Evangélikus Élet, 1976 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1976-03-14 / 11. szám

REMÉNYTELENSÉG HÁ­ZA? — Ha valaki ma jönne hozzánk — nyíregyházi Élim Gyermekotthonba — látogató­ba. az újjáépítéssel kapcsola­té» felfordulás „reménytelen­né«” tűnő képével találkozna. Tátongó meszesgödör, téglara­kások és kavicshalmok nyug­talanító összevisszasága bizo­nyára sokakat meghökkente­ne. Pedig mindemögött ólío- munk és közegyházunk hallat­lan áldozata rejlik, amivél az itt gondozásra váró 40 gyer­mek részére igazi „otthont” szeretnének teremteni. S min­den — közel egy éve tartó — munka azt célozza, hogy a több évtizedes szolgálata során „reménytelenül” elöregedett Otthon megfiatalodva, a „re­ménység házaként” tölthe&se be szolgálatát. Nézzünk azonban a ma még kissé zsúfolt termek falai mö­gé. Keressük meg az ide össze­gyűjtött kicsiny életek szíve­ket indító elesettségét, mert akkor ismerjük meg igazán, kiknek ad otthont Élim? Ildikó teljesen vak, állan­dóan ágyban fekvő gyermek. Ügy kell etetni, mint egy pó­lyáit. De ha a nevét hallja, azonnal megélénkül s mosoly­ra derült arca némán is azt mondja, a róla gondoskodó szeretetré: köszönöm. Mária már nagylány, húsz­éves is elmúlt. Járógéppel tá­mogatott ízületei mégis alig- alig bírják el. írni-olvasni ta­lán sose fog, dé amikor éne­kelni kezd, boldog, elragadta­tott Isten-dicséreté mindnyá­junkat megszégyenítve tanít hálaadásra. Az Otthon üdvöskéje a 3 éves Hajnalka, most tanul be­szélni. S ha ilyen szépen ha­lad, 7—8 éves korára majd meg tudja mondani hol fáj, mit szeretne. Vannak gyermekeink, akik kicsi koruk óta nálunk neve­lődtek „nagy-leánnyá”. Azóta sosem voltak „odahaza” — nem is ismerjük a szüleiket. Még nem látták az édesany­jukat. Az édes szüleik „elfe­lejtették” őket. Mégis ők az Otthon '„szorgalmasai”. Min­denütt segítenek. S elmondha­tatlan az a szeretet, ahogyan gondjaikba veszik a gyengébb, gyámoltalanabb kicsinyeket. Ezekhez a gyermekekhez kö­zel kell hajolni — nem mesz- sziről nézni őket —, mert. ak­kor látjuk meg, hogy az Élim nem reménytelen életek zsák­utcája, hanem „reménység há­za”. REMÉNYSÉG SZOLGÁLA­TA. Honnan van erő ennyi sé­rült élet sebét bekötözni, eny- nyi éhes szív szeretetigényét kielégíteni? Hiszen itt nem­csak ápolónak kell lenni, ha­nem édesanyának is, nemcsak Teológiai Akadémiánk és a Hazafias Népfront Az elmúlt tanévben új épü­letébe költözött Teológiai Aka­démia intézménye jól bele­épült új környezetébe. A szé­pén rendezett Bosnyák tér­nek új színfoltja lett az új épület. A hallgatók 45 főnyi közössége, épp úgy, mint az Akadémia tanárai hálásak fő­városunk vézétőinék az új he­lyért és a megbecsülésért, amelyben itt mindannyian ré­szesülnek. A kölcsönös megbecsülés je­gyében vette fél a kapcsolatot némrég dr. Fabiny Tibor dé­kán és dr. Selmeczi János ott­honigazgató a Hazafias Nép­front XIV. kerületi Bizottsá­gának vezetőségével is. Az ősz folyamán meglátogatták Boros Károly zuglói lelkésszel együtt a kerületi bizottság elnöksé­gét: dr. Lukács Lajos főisko­lai igazgatót és Béjczi Gézáné titkárt, akik néhány héttel ké­sőbb a hallgatók Fórum-al­kalmán