Evangélikus Élet, 1975 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1975-12-21 / 51. szám

Dávid házából és nemzetségéből való volt

Jézus az evangéliumok egyértelmű bizonyságtétele szerint Dávid király családjából származott. Máté éppen azzal indítja evangéliumát: Jézus Krisztus Dávid fia. A prófétai igének és az arra épülő várakozásoknak megfelelően Dávid városában, Betlehemben született (Mik 5, 2).

Akkor régen egy nagyon polgári esemény vitte Józsefet és jegyesét a Dávid városába. Engedelmes állampolgárokként engedtek a császár adóösszeírási rendeletének. Tudjuk, hogy engedelmességük nem volt veszélytelen. Sem a Róma ellen lázadó és lázító párt miatt, sem pedig a dávidi sarjakat fenyegető Heródes miatt. Amikor mégis eleget tettek a rendeletnek — nem tudatosan is —, a megváltást ígérő és beváltó Istennek engedelmeskedtek. Azért nem József és nem Mária szempontjából van mondanivalója ennek a megjegyzésnek: „Dávid házából és nemzetségéből való volt”, hanem egészen arra a Jézusra nézve, akiben Isten minden ígéretét beváltotta. Ügy, ahogyan előre jelezte: Dávid leszármazottjaként, királyi családból érkezett a világba.

Kezdhet-e valamit ezzel a körülménnyel a keresztyénség 1975 karácsonyán és túl minden naptári karácsonyon? Van-e a dávidságnak olyan üzenete, amelyiknek a keresztyén reménység szemszögéből éppen úgy súlya van, mint e világi élete, magatartása és küldetése szempontjából? A teljes Írás alapján határozott igennel keli — és nemcsak szabad — válaszolnunk ezekre a kérdésekre. Két fontos mondanivalója van annak, hogy Krisztus Urunk Dávid családjából származott.

A DÁVID FIA JÉZUS „URAKNAK URA SS KIRÁLYOKNAK KIRÁLYA". Dáviddal összefüggésben erre céloztak világosan már az ótestámentom prófétai igéi (Zsolt 110, 1; Ézs 9, 7; Zak 9, 9). Jézus Urunk maga is így értette dávidi és királyi származását (Mt 22, 41—46). Lényegében azért van szó ugyanarról, amikor Máté szerint így magasztalja a sokaság Jézust: Hozsánna a Dávid fiának, Lukácsnál pedig arra esik a hangsúly: Áldott az Ür nevében érkező messiási király! (Mt 21, 9; Lk 19, 38). A pogány kananeus asszony ezt a messiási királyt hívta segítségül a Dávid fia megszólítással és nem pusztán vérszerinti népe messiását. Így értették ezt azok a honfitársai is, akik emberi nyomorúságukban a Dávid fia megszólítással kérték és várták az „Űr" lehajolását (Mt 15, 22; 20, 30; Lk 18, 38— 39).

Jézus Krisztus csak Dávid fiaként azonos Isten Fiával, a népek megváltójával, az egymást követő nemzedékek megváltójával, a megígért és várvavárt Messiással. Bizony nem valami utólagos, ügyes, okos és hézagpótló magyarázkodás alapján van ez így! Az Ür Krisztusnak a világba küldését a világért maga Isten kötötte össze Dávid házával, királyságával — a választott népen belül is — a családi leszármazás beiktatásával. Amikor a leszármazás láncszeme Józsefhez, Máriához, valamint az ige és a Szentlélek hatalma által Jézushoz ért, akkor „ütött" az idők teljességének órája. Az idők teljessége tehát elválaszthatatlan attól az eseménytől, hogy Krisztus Urunk Dávid családjából érkezett. Az jött a világba Isten jobbjáról Jézus személyében, akit azután Isten a jobbjára is ültetett (Zsolt 110, 1; Mt 22, 41—45). Az angyali igehirdetés és ének erre a beteljesedésre ütötte rá a hitelesítő pecsétet „Krisztus Urunknak áldott születésén”. A dávidi származás tehát messze túl azon, hogy kétségtelenül jelzi Jézus vérségi, népi hovatartozását is, valami sokkal fontosabbat és vigasztalóbbat üzen. A mi Urunk valóban úr, uraknak Ura és királyoknak Királya, őt ígérte Isten a világnak Dáviddal összefüggésben a próféták szája által és

ö érkezett a világért Dávid fiaként, övé a hatalom meny- nyen, földön.

A JÖL ÉRTETT DÁVIDI SZÁRMAZÁS viszont kihúzza a talajt azok lába alól, akik ővele szemben hamis és önző igényeket támasztanak. A személyéhez fűzött hatalmi váradalmakat és vágyálmokat mindig szertefoszlatta. Akár a „kegyesek” uralmáról volt szó, akár népének birodalmi uralmáról. A római birodalmat nem szándékozott dávidi birodalomra váltani, de a „római polgár vagyok” kiváltságát sem volt hajlandó — vérségi, nacionalista alapon és fémjelzéssel —, egy másfajta kiváltságra cserélni. Egy pillanatra sem hagyta magát kisajátítani senkinek. Nem tehették ezt vérszerinti családjának tagjai, de nem tehették ezt a szűkebb és tá- gabb tanítványi közösség tagjai sem. Ezért ítéltetett meg a „náci” fajiság megszállottái nak az a fogadatlan és dicstelen prókátorsága is, amelyikkel ítéletes és végzetes célokért kísérelték meg őt átöltöztetni „árjának".

Mindig eltévelvedett és mindig vészesen adós maradt igazi szolgálatának betöltésével a keresztyénség, valahányszor imperialista és militarista hadi célok, hatalmi álmok, kapitalista és gyarmati kizsákmányolások és rabszolgaságok fedőköntösének kívánta használni Jézus nevét. Akkor is, amikor őrá hivatkozva tért ki sokak, népek bajának vállravétele elől, kikiáltva azok nyomorát az ö akaratának és bedugva a fülét is ezzel, nem óhajtotta hallani Urának tettekre sürgető szavát.

Ezért hozsannázunk ma a Dávid fiának úgy, mint aki „szolgai formában” bizonyult Dávid urának és a mi Urunknak! Szabó Gyula

...bepólyálta őt és jászolba fektette...

Az újszövetségi jelrendszer megfejtése szerint a pólya meghirdeti Jézus valóságos emberségét. Hozzánk hasonlóan kezdi földi életét: Mária terhe, a szülés fájdalma, a be- pólyált csecsemő vitathatatlanul tanítja Jézus valóságos emberségét. A Jászol állatetetésre készült és nem elsőszülött kisfiú gyerekágyának. Ha mégis ott pihen, megragadóan szemlélteti az emberi szenvedésnek, a szegénységnek mélységét. Ahhoz, hogy így érkezzen közénk s ezt vállalja érettünk, a szeretetnek minden emberi elképzelést meghaladó mértékére volt szüksége. Valóban isteni szeretetne, de hát éppen ez a jászol titka. A kicsi, fehér ostya, kehely bora, írott kánon betűje, s tán a legnagyobb ellentmondás is: az emberi ajakra helyezett evangélium ... Oly finoman és lágyan, ahogy csak angyalok suhannak át életünkön szolgálva nekünk, úgy mutat a jászol a megérkezett Jézus titkára: valóságos Isten a szeretet örökkévaló hatalmával!

TÉVEDNEK az öncélú pie- tizmus széplelkei, akik akár régen, akár mostanában, nem veszik komolyan Jézus valóságos emberségét. Zagyva meséket és elképesztő magyarázatokat találnak ki, mintha Jézus embersége összeférhetetlen lenne istenségével, ezért csak látszott embernek, de nem volt az, s ha volt is átmenetileg, sürgősen levetette emberi inkognitóját. Meg is van ennek a tévelygésnek szomorú következményei. Elzárkóznak a valóságos világtól. Kivonják magukat a társadalom haladásának, a világ népei boldogulásának szolgálatából. Nincsen bennük szeretet senki iránt, csak magukat pátvol- gatják s nem ismernek mást Isten gyermekének. Jézus tanítványának. Szánalmas figurák, se szeretet, se alázat bennük, gyümölcstelen az életük,

Alázattal állunk a csodatény előtt

Id, D. Dr. Prőhle Károlyra emlékesünk

Az idén száz esztendeje, 1875. március 17-én, Rábabogyoszlón született D dr. Prőhle Károly professzor, több lelkészgeneráció tudós nevelője, a hazai és a nemzetközi ökumenikus mozgalmak egyik úttörője. Miután több évtizedet töltött el szószéken, 42 évet a tanári katedrán, megérdemelt nyugalomban halt meg Sopronban, 1962. december 14-én.

Emlékét élete egyik főművének, „A hit világa" című könyve néhány, az egyházi esztendő mostani szakaszának üzenetét megszólaltató részletével idézzük magunk elé, tisztelettel adózva biblikus hite és minden nemes gondolata előtt.

„ISTEN EMBERRÉ LÉTELE — AZ IGE MEGTESTESÜLÉSE. — Az a hitvallás, mely szerint Jézus Krisztus — személyének fölbonthatatlan egységében — valóságos Isten és valóságos ember, az Isten emberré léteiének, a világ teremtését közvetítő örök ige, a Fiú megtestesülésének csodáját jelenti. Érthető, hogy ez a páratlan csoda mihamar hatalmas erővel ragadta meg a gondolkodó elmét A nagy kérdés az volt: hogyan, miért lett Isten emberré a Jézus Krisztusban? Az evangélium értelmében hivő keresztyénség számára, tudjuk, kezdettől fogva magától értődő volt az a bizonyosság, hogy ennek a csodának semmi köze sincs azokhoz a pogány mítoszokhoz, melyek isteneknek emberi vagy egyéb alakban való földi megjelenéseiről regéltek. Szintúgy visszautasította a keresztyén hittudat azt a doketikus felfogást, mely szerint az isteni Logosz csak ideig-óráig, a születésétől vagy a jánosi keresztség fölvételétől a kereszthalálig egyesült a názáreti Jézus történeti személyével. Ez a tanítás teljesen kívül esett az egyházi tan fejlődésének irányvonalán. De a kérdés körül folyt vita története azt mutatja, hogy ott is, ahol az egyházi hitvallás irányvonalát betartani igyekeztek, könnyebben ejtettek sérelmet Jézus Krisztus emberi, mint isteni természetének teljes valóságán. Az újkorban viszont Jézus Krisztus valóságos emberségére terelődött át a hangsúly, s amikor a műveltség széles köreiben nem is tartották Jézust egyébnek valóságos embernél, az egyházias irányú hittudósok között is akadtak olyanok, akik jónak látták az isteni természet mindenkor vallott változhatatlanságából engedni, s ennek rovására hangsúlyozták a Megváltó emberségét. Ez a felfogás az ún. kenózisról szóló tanban jutott kifejezésre (kenózis — megüre- sítés). Filippi 2, 6—8-ra hivatkozva az tanították, hogy Isten Fia, az örök Logosz a megtestesülés alkalmával isteni tulajdonságairól részben lemondott, „megüresítette” önmagát, hogy a megváltás érdekéből hiánytalanul valóságos emberré legyen. Az idézett szentírási helynek ez a magyarázata azonban távolról sem áll biztosan, — azonfölül föláldozza az .isteni természet’ mindenkor vallott változhatatlanságát, amelyet az Egyezségi Irat külön is hangsúlyozott, —, elfogadhatatlan végül azért is, mert Isten emberré léteiének nagy titkáról többet akar tudni a tudhatónáL A kinyilatkoztatás könyve odaállít bennünket Isten emberré léteiének nagy csoda ténye elé, de a .hogyan és miként’ kérdésére nem ád olyan feleletet, mely elméleti kíváncsiságunkat kielégítené. Azért itt is helyesebb, ha imádatos alázattal ál lünk meg ama csodatény előtt, s az újtestamentumi Krisztus- kép élettel teljes, kimeríthetetlenül gazdag isteni és emberi vonásainak hivő szemléletébe merülve, azon az óriási boltíves feszültségen, mely a megváltó istensége és a kereszthalálában teljesedő valóságos embersége körött fennáll és életújító erővel tör be az embervilágba, igyekszünk felmérni egyfelől emberi bűnös elesettségünk, másfelől a hozzánk leereszkedő, megváltó isteni kegyelem nagyságát..

Dr. Vámos József

szolgálat helyett uralkodni szeretnének,

TÉVEDNEK AZONBAN AZOK A MODERNNEK TŰNŐ nyugati teológiai irányzatok is, amelyek úgy ismerik el Jézus valóságos emberségét, hogy tagadják Isten voltát Mivel sem az eszük, sem a tapasztalatuk fel nem érheti Jézus személyének titkát — megrekednek a pólyánál s ott is maradnak. Annyira Jézus emberségéhez tartják magukat s mindahhoz, ami ebből következik, hogy lassan el is tűnik szívünkből Jézus arca, már nem hiszik a megváltást, a feltámadást, az örök életet. Csak a pólyát látják és a jászol fáját. Elvesztették a Gyermeket!

AZ EVANGÉLIUM JÉZUS VALÓSÁGOS EMBERSÉGÉT ÉS VALÓSÁGOS ISTENSÉGÉT HIRDETI páratlan személyisége titkaként. Elválaszthatatlanul és elegyítetlenül. Aki a „csak ember-Jézus” útját vállalja, megfosztja magát a világot szerető és boldogságát munkáló Isten Szentjeikének segítségétől. Aki pedig „csak Isten-Jézus” követőjének csap fel, úgy veszíti el a világot, hogy cserébe nem nyeri el a mennyet. Hiszen nem az igazi, hanem „festett ég” tölti be szivét. Miközben „lelkizik”, szégyelve és tagadva testet, földet — vaslogika szerint bukik el teste frontján és lesz példátlanul anyagiassá, átgázolva önös érdekéért mindenen és mindenkin.

A középkori egyházban is Jézus valóságos istenségét embersége rovására hangsúlyozták. Érthetően alakult ki az a fonák tévtan, hiszen az uralkodó egyháznak eszébe sem jutott közösséget vállalni koruk rabszolgáival, a jobbágysággal. Jézus egyoldalú istensége ábrázolásával, szentsége és fensége elrajzolásával „vallásosan” nyomták el a kisemmizetteket, a' szegények boldogság utáni vágyódását. Ma sem

Csanádi Imre verseiből:

NÉGY TESTVÉR

Év múlik, évet ér, egymást hajtja négy testvér: vig tavasz, virághintő koszorús nyár, kalászdöntő, ősz, gyümölcs-érlelő, tél, havat terelő.

ELSŐ HÓ KÖSZÖNTŐ

Hó, hó, friss hó, angyalváró, gyöngyén hulló gyöngyvirág-hó, —

csupasz bokrok

esipkézője,

fák fodros

fejkötője

kerítések

keszkenője,

hegyek-völgyek

ünneplője.

LEGENDA

Szeplőtelen Szűzanya tébolyog a kék égben; bari-fehér angyalok udvarolják gyöngéden.

Tudakolja Egyfiát; könnyeitől nem látja: tilos úton tántorog, piros vér a palástja.

Megjelent a Kossuth-díjas költő „ÖSSZEGYŰJTÖTT VERSEK” című kötetében 1975-ben.

fölösleges erről beszélni, hiszen a középkor hínárszálai átnyúlnak a legújabb korszakba is. Mint ahogy ezért nem tudott mit kezdeni általában az egyház nálunk sem a felszabadulást megelőzően a munkásosztályok törekvéseivel.

Az emberiséget sújtó világháborúk, fajirtási programok, a fasizmus pokla, a kapitalista kizsákmányolás és gyarmati elnyomás nyomán éhező szegény százmilliók korában természetesen kerül a keresztyénség bizonyságtételének centrumába az „Ember-Jézus” arca. Többről van szó, mint egyszerű korrekcióról. Hiszen Jézus valóságos embersége — az ö valóságos istensége tudatában! — meghatározza tanítványainak útját és életformáját, a diakóniai életformát. Ha Jézus szolidáris volt a szegényekkel és kicsikkel, tanítványainak is ott a helyünk mindig azok mellett, akik küzdenek a társadalmi igazságért és a világ népeinek jobb és boldogabb életéért. Erre nem csupán kötelez Jézus embersége, hanem erőt is ad hozzá Jézus istensége. Ebből merítünk naponta szeretetet és jókedvet, bátorságot és állhatatosságot

PÓLYA ÉS BÖLCSŐ megfejtett titka forrósítsa át szívünket karácsony ünnepén imádatra Jézus csodálatos személye iránt, hiszen — ne felejtsük! — érettünk valóságos ember és valóságos Isten. Töltsön be a hálaadás azért az örökkévaló szeretetért, amely átsüt pólya gyolcsán, jászol fáján. Lendítsen tovább azon az úton, amelyen magával akar vinni bennünket Jézus, hogy szeretetünkkel szolgáljunk azoknak, akiknek még ma sem lehetett békés boldog karácsonya.

Balikó Zoltán

Karácsonyéji varáss

Emlékezés gyermekkorom karácsonyára

„Csendes éj, szentséges éj, mindenki álma mély ..Álmodom én is rég letűnt karácsonyestékről. Szülőfalumban járok, megpillantom a puha hótakaróval borított tájból kimagasló templomot, látom benne az oltárt, a szószéket, az orgonát, a padokat és hallom a karácsonyi harangokat. Az éjszakai csendben ragyognak a fényes csillagok, a legfényesebb mutatta egykor az utat a pásztoroknak Betlehem felé. Ebben a szelíd fényességben áll a templom magányosan, némán és úgy tűnik, velem együtt emlékezik rég letűnt karácsony estékre, amikor ajtaja kitárult és boldog örömmel fogadta be az Űr Jézus születését ünneplő népes gyülekezet apraját és nagyját.

„Beköszöntött ismét karácsony estéje, óh áldott Jézus születése..Mintha halk suttogás támadna bent a templomban és mintha egymásután megszólalnának a harangok, mintha életre kelne a múlt az oltár, a szószék és a padok visszaemlékezése nyomán.

„Boldog örömnap derült ránk, vigadjon szívünk, zengjen szánk...” A harangok ezt a jó hírt hirdették minden karácsony este, amikor hat órakor megkondultak és hívogatták a hivő lelkeket az Űr Jézus születésének megünneplésére. Mintha halk sóhaj szállna az ég felé. mert a harangok hiába várják a hű szolgát, aki valamikor megkondította őket.

„Krisztus Urunknak áldott születésén, zengjünk mennyei dalt megjelenésén ..Mintha az orgona is felsóhajtana: óh hányszor zengett az Űr Isten jóságát magasztaló karácsonyi ének az oltárt körülálló gyermeksereg ajkáról! Egymás után csendültek fel a szebbnél szebb karácsonyi énekek, s miközben a gyermekek énekeltek, szemeik az oltár előtt álló keresz- telőkútra helyezett karácsonyfára szegeződtek. Milyen szép volt a nagy karácsonyfa, fa. teleaggatva csillogó díszekkel és az alatta sorakozó ajándékcsomagok látása boldog izgalommal töltötte el a gyermekszíveket.

..Óh szép fenyő, óh szép fenyő az ágaid mily zöldek .. Fgyesek kiváltak a gyermek- s"reqből és a karacso^nfa elé állva, a gyülekezet felé fordulva mondták el versben a Megváltó születésének történetét.

„Dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek és a földön békesség és az emberekhez jóakarat.” A szószék is emlékezik arra, amikor a karácsonyi evangéliumot hirdető lelkipásztor érces hangja zengett a magasból és betöltötte az egész templomot.

És a padok, székek miről mesélnek? Mennyire megtelt a templom a karácsonyi isten- tisztelet alkalmával, alig tudtuk befogadni a hívők nagy seregét! Jobbra a férfiak, balra a nők foglaltak helyet, de itt is megmutatkozott valamilyen rend: a fiatalabbak elöl ültek, az idősebbek hátrább. Az oltártól jobbra, egy különálló, elkerített helyen voltak a gondnokok székei, a bal oldali székeken a lelkész- és tanítócsalád nőtagjainak helyei voltak.

Egyszerre, mintha .mozgolódás és halk suttogás támadna a padok között. A karácsony éji varázs kezdődik. Benépesül a templom. Jönnek végeláthatatlan sorokban mindazok, akik valamikor itt, e szent helyen hallották annyiszor a karácsonyi örömhírt: „Ne féljetek, mert íme hirdetek néktek nagy örömöt, mely az egész népnek öröme lészen. mert született néktek ma a Megtartó. ki az Űr Krisztus, a Dávid városában.”

Szólnak a karácsonyi harangok, nem üres már a templom, belép a lelkész a templomajtón, helyükről felállva, némán üdvözlik a hívek, az orgona szól, diadalmasan zeng a karácsonyi evangélium, énekel, szaval a gyermeksereg. Velük énekelem én is: „Krisztus Urunknak áldott születésén, zengjünk mennyei dalt megjelenésén .. Milyen jó együtt lenni szeretteinkkel, mindenki eljött, senki sem hiányzik. De egyszerre csak megszűnik a karácsony éji varázs, elhomályosul az álomkép, elnémul a karácsonyi ének; már csak az istentisztelet végét jelző harangszót hallom, de az is egyre távolabbról jön, majd teljesen elnémul. Már csak a templomot látom, magányosan áll az éjszakai csendben.

Felébredek. Igen, így volt, így ünnepeltük meg reges-régen Krisztus Urunk születését.

Vértesi Jolán