Evangélikus Élet, 1976 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1976-11-07 / 45. szám

GYERMEKEKNEK.

A remeték atyja

A negyedik század elején, a

pogányok tömeges megkeresztel- kedésével nemcsak a tanítás lazult íel az egyházban, hanem megváltozott az erkölcsi élet is. A meggyőződés nélkül megke- resztelkedett pogányok nem vették komolyan Jézus tanítását a szeretetről és az alázatról, s ezért az egyház egyre jobban elvilá- giasodott. Ez ellen sokan úgy próbáltak védekezni, hogy kivonultak az emberek közül a pusztákba, vagy az erdőkbe és ott imádkozással és böjtöléssel töltötték életüket. Ezeket a világból kivonuló keresztyéneket remetéknek nevezték. E remeték közül legnevezetesebb volt Antonius, vagy amint magyarul nevezzük: Remete Antal.

ANTONIUS egy egyiptomi gazdag keresztyén család gyermeke volt. Korán árvaságra jutott. Húszéves korában, amikor egyszer istentiszteletre ment, azon gondolkodott, hogy az apostolok mindenüket elhagyva követték Jézust. Az istentiszteleten éppen a gazdag ifjúról szóló történetet olvasták fel. Antoniust nagyon szíven ütötte Jézus szava: „Ha tökéletes akarsz lenni, menj, add el vagyonodat, oszd el a szegényeknek és kincsed lesz a mennyben.” Az ige hatására Antonius eladta minden vagyonát, a pénzt pedig szétosztotta a szegények között. Ellátta magát hat hónapra elegendő kenyérrel és vízzel és kivonult a pusztába. Egy barlangban ütötte fel tanyáját. Itt élte le az életét imádkozással és böjtöléssel. Testét víz soha nem érte, ruháját soha le

nem vetette. Eledelt azoktól a keresztyénektől kapott, akik kijöttek a pusztába, hogy meglátogassák és megcsodálják őt.

Hosszú életében csak kétszer hagyta el a pusztát. Egyszer azért jött Alexandriába, hogy azokat a keresztyéneket erősítse és vigasztalja, akiket hitükért kényszermunkára ítéltek. Élete végén pedig Atanáziosz kérésére jelent meg egy alexandriai vitagyűlésen és a Szentháromságról tett bizonyságot. Ekkor már fogytán volt az ereje. Újra kivonult barlangjába és ott halt meg 356-ban 105 éves korában.

ANTONIUST KORA KERESZ- TYÉNSÉGE NAGYRA BECSÜLTE és csodálta. Sokan követték példáját és kivonultak a pusztába. Számos remete csoport keletkezett Egyiptomban, melyek felett a felügyeletet Antonius gyakorolta. Ez készítette elő a remeték közös életét. Kezdetben csak remete falvakat alakítottak, később azonban kolostorokat építettek.

Azonban bármennyire is tisztelt volt egyesek előtt a remeték életmódja, már abban az időben is sokan tudták, hogy nem ez az igazi keresztyénség útja. Mert Isten nem azt akarja, hogy elvonuljunk a világból és remeteségben éljünk, hanem hogy sze- retetünkkel szolgáljunk az emberek között. Krisztus Urunk főpapi imádságában így könyörgött a keresztyénekért: „Nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól.” (Jn 17, 15).

Dr. Selmeczi János

— SZÜLETÉS. Lehoczky Endre szentetornya—rákóczitelepi helyettes-lelkésznek és feleségének. Szabó Ágnesnek október 14-én Orosházán második gyermekük született. Neve: TAMÁS. KRISZTIÁN.

— HÁZASSÁGI ÉVFORDULÓ.

Buthy János és felesége, sz. Kálmán Eszter örvendező szivvel ünnepelték házasságkötésük 50 éves évfordulóját. Testvérek, rokonok és családtagok kíséretében istentiszteleten adlak hálát Istennek a vadosfai templomban, ahonnan 50 évvel ezelőtt indultak el a házasság útjára. Buthy János több évtizeden át volt a gyülekezet presbitere, s mindketten lapunk hűséges olvasói. „Mindeddig megsegített minket az Űr!”

— Hódos Árpád és felesége sz. Floderer Gertrud, a fasori gyülekezet tagjai november 7-én ünnepük házasságkötésük 40. évfordulóját. „Légy hű mindhalálig ...”

Bevezetés az Újszövetségbe

Márk evangéliuma II.

A szerző

A második evangélium szerzője Márk. Már eredetileg kettős neve volt: Janos-Mark. az Apostolok cselekedetei egyszer kettős newel (15, 37), máskor csak Jánosnak (13, 5), ismét máskor csak Márknak nevezi (la, 30). Annak a Marjanak volt a fia, akinek a házában az első jeruzsaiemi gyülekezet vezetői es tagjai uiöüazur összejöttek (Ap. Csei. 12, 12) és annak a Barnabásnak volt az unokaöccse, aki Pál apostolnak vájt a munkatársa (Ap. Csel. 13J. Amikor Pál és Barnabás az an- tiókínai keresztyének szeretet- adományát teivitték Jeruzsálembe, visszatérésük előtt maguknoz vették Márkot (Ap. Csel. 13, 13), aki velük ment az első missziói útra. Pergaban viszont — miért, miért sem — Márk einagyta oaet és visszatért Jeruzsáiemoe. Ez a tette volt az oka, hogy Pál és Barnabas későbe elszakadtak egymástól. Barnabás ugyanis azt akarta, hogy a második missziói útra is vigyék magukkal Márkot, de Pál ezt ellenezte és ezért Szakítottak egymással. Utóbb azonban Pál és Márk megbékéltek egymással és Pál „munkatársának” mondja (Eiiem 24) és Diza- lommal ajanlja a kolosséiaknak (Kol 4, 10). Sót a romai fogságban levő Pál, akivel mar Lukacs van, arra kéri Timóteust, hogy hozza magával Márkot is, „mert hasznát veszi ,a szolgálatban” (2Tim 4, 11). Ha Timóteus teljesíteni tudta Pál kérését, akkor Márk 63—64-ben juthatott el Rómába.

Márknak szoros kapcsolatai leheltek Péter apostollal is, mert Péter úgy beszél róla, mint „fiáról” (lPt 5, 3), aki vele van Rómában.

Még egy kérdésre kell felelnünk: szerepel-e Márk valahol a második evangéliumban? Bár neve egyszer sem fordul elő az evangélium szövegében, mégis igennel lehet erre a kérdésre felelni. 14, 51—52-ben ugyanis ezt olvassuk: „De követte őt egy ifjú, aki csak egy inget viselt meztelen testén: ezt is elfogták, de ez ingét otthagyva, meztelenül menekült el.” Ez az ifjú, a második evangélium szerzője: Márk lehetett. Itt tulajdoniképpen magáról írhatott, mert ennek a néhány

szónak nincs semmiféle összefüggése a gecsemánei eseményekkel, ezert a leirt esemény kapcsán az író személyes élményére kell gondolnunk. — Valószínű az is, hogy az utolsó vacsora Márk szüleinek házában volt és amikor Jézus tanítványaival elment az Olajfák hegyere. Mark is utánuk osonhatott — tálán kíváncsiságból, vagy a Jézus iránti aggódásból. Így szemtanúja volt egyes eseményeknek.

Az evangéliumra vonalkozó legrégibb híradások

Az evangéliumra vonatkozó legregibo adat Papiasz íuerapon- szi püspöktől szármázik (megh. kb. loU), aki közxéseoen Janos apostotra hivatkozik. Papiász ide vonatkozó feljegyzéseit auzeoiosz cézareai püspök (megh. 339-ben) Egyháztörténet című munkájában őrizte meg és azok így szórnak: „Ezt mondta az Öreg (ti. Janos apostol): Márk, aki Péter tolmácsa volt, mindazt pontosan feljegyezte, amire emlékezett, mégis nem abban a sorrendűén, amelyben ezeket Jézus mondta vagy cselekedte, ö ugyanis nem volt az Űrnak sem hallgatója, sem követője, hanem később — mint mondtam — Péteré. Ö pedig (Péter) a szükséghez szabta a tanítást, mégis nem úgy, mintha az Ür beszédeinek (folytatólagos és hézag nélküli) egészét akarná nyújtani. Azért nem lehet Márk hibájául felróni, hogy valamit úgy jegyzett fel, amint arra visszaemlékezett. Mert neki az volt a legfőbb gondja, hogy abból, amit ő hallott (Péterről), semmit ki ne hagyjon és hamisan ne adjon tovább.”

A most nem idézendő, más legrégebbi tudósítások is egyöntetű határozottsággal bizonyítják, hogy a második evangélium szerzője Márk, s ezt megerősíti magának az evangéliumnak a vizsgálata is. Bár Márk nem tartozott Jézus tizenkét tanítványa közé, életkörülményei mégis szinte kényszerítették az evangé- Tium megírására. Ha nem is volt állandóan Jézus közelében, mégis minden valószínűség szerint, mint jeruzsálemi lakos találkozott Jézussal, sőt átélte Jeruzsálemben a Megváltó szenvedésének egyes eseményeit is.

Annak a Máriának volt a fia, akinél az első jeruzsálemi gyülekezet tagjai sokszor összejöttek és így ifjúságától fogva szoros kapcsolatban volt olyanokkal, akiktől Jézus beszédeit, életének eseményeit többször is hallhatta. Mindezt betetőzte az a páratlan helyzete, hogy Péter apostolnak, tehát Jézus egyik legbizalmasabb munkatársa volt, de ugyanakkor munkatársa volt Pál apostolnak is.

Márk úgy készíthette el evangéliumát, hogy összegyűjtötte azt a hagyományanyagot, amit elsősorban Péter apostoltól hallott, azután nyilván mindezt összevetette azokkal, amiket más szem- és fültanúktól tudott, vagy maga látott és az így nyert anyagot a saját teológiai céljai szerint egységes egésszé formálta. Ezt az evangéliumot nevezzük „ő s- Márknak”, amelyet később egykét részlettel a tanítványutódok kiegészítettek.

A legrégebbi evangélium keletkezésének helyéről és idejéről még annyit mondhatunk, hogy az Rómában keletkezett, éspedig röviddel Péternek 64-ben bekövetkezett halála után.

D. Káldy Zoltán nyomán: V. J.

— VÁC—RÁD. Október 24-én teológusnap keretében dr. Selmeczi János otthonigazgató vezetésével Bencze Imre, Dóka Mária. Laborczi Géza és Tekus András hallgatók szolgáltak a gyülekezetben. Az anyagyülekezetben az istentisztelethez csatlakozóan színes program kíséretében számoltak be a Teológiai Akadémia munkájáról, a filiában pedig a teológusok programjának keretében az otthonigazgató tartott előadást. „Mennyiben evangélikus Teológiai Akadémiánk?” címen.

— HALÁLOZÁS. Hézer Bélá- né, sz. Fischhof Ágota 82 éves korában elhunyt. Csendben eltemették. „A szeretet soha el nem

fogy”.

— Telkes Tibor okleves építészmérnök 45 éves korában váratlanul elhunyt. Temetése július 10-én volt a Farkasréti temetőben.

A reformáció szülőföldjén 111.

TÍZ PERCNYIRE VAN EGYMÁSTÓL A KÉT HÁZ, a kettő között azonban 62 esztendő és három hónap pergett le: Eisle- benben vagyunk, ahol Luther Márton- született és meghalt. „Lutherváros” a hivatalos jelzőLuther életének utolsó színhelye

je ennek a helységnek is a Német Demokratikus Köztársaságban. A reformátor életsorsát fonó események szálad meglepően hozták össze egy városba az életút kezdetét ós végét. Luther szülei régi parasztcsaládból származtak, de Luther apja megélhetésük érdekében bányászként dolgozott. így került Eislebenbe a házaspár, háromnegyed év múlva már tovább költöztek a rézbányavidók másik közeli városába. Márton a csecsemőkorát töltötte csak szülőházában.

Ottjártamkor egy német házaspár érkezett tíz év körüli gyermekével. Bennünket vitt körül az emlékházmúzeum ottlakó fiatal vezetőnője. Megható volt, ahogyan Luther életét és jelentőségét apró beszédhibával, de belülről fűtött szavakkal magyarázta el, a kisfiú érdeklődését felkeltő módon. Másutt is tapasztaltam. hogy a Luther-múzeumok gondnokai nagy tárgyszeretettel ismertetik a reformáció ügyét a látogatókkal.

A várost pusztító tűzvész 1689- ben ezt a házat sem kímélte, de a földszintet — ahol annakidején a Luther-család lakott — megmentették. A Luther emlékét híven őrző város négy év múlva már újjáépítette az emeletes házat, s földszintjének nagyszobájában szegény ós árva gyermekek részére iskolát alapított. Luther szülőházához méltó tette volt a város polgárságának: a segítő szeretet az idők folyamán sok ezer olyan eislebend gyermeket nevelt a pici Márton családi otthonában, akik másként nem juthattak volna iskolázáshoz.

A szobákban Luther életével kapcsolatos ismertetőik, emléktárgyak; köztük néhányat még a tűzvészből mentettek meg. Egy kicsiny földszinti helyiség üres: ebben a szűk udvari szobában születhetett Luther. Jobb így, mintha korabeli, de idegen bútordarabok töltenék ki. Ezzel eszméltet: hatalmas ívelésű, hatásában világot átfogó élet bontakozott ki az egyszerű, szerény helyről! A szülőház rangját mindig csak a későbbi pálya adhatja meg. Borús idő volt aznap, amikor Eislebenben jártam. Az egykori ..Hosszú utca” — ma Luther utca a neve — 16. számú házra a

reformátor egész életének, az újkori egyháztörténetnek, sőt az európai történelemnek visszavetülő fényében ragyogott.

Pár lépésnyire tőle a Péter- Pál templom. Tömör tornyának időverte kőfalán egyszerű emléktábla hirdeti, hogy a torony aljának kápolnájában keresztelték meg másnap Luthert. Vastag fal mélyén gótikus ablak — ennyit láthatóik csak a keresztelés helyéből. hiszen a templom vasárnap ebédidőben zárva. Luther élete folyamán nem egyszer járt szülővárosában, bizonyára felkereste a keresztelőkápolnát is. Sehol nem olvastam, de tudom. Nem tehetett másként az. aki ismételten mondotta, milyen vigasztalást és erőt adott néki a megpróbáltatások és kishitűség óráiban a tudat, hogy „meg vagyak keresztelve.”

ÉLETE UTOLSÓ ÚTJÁRA A MUNKÁLKODÓ SZERETET HOZTA A VÁROSBA. Télviz idején, betegen is vállalkozott rá, hogy a viszálykodó Mansfeldi grófokat kibékitse. Három hét adatott néki itt még az életből. Sok tárgyalás után a halála előtti napon sikerült elsimítani a viszályt, amely alatt addig az ő „kedves földijei” is sokat szenvedtek. Közben négyszer prédikált, úrvacsorát osztott, két papot lelkésszé avatott a főtér melletti András-templomban, szemközt a keskeny házzal, amelynek első emelete két utcai szobáját bocsátották rendelkezésére alvó és dolgozó helyiségül.

Éjszaka lett rosszul. A tünetekből a mai orvostudomány megállapítja: angina pectoris,

szívgörcs. Álkóvos ágyából átván- saorgott a nappali szoba heverőjére. Mellette volt, másokkal együtt, egyik leghűségesebb munkatársa. Justus Jonas (az utóbbi a vezetekneve), tőle tudjuk a részleteket. És most ott állhattam én is a halotti szobában. A ház a századok viszontagságai közepette teljesen épen maradt az utókorra helyiségeivel együtt. A szoba sarkába, a pihenőhely felé nézek, s mintha egyre erősödőén hallanám az utolsó szavát: „Ja” — Igen. A haldoklótól megkérdezték: „Tisztelendő

Atyám. Krisztus és a tanítás mellett — ahogyan prédikálta — állhatatosan megmaradva akar meghalni?” Világosan lehetett megérteni a választ: „Igen”.

Egyik régi lelkószbarátomnak küldtem onnan haza képes levelezőlapon a szoba fényképét, és ezt írtaim rá: bárcsak megmaradnánk mi is utolsó leheletünkig ennek az igen-nek meg nem szűnő, hallható kimondásában — mások számára bizonyságtételül, önmagunknak az élet szövésekéül. Mert Isten igéje, ahogyan a folytatódó reformációban megismerjük és hirdetjük, életet és halált, jelent és jövőt átfog világosságával.

NÉHÁNY NAPPAL KÉSŐBB A VARÁZSOS SPREEWALD KÖZPONTJÁBAN, a vízi út megtétele után pár üres órám akadt. Vonzott, hogy az akkor kezdődött nyári forróságban sétáljak a kis folyóágak kies partján, mégis úgy döntöttem, átmegyek autóbusszal Gerhardt Pál templomához, Lübben-be. A városka nem vonzó hely, a késő-gótikus Szent Miklós-templomot is jellegtelen, egyhangú házak veszik körül. A templomban nem nézhettem meg Gerhardt Pál sírját, mert kapuját állványok fedik, éppen javítják. Oda lepek közel a torony előtt álló Gerhardt- szoborhoz, s megérint nagyobb csend, béke, belső öröm, mint amit a kánikulában az árnyas vízi világ adott volna.

Az életnagyságú bronzszobor két méternél is magasabb kőemelvényen áll. Ezen a talapzaton a név alatt az évszám: 1607— 1676. felette domborműszerű kiképzéssel nagy hárfa. Lám, „az aranyhárfa” — jut eszembe az énekköltőről szóló magyar könyv szava. Az egész kőalapzatot égőpiros virágok veszik körül. Üdén ütnek el a viharvert templomtól, a sötétszínű szobortól és a szürke kőtől. Friss életet visznek a látványba, s ünnepi keretet adnak a hétköznapi környezetben.

Most kezdem olvasni az alapzatra vésett ónekverseket. Mindegyik oldalon más énekéből van az idézet. A főhelyen egyik legkedvesebb énekem üt szíven, eredeti szövege még mélyebb, mint ahogyan mi ismerjük. „Hagyjad a jó Istenre...” A talapzat jobb és bal oldalán a 352. énekünk 7. verse és a 111. énekünk 2. verse. A hátoldali énekvers nincs meg magyar fordításban. így kezdődik: „Istennek hála, felhangzott a nemes béke- és örömszó ... ” Felnézek a magasba: Gerhardt Pál alakja mögött összetört ág^ú- cső és felnövő búzavetés jelképezi a gyötrelmes harmincéves háború végét, amely életének 41. évében köszöntött be.

Az énekköltő magányos, csendes életalkonyának színhelyéről, lelkész) szolgálata utolsó nyolc esztendejének temploma elől távozóban, a koráldallam kísér és a 37, zsoltár 5. versét rezegted bennem: „Hagyd az Űrre utadat... ”

Veöreös Imre