Evangélikus Élet, 1975 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1975-03-09 / 10. szám

A szeretet ismertetőjele

1 Jn 3, 16

Van abban valami hallatlan félelmes és ünnepélyes dolog, amikor elszántan és komolyan azt mondja valaki: „ez az utolsó szavam!” Ez azt jelenti, hogy nem változtatok többé rajta, és nem mondok többé mást. Amit akartam és mindörökre akarok, azt megfellebbezhetetlenül és megmásíthatatlanul örökre kimondtam. Sem hozzátenni, sem elvenni belőle nem lehet. Vége a bizonytalanságnak, nem lehetnek kétségeim.

ISTENNEK EGYETLENEGY, utolsó üzenete a kereszten ez a szó: áldozat! Isten áldozatot adott a kereszten, ez volt az utolsó, amit adhatott, de ebben mindent megadott. Igen, felette nagy az ő áldozatának a titka, mert azt hirdeti, hogy nagyobb a szeretet a gyűlöletnél, nagyobb az ő hatalma a rontásnál, erősebb az ő mellénkállása a szomorúságnál, erősebb az egészség a betegségnél, az élet a halálnál. A kereszten hozott áldozat arról beszél, hogy Isten beleavatkozott a világ és az egyes emberi élet bonyodalmaiba és útvesztőibe. Van kivezető út, mert ő a békesség és a megoldás pártján áll.

JÁNOS APOSTOL ARRÓL BESZÉL, hogy mi „megismertük” ezt a szeretetet. Megismerni Isten áldozatos szeretetét csak az tudja, aki maga is ezen az úton jár. Amit 5 tett értünk, azt mi is kötelesek vagyunk megtenni a mi felebarátainkkal. Talán keményen és hidegen hangzik ez a szó: „kötelesek vagyunk”. De a kötelesség csak addig hideg és kemény parancs, míg nincs mögötte az egyetlen igazi hajtóerő: a szeretet. Nem sokszor azon bukik el a mi keresztyénségünk, hogy csak ezt a szót tudjuk boldogan vállalni Jézus Krisztus áldozatos szeretetéböl: érettem?! De ez csak féligazság! Teljessé akkor válik, amikor így folytatódik: én pedig másokért! Hiszen Jézus sohasem vonta nyomorúságos szűkre a szeretet körét. Mindég azt hangsúlyozta, hogy ez a szeretet érjen el mindenkit, akivel- csak találkozunk, akivel csak összehoz a sorsunk. Ki ne maradjon belőle senki. Ezt a szeretetet hitelesítette halálával, amikor „engesztelő áldozat lett nemcsak a mi bűneinkért, hanem a világért”.

A szeretet akkor igazi tehát, ha az nemcsak irgalmas ajándéka, hanem áldozatra küldő parancsa is Istennek. Nem csak ajándék, hanem feladat is!

ITT ÉLÜNK EZEN A FÖLDÖN, egyházunk, népünk és az emberiség nagy családjában. Nem elkülönülve tőlük, külön kis önző világot kikerekítve magunknak, hanem áldozatos szerete- tünkkel, szolgáló lélekkel vagyunk jelen ebben a világban. Azon a földön, mely bőségesen elég arra, hogy benne minden ember és minden nép megtalálja boldogulását, kenyerét és békességét. Az ige arra biztat, hogy úgy szeressük ezt a világot, ahogyan ő szereti: egészen az életünk odaadásáig! Bizony, sokszor azért erőtlenedik el a mi keresztyén életünk, mert éppen ez az áldozat hiányzik belőle. Sokszor nem egyéb, csak tanítás. Talán szép és hasznos tanítás, de hiányzik belőle a tovalendítő, a megoldásokra vivő erő, az áldozat. A tanítványság útja nem az, hogy másokat akarunk kioktatni. Volt olyan idő, amikor a keresztyénség evvel az igénnyel lépett az emberek és a világ elé. Az igazi Krisztus-tanítvány áldozni tud mindazért, ami életünket, a velünk együtt élő és a tőlünk távol lévő emberek életét szebbé, gazdagabbá, és megelégedettebbé teszi. Ebbe a munkába adja bele magát önfeledten és boldogan, jutalmat és elismerést nem várva, hiszen a szeretet jutalma önmagában van.

ÍGY ÁLL ELÉNK EZEN A BÖJTI VASÁRNAPON a böjt igazi értelme és lényege: a magunk odaadása, a magunk oda- szánása, az áldozatos szolgálat új létformája. Ez persze nem időhöz és szokásokhoz igazodik, hiszen a keresztyén ember egész élete boldog és vidám böjtölés, mint ahogy ennek a vasárnapnak az ősi neve is kifejezi: laetare — örüljetek!

Blázy Lajos

Nemcsak magunknak élünk - szociáletikai sorozat

Hazánk és a nagyvilág

Ezernyi szállal fogja össze az élet bennünk, mellettünk és körülöttünk hazánkat és a nagyvilágot. Hiszen múltunk eseményeiből tanulva, hazánk és népünk előrehaladásán fáradozva, sajátos népi-nemzetid kultúránk értékeit fölhasználva kapcsolódhatunk bele a nagyvilág életébe, az emberiség nagy családjába. Hazaszeretet és nemzetköziség összetartoznak. Nem lehetünk csak úgy „általában” emberek, mert életünket döntő módon meghatározza, hogy a nagyvilágot a szocializmust építő Magyar Népköztársaságból idézzük. Ugyanakkor nem zárkózhatunk be határaink közé, mert a nagyvilág kérdései, béke vagy háború, az emberiség anyagi javainak nemzeti és nemzetközi szinteken történő igazságosabb elosztása, az éhezés megszüntetése, és így tovább, minket is érdekelnek.

Most nem jut időnk hazánk és a nagyvilág viszonyának minden részletét végignéző elemzésre, lapunk hasábjain máskor fölvetettük már ezeket a kérdéseket. Etikai sorozatunkban hazánk és a nagyvilág félreértéseivel kívánunk foglalkozni a következő két kérdés kapcsán.

Csak Magyarország fontos?

Ez a kérdés azoknak szól, akik „túlságosan” szeretik hazánkat, és nem érdekli őket a nagyvilág. Évről évre jobban élnek itthon, mit számít az, hogy másutt tízezrek halnak éhen, legfeljebb megjegyzik, miért nem dolgoznak azok az afrikaiak vagy indiaiak, hogy nekik is legyen. Harminc évvel a világháború után olyan természetesnek veszik, hogy hazánkban béke van és a reggeli kávé mellett unottan és részvétlenül forgatják át az újságot, benne a híreket az arab menekültekről vagy a kiújult indokínai hadi eseményekről.

Ne értsük félre! Nem az a baj, hogy egyre több embernek van saját háza és nyaralója vagy autója és sokan megengedhetik maguknak a drágább külföldi IBUSZ-utakat is. Az ellen a gondolkodás ellen szólunk, amelyik egyéni-csalá- di-magyar önzésből nem látja meg jólétünk, növekedő

életszínvonalunk, békénk

nemzeti kereteken túli összefüggéseit, amelyik nem akar áldozni kényelemből, idejéből, pénzéből semmit sem azokért, akik pedig rászorulnának.

Igaz, hogy sokszor nehéz meghúzni a határt pontosan, mit tartozunk jogos büszkeséggel emlegetni és hol lesz magatartásunk mások gőgös lenézése. Egyházunk és külföldi keresztyének viszonylatában is kérdés lehet ez. Eredményeink, sikereink, felismeréseink tudatosan mások javára, mások szolgálatában végzett kamatoztatása azonban megóv a közömbösségtől.

Nemcsak Magyarország fontos! Elsősorban hazánk békéje és jóléte van reánk bízva, de tudnunk kell. hogy Chile vagy Vietnam is a mi ügyünk! Békénk és mai eredményeink annak köszönhetők, hogy a fasizmus elleni harcban felszabadításunkra tízezrek és tízezrek áldozták életüket. A nagyvilág mai eseményeinek sodrában ezért egyházunk is fölemeli szavát a háború ellen, a faji megkülönböztetés ellen, hiszen nemcsak Magyarország békéje és előrehaladása drága nekünk, hanem az agész világé is. Lapunk hasábjain ezért hozunk újra és újra külföldi egyházi híreket távoli országokról. azért foglalkozunk politikai és gazdasági eseményekkel világösszefüggésekben, mert nem szabad közömbösnek lennünk. Nemzetközi egyházi konferenciákon ezért emelik föl szavukat egyházunk képviselői és ezért gyűjtöttek például adományt gyülekezeteink egyik húsvét ünnepe alkalmával Közel-Kelet arab menekültjeinek megsegítésére a Lutheránus Világszövetség programja keretében. (Gyülekezeteink tagjai közül egyébként sokan vállalnak részt szívesen azokból a felajánlásokból amelyeket üzemi kollektívájuk tesz egy-egy távoli nép szenvedéseinek enyhítéséért.)

Csak azért jobb mert külföldi?

Ez a kérdés viszont azoknak szól, akik hazánkkal szemben a nagyvilágot, a külföldet értékelik túl. Igaz, hogy régi emberi magatartás az, amelyik szerint „a szomszéd kertje mindig szebb, mint az enyém”. Valóban vannak hazánknál gazdagabb, fejlettebb, előrehaladottabb országok.

Nem helyeselhető azonban az a magatartás, amelyik annyira a „nyugati” holmira vagy az „import"-árura mered, hogy számára egy idegen nyelvű címke magától értetődően töb- bet-jobbat jelent. Még veszélyesebb az, ha külföldről jövő véleményt, magatartást, viselkedési formát azonnal át akar venni valaki, csak azért mert külföldi.

Igaz, hogy akad sok jó dolog külföldön, amit utánozni kellene. Így például sajnos a munka termelékenysége szempontjából a statisztikai adatok szerint Európa országai között csak a 14. helyen állunk. Az élet minden területén vannak azonban olyan értékeink és eredményeink, amelyekre joggal büszkék lehetünk. Hiszen nem véletlen, hogy évről évre több turista, több látogató érkezik hazánkba, hogy megismerje életünket és eredmé- nveinket. hogy jól érezze magát nálunk.

Az a magatartás, amelyik minden hazait „az semmi, látnátok, mi van külföldön, itt és itt...” — szólammal próbál lekicsinyíteni, pontosan arról árulkodik, hogy valamilyen külső vagy belső feszültségben van azzal az élettel és renddel, amelyik ma nálunk a szocialista Magyarországot jelenti.

Egyházunknak sem kell szé- gvenkeznie például az evangélikus Svédországnál jóval magasabb templomlátogatási arányunk vagy a nagy egyházakat megszégyenítő intézményes diakóniai munkánk miatt. Az elmúlt években hozzánk látogatott svéd érsek, amerikai libériái vagy tanzániai püspökök, lett és észt egyházi vezetők, hogy csak néhányat emeljünk ki a vendégek hosszú sorából. mind elismeréssel szóltak egyházi életünk és teológiánk elevenségéről.

Ahogyan nem szabad közömbösnek lennünk a nagyvilág kérdései irányában, ugyanúgy nem szabad közömbösnek és közönyösnek lennünk hazánk eredményei láttán. Hazánk és a nagyvilág elválaszthatatlanul összetartozik.

líj. Harmati Béla

ANGLIA

Január 24-én iktatták be az Anglikán Egyház új vezetőjét, a 65 éves dr. Frederick Canterbury székesegyházában

Donald Coggan érseket, számos más egyház és az egyházi nemzetközi szervezetek képviselőinek jelenlétében, (eps)

Mit tehetek betegeimért ?

Örökölt bajok — valtozliatatlan végzet?

A legsúlyosabb lelki bajokról, főként elmebetegségekről, szinte csak annyit tudunk, hogy örökletesek. A mai napig nem világos még a tudomány előtt sem az, hogy mi az öröklés útja, sem az mi szabályozza e terhes örökség mértékét. A genetika nem ismeri még sok vonatkozásában az öröklést befolyásoló környezetbeli tényezőket. sem a belső, szervezetben rejlő okokat, sem azoknak kombinációját.

A szakember sokkal óvatosabban nyilatkozik az öröklött betegségek keletkezése ügyében mint a laikus. Legyünk mi is mértéktartók. Ugyanez vonatkozik a betegségek lefolyására, a betegséggel terhelt emberre is. Nem intézhetjük el a testvért az öröklés tényének megállapításával és főleg: nem iktathatjuk ki őt ezzel gondjaink sorából.

AZ ÖRÖKLÖTT BAJ NEM JELENT teljes kiszolgáltatottságot sorsunknak. Nem a fá- tum, a végzet könyörtelen uralma alatt nyögünk, hanem hitünk szerint Jézus az Ür Ezért nem kell belemerülnünk a kétségbeesés keserű levébe.

Keresnünk kell és találni is fogunk kivezető utakat. Az első lépés: a tények elfogadása Isten kezéből. Es ezután következhetnek a könnyebb lépések.

ADOTT ESETBEN A KÖRNYEZETNEK, szülőknek, keresztszülőknek stb. felelősséggel fel kell mérni a helyzetet. Különösen a gyermekekkel kapcsolatban támasztott igényeket megfelelően változtatni, esetleg nagy mértékben csökkenteni kell. A magasra törő terveket alacsonyabb szinten kell érvényesíteni. Rá kell vezetni a gyermeket a neki megfelelő életforma kialakítására.

NAGYON SOK SEGÍTSÉGET JELENT ilyen betegségeknél, ha nem akadunk fenn a kór szimptómáinál, a furcsaságoknál, ha nem kutatjuk az okokat, hanem bátran és jókedvvel kezdeményezünk. Sok rejtett erőt, képességet szabadíthatunk fel a betegben, amelyeknek birtokában kialakulhat helyes életvezetése, a közösségbe beleilleszkedő és annak javát szolgáló életbe.

Muncz Frigyes

Negyvenegy magyar prédikátor és a többiek

KEREKEN HÁROMSZÁZ ÉVE, 1675. március 18-án állították össze különböző börtönökből azt a rabkaravánt, amelyre nézve Kollonics beváltotta ígéretét: „gályákon fogják végezni sorsukat.” (Kocsi Csergő szerint ez március

11-én történt.) ötöt a berencsi, hármat a komáromi és 34-et a lipótvári börtönből. Összesen

42-6t.

Nincs szándékunkban köny- nyeztető képet festeni sem a börtönhónapokról, (több, mint kilenc hónap!) sem a hosszantartó útról, mely nagy kerülővel vezetett Triest felé, — itt egy evangélikus társuk hiteha- gyott lett, ezért csak 41 — mert a leírás nem fedné a nyomorúság mélységét. Sokat lehetne írni arról, mint ütötték, verték őiket a tömlöcökben éheztették és maradék ruháiktól, pénzecskéiktől miképpen fosztották ki rabtartóik, milyen erejüket meghaladó munkára, sáncépítésre, latrinák tisztítására fogták be a szerencsétleneket. Szálláshelyeik férgekkel s minden undoksággal voltak tele. Sokat tudnánk arról is írni, hogy lopták el szűkös fejadagjaikat, s mindenek felett rosszabbul bántak velük mint a közönséges bűnözőkkel. Párjával bilincselték és láncolták össze őket, holott szökésre erejük sem volt. A testi nyomor- gattatásról megható leírást közöl Borsos István, (ö is Bodot, ill. Lampet használta.) De külön sokat lehetne szólni a lelki sanyargattatásról. Arról, hogy a jezsuiták itt sem hagytak békét nekik, naponként, sokszor felváltva vegzáltak, térítettek és ígérgettek, fenyegettek és követeltek, verték őket és templomba kényszerítették.

Kellio nevétől és módszerétől ma is megborzadunk, amióta Kocsi Csergő bemutatta. Hozzátartozók nem látogathatták őket, teljesen magukra és kínzóikra voltak hagyva.

A prédikátorok végkimerültségig dolgoztak, erejük, testük megtört, betegeskedtek, de lelkűk erős maradt. Ma is úgy gondolunk rájuk, mint hitünk hőseire, akik a megpróbáltatásban helyt álltak, mint ahogyan Bőd Péter írja: „A kősziklára épült ház ostroma” sikertelen volt.

UGYANCSAK DRÁMAI SZÍNEKKEL lehetne ecsetelni a hosszantartó, mint egy ezer- ezerötszáz km-es gyalogutat, amelyet szinte télvíz idején kezdtek el és két hónap után, május 7-én fejeztek be. Ha van szégyelni valója a római inkvizíciónak, Kollonicsnak és a többi főpapnak, valamint a Jézus-társaság rendjének, akkor ezt a keserves utat szégyelhe- tik. Mert mi meg tudtunk hatódni az afrikai rabszolgavadá- szástól és annak kegyetlen mivoltától, de jegyezzük meg, ez az út egy fokkal kegyetlenebb volt. Amott arabok, itt keresztyének nevéhez fűződtek a borzalmak. Az ember szinte látni véli, hogy a kőszikla is könnyekre fakad, de nem a kínzóké. Valami érthetetlen gyűlölet és kegyetlenség tombolt a szívekben, hiszen barmok módjára, bilincsbe verve, vasat csörgetve vánszorgott a csoport Nápoly felé. Kolloni- csék lelkiismerete még azáltal sem lehetett tisztább, hogy

nem papok, hanem teljesen eldurvult, lelketlen zsoldosokra bízták a prédikátorok kíséretét, sőt meghagyták számukra a szigorú bánásmód feltételét. Álljon itt egy zsoldoskapitány neve is emlékeztetőül: Gema- nuer.

CSODÁLKOZUNK-E EZEK UTÁN, hogy Triestnél egy ember megingott s így 41-re apadt a létszám. (Moldova még egyet elhagyott valahol, pedig mind a negyvenegy, ha másért nem, az út borzalmáért címbe vétetését kiérdemelte volna.) És azon sem, hogy hat ember Theate-nél lemaradt, mert végkép nem bírta a keserves utat. Itt is börtönbe kerülve őrizték őket. De hogyan? Ügy, hogy négy közülük meghalt. (Az életben maradt kettőt később a többiek után küldték.) De minél távolabb kerültek hazájuktól, annál elviselhetetlenebb lett helyzetük. Ezek az emberek, néhány kivételtől eltekintve, nem voltak fiatalok, így az út megpróbáltatásai, a bilincsek okozta sebek szepszisétől még útközben elpusztultak. (Aversa közelében Gócs Mihály és Héli Gergely evangélikus papok, és Pesenlopenatarimm mellett Edvi Illés Gergely.) Lám. teljesen ismeretlen és jelentéktelen helységek történelmivé lettek számunkra a gályarabokon keresztül!

Mert Kaprakottánál három evangélikusnak Lányi György tanítónak, Simonides János és Masnitius Tóbiás lelkészeknek sikerült megszökniük. Már csak 30-an folytatták az utat. 1675.

május 7-én érkeztek meg Nápolyba és másnap árusítani kezdték őket. Valahogy bírták az utat, s most a Szent Jani- árius. Szűz Mária és Szent Klára gályákra eladták őket személyenként 50 aranyért.

Ismét lezárult egy keserves szakasz a szerencsétlenek életében, de egyúttal kezdődött egy még elviselhetetlenebb új. „Csak hatan” haltak meg nem soldi al ezután. Akinek van képzelő tehetsége, úgy is tudja, mit jelent az újkori rabszolgaság eme formája. Tk. a franciák találták ki fegyenceik számára, majd a keresztyén tengeri hatalmak alkalmazták rendszerint török foglyokra. Senki sem gondolta, hogy valaha a magyar király, az Isten kegyelméből uralkodó, jóváhagyja, a klérus pedig erőlteti protestáns papok rabszolgaságát gályákon.

Rémdrámába illő szenvedésen mentek keresztül. Csodálatos és bámultara méltó volt hitük, kitartásuk és helytállásuk. Minden megkörnyékezés lepergett róluk.

DE MI LETT A TÖBBI MAGYARORSZÁGI RABBAL? Kapuvárról 6, Sárvárról 14, ösz- szesen 20 embert az itáliai Buccariba deportáltak. Ütjük ugyanolyan keserves volt, mint a gályarabok útja, s 1675 október 12-től a következő év május 2-ig szenvedésük is felért a nápolyiakéval. A nem egész hét hónapos szenvedés következtében négyen haltak meg ebben a börtönben. Erre az

időre már Itália-szerte ismerték a magyar rabokat, hiszen Nápolyban, Szicíliában gályákon, Triestben, Theateben, Buccariban börtönökben sínylődtek. De itt is, ott is névtelen sírok jelezték az útközben el- hantoltakat. (Velencében pl. a Lidon temették el Vég András evangélikus lelkészt.)

Amilyen kegyetlenségről, szívtelenségről tanúskodott a vértörvényszék, a bécsi udvar, a felső klérus és a jezsuita rend, olyan megértő volt az egyszerű római hivő és lelkész rabjainkkal kapcsolatban. Egyszerűen érthetetlen volt számunkra, ami itt végbement. A rabokat lopva hozták ki törnlö- ceikből: „Eljővén az idő, melyen a régen megígért gályákra elindíták őket szent György havának tizedik napján. 1675. éjszaka 10 órakor a tömlöczből kihozatva szekérre tétetnek és Morvaországba Sotvienna felé indíttatnak ..Nagy kerülővel vitték őket, olvashatjuk Kocsi Csergőnél, messze elkerülve a hazai rögöket. (A szekér is hamar kigördült alóluk.) De idegenben is megdobbant á szenvedőkért a szív. Az ostravai vedégfogadóban egy plébános „sert ód nékik”, más vendégfogadóban ismét plébános igen emberségesen fogadva „gazdálkodik nekik”. Magyar-Kenyér nevű városkánál, Morvaországban „elejükbe megyen egy plébánus, szánja sorsukat és csudálkozik, hogy gályákra vitetnek”. Ha a népeket előre nem hecceitek ellenük, hangos sírással kísérték útjukat. Nápolyban sem volt különb a

helyzet. Jószívű emberek ruházatot, élelmet juttattak a gályákra, azok számára, akiket úgy vásároltak meg a kapitányok „hiszen csak a bőrük s a osontuk” van még meg.

A HOLLAND RUYTER TENGERNAGY regénybe illő szabadítása már másik téma, s hogy az időközben megjelent amnesztia milyen állapotban találta a rabokat, s ml lett a sorsuk mindaddig, míg 1681- ben újra hazai földre tehették lábukat.

A 41 nápolyi útra hurcolt gályarabból 25 református és 16 evangélikus prédikátor, ill. tanító volt. Közülük 13 szenvedéseibe belehalt. Buccariba 20- at hurcoltak el, ezek közül 4 pusztult el. (Itt Buccariban volt legnagyobb arányú a hite- hagyás.) Szokás volt felekezeti különbséget tenni a hiteha- gyás, vagy másfajta reverzális aláírásában. (Moldova regénye sértően leegyszerűsíti a kérdést a reformátusok javára. Mintha hősi helytállásról kizárólag felekezeti szempontok alapján beszélhetnénk! És amit általában a „lutheránus” névvel kapcsolatban mond, az provokatív !) A rabok között is dívott ez a megkülönböztetés. Kocsi Csergő azt kívánta, hogy egyetemlegesen vállalják az önfeláldozást, mártír sorsot. A helytállásnak egyetlen útját ismerte el, azt amelyet ő és társai gyakoroltak. Felfogása szerint a totális martirium vállalás mentette volna meg a hazai protestantizmust.

(Folytatjuk)

dr. Rédey Pál

i

I