” is, mint a szeretet gyakorlása, a keresztyének és nem keresztyének közötti párbeszéd, a „társadalmi struktúrákban való aktív jelenlét”. A sirály és a kondorkeselyű Az előadó hivatkozott arra. hogy az Egyesült Államokban sok keresztyén ember olvasta mostanában Jonathan Livingstone „A sirály” (Seagull) című könyvét, mely egy „filozófus sirály”-ról szól. Bolíviában viszont az elmúlt évben „Mallko” nevű kondorkeselyűről jelent meg. egy könyv. Mind a két könyv a társadalomban és a gondolkodásban uralkodó nézetekre reagál. A sirály fitymálva kezdi elfogyasztani „reggelijét” a halászhajó körül. Közben ezt mondogatja: „A repülés a fontos és nem az evés”. A fiatal kondorkeselyű barlangjában, az Andokban korán elárvult, mert szüleit a parasztok elfogták és az állatkertbe vitték. A fiatal kondorkeselyü számára, miközben az éhség gyötri, az a legfontosabb, hogy enni tudjon és majd később, amikor tud, repüljön is. Mit üzen ez nekünk az evangélium hirdetésével kapcsolatban — tette fel a kérdést Arias püspök. „Azt, hogy tudjuk-e az evangéliumot hirdetni mind á túltápláltaknak, unottaknak, vagy öngyilkosjelölteknek, mind azoknak, akik éheznek és kétségeskednek megmaradásuk miatt. Tudjuk-e adni az evangéliumot egy amerikai Club tagjainak, a New York-i fiataloknak és a kalkuttai utcákon haldoklóknak? Kinek kell azt mondanunk, hogy „nemcsak kenyérrel él az ember” és kivel kell így imádkoznunk: „a mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma”. Úgy tudunk-e folytatni egy beszélgetést az emberekkel, mint akik „lelkek fülekkel”, vagy úgy tekintünk rájuk, mint akik „gyomrok lélek nélkül”? Egyformán tudjuk-e hirdetni az evangéliumot az elnyomottaknak és elnyomóknak. a szenvedőknek és sanyargatóknak. Más szóval: hogyan tud az evangélium autentikus lenni, vagyis hűnek lenni mind a Szentíráshoz, mind a valóságos emberhez, annak valóságos ösz- szefüggéseiben (kontextusaiban)?” K. Z.
