Evangélikus Élet, 1975 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1975-03-16 / 11. szám

Válogatás nélkül 1 Jn Z, Z. A kereszt vonalai egyre erőteljesebben bontakoznak ki. Böjt 5. vasárnapja van. Látjuk, hogy mire volt képes a bűn, az emberi gonoszság. Isten fiát nem becsülték, sőt keresztre feszítették. De látjuk Isten szeretetét is. Elfogadja a mi bűne­inkért a Fiú áldozatát és végtelen szélesre tárja a kegyelem ajtaját. AZ ÍTÉLET VASÁRNAPJÁN IS CSUPA JÓ ÜZENET, örömhír igénk. Krisztus engesztelő áldozat a mi vétkeinkért. Sokszor hallottuk már. Mégis jó újra hallani. Ahogy halljuk, úgy újulunk, erősödünk általa. Ma ismét tudomásunkra hoz­za, hogy Isten Báránya eltörli bűneinket. Áldozata Isten bo­csánatát jelenti. Odaállott a szent Isten elé helyettünk. Bűne­inket, ítéletünket magára vette. Elkövetett vétkeink nem vá­dolnak. Isten ellen való vétkességünk eltöröltetett, vétkes adósságunk lefizettetett. Jó hír, sőt Isten ereje ez ma is. Ad ajándékot, a kételkedő­nek hitet, a gyengének állhatatosságot, a keményszívűnek megtérést, az elesettnek új erőt, az aggódónak megnyugvást, a gyászolónak vigasztalást. Ma és most. A jelen üzenete és adománya ez. Krisztus engesztelő áldozat a mi vétkeinkért. DE NEM CSAK A MIEINKÉRT, HANEM AZ EGÉSZ VI­LÁG BŰNEIÉRT IS. Nincs pont az ige első fele után. Akkor sincs pont, ha sok hivő keresztyén megelégedetten pontot tesz, vagy tenne utána. Az ige tovább megy. Vádolva kérdez. Elégnek látszik nektek az, ami Istennek nem volt elég? Le­foglaljátok magatoknak Jézus áldozatát akkor, amikor nyil­vánvaló, hogy Isten ezt a világot szerette, ennek a világnak a vétkeit törölte el?I Tovább kell látni önmagunknál. Gyakran fenyegeti a ke­resztyén embert az < önmagával való foglalkozás veszélye. Sze­mélyes ügynek tekinti a hitet, elkezd bíbelődni önmagával. Mintha csak arra lenne jó a keresztyén hit, hogy az ember örökösen saját vétkeivel, erkölcsi küzdelmeivel foglalkozzék. Az egyházat is fenyegette ez a veszély. Mi lett volna egy­házunkkal, ha „gettóba” vonul? Ma, közel 30 évvel később csak a fenntartás életproblémáival foglalkozunk. De éppen ezért félre a hivő ember önmagával bíbelődésé- vel. Nem lehetünk gát, akadály, elsötétítés az egész világot beragyogni akaró bűnbocsátó kegyelem sugarának útjában. A kegyelmet senki és semmi nem korlátozhatja: Még a hi­vő gondolkozás sem. Krisztus válts ága, vétkeket el tör lő, bűn­bocsánatot szerző müve — amellyel szolgálunk —, nemcsak ránk vonatkozik, hanem az egész világra. A KEGYELEM SUGARÁNAK EZ A SZÉLESSÉGE TÖBB­RE KÖTELEZ MINKET. Krisztus az egész világ bűneiért ad­ta mágiát, az egész világ bűne ellen harcolt. És ez a mi szá­munkra sem maradhat csupán egyéni, gyülekezeti, egyházi kérdés. A nagy keresztyén egyéniségek a történelem folyamán mindig kivették részüket a nagy közösségi vétkek elleni küz­delemből. A bűnök között ma sem lehet válogatni. Harcol­nunk kell a társadalmi vétkek, a népek és fajok elleni bűnök, az emberiség ellen elkövetett gonosztettek leküzdéséért is. Ezek a vétkek nem kisebb vétkek Isten szemében, mint az egyéni élet bűnei. A keresztyén ember erkölcsi küzdelmébe beletartozik a közösségi vétkek elleni küzdelem is. Minden el­len, ami miatt és alatt szenved az ember. Ne várja hiába a világ Isten fiainak megjelenését. Örömöt hirdet Krisztus keresztje a jelen keresztyénéinek. De vádol is, ha szűkkeblüek, bűnösek és bűnöket válogatók vagyunk. A mai evangélium, ha tanító levélben is csendül fel, kiszélesíti látóhatárunkat a kegyelem sugarán a beláthatat- lanba, a végtelenbe. Ha megpróbáljuk követni az isteni szere­tet e csodálatos szélességét, akkor felfokozódik a mi örömünk is, mert összeolvad az másoknak, sokaknak boldog, örvendező életörömével. Fábry István Teológia a mai világban Az Evangelicky Posol Spod Tatier című szlovákiai evan­gélikus lap múlt év végi szá­mában a fenti címen fűzött jegyzeteket dr. Karol Gábris, a pozsonyi Evangélikus Teoló­giai Fakultás dékánja új Teo­lógiai Akadémiánk felszente­lése kapcsán, amelyen szemé­lyesen is részt vett. GÁBRIS PROFESSZOR CIKKÉBEN bemutatta az ol­vasóknak az Akadémia új épületét, a felszentelés ünnepi eseményeinek leírása után, amelyben idéz D. Káldy Zoltán püspök-elnök igehirdetéséből, beszámol a felszentelést kö­vető teológiai konferenciáról. A legértékesebb volt — írja a pozsonyi Teológiai Fakultás dékánja — mindenki együtt- munkálkodásának hangsúlyo­zása a diakóniai teológia ki­fejtésénél. Ezt a teológiát mu­tatták be az akadémia tanárai, mint tudatos teológiai irány­zatot, amellyel szolgálni akar­nak az egyháznak, s mellyel hangsúlyozni kívánják a ke­resztyének küldetését a mi társadalmunkban." „Megnyugtató a teológiának e szoros kapcsolata a hazai környezettel — írja a továb­biakban dr. Karol Gábris dé­kán — s ugyanakkor a teoló­gia nyíltsága a világ minden kérdése előtt. A felszentelési ünnepély, de a konferencia is bizonysága volt annak a nagy gondoskodásnak, melyet az egyház a sokrétű támogatás­ban kifejezésre juttat a teoló­giai tanárok munkáját illető­en, abban a tudatban, hogy az ő munkájuk valóban hasznos az egyház és a társadalom szá­mára. A CIKKÍRÓ BESZÁMOL magyarországi tartózkodásuk további eseményedről, ezek között a budapesti szlovák aj­kú evangélikus gyülekezettel való, számukra különösen is kedves találkozás alkalmát. „őszintén kívánjuk a Ma­gyarországi Evangélikus Egy­háznak — zárja cikkét a test­vér szlovák teológiai fakultás dékánja —, hogy az Akadémia új épületében virágozzék munkája az egyház áldására, s annak a teológiai törekvés­nek a fejlődésére, melynek célja a jelen teológiai kérdé­seinek megoldása, köztük an­nak a kérdésnek is, hogy az egyház a maga teológiájával hogyan járulhat hozzá a világ békéjének megteremtéséhez. (Dr. Karol Gábris cikkét ma­gyarra fordította) Cselovszky Ferenc FINNORSZÁG Kuopio egyházmegyéjének új püspökévé a finn államel­nök Paavo Kortegangas hel­sinki teológiai professzort ne­vezte ki. Az előzetes püspök­választáson Kortegangas pro­fesszor Jukka Maímivaara szuperintendens mögött ugyan csak a második helyen állt a szavazatok összeszámlálása után, a finn egyházjog sze­rint azonban az államelnök a választáson legtöbb szavazatot kapott első három jelölt bár­melyikét kinevezheti püspök­nek. (lwi) Negyvenegy magyar prédikátor és a többiek A komáromi öregvár — Itt raboskodott háromszáz éve protes­táns gályarabjaink egy csoportja galmaknak. Nagy árat fize­tett érte a hazai protestantiz­mus, de a nemzet életében oly gyakorta megismétlődő je­lenségre hívta fel a figyelmet: népi-nemzeti érdek és protes­táns vallásszabadság szorosan egybetartozik. A gályarabsággal, börtönök­kel, mártírhalált halt prédiká­torainkkal, száműzetéssel, vagy az önként vállalt emigrációval nem lehetett megtörni a hazai protestantizmus gerincét. A soproni országgyűlés (1681) vallásszabadság kérdése, vala­mint az időközben sikeresen kibontakozó kurucmozgalom nyilvánvalóvá tette, hogy a magyar társadalom mélyreha­tó változáson megy keresztül és Becsnek mérsékelnie kell abszolútizmusát. De a nagy felismerés, hogy a vallássza­badság. nemzeti szabadságot is jelent, hosszú századokon át tudatformáló tényező maradt. A GÁLYARABOK MEG­TETTÉK, amit elvárt tőlük a kor. De mellettük a közös sor­sért és holnapért harcba száll­tak a névtelen tízezrek, akik nem gyalogoltak ugyar véres lábakkal Karintia sziklás út­jain, akiken nem csörögtek rabláncok, de igével, tollal, szóval és’ puszta dacos létük­kel szolgálták a közös ügyet, melynek végső megoldása oly sokáig váratott magára. Dr. Rédey Pál sem, s az okmányok is arról tanúskodnak, hogy a lappangó nemzeti ellenállás mögött számtalan protestáns prédiká­tor és iskolamester állt. Erre történetírásunk mind ez ideig nem figycrt kellőképpen fel. A Pozsonyba idézett, de meg nem jelent 400 prédikátor, iskola- mester és diák magatartását pl. mivel magyarázzuk? Vajon kizárólag a félelem motiválta magatartásukat, vagy valami más Is? Az lehetetlen, hogy ekkora tömegben — bármilyen szétszórtan teljesítették is szol­gálatukat — ne'adódott volna valaki, aki öntudatosan szabo­tálta volna a törvénytelen el­járást. Itt nem lehet szó ki­zárólag a félelemről! Ezek az emberek más utat választottak az ellenálláshoz. A VÁDAK KÖZÖTT SZE­REPLŐ. portával. Erdéllyel, ,.Ö - elsége ellenségeivel tar­tott kapcsolatokénak nyil­vánvalóan akadtak képviselői csakúgy, mint a fűúri összees­küvőknél. (A korszak eléggé zavaros volt ahhoz, hogy a tá­jékozódásnak ne lettek volna ilyen aspektusai.) De míg az utóbbit leleplezték anélkül, hogy szervezetét kiépíthette volna, addig a decentralizált és ugyancsak szervezetlen pro­testáns egyház a „magyar szó­ban". az igehirdetésben és az egyéni magatartásban fejtette ki nemzeti ellenállását. És te­gyük fel a kérdést, bűne volt-e a magyar protestantizmusnak az „Isten kegyelméből” ránk kényszerített német császár el­len szót emelni? Nem utolsó­sorban diktatúráját megvetni és hűséges szövetségesét, a ró­mai klérus ellen lázadni? Mert ha igen, akkor hová so­roljuk Bocskai. Bethlen, Rá­kóczi ellenállását, vagy későb­ben Thököli és II. Rákóczi Ferenc felkelését? Ez utób­biakban pedig épnen azok vet­tek részt, akiket Pozsonyba be­idéztek és elítéltek. Vagyis a bonyolult történel­mi szakaszban a nemzeti el­lenállásnak volt másfajta mód­ja is. Túl a passzív reziszten­cián, melyben a puszta lét megmentése játszott elsősor­ban szerepet, vállalkoztak so­kan a Buriusok szerepére, hogy akár külföldön, akár ha­zai területen gyengítsék az el­nyomó rendszert. Azok is pro­testánsok voltak és a maguk nemében „hősök”, akik titok­ban. erdőkből kisurranva hir­dették az igét és biztatták a népet egy jobb. emberibb és magyarabb holnapra. A kérdést természetesen be­folyásolta a bonyolult nemzet­közi helyzet. Mind Erdély el- gvengülése, mind nedig a tö­rök. vaev francia segítség igénybevétele a legkülönbözőbb érdekeket és érzelmeket ve­tette felszínre és osztotta meg az egységet. A nemzeti ellen­állás fegyveres kibontakozta­tása egyébként is hiányolta a Az Indiában tevékenykedő S evangélikus egyház 1975. ja­nuár 11-én hozott határozata szerint az eddigi önálló egyhá­zakból álló szövetségüket In­diai Egyesült Evangélikus Egyházzá szervezik. Az egye­sült egyházat létrehozó tanács­kozásokon részt vett Stefane R. Moshi püspök is, a Tanzá­niai Evangélikus Egyház veze­tője, aki hazája példája nyo­mán arról beszélt, hogyan nőttek egy egyházzá a külön böző országok evangéliku: egyházai missziója nyomái Tanzániában kialakult misz sziói egyházak. Az új egyesül egyház vezetőjévé, elnök-püs pökévé Dorairaj Peter püspö köt, az Evangélikus Arcot Egy ház vezetőjét választották. (Iwi) Titkok nyomában ... Amit könnyen elfelejtünk Láttuk tehát, hogy” a gálya­rabság, a mártírsors vállalá­sa bizonyos „felsőbbrendűség­tudatot” jelentett, (öt évig bo­lyongtak még külföldön sza­badulásuk után, elsősorban Svájcban, Hollandiában, Né­metországban, nem térhetvén haza, míg lassan lekopott ró­luk a nagy áldozatvállalás fé­nye. Hiába, minden csoda há­rom napig tart!) Ha a rend­kívüli, vagy vésztörvényszék következetes lett volna ítéle­tében, akkor valójában min­den protestáns lelkész, iskola­mester — a Vitnyédi levelek, tanúvallomások és egyéb elő­rángatott vádak alapján —, de a főúri összeesküvés mellett az egész protestáns középne­messég, sőt a lázadásban, mely közben népi üggyé lett a ku- rucmozgalomban, kiterjeszthe- tővé vált volna. Magát a népet, a nemzetet azonban mégsem vádolhatjuk gyávasággal. Az áldozathozatal részéről ebben a történelmi szakaszban okta­lan lett volna. Tömegméretű áldozathozatalról nem is szólva. Egyebekben a népnek min­dig igaza van. Századokon ke­resztül puszta létéért kellett küzdenie, nemegyszer több fe­lé. Bizonyára ennek köszön­heti életösztöne fejlettségét és eligazodó képességét. Megérzi, mikor kell harcolni és mikor kell megállni. A nép a nem­zeti lét záloga. A nemzet ere­jét, akarati tartalékát ilyen passzív áldozathozatalra alig­ha lett volna érdemes pazarol­ni. Volt az ellenállásnak ak­kor is más formája. MI, AZ ÜTŐKOR, mélyen elítéljük a vallásüldözést és annak formáját külön is, amely a gályarabok sorsában elénk tárult. Ugyanilyen meg­ható tisztelettel ejtjük ki azok neveit, akik vállalták a szen­vedést, megpróbáltatást, akik életükkel fizettek a tiszta, ne­mes ügyért, a protestáns hit szabadságáért. Valljuk, hogy Igazi becsületes helytállásuk nélkül szegényebb lett volna egyháztörtónelmünk és min­denkor példaképei fognak ma­radni a hálás utókornak. De hozzátesszük, a kor felfogásától ők sem voltak mentesek .Az ellenállásnak ők csak az egyik útját vállalták, tegyük hozzá, a legkeservesebbet. De nem ez volt az egyetlen út és forma. Az egyetemleges mártíriumválla- lás öngvilkosság lett volna és oktalanság. Mert a vádiratok elénk tár­ták, hogy nem kizárólag hit­beli kérdésekről volt szó. Hogy pedig politikai vádak szerepel­tek túlsúlyban, ez abban a korszakban nemzeti problémát jelentett. Mindez szükségkép­pen hozta volna magával a nemzeti-politikai ellenállás valamilyen magatartását. Vi­szont a védekezés egy témára való korlátozása — és főként az utókor igazolásában —, mely szerint a lázadásnak még a gyanúja sem állhatott fenn, mutatja, hogy az egész társa­dalmi és nemzeti ügyet kizá­rólag protestánsüldözés ügye­ként kívánták kezeltetni. Ez azonban teljesen egyoldalúvá és egysíkúvá tette volna a kérdést és mindenekfelett nem is volt igaz. MERT VILÁGOSAN KELL LÁTNUNK, s e néhány cikk is hahgsúlyt helyezett arra, hogy itt lényegében többről volt szó. A katolikus klérus valóban megsejtette a korban rejlő le­hetőséget és meg is ragadta a számára kedvező abszolútiz­must, hogy a protestantizmust, mint hitbeli ellenfelét felmor­zsolja. Ezzel azonban olyan kérdéshez nyúlt, amely azon­nal felvetette a nemzeti sza­badság problematikáját. Itt pedig Bécs érdekével kiválóan egybeeesett az övé. Mert a ko­rábbi évtizedekben még vilá­gosabb volt ennek igazsága. Nemzeti és vallásszabadság ikertestvérek voltak Bécs. Hl. a Habsburg-politika reakció­jával szemben. A gyászévtized zetl alapokra fektették moz­galmukat. A PROTESTÁNS SZABAD­SÁG ÜLDÖZÉS, vagy annak felszámolási kísérlete nemzeti érdeket sértett, ezért természe­tes előkészítője lett a kuruc- mozgalmaknak s egyszersmind népi bázisát képezte a moz­vezetöt, aki később Thököli- ben, majd Rákócziban adó­dott. De az ő politikájuk sem nélkülözte a nemzetközi reali- i tásokat. Még akkor sem, ami­kor mélységében széles nem- ■ 1 • alatt eleink nagy megfélem­■ lítettségi helyzetükben a két ■ tényezőt szétválasztották s így bizonyos fokig el is szigetelték • magukat a tömegektől. i Ennek ellenére meggyőződé­INDIA Kedves Gyerekek! Titkos templomi utunk vége felé kö­zeledünk. Már csak egy van hátra. Az, amit mindnyájan oly könnyen elfelejtünk. Ugyan, mi lehet ez? Válaszul elmondom egy gyermekkori emlékemet. Karácsonyra szép, új cipőt kaptam szüleimtől. Olyat, ami­re a korcsolyát is fel lehet csa­varozni. Nagyon örültem ne­ki. Annál inkább megdöbben­tem másnap reggel, amikor hiába kerestem a karácsonyfa alatt. Sírva mondtam el édes­anyámnak szomorú felfedezé­semet. Ő azonban nem lepő­dött meg, nem is sajnálkozott rajtam. Azt mondta: „Hiszen nem is örültél neki!” Én per­sze bizonygattam, mennyire örültem neki. De ő közbeszólt: „Aki igazán örül az ajándék­nak, az meg is köszöni.” Az­zal elővette a cipőt s újra a fa alá tette. Értettem á leckéből s nem felejtettem el megkö­szönni a visszakapott ajándé­kot. Most már ném nehéz kita­lálni. A köszönet, a hála az, amit oly könnyen elfelejtünk. Jól tudunk kérni, szeretünk kapni és örülünk az ajándék­nak. De a „Köszönöm 1” bizony gyakran elmarad. Pedig meny­nyi köszönnivalónk van! Amikor egy kisbaba megszü­letik, bizony hamar meghalna, ha szülei nem törődnének ve­le. Ti is szüléiteknek köszön­hetitek, hogy felneveltek ben­neteket. És most is, naponta mennyi mindent kaptok tőlük! Ennivalót, ruhát, cipőt, meleg szobát, játékokat. Szüléitek után sokat köszönhettek neve­lőiteknek. ők tanítanak ben­neteket írni. olvasni, számolni s így vezetnek be a tudás bi­rodalmába. A lelkész Isten megismerésére tanít bennete­ket. Gondolkodjatok tovább, kik azok az emberek, akiknek még köszönettel tartoztok! És ha embereknek ennyi mindent köszönhetünk, meny­nyivel többet Istennek! Hiszen semmink sincs, amit ne Tőle kaptunk volna! Életünk, tes­tünk. lelkünk, ügyességünk, szüléink, nagyszüleink. testvé­reink. barátaink, nevelőink, la­kóhelyünk. hazánk —• egyszó­val mindenünk, amink van, az Ő ajándéka. De nemcsak földi életünk értékeit kapjuk Tőle, hanem azokat is, ame­lyek az örökkévalósággal kap­csolnak össze bennünket. Is­ten ajándéka Jézus Krisztus, az ige. a keresztségünk, az úr­vacsora, a bűnbocsánat, a hit,' a szeretet és az örök élet re­ménysége. Joggal várhatja tő­lünk, hogy naponta hálát ad­junk Neki s megköszönjük ajándékait. De valaki megkérdezhetné: mire jó a hálaadás? Kinek van szüksége reá? Nos, az emberek között sok olyan ada­kozó van, aki azért ad, hogy megköszönjék neki és dicsér- gessók érte. Istennek azonban nincs szüksége se dicséretünk­re, se hálánkra. Neki semmi­re nincs szüksége. Hiszen min­den az övé! Mégis azért várja köszönetünket, hálánkat, mert erre nekünk van szükségünk. Nekünk?! Hogyhogy? Gondoljátok el, mi történ­nék, ha egy folyó forrását be­temetnék, mondván, hogy a meder már úgyis tele van víz­zel. Hamarosan rájönnének, hogy milyen nagy hibát kö­vettek el, mert a meder egy­kettőre kiapadna. A hálátlan ember is így csinál. Csak az ajándékkal törődik, de elfe­ledkezik arról, aki adta. így azután, ha ismét szüksége lesz segítségre, nincs kihez fordul­nia. A hálaadásra tehát azért van szükségünk, hogy el ne feledjük: szüntelenül Istenre szorulunk, Belőle élünk, ő egész életünk forrása. De a hálaadással Isten arra is meg akar tanítani bennün­ket, hogy ő mindent ingyen, szeretetből ad. Nem adósunk. Nem is érdemiünk semmit Tő­le. Azt tesz velünk, amit akar. Ha ad, azért teszi, mert ő jó. Ö maga a szeretet. A hála­adással éppen azt fejezzük ki, hogy ajándékai mögött észre­vettük az ő nagy szeretetét. Ha pedig észrevettük, akkor nemcsak eddigi ajándékainak örülhetünk, hanem a jövőben is bátran várhatjuk ajándé­kait. Hiszen az ő szeretete so­ha el nem fogy. Végül azért is fontos szá­munkra a1 hálaadás, hogy el ne bizakodjunk. Aki elfelejti, hogy mindent Istentől kap, az könnyen lesz gőgös, beképzelt. Dicsekszik, mintha az ő érde­me volna az, amije van. A di­csekvésből nagyon sok baj, el­lentét származik: irigység, ver­sengés, veszekedés. Ugve ti is ismeritek ezeket? Isten ezek­től óv bennünket, amikor há­laadást vár tőlünk. A hála­adás alázatossá tesz. ÉS2ünkbe juttatja, hogy Isten ingyen sze- retetéből élünk. Sőt késszé tesz arra, is, hogy másokkal is szívesen megosszuk, amit Istentől ajándékul kaptunk. Lám, ezért hangzik lent az oltár előtt a lelkész felhívása: „Adjunk hálát az Urnák!” S mindnyájuk nevében hálaadó imádságba kezd. Ti Is gondol­játok meg, mennyi mindent köszönhettek Istennek és adja­tok hálát neki: „Istenem, kö­szönöm, hogy szeretsz. Köszö­nöm sok ajándékodat. Amen”

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents