Evangélikus Élet, 1975 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1975-03-02 / 9. szám

Nemcsak magunknak élünk — szociáletikai sorozat Városon vagy falun? A falusi otthonuk és városi munkahelyük között „ingá­zók” gondolataiban feltámad­hat a vágy: jó volna városra költözni. Nemcsak azért, hogy ne kelljen naponta utazniuk. Városon kényelmesebb az élet, több a szabad idő, a szórakozási lehetőség. A kulturális igény kielégítésére és a tanulásra is több az alkalom. Van aki a „falusi környezet ellenőrzése alól” akar városra menekülni, van akit megmagyarázhatatlan mozgási vágy hajt el falujá­ból. Egyik megyei lapunk Szót érdemel címmel cikket közölt, amelyben kifogásolta azt, hogy egészségre kifejezetten káros pincelakásokba is hajlandók beköltözni fiatal házasok, két kicsi, beteges gyerekkel csak azért, hogy „városi illetékessé­get szerezhessenek, s utána már csak kilincselni kell” a jobb lakásért. (Kisalföld, 1975. febr. 2.) AKIKNEK SIKERÜLT VÁ­ROSRA KÖLTÖZNIÜK, új és eddig ismeretlen kérdésekkel találták magukat szemben. „A faluról jött új munkásnak gyorsan és egyszerre kellett el­sajátítania mindent: beillesz­kednie a munkahelyi viszo­nyokba, úi embereket megis­mernie, miközben kiszakadt a régi közösségből ... Le kellett küzdenie a magány érzését, az elveszettséget a városi tömegek között... Az új élet a régi élet­anyagra épült, felhasználta azt és módosította .., Sok jel mu­tatja, hogy a munkásosztályba való átmenetei — az életmód területén is — feszültségekkel, konfliktusokkal terhes folya­mat.” (Szántó Miklós: Gondo­latok a munkás-életmód válto­zásairól. — Látóhatár, 1974 ja­nuár.) A feszültséget nem mindenki tudja feloldani, vagy az aka­dályokat legyőzni. Ismerünk olyanokat, akik elmentek vá­rosra és elvesztek. Akiknek nem volt tulajdonképpeni cél­juk, akiknek a városi életfor­ma sem lett jó, akik „elbuktak” a városi élet kísértéseiben, azok önmaguk és a társadalom számára egyaránt elvesztek. Veszélyesebb azonban azoknak a magatartása, akik önmaguk számára nem vesztek el, sőt nagyon is önzőkké lettek, vi­szont a társadalom, a másik ember nem nyer velük sem­mit. Az ilyen ember »a bizton­ságot és boldogságot csak az el­érendő javakban látja. Az en­nél magasabb eszményeket nem ismeri; nem is hiszi, hogy igazán volnának olyanok... Ebben a szemléletben a „len­ni” és „birtokolni” igék értel­me azonos: az vagyok, amim van.*> (Mesterházi Lajos: Az új ember jegyében. — Üj írás 1973. 2. sz.) — Maga a tanulás sem olyan szempont, ami ön­magában értékessé teszi az em­bert a társadalom számára. Előfordul olyan ember, áld „nem azért tanult, mert hiva­tást érzett valamihez, hanem hogy kiváltságai legyenek. A kiváltságot pedig nem a jobb vagy hasznosabb munkáért kö­veteli, hanem mert — tanult.” Sőt nyilvánvaló, hogy hiába fogjuk a termelés bármilyen magas színvonalát elérni, ha nem változik meg az emberek tudata. Ha tavábbra is az „aranyborjú” körüli táncban fogjuk taposni, tiporni egy­mást!” (Nagy Béla: Munkásság és értelmiség. — Társadalmi Szemle. 1973. 4. sz.) Az egyéni önzésen kívül lé­tezik „csoportos önzés” is. Egy brigádvezetői tanácskozáson felvetődött a kérdés: „Lehet-e (az ilyen önzést) megállítani, helyes irányba terelni? Feltét­lenül lehet. S a közgazdasági, elosztási stb. szabályozók mel­lett ennek egyik legfőbb esz­köze a közösségteremtés.” (Ké­ri Elemér: Közösségek és ér­zelmek. — Világosság, 1974. 11. sz.) —- Az önzésből sok más fe­szültség is következik, pl. az elégedetlenség. Ezért az önző ember folytatja a „vándorlást” városban is. egyik üzemből a másikba. Nem tud meggyöke­resedni, állandó „átmenetiség­ben” él. Súlyosbítja a helyzetét, ha lakásgondjai is vannak. Sér­tődő lesz a természete, mert úgy érzi elnyomják; valóban magára marad, munkája csak pénzkereset, s eljuthat odáig, ahogy Szántó Miklós Idézett cikkében írja: „Ma is léteznek lumpen-elemek: vándormada­rak, alkoholisták, csavargók, akik ... keresetükkel nem tud­nak mit kezdeni..., marad számukra a pazarló italozás, és hétről hétre a „proletár­dzsentri” magatartást követik.” TÁRSADALMUNK. A KÜ­LÖNFÉLE SZERVEZETEK rengeteget tesznek és áldoznak azért, hogy megmentsék az „elveszetteket”. Maradhat-e tétlen a gyülekezet és az egyes keresztyény, amikor a megszá- náson és emberi jóakaraton kí­vül fülében cseng Megváltója szava is. alti azért jött. hogy „megkeresse és megtartsa, ami elveszett”. Nem mondhatunk tehát fölényes, lelki gőggel ítéletet még a társadalom éle­tére káros magatartásit „be­vándorlókra" sem mindaddig, amíg a „befogadók” nem tet­tek meg mindent a velük való „közösségteremtés” érdekében. A többség megtalálja helyét az új környezetben is. Ehhez azonban az kell, hogy a város­ra költözött ember győzzön a kísértéseken: a meggazdagodá­si vágyon, az önzésen. Életstí­lusa nem merülhet ki a mun­ka, vagy „mellékfoglalkozás” hajszolásában, nem törheti le a várakozásaiban bekövetkező csalódás, nem béníthatja a kezdetben esetleg meglevő társtalanság és ismeretlenség. Akik józanul tudják fogadni a városi élet adta realitásokat, azok meg tudnak „kapaszkod­ni” és biztonságra törekvésük nem bizonyul hiábavalónak. Beilleszkedésüket csak segíti, ha városon is megőrzik a fa­luról hozott családias vonásai­kat, s új barátságok és közös­ségek szövődnek. E téren jut döntő szerephez az új gyüleke­zet is, amelybe kerülnék, s amelyekben, ha megtalálják „lelki szükségleteiket”, az élet egyéb területén adódó zökkenőket is könnyebben győzik le. A másik oldalról viszont városi gyülekezeteink a bizonyságai annak, hogy ho­gyan színesítik (pl. szeretet- vendégségeiket) azok az „új résztvevők”, akik nemrég még egy kis falusi gyülekezet tagjai voltak. — Mindezeken túl azonban legdöntőbb tényező az új helyen történő meggyö- keresedésben az, hogy meny­nyire találják meg feladatu­kat, szolgálatukat a másik em­ber számára, megtanulják-e, hogy „nemcsak magunknak élünk”, a kötelességen túl ész- reveszik-e és élnek-e az együttműködés, segítés és szolgálat lehetőségével. Ebben az összefüggésben is igaz, amit Mesterházi Lajos idézett cikkében a boldogulás prog­ramjaként így fogalmaz meg: „Akinek nap mint nap élmé­nye a szolidaritás, aki érzi az egymásrautaltságot, aki szá­mára nem csupán ésszerű fel­ismerés, de annál is több: közvetlen evidencia, hogy egyéni boldogulásunkat csak a közösség boldogulásában ke­reshetjük.” Ezt a másik ember boldogulása érdekében végzett szolgálatot nevezzük mi dia- kóniának, szeretetszolgálatnak, Rengeteg út és mód nyílik ar­ra. hogy ezt gyakoroljuk. Akik városra költözve is megtalál­ják. hogy hol és hogyan szol­gálhatnak embertársaiknak, azok nem kallódnak el, hanem helyüket és hivatásukat is megtalálják, az új életkörül­mények között is. SZÓLNUNK KELL AZOK­RÓL IS, akiknek nem sikerül faluról városra költözniük, pe­dig ez minden vágyuk. Irigy - gyé válnak azok iránt, akiknek sikerült. Otthon csak a rosz- szat látják, pedig talán szebb házban, rendezettebb körül­mények között élnek, mint a városiak. Szavuk csak bírálni tud, a helyi gondok megoldá­sát csak másoktól várják. A falu társadalmi megmozdulá­saiban nem vesznek részt, de kivonják ebből magukat a munkahelyen is. Egyre feszül­tebb és hajszoltabb az életük. Családjuk és munkatársaik egvre csalódottabbaknak lát­ják őket. Végül is kiégnek, el­fásulnak, s nem egy eljut odá­ig, hogy nem marad benne semmi ambíció, sem a városra törekvés vonalán, sem a te­kintetben, hogy otthon megta­lálják életük igazi értelmét. Vajon törvényszerű és álta- lánosuló tapasztalat az, hogy falun nem lehet saját magunk és embertársaink számára hasznos, és magasabb célokat szem előtt tartó életet élni? Téved az, aki a mai falusi életlehetőségeket is úgy érté­keli. mint az évtizedekkel ez­előttieket. Tagadhatatlan, hogy ma is az egyik legfőbb előnye a falunak a nagyobb csend és a kiegyensúlyozottabb nyuga­lom. De ezen túlmenően ma már falun sem kivételes eset a vízvezeték, fürdőszoba vagy s színvonalas színházi előadás. Akik akarják ezeket élvezni, megtehetik. És egyre többen találják meg, falusi körülmé­nyeik között is, nemcsak az urbanizáció adta kényelme­sebb életet, hanem a feladatu­kat is, hogy tegyenek valamit a falu felemelkedéséért, szépí­téséért; hogy küzdjenek a ma- radiság ellen, részt vegyenek a kultúra terjesztésében stb. A nagy „népvándorlásban” nem kevés azoknak a száma sem, akik azt vallják, hogy falun eredményesebben szolgálhat­nak embertársaik javára, munkájukból több meglátszik falusi viszonyok között, mint városon, s az elért eredmények miatt érzett öröm sem kisebb vagy kevesebb. AMIKOR AZT KUTATJUK, hogy városra vándorlók vagy falun maradók találják-e meg igazi helyüket az életben, egé­szen egyértelműen meg kell látnunk, hogy nem külsősé­gekben adottságokban, egyéni kudarcokban vagy eredmé­nyekben találunk választ. Ha­nem akár városon, akár falun éljen valaki, akkor lesz ma­gasabb értelme az életének, ha túl tud látni önös érdekein s megtalálja a feladatát és örö­mét az embertársainak végzett szolgálatban. Ezzel nemcsak embertársai és önmaga bol­dogságát munkálja, hanem egyúttal annak a Krisztusnak is engedelmeskedik, aki az övéit szolgálatra küldte a vi­lágba. Bárány Gyula Megszabadulás és felszabadulás Ef. 1, 7. Megszabadulás! Olyan embernek nem kell magyarázni e kifejezés tartalmát, aki már átélt valaha ilyesmit. Aki túlélt pl. a háború idején egy szőnyegbombázást, vagy kilátástalan­nak tűnő fogságot, haláltábort, vagy a frontokon szüntelen életveszélyt. Vagy mindnyájan, azok, akik megértük a háború végét, felsóhajtottunk: végre megszabadultunk a borzalmak­tól, nem egyszer a biztos haláltól. Az ilyet nem lehet, de nem is szabad elfelejteni, noha mindez már a múlté. Még a jelenre és a holnapra hivatkozva sem lehet könnyelműen kijelente­ni: kit érdekel a tegnap, a múlt: én még nem is éltem akkor! 1. A KERESZTYÉN EMBER. A GYÜLEKEZET SEM felejt­heti el soha a Krisztusban kapott szabadulást! Megszabadul­tunk. Múlt idő. De mitől? Egyházias, „papos” nyelven így szoktuk mondani: a bűnös természettől, megkötözöttségeink- től, szenvedélyeinktől, önzésünktől, én-központúságunktól. De vajon nemcsak elmélet ez? Valóság az életünkben? Olvasom a statiszikát: milyen nagy Magyarországon az egy főre jutó évi alkoholfogyasztás! 2000 forint körül mozog. Mi­lyen sokan rabjai az alkoholnak! Hallgatom a rádiót: ittas vezetés miatt gázolt vagy borult az árokba. A balesetek jelentős százalékánál az ittas állapot az alapbaj. Nézem a TV-t: A „Teleszubjektív” adásban a do­hányzás fokozódó növekedéséről beszél a riporter. Az elmúlt évben az elszívott mennyiség egy halomba rakva a hatalmas „Budapest” szállónk többszörösét tenné ki. Ártalmas voltáról lépten-nyomon hallunk. A megkérdezett riport-alanyok nagy százalélca is tisztában van ezzel, de nem tud, pedig akar, vagy több esetben egyáltalán nem törődik a figyelmeztető jó szó­val: nem is qkar leszokni. Mennyi káros szenvedélynek va­gyunk a foglyai sokszor mi keresztyén emberek is. Nem ellent­mondás ez? Keresztyén gyülekezeti tag, templomba járó, ter­heket hordozó vagyok és mégis szenvedélyek rabja vagyok, vagy önző a családi életben, haszonleső, harácsoló a munka­helyen, a nagyob közösségben, a társadalomban! 2. A KRISZTUSBAN KAPOTT SZABADULÁS, váltság ak­kor lesz valóság, ha jelenidejűvé válik. A múlt jelenné, egy­idejűséggel. Rembrandtnak, a híres holland festőnek — többek között — van egy Golgothát ábrázoló festménye. Ha figyel­mesen nézi az ember a képet, a kereszt körül állók között ott találjuk magát a mestert is. hirtelen meghökkenünk: nem anakronizmus ez? — hiszen jó másfél ezer évvel később élt! Nincs itt semmi baj! ű is azok közé tartozott, akik jól értet­ték meg a Krisztus váItsághalálát, szabadítását: értem is tör­tént esemény éltető jelenné vált számára. Sokszor az az ér­zésünk, ez hiányzik ma sok. magunkat keresztyénnek valló emberekből, gyülekezeti tagokból. Ennek a hiánya miatt kép­telenek vagyunk felszabadultan élni és reménységgel tekin­teni ügyeinkre, problémáinkra, a holnapunkra. 3. AMIKOR EZ A MÚLTBAN TÖRTÉNT ESEMÉNY JE­LENNÉ LESZ, ÜJ ÉLETRE SZABADULUNK FEL. Tiszta lappal indulhatunk. Többé semmi nem gátol. Nem köt, nem tart fogságában a tegnapom, a múltam, mert a Krisztus vére árán kapott bocsánatnak ereje van. Ennek segítségével sza­bad nemet mondani a kísértésként jelentkező korábbi meg- kötözöttségeknek, szenvedélyeknek. Ennek a segítségével sza­badok vagyunk a jó szüntelen való cselekvésére, a szeretet minden dolgunkban való gyakorlására otthonunkban, munka­helyen, gyülekezetben, egyházunkban és annak falain kívül is. A Krisztus váltsághalálanak, szabaditásának személyes el­fogadása sosem jelent tétlenséget, hanem nagyon is aktivizál, mozgósít minden hasznos, építő és jó dolog irányában. A kereszt szabadulás, megbékélés, de ugyanakkor megújulás is! Krisz­tus meghalt értünk, de ugyanakkor hit által bennünk él és szüntelen azon munkálkodik, hogy az ő élete egyre láthatóbb le­gyen az övéi, a gyülekezet, az egyház életében! Lábossá Lajos Negyvenegy magyar prédikátor és a többiek Bőd Péter 1738-ban, alig több, mint félszáz év múlva a gyászévtized után ízes ma­gyar nyelven megjelentette a gályarabok történetét, nagy fe­jezeteket szentelve az előzmé­nyeknek. „Egyetlen mű< amely a nagy üldözések történetét hazai nyelven tárgyalja”, ír­ták róla a múlt században. Bőd forrásmunkája Kocsi Csergő Bálint, pápai rektor, gályarab 1676-ban befejezőit latin emlékirata. Ez volt a ne­vezetes „Narratio brevis”, „mely magyarra fordíttatott 1738 siralmas esztendőben”. (Ezt a fordítást használta Moldova György 1973-ban megjelent Negyven prédikátor c. regényéhez. De egy prédiká­tort elhagyott valahol, cikkünk címe ezt akarja korrigálni!) KOCSI CSERGŐ ÉS BŐD IS érezte, hogy érthetetlen a gályarabság története, ha nem kalauzolja olvasóit a hazai események történetébe és fő­ként, ha nem teszi világossá a rendkívüli törvényszékek munkáját. Kocsi Csergő műve nélkülözhetetlen forrásmunka, hiszen a szemtanúk vallomása lüktet benne. Azóta természe­tesen a történelem bőven fel­dolgozta és kiértékelte a kér­dést. Egy dolog összecseng a történészek hangjában: ezek­ben a pörökben, ítéletekben, eljárásokban otromba vallás­üldözés volt. Bármilyen kör­mön fontán igyekeztek az össze­esküvés vádját a protestáns egyházakra húzni, s politikai bűntettekkel befeketíteni, ez akkor is az ellenreformáció véres megtorlása maradt. Elismerjük, hogy Kocsi Csergő is túlzott. Nem csodál­kozunk azon, amikor ezt ír­ja: „a törökre indított katonák segítségek által 1670 esztendő­től fogva sok száz ártatlanokat öltenek meg. némelyek fejeket vétetvén, némelyeket karóba vonatván és sok egyéb módon e világból kioltván... de ki tudná előszámlálni az ártatla­nul megölötteket, kiknek pusz­ta nevekből is naev könyv tel­nék meg...” Hát igén. ez túlzás! De az ország tele volt rémhírrel, a menekültek, üldö­zöttek felnagyították, eltúloz­ták szenvedéseiket, s a látot­takat. Viszont a puszta tények önmagukért beszéltek. A ró­mai egyház ezzel az inkvizíci- ós eliárással ritka kegyetlen­ségről tett bizonyságot. VISSZA KELL LAPOZ­NUNK a második pozsonyi törvényszék tárgyalására, ahol a megidézett 735 emberből 336 reszketve várta ítéletét. A vádak szinte szóról szóra megegyeztek az előző (1673) évi vádakkal. Ügy annyira, hogy Kocsi Csergő is megálla­pítja, amaz kísérlet volt, s „ha beválik megsemmisítő csapást lehet mérni a protes­tantizmusra”. Ismételjük el a vádakat: katolikus egyház el­leni bűntettek, mint lelkészek megverése, templomok meg- szentségtelenítése, Szűz Mária, szenteli, vallás szidalmazása, ostya megtaposása stb. Már súlyosabb a lázadás. Lázítottak a király ellen, kapcsolatot tar­tottak Vitnyédivel, Keczerrel, a királyt szidták. Majd a han­gulatos török kapcsolatok kö­vetkeztek. Levelezésben álltak a bégekkel, tőlük segítséget kértek, török járom alá akar­ták juttatni az országot, török területen kerestek menedéket. S végül: kapcsolatban álltak 0 Felsége ellenségeivel. Leve­leikkel árasztották el a külföl­det. A SZÖRNYŰ VÁDAK ALAPJÁN az ügyész azt kí­vánta, hogy o felsorolt me­rényletek és bűntények okozói, a szent sakramentomok meg­taposol kezük és lábuk elvá- gatására, a képek, keresztek rombolói, a felségsértést is ideszámítva, eleven megége- tésre ítéltessenek, az egyébb bűntények elkövetői pedig fe­jük vételével és vagyonuk el­vesztésével sújtassanak. Tör­vényeket az ítélethez találtak Szent Istvántól 1548-ig. A „legszelídebb” ítélet tehát a csonkítás volt. Viszont erre a tárgyalásra felvonultattak már 179 tanút. A lelkészek, tanítók élete kezdett drámai­vá válni. A tanúk állították, hogy állandó gyűlésezések voltak, kapcsolat állt fenn Vitnyédivel, becsmérelték a katolikus egyházat, megfenye­gették a királyt, hogy rövide­sen rajtacsap a török. A Hont megyei lelkészek azért nem jelentek meg. mert a nógrádi bég felmentette őket. A leg­súlyosabban azonban egy 1673-ban magyar nyelven nyomtatott röplap, „Győzedel­meskedő fegyverek” c. esett latba. Ez a röpirat hemzsegett a lázítástól. izgatástól, szitko­kat szórt a királyra és a ka­tolikus egyházra. A befejező rész pedig buzdította a protes­tánsokat. hogy az összes kato­likust pusztítsák el a föld szí­néről. A röpirat szerzője is­meretlen. Nem valószínű, hogy pro­testáns eredetű. Főként az időpont gyanús. Hiszen 73- ban, már olyan helyzet ural­kodott, hogy a puszta lét vált bizonytalanná röplapok nél­kül is. Hogy ezt az életve­szélyt tovább fokozzák, tel­jesen értelmetlen dolog lett volna. Inkább provokációra gyanakszunk. MÁRCIUS 5-én KEZDŐ­DÖTT A TÖRVÉNYKEZÉS és április 4-én kimondták a lel­készekre a halálos ítéletet. Az ügy különös fordulatot vett. Ugyanis nem hajtották végre az ítéletet. Örök rejtély ma­rad, hogy mind a tavalyiból, mind az 1675-ösből miért nem hajtottak végre egyet sem. Nem lehetett szó az íté­lőszék jóindulatáról, vagy Bécs kegyelmi szándékáról. Valahol sántított a törvény­szék munkája. Mert hasonló­an a korábbi gyakorlathoz, előkerültek a reverzálisok, melynek aláírása esetén men­tesültek a vádlottak a halálos ítélet végrehajtásától. Egyszó­val a szabadulás ára egy-egy kötelezvény aláírása volt. Kü­lönös ítélet! Főként, ha a vá­dak igazak! Május 10-ére a 336-os cso­port leolvadt 180-ra. Közel fe­le már aláírta a reverzálisok valamelyikét. Május 29-én vi­szont már nem voltak 100-an sem a „kitartók” közül. Itt azonban időzzünk egy kissé! Az elítéltek között ártatlansá­guk tudatában eluralkodott az a nézet, hogy minden szenve­dést, meghurcolást, még a ha­lált is vállalják és ehhez a helytálláshoz igyekeztek egy­mást megnyerni és megerősí­teni. Kollonicsnak és Szelep- csényinek ez jelentette a leg­nagyobb gondot. Viszont, akik a száműzetést, hivatalról va­ló lemondást vállalták, áru­lóknak bélvegezték. Azokról nem is szólva, akik katolizál- tak. Ennek következtében megoszlott az üldözöttek egy­sége. A megosztottság vádas­kodást vont maga után s e sa­játos lelkűiét évtizedeken ke­resztül fertőzte a két protes­táns egyház légkörét. Kocsi Csergő is áldozata lett e né­zetnek, sőt különös előszere­tettel emelte hősökké a &aiát hitén lévőket, tehát a refor­mátusokat. Itt azonban emberek álltak. Szerencsétlen. ' halálra ítélt emberek. Tévednénk, ha egy­szerűen református, vagy evangélikus ijitűekre bonta­nánk őket. Egyformán voltak üldözöttek. Viszont. a . „hősies­ségnek” az útja nem Vezetett kizárólag a gályákhoz. Mert igaz. hogy Kocsi Csergő 41 társával ezt az utat vállalta, de alig került maga is Ná­polyba, társaival együtt egyik kérvényt a másik után me­nesztette protestáns államok­hoz, egyetemekhez szabadulá­suk közbenjárásáért. Ez is természtes. Senki nem vethet követ rájuk, ha megelégelték az állatokat is elpusztító kín­zásokat. Viszont nem kisebb azoknak a megpróbáltatása és „hősiessége", akiknek sikerült rabtartóik karmai közül sza­badulniuk és megszöktek, mint Lányi György, az evan­gélikus rektor. MINDEN ESETRE 94 LEL­KÉSZNEK ill. tanítónak az volt a meggyőződése, hogy hi­tükért mindent vállalnak, még a legsúlyosabbat, a halált is. Ezeket az elszánt hitvalló­kat hat különböző börtönbe szállították átmenetileg. A klérusnak ezzel is megvolt az elképzelése. A börtön majd csak megpuhítja őket s nem kell a legdrasztikusabb fe­nyítékhez nyúlni. Így került 5 ember a Nyitra megyei be­reue si, 8 a kapuvári. 6 Szelep- csényi eberhardi kastélyának, 15 a sárvári, 20 a komáromi, 40 a Vág jobb partján nem ré­gen (1665) épült lipótvári bör­tönbe. összesen 94. Sellyéi István pápai refor­mátus püspök, Kocsi Csergő atyai barátja Berencsen volt. Kocsi Csergő Lipótváron, ezért ezeknek a börtönöknek az állapotáról bővebben tu­dunk. Elképesztő bánásmód­ban volt részük a raboknak. (Moldova elég gvengén oldot­ta meg ezt regényében!) Pe­dig minden egyes emberi sors tömény nyomorúság volt. Jú­niustól a következő év már­ciusáig lévő tíz hónap teljes reménytelenségben telt el. Csakis erős hitüknek köszön­hették. hogy kibírták a szen­vedést. Egymásról keveset tudtak, • B átorkeszi Berencsen júli­usban így rótta strófáit: „Vagyunk még szám szerint hatvánkilencen Kik távol egymástól idegen helyben Fogva tartatunk, hol hárman, hol többen ... Irám ezerhatszáz és hetvennégyben Szent Jakab havának első hetében Berencs várának nagy. mély tömlöczében. Az, ki olvasod, légy hű mindvégiglen. Ámen. Finis...” (Folytatjuk) Dr. Rédey Pál

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents