Evangélikus Élet, 1975 (40. évfolyam, 1-52. szám)
1975-03-16 / 11. szám
ORSZÁGOS E VAN G É LIKUS HETILAP XL. ÉVFOLYAM, 11. SZÁM 1975. március 16. Ára: 2.50 Forint Kötelező a haladás Zsid 6, 1—12. Nincs olyan gépjárművezető hazánkban, aki ne ismerné azt a köralakú, kék alapszínű táblát, amelyben egy fehér nyílhegy található. Hivatalos KRESZ nyelven ennek a táblának a jelentése: „kötelező haladási irány”. Mai igénket nyugodtan felfoghatjuk úgy, hogy Isten böjti utasítást tartalmazó, a keresztyén életet szabályozó táblája, amely mindannyiunk számára megmutatja az Isten akarata szerinti kötelező haladási irányt. A KERESZTYÉN HIT LÉNYEGE, hogy az nem holt elmélet, hanem Isten által meghatározott útvonalon való előrehaladás. Sokan ott tévesztik el a hit útját és zsákutcába jutnak, hogy azt hiszik, a hit nem egyéb, mint beidegzett hitreflexeknek az unos-untalan való gyakorlása, üresjáratban, haszontalan „szal- macséplésben”. Éppen ezért az így gondolkodók nem is érthetik a böjti megtérésre való felhívás igazi, belső lényegét. A megtérés gyökeres 360 fokos irányváltoztatást jelent és egy új irányban való tudatos továbblépést eredményez. Nem önmagam körül forgó életstílust, hanem a mindennapi élet kisebb vagy nagyobb szolgálataiban kiforró új életformát. Tehát böjtben élő. Istentkereső ember a mi Megváltónktól utasításként megkapja a kötelező haladási irányt, mégpedig az embertársaink számára végzett értelmes, hasznos szolgálat sokszor talán kicsinek tűnő, de Jézus számára mégis lényeges és nagyra értékelt alkalmaiban. A HIVŐ KERESZTYÉN EMBER nem ragad le a múltban, mert tudja, hogy megbocsáttattak bűnei, hanem bizton előre tekint kitágult perspektívában. Tehát mindig a jövőre nézve cselekszik. Krisztus útján visszafordulni, megfordulni tilos! Aki tudja és ismeri egyházunk útját e világban és ennek ellenére mégis vissza akar fordulni, annak a hitélete súlyos krízisbe kerül. Erről az útról való visszafordulás frontális ütközést jelent, amelynek vége igénk szerint a halál, mert ez Krisztus meggyalázása. Isten igéje egy hasonlattal mutatja meg a pozitív keresztyén élet rendeltetését. A világ földjébe bevetett hasznos növénnyé kell válnia az igazi keresztyén életnek. Ezt a rendeltetést szánta az értünk keresztet vállaló Jézus Krisztus e földön szolgáló egyházának. A szolgáló szeretet gyümölcseit kell megteremtenie az egyház hivő seregének. Jaj annak a keresztyén csoportnak, akik a szeretet jó és élvezhető gyümölcsei helyett csupán töviseket tudnak mások lábai alá rakni és haszontalan gaznövényeket terem az életük. Az ilyen embereket megismerik és végső soron megvetik. Amint az értéktelen gaznövényeknek megégetése a sorsa — úgy figyelmeztet az ige arra, hogy az önmaga dicsőségét kereső ember, aki nem hajlandó áldozatot vállalni az emberi közösségben, nem a kegyelmes Megváltóval, hanem az ítélő Bíróval találkozik élete végén! AZOK A KERESZTYÉNEK, akik komolyan figyelnek Isten igéjére és az igének nemcsak hallgatói, hanem cselekvői is. megkapják úgy. mint Ábrahám Isten előlegezett bizalmát. Aki vállalja a földi életében a krisztusi életformát, tehát áldozatos szeretettel tud élni és munkálkodni családjáért, egyházáért, magyar népünk jólétéért, az emberiség nagy családjának boldogabb jövendőjéért, az az ember a Krisztusért Isten előtt nagyra értékelt és megbecsült ember. Ez az életforma nem csillogás, de mindennapi áldozatvállalás. Lehet, hogy sokszor meg nem értéssel találkozik ez az életstílus, de az isteni nagy „zárszámadáskor” veszi el jutalmát. Végre minden keresztyén embernek meg kell tanulnia a nagy leckét, hogy Istent szeretni nem lehet „légüres térben”, hanem a mindennapi életben embertársainkhoz való viszonyunkban kell az istenszeretetünknek ember szer etetben lecsapódnia. Mennyire időszerű ma is nagy reformátorunk, Luther Márton tanítása, amikor arról beszél, hogy egymás Krisztusaivá kell lennünk. Amint Krisztus szeretett minket, úgy kell egymást szeretnünk, egymással jót tennünk. A KÖTELEZŐ HALADÁSI IRÁNYNAK az a nagy előnye, hogy aki megtartja, az balesetmentesen vezet. Annak az embernek az élete, aki igazodik az ige „KRESZ szabályaihoz”, áldott lesz az élete. Mások számára áldást, békességet, erőforrást és az emberségbe vetett bizodalmát jelent. Az ilyen embereket nevezi Pál apostol az „Isten fiai”-nak. Ezekről vallja azt, hogy az egész teremtett világ várja az Isten fiainak a megjelenését. A nagykorúvá lett világban ilyen nagykorúvá lett keresztyén emberek szolgálata az áldott szolgálat. Érdek nélküli, hátsó gondolat nélküli, önkéntes. Isten szeretetétől indított szolgáló egyháztagokra van szüksége egyházunknak, népünknek és az egész világnak. Erre indítson mindannyiunkat minden, a mára irányított igehirdetés. Az időszerű igehirdetések tükrében mérjük le életünket, hitünket, megtérésünket, hogy az valóban igazi hit-e, igazi megtérés-e? Tartjuk-e a kötelező haladási irányt, a jövőre tekintünk-e. vagy visszafordulunk arról az útról, amelyről felismertük, hogy egyezik Isten akaratával? Nem szabad visszafordulni, mert az egyenlő a halállal! Kérjük Istent, hogy hasznossá lehessen életünk mások számára és szolgáló szeretetben gyümölcsözhessen. Bizalmat kaptunk Istentől ehhez az életformához. Kérjük öt, hogy az idei böjtben az életünk áldás lehessen. Garami Lajos DR. VÁMOS JÓZSEF VENDÉGELÖADASAI HELSINKIBEN MUNCZ FRIGYES EISENACHBAN Az NDK-beli Evangélium Egyházak Szövetségének Bel- missziói és Segélyosztálya rendezésében március 31-től április 4-ig pszichiátriai szakkonferenciát tartanak Eisenachban. Egyházunk képviseletében Muncz Frigyes lelkész, a Budai Szeretetotthonok igazgatója vesz részt a konferencián. Harminc éves a ferencvárosi templom Erre a niapra sokáig fog emlékezni a ferencvárosi gyülekezet. S erről az eseményről csak megrendült hangon lehet vallomást tenni. Mert a ferencvárosi gyülekezet talán egyetlen olyan a magyarországi evangélikus egyházban, amely a második világháborúban született és templomának „alapkövét” a főváros felszabadulása rakta le. „Háborúban, pusztító, gyilkos, kegyetlen háborúban — amely végigsöpört kerületünkön is —, születtünk. Arasznyi történelmünk véres emlékekkel van tele. A háborúban születettek mindenkor szegények voltak. Így mi is. Nincs hatalmas katedrálisunk, nincsenek a múltból ránkmaradt antik értékeink, nincsenek milliókat érő vagyontárgyaink. Mi szegények, de fiatalok vagyunk. Egyidősek a romjaiból újjászülető, felszabadult kerületünkkel, illetve fővárosunkkal. És ahogyan fejlődött, szépült, növekedett fővárosunk, úgy fejlődtünk, szépültünk, növekedtünk magunk is. Lényegében önerőnkre utalva. És ha nincsenek is történelmi értékeink, de van szívünk. Szíve van ennek a gyülekezetnek, amelynek értékét nem lehet forintban kifejezni.” Ez a vallomás hangzott el február 23- án a Ferencvárosi Egyházközség jubileumi ünnepségén. MERT JUBILÁLT EZ A GYÜLEKEZET. Felidézte azt az izgalmas pillanatot, amikor éppen harminc esztendeje, egy fagyos februárvégi vasárnapon néhány emberrel „birtokba vette” néhai dr. Halász Kálmán lelkész azt a félig romos szobát, amelyből később templom lett. És valamit átélt a gyülekezet néhány száz embere ezen a mostani februári vasárnapon abból, ami harminc éve végbement. Lehet-e csodálkozni azon, hogy összeszorultak a szívek, könny szökött a szemekbe, amíg mint megsárgult fényképen, keresték magukat az emberek az utcáknak nem nevezhető romok között. Mert akkor még szinte el sem neműit a fegyverropogás, aknák sivítása, az ágyúdörej — hiszen a főváros február 13-án szabadult fel —, ott bolyongtak az üszkös romok között rongyokba bugyoláltan, babakocsira, szánra kötözött megmentett motyóval, kerülgetve a holttesteket, lótetemeket, s keresték az összeroskadt ház alatt hozzátartozóikat, élethez szükséges eszközeiket. Jaj, ezt nem lehet elfelejteni soha! Igen, Ilyen körülmények között bukdácsolt néhány ember a Thaly Kálmán utca 28. alá, egy földszintes helyiségbe, amelynek tetőzetét megtépte a légnyomás, s a kitört ablakon keresztül befütyült a fagyos februári szél. A fiatal nemzedék komoran pásztázta a múltat. Mert ebben a pillanatban volt ennek a gyülekezetnek a születése és ebben a pillanatban mélyről szakadt sóhaj közepette találta meg hajlékát és álmodta meg a jövendő templomát. A háborúban sok gyönyörű templomunk pusztult el, még több rongálódott meg, de egy sincs Magyarországon, amely éppen ebben a pillanatban született volna. Ez a templom most harminc éves. Erre az ünnepélyes alkalomra jött el a Déli Egyházkerület püspöke, D. Káldy Zoltán, aki az istentiszteletet tartotta, az egyházkerületi felügyelő, Szent-Ivány Ödön, az országos főtitkár, dr. Karner Ágoston, a Teológiai Akadémia dékánja, dr. Vámos József, a Pesti Egyházmegye esperese, Virágh Gyula és felügyelője, Péter Lajos, valamint számtalan vendég. ALIGHA ÜLT SZÓSZÉK ALATT ilyen forró hangulatban gyülekezet és aligha nyűgözte volna le ennyire az alkalom nagyszerűsége, sőt aligha hatott volna meg az igehirdetés aktualitása, mint ez. Hallani és átélni mindazt, ami születéstől napjainkig történt, valóban IsD. Káldy Zoltán püspök az oltár előtt A gyülekezet ten gyülekezetét, népét szerető csodája és kegyelme. De mintha az igehirdető püspök maga is a Szentlélek Űristen eszközeként menetelt volna együtt azon az úton, amelyen a ferencvárosi gyülekezet. Az ezékieli (az alapige Ezékiel 34, 11—22) prófécia pásztora valami hallatlan biztatással mutatott a jövendőre. Ez a jövendő még most is lappang a tegnapok óráiban. S a háború, ostrom szétszórt nyáját, a pincékből előmászott, reményeiket vesztett embereket összeterelte és kijelölte számukra a lelki otthont. A püspök a tegnapokban tallózgatott. Az emlékezés rozsdás zárait leverte: „tudjátok-e, hogy egy albérleti szobában kezdtétek, iskolában folytattátok, lelkészlakásban, óvóhelyen húztátok meg magatokat, míg végre a reményt nyújtó, jövőt kijelölő Isten idehozott benneteket?” S rámutatott az oltárképre, az oltárra, a ke-' resztelőkútra, szószékre s arra az orgonára, amelyet ugyanezen a vasárnapon szentelt fel — „hogy mennyi hálára van okotok? Pásztor nélkül soha nem találtátok volna meg a jövendőbe vezető utat”. „A jó Pásztor — fejtegette a püspök — sebeket kötözött, vigasztalt, hajlékhoz juttatott újra benneteket. A pásztor gondoskodott a szűkölködés- ben kenyérről, hogy éhen ne vesszetek, a pásztor betakarta fagyos testeket. A Pásztor, a Diakonosz ott állt mellettetek a szorongásban. De ott áll ma is. Megőrzi békéteket, vigyáz otthonaitokra, családotokra, munkátokra öregjeitekre és teszi szolgálóvá szíveteket.” MEGRENDÍTÖEN HANGZOTT AZ IGEHIRDETÉS, megrendülve hallgatta a gyülekezet. A harminc év aktualitása régi sebeket tépett fel, de régi fájdalmakat csitított. S amikor az új orgona felavatása megtörtént, egyetlen felszabadult hang tört fel a gyülekezetből: „Dicsérd őt, mert boldogok, kik őbenne remélnek, Jöjjetek, zendüljön ajkunkon hálaadó ének”. D. Káldy Zoltán püspök. A gyülekezet ünnepélyes nyilatkozatot fogadott el. Idézzünk néhány sort abból is: „A Budapest—Ferencvárosi evangélikus egyházközség Isten iránti hálával emlékezik meg arról, hogy harminc évvel ezelőtt istentiszteleti helyiségébe beköltözhetett. A gyülekezet eddigelé hajléktalanul, a szétszóródás veszélyében bolyongott. A háború, az ostrom, Budapest felszabadulásáért folyt küzdelem végén találta meg végleges otthonát. Borzadva gondolunk a megpróbáltatás nehéz idejére. Arra, hogy embertársainkat hurcolták el származásuk, politikai felfogásuk miatt és mi nem tudtuk elrejteni őket, hogy kerületünket a fővárosból először érték légitámadások, és a sorozatos bombázások otthonainkat, üzemeinket a földdel egyenlővé tették, hogy a fasizmus utolsó bosszúja harcok színterévé tette utcáinkat, lakóházainkat, hogy éhezés, betegség, nélkülözés, nyomorúság maradt vissza a háborúból... Hálával gondolunk a mindenható Istenre, hogy 1945. január 17-én kerületünk, február 13-án fővárosunk felszabadult. Megszűnt a gyilkos fegyverek ropogása, megszűnt a rettegés, megszűnt a pincékben való bujkálás. Isten új élet lehetőségét nyújtotta e sokat szenvedett városnak és benne kerületünknek. Az új élet azonban nem magától hullott ölünkbe. Kemény akarattal és elszánással kellett romjainkat eltakarítani, a múlt bűneiért bűnbánatot tartani, otthonainkat lakhatóvá tenni, üzemeinket felépíteni. Ebből az újjáépítő munkából a kerület polgáraival együtt evangé- likusságunk is kivette részét. Amint az élet ritmusa visszatért kerületünkbe és eltűntek a háború ütötte sebek, úgy tért magához gyülekezetünk is. Alakult, fejlődött és temploma, hajléka állandóságot, nyugalmat, békét és reménységet sugárzott ...” Ilyen, s hasonló gondolatok voltak az ünnepélyes nyilatkozatban. KÖSZÖNTÖTTÉK az ünnep- AZ ÜNNEPSÉG meleghangú lő gyülekezetét Szent-Ivány beszélgetéssel zárult, ahol a Ödön egyházkerületi felügyelő, püspök szeretettel szorított ke- dr. Vámos József dékán és zet a gyülekezet tagjaival. Március 15. Március 15-ike mindig pirosbetűs ünnepe lesz a magyar ifjúságnak. Az emlékezést nem tudta porral belepni az egy és negyedszázadnyi idő. A hősiességnek elévülhetetlen tettei izzanak át a mozgalmas és tespedt évtizedeken egyaránt. Tavasszal, amikor kibújnak az első hóvirágok s kinyílnak a lila ibolyák, és az aranyeső sárga füzérei megjelennek, nemzetiszínű kokárdát tűz ki az ifjúság és emlékezik 1848-ra. És emlékezésében mindig a lényeg dominál. Emlékezik a „paraplés” — esernyős — forradalomra, ahogyan Kossuth nevezte. Petőfire, a „gyermekember” lángolására, a szelíd Jókaira, Irinyire, Vasvárira és a többiekre, a Pilvax kávéházra és Heckenast nyomdájára, a harcos, jakobinusízű pontokra, Pest és Pozsony versengésére, arra, hogy alkotmányos, vagy forradalmi úton szerezzék meg a régen áhított szabadságot. A magyar történelem ritka pillanatai közé tartozott március 15. Mert alig tudunk esetet, amikor az ifjúság ilyen biztos ösztönnel tapintott rá a nemzet vágyára, akaratára és azt ki tudta fejezni. 1848 dicsőséges útjához az első határozott lépéseket Pest belvárosában tették meg, azon az esős szerdai napon, a Nemzeti Múzeum lépcsőinél. Innen vezetett azután súlyos megpróbáltatásokon keresztül az út Világosig. De a másfél év alatt ezzel az ifjúsággal ízlelt bele a nemzet a szabadságba s e mámorító érzésért legjobbjai életét áldozta. De ezzel együtt elindított ez az ifjúság egy olyan folyamatot, amelyet többé megállítani nem lehetett. Mert hiába volt Világos. Arad. hiába volt Bach átkos rendszere, a kiegyezés felemás megoldása, a nemzetet beoltották már a függetlenség és szabadság érzetével a 48-as ifjak. Egy és negyed század alatt „három tavasza” volt a magyar nemzetnek. Történelmi vakság lenne nem észrevenni az ösz- szefüggást a három között. Ha csak egyetlen „közös” elvet. ill. eszmét emelünk ki, a „szabadságét”, akkor is a három tavasz összefüggése nyilvánvalóvá válik számunkra. Emlékezésünk éppen azért tud bensőségessé lenni a mi időnkben, mert 1848- han valami hasonlót álmodtak meg Petőfi és barátai, a számunkra örökké fiatalon maradó márciusi ifjak. ♦ I Dr. Vámos József professzor, Teológiai Akadémiánk dékánja március 16-tól Helsinkiben tartózkodik és előadást tart a helsinki egyetem teológiai fakultásán.