értékes előadással vi­szonozták a látogatást. A hall­gatók felszólalásaiban a lelkes Visszhang és a spontán jövő vastaps érzékeltetett valamit abból az őszinte, nyitott lég­körből és szolgálatkészségből, amely Akadémiánk hallgatói­nak és egész tantestületének is a népfrontmozgalomhoz va­ló viszonyát jellemzi. Ezeknek az egyre bővülő kapcsolatoknak a jelé volt vé­gül az a vetített képes előadás is, amelynek alkalmából feb­ruár 17-én a XIV. kerület' Népfront Bizottság részéről Köri László titkár és Szabó Bendegúz nv. gépészmérnök színes dia-képeket mutatott be Zuglónak a múltjából és lendületesen fejlődő jelené­ből. A hallgatók kifejezték készségüket, hogy társadalmi munkával is elősegítsék az im­már Miskolc nagyságú, 180 000 lakost számláló zuglói kerület további szépítését. F. T. Reménység szolgálata nevelőnek, de testvérnek is, meg barátnak. Csak ámulva és csodálkozva mondhatom — Isten iránti hálaadással — „mindenre van erőnk a Krisz­tusban”, aki bőségesen ad erőt ehhez a feladathoz is. Ebben a szolgálatban nem­csak azok állnak, akik közvet­lenül is részt vesznek a gyer­mekek gondozásában. Hanem azok is, akik Istentől kapott szeretettel készítik gyerme­keink ételét, mossák, vasal­ják tisztává ruháikat, meg gondoskodó kézzel takarítják s teszik otthonossá a termeket, szobákat Most mégis azokról szólok, akik napról napra Ott járnak a kis ágyak között. Akik 15 éves gyermekekét pe- lenkáznak. akik megbékítik a sírásra görbült ajkakat, ag­gódva simogatják a lázas homlokokat. Azokra gondolok, akik szót fakasztanak az ad­dig néma kis szájon, akik megtanítják, hogy kell hasz­nálni a kanalat, meg a fogke­fét s hogyan kell befűzni a rakoncátlan cipőfűzőt. Azokra, akik hallatlan energiát fordí­tanak arra, hogy megismer­tessék gyermekeinkkel a mun­ka örömét: egy szépen kihím­zett terítő, a gondosan rend­ben tartott udvar és vetemé­nyeskert közös alkotásában. Miért áldozzák az életüket, erejüket és szaktudásukat a gyermekeinkre? Hát érdemes? Hát nem „reménytelen” szol­gálat ez? — Hárman még dia­konisszaként kezdték ezt a szolgálatot, és egy „egész éle­tet” áldoztak az Élimért. Má­sok fiatalon vállalják ennek a szolgálatnak minden terhét és fáradtságát. S van, aki min­den nap a saját gyermekét hagyja részben magára azért, hogv a kicsinyeink között helytállhasson. A választ ma­ga a munka adja meg, amit ezek a testvéreink végeznek: a szeretetszolgálat mindig „re­ménység szolgálata”! Mert a szeretet sosem mond le a má­sik emberről, hanem hangosan bizonyítja: az életért megten­ni mindent — mindig „érde­mes”! HOGY MEGMARADJON ÉLIM. Nem egy intézményünk sorsáért vagyunk lázban mi most, hanem egész egyházunk szeretetszolgálatáért. Ezért jelképnek szánom, hogy Étim­ről beszéljek. Kevesen tudják ugyanis, hogy a Sinai pusztá­ban vándorló Izraelnek — a tűző nap hevétől eltikkadt s a szomjúságtól elepedt népnek — 12 életet adó forrást és 70 árnyékot nyújtó pálmafát, szóval életet és menedéket kí­nált ez az oázis. — Valahogy így adnak otthont, így nyújta­nak védelmet egyházi szere- tetintézményeink is, a munká­ban megfáradt öregjeink és gondozásra szoruló gyerme­keink számára. Csakhogy a szeretet életet adó forrásának belőlünk kell előbuzognia, s a védelmet, oltalmat kínáló krisztusi mozdulatnak a mi kezünkben kell kiformálódnia. Ezért Istennek Szentlelke a mi egyházunk népéből is kérési azokat a szülőket, akik gyer­mekeiket e félé a szolgálat fe­lé irányítják, ahogyan a bib­liai Anna, az Ürnak ajánlotta Sámuelt. Keresi azokat a hivő fiatalokat, akikre ráterítheti Illés szolgálatra hívó „palást­ját”. Azokat, akik meghallják Jézus tanítvánnyá formáló szavát: „kövess engem!” — Együtt könyörögjünk hát azért, hogy a Lélek hívása visszhangra találjon. Hogy ma is legyenek „ézsaiások”, akik hittel mondják: „imhol vagyok én, küldj el engem”; s „má- riák”, akik ezt Válaszolják: „íme az Űr szolgáló leánya”. Csizmazia Sándor Sinka István: SZIGETEK KÖNYVE Milyen gazdag, aki veszteni tud s alá tud hullani, mint csillag a sötétbe, á fekete világ-kút mélyébe, hova nem hallatszanak le sem az örömnek, sem a bánatnak hangjai. De ott mégis olyan birodalmát épít és úgy építi, hogy a sátánok rohamát is kibírja, hogy semmilyen világrengések ne döntsék lé. Öt fiatal — a gyülekezet előtt Budapesten a kőbányai gyü­lekezet februári szeretetven- aégségén teológus-est volt Dr. Selmeczi János, a Teoló­gus Otthon igazgatója, öt teo­lógiai hallgatót hozott magá­val, három fiút és két leányt. A terem asztalainak elrende­zése folytán úgy adódott, hogy a lelkészi pályára készülő öt fiatal szemközt a gyülekezet­tel ült egymás mellett kis sza­bad területén. A gyülekezet tekintete így állandóan rajta pihent az együttesen, s ami­kor a szolgálat sora — nem is egyszer — valamelyikre ke­rült, felálltában külön rásze- geződött minden szempár. Jelképesnek éreztem ezt a helyzetet. Az est élménysze- rűen adott személyes találko­zást a lelkészi szolgálatra ké­szülő fiatalok egyéniségével és lelkiségével. Ennek jelentősé­ge nem kicsi: így támadhat az egyház népében felelősségér­zet a teológiai hallgatók iránt, sőt — ami mindennél több — a szeretet melegsége és törő­dése. AZ EST SORÁN TULAJ­DONKÉPPEN ABLAKOK NYÍLTAK MEG a gyülekezet előtt, amelyekén át betekint­hettek a jelenlévők a lelkész- képzés műhelyébe: az ott fo­lyó tanulmányokba, a taní­tás céltudatos diakóniai teo­lógiai jellegébe és az egyház nemzetközi szolgálatára való felkészítésbe. De betekinthet­tek kicsit a jövő lelkészeinek a szívébe is, amikor például az egyikük arról beszélt: „Miért lettem teológus?”, meg amikor megnyilatkozásaikban még lehetett valamit érezni a saját gondolataikból és érzé­seikből is. Dr. Selmeczi János igazgató közvetlen, világos szavai az életteljes keretet adták, amelynek körvonalában elhe­lyezkedett a hallgatók vallo­mása, beszámolója, áhítata, versmondása és gitár kísérte éneklése. Külön érdekessége volt a teológusok kis csoport­jának, hogy a legfiatalabb nemzedéket képviselte és az ország különböző tájait is: Amriskó Mária másodéves, Fancsalról, Bencze Imre, első­éves. Budapestről, Mosoni Edit, másodéves, Miskolcról, Labor- czi Géza elsőéves, Győrújbarát- ról, Seben István elsőéves Kis­kőrösről jött a Teológiára. Öröm volt látni nyílt tekintetü­ket, bátor fellépésüket és hal­lani jó előadásmódjukat. A MŰSOR UTÁN, TEÁZÁS KÖZBEN, amikor már a ter­met mozgás és beszélgető zsongás töltötte be. látom ám, hogy odalép a teológusainkhoz a gyülekezet legaktívabb idős presbitere, és könnyes szem­mel, boldogan szorítja meg a kezüket. Benne volt ebben a kötetlen jelenetben, ahogyan az egész -gyülekezet — és egy­házunk — tekint reménységgel a Teológiai Akadémián jöven­dő szolgálatukra készülő fiata­lokra. V. I. ... Igen, a Te szád mondta, árvák csillaga, vesztesek királya, hogy, aki földi életét veszti, a túlsót, az égit megtalálja és él; és ama napon a koporsóját , a nagy trombitaszó felbontja... Annyit kérek még csak csendesen, mint esti szó, alig hallható hang, hogy ne vess el engem, földnek foglyát, hagyd, hogy rút arcom elmerengjen, s bocsásd meg: sáros lábaimmal közel mentem Hozzád. A „Szigetek könyve” című kötetből, 1972. A KERESZTYENEKNEK IS FELELŐSSÉGET KELL VÁLLALNIUK „Egyik feladatunk annak tisztázása, hogy mi az egy­házak felelőssége európai szinten” — jelentette ki André Appel, az elszászi evangélikus egyház elnöke, a LVSZ volt főtitkára, az Európai Egyhá­zak Konferenciájának jelen­leg egyik elnöke. Hangsúlyoz­ta, hogy a Helsinkiben aláírt záródokumentumnak az eg; házak számára is jelentőséi van, és komolyan fel kell tei ni a kérdést, hogy a keres tyének mivel járulhatni hozzá Európa megbékéléséhe hogy azután így példát szc gáltathassanak Afrika és L tin-Amerika számára, (epd) MODERN IPAR — ÉS AZ EGYHÁZ Foglalikozzék-e az egyház a kereskedelem és az ipar kér­déseivel ? Helge Brattgard svéd püspök szerint nemcsak helyes, hanem egyenesen pa­rancsoló szükségesség. A mindennapi munka sok ember számára csak az élet- fenntartás eszköze. Ez a felfo­gás ellentétben áll az egyház szemléletmódjával, jelentette ki a püspök, mely szerint a mindennapi munkának meg­van a maga értéke, ami hoz­zájárul a dolgozó személyes megelégedettségéhez. Ha hi­ányzik a munkából ez a meg­elégedés, akkor idegesség és általános elégedetlenség lesz úrrá az emberen. Az egyház minden dolgozót Isten mun­katársának tekint és a min­dennapi munka Isten tervé­nek egy része. Egy felmérés szerint Svéd­országban a dolgozók 66%-a vagy teljesen elégedetlen a munkájával vagy teljesen más jellegűt szeretne helyette. Örömmel veszünk részt a Hazafias Népfront munkájában Püspökeink körleveléből Egész társadalmunk készül a Hazafias Népfront szeptember­ben tartandó VI. kongresszusára. A következő hetekben az or­szág szinte valamennyi helységében, falvakban és városokban új Népfrontbizottságokat választanak, majd júniusban megren­dezik a Népfront budapesti és megyei küldöttértekezleteit. Sze­retettel kérjük a lelkészeket, felügyelőket, presbitereket és a gyülekezetek tagjait, hogy a maguk helyén örömmel vegyenek részt a Népfront gyűlésein. A Hazafias Népfront eddig is igen nagy és gyümölcsöző munkát végzett a szocialista nemzeti egy­ség kovácsolásában. A különböző társadalmi osztályokat és ré­tegeket, munkásokat, parasztokat és értelmiségieket, különböző világnézetű embereket tudott egységbe foglalni és egész népünk érdekében közös munkára mozgósitani. Az országgyűlés decem­beri ülésén elfogadta a V. ötéves tervről szóló törvényjavaslatot, amely népünk fejlődését szolgálja. Arra van most szükség, hogy a nemzeti egység még az eddiginél is jobban megerősödjék és egész népünk minden erejét latba vetve vegyen részt az ország­építő munkában, a közös cselekvésben. Ebben a közös cselekvés­ben való részvételre kérjük a gyülekezetek valamennyi tagját. Az ifjúság forradalma Jókai Mór 1888-ban a következő sorokat írta: „Negyven év múlva, akik politikával foglalkoznak, szeretik e szót »forrada­lom- elkerülni, s helyette az 1848—49-iki évek korszakát a -magyar szabadságharcz« czímével jelölik. Pedig nincs ok amiért meg kelljen tagadni a »forradalom« szót. A márczius 15-iki kezdeményezés, bármilyen szerény volt is eszközeiben és a megindítók személyében, mégis valóságos for­radalom volt — nem a trón ellen, de az összes fennálló in­tézmények ellen. Rögtöni átmenet nélküli lerombolása a régi rendi alkotmánynak, megszüntetése a nemesi előjogoknak, a jobbágyi terheknek, az adóviselés általánosítása, a dicasteriá- lis kormányzatnak felelős minisztériummal felváltása, az ab­szolutizmus megbuktatása, s annak helyébe a népképviselet emelése, az általános fegyverkötelezettség behozatala, a sajtó felszabadítása. Erdélyben a külön közjogi rendek megszünte­tése. Ez az -egy nap« több közjogi és társadalmi átalakulást idézett elő, mint amennyit rendes lebonyolítás mellett egy szá­zad alatt keservesen kivívhatott volna a nemzet. A legtisz­tább értelemben *•forradalom« volt ez .. EZEKBEN A SZAVAKBAN FOGLALTA ÖSSZE a nagy me­semondó emlékezéseit, miközben részletezte, hogy ő, valamint Petőfi. Irinyi, Vasváry, Bulyovszky, Egressy. Irányi, Vidacs és a többiek e sorsdöntő órákban mit tettek. Március 15-ét nem tudta feledtetni negyven esztendő, sem a hivatalos politika. Egyenesen megejtő az, amint 63 éves fejjel újra átélte az ese­ményeket — mindössze 23 éves volt, amikor társaival együtt szónokolt a pesti piacon, a Nemzeti Múzeum előtt —, és véd­te a millenáris Magyarországon már szalonképtelenné vált „forradalom” kifejezését. Védte az ö ügyüket, azt az ügyet, amelyért a legjobbak életüket áldozták. AZ „EGY NAP” KITÖRÖLHETETLEN EMLEKET a szem­tanúk közül még sokan melengették ebben az időben, de a hivatalos propaganda, az uralkodó irányzat március 15-e lénye­gét szépíteni, finomítani akarta. Félt a „forradalomtól”, félt attól, amit ez az egyetlen nap a pesti utcákon véghezvitt. S úgy válté, ha a nép szótárából törlik ezt a fogalmat, szívéből is ki tudják irtani, s a társadalmi feszültségnek, az események­nek és fejleményeknek merőben más irányt tud szabni. Sokáig így is látszott haladni a nemzet élete. A mélyben azonban tár­sadalmi földrengés moraja zúgott. És valahányszor válságossá vált az ország vezetése, mindannyiszor a „forradalom” jelen­tett egyedül és kizárólagosan megoldást. 1919-ben csak úgy, mint 1945-ben. NEMZETI FORRADALMUNK ELSŐ NAGY ÁLLOMÁSA kétség kívül az 1848-as volt. Ezt a forradalmat sikerült lever­ni. sikerült az 1919-est is megakasztani és éppen száz eszten­dőn keresztül minden haladó törekvést elnyomni. De az tör­vényszerű volt. hogy 1848 szellemét megsemmisíteni nem le­hetett. így történelmünk során talán először és egyedülálló je­lenség képpen az 1945-tel kezdődő forradalom végérvényesen diadalmaskodni tudott. A 48-as fiatalok álma? Igen, minden kétséget kizáróan. Mert mit is álmodtak? Idézzük ismét Jókait: „béke, egyenlőség, szabadság”. Ilyen tömören fogalmazta azt, ami jelenlegi életünk alapelve. Ezért tudunk lelkesen emlé­kezni a márciusi if jakra, a Pilvax-kávéház, a Nemzeti Múzeum előtti és a piaci eseményekre. Ezek a fiatalok egy évszázaddal korábban megtervezték a jövőt. ___________________________________Dr. Rédey Pál Már tii Yoipio hatvan éves Martti Voipio finn lelkész az elmúlt hónapban töltötte be 60. életévét. Nem tehetjük, hogy meg ne emlékezzünk ez alkalommal a nálunk oly szé­les körben Ismert „Marciról”. Nevét is magyarítottuk, any- nyira belenőtt a magyar tájba, egyházunkba, gyülekezeteink életébe. 1936—37-ben járt elő­ször hazánkban, ösztöndíjas teológusként. A sorban ő volt a hatodik. Meglepően gyorsan tanult magyarul, elmélyült ta­nulmányokat folytatott a ma­gyar egyházi életről — és fel­oldódott társai között a sopro­ni diákélet csínyeiben is. Ha­zatérve Finnországba biztos tá­masza lett mindmáig északra utazó lelkészeinknek, ő az, aki a tucatnál több finn ösztöndí­jas finn lelkész közül tanulmá­nyi éve után is a legtöbbször fordult meg hazánkban, két évtizede szinte másodévenként. A háború utáni változás tör­ténelmi szükségszerűségét frissen érezte át és értékelte. Tolmácsszolgálatával és érté­kes szakszerű véleményadásá­val számtalan esetben segített. A finn egyház is. a mi egyhá­zunk is bizton támaszkodhatott rá. Legutóob a rólunk készí­tett finn film teljes szövege lelkiismeretes és pontos fordí­tásának igen nehéz munkájá­ban, rólunk szóló tanulmányok és értékelések felgyűjtésével és rendelkezésre bocsátásával se­gített. Még fiatal korában le­fordította és kiadta a „Gyó­gyíts meg, Uram” című beteg- imádságos könyvünket. Hosszú éveken át volt a híres „Konvikti”-nek, a magyar ösz­töndíjas lelkészeknek is otthont adó diákinternátusnak igazga­tója, „apotti”-ja. Lelkészi dip­lomája van, de sohasem állt közvetlen egyházi szolgálatban. Kezdettől fogva a józansági mozgalom lelkes ügynöke, je­lenleg a finn antialkoholista szervezetek országos csúcs­szervének főtitkára. Mint ilyen, szerte jár a világban. Anya­nyelvén kívül magyarul, své­dül, angolul, németül folyéko­nyan beszél. És persze ért nor­végül, dánul. Szolgálatai elis­meréséül a finn köztársasági elnöktől a szociális tanácsos címet, az egyháztól pedig es- peresi címet kapott. „Joho!” — mondja finnül,, ha bonyolult, gyors elintézni­valót kap. s hozzáteszi magya­rul: „teringettét”! Ha meg bosszúság éri, megrázza fejét, beletúr immár fehér, dús ha­jába s kiböki: „a kutyafáját”! Kívánjuk hogy ezt miattunk egyre kevesebbet kelljen ki­mondani. Köszöntjük őt szere­tettel a hat évtized határánál, s kérjük szeressen továbbra is minket, maradjon meg mind­végig számunkra „a” Voipio Marcinak. D. Koren Emil

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents