Evangélikus Élet, 1975 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1975-12-21 / 51. szám

• • Ünnepi ruha Régi meghívókon szerepelt néha ez a mondat: „Estélyi ruha kötelező!” Valami hasonlót mond a királyi menyegzőről szóló példázat végén Jézus is. Az Isten vendégségében is van ilyen kikötés: aki tagja ennek az asztaltársaságnak, aki meghívót ka­pott, annak magára kell öltenie az ünneplő ruhát. Már a ke- resztségben mindannyian ilyen meghívót kaptunk, s ez a meg­hívás ünnepi ruha viselésére jogosít és kötelez. ÜNNEPEK KÖZELEDTÉN NEM FELEDHETJÜK, hogy iga­zi ünneplésünkhöz hozzátartozik az is, hogy ünneplőbe öltö­zünk. Templomba menet is ünneplőt öltünk. Megtiszteljük ezzel az ünnepet, környezetünket, megbecsüljük magunkat is. Ma színházba, operába, hangversenyre sem járunk akárhogyan. A művet, az alkotót, a művészeket és a közönséget tiszteljük meg azzal is, hogy megbecsülésünket ünnepi ruha hordásával is ki­fejezésre juttatjuk. Tudjuk ugyan, hogy nem a ruha teszi az embert, mégis nem mindegy, hogyan jelenünk meg az emberek között. Az elhanyagolt, ápolatlan, rendetlen külső rendszerint belső rendezetlenségről árulkodik, szétszóródottságról beszél. Öröm látni azt, hogy nálunk jól öltözöttek az emberek, felnőt­tek, fiatalok, gyermekek egyaránt. ISTEN MEGHÍVOTTJAKÉNT ÉLNI AZT IS JELENTI, hogy nem járhatunk akárhogyan ebben a világban, hiszen Isten hí­vott meg. Az Ö vendégei vagyunk már itt ebben az életben is és hisszük, az öröklétben is azok lehetünk. Isten ünnepre hívott. Vele lenni: ünnep — örömünnep. Mi az a ruha, amit magunkra kell ölteni, hogy Isten vendég­seregéhez méltó módon legyünk öltözve? Ez a ruha elsősorban a keresztyén szeretet. „Erről ismeri meg mindenki, hogy ti az én tanítványaim vagytok” mondta Jézus az új parancsolat ki­adásakor. A szeretet az egoizmus, önközpontúság ellentéte Aki szeret, tud magáról, önös érdekeiről megfeledkezni, tud a má­sikért élni, a társadalomnak, az emberiségnek elkötelezett éle­tet folytatni. Isten meghívott vendége kell hogy ezt a ruhát vi­selje. Ilyen ünnepi ruha, keresztyén emberhez méltó viselet a hit is. Isten vendége nem lehet unott, közönyös, nemtörődöm ember. Van meggyőződése, tartása, érdekeltség és érdeklődés jellemző rá. Hit nélkül lehetetlen az Istennek tetszeni. Aki Isten vendégségében tudja magát, az nem lehet pesszi­mista, orrlógató, nyafogó, siránkozó ember, nem járhat úgy, mint akinek nincsen reménysége. Reménység a holnapra nézve igazi keresztyén öltözet, ünnepi ruha. Hitünk szerint jól öltözöttek lehetünk Isten örök országában is. Isten ajándékba adja ünnepi ruhánkat. Az embernek nem kell összetoldozni, kijavítgatni a bűneitől ütött-kopott ruháját; újat kap ajándékba. így érthetjük Isten bűnbocsátó és újjáte­remtő kegyelmében bízva, amit egy finn költő, Juhani Siljo egyik versében ír: „Atyám, szakadt zubbony az életem, nem tart meleget se lenn, se fenn, s ez az egyetlen, amit adtál ne kém. De reggel tiszta új ruhát kapok, hát bolond módra nem fol­tozgatok — várom Atyám ezt az ünnepnapot!” Őszintén és reménységgel várjuk mi is ezt az ünnepet. Áldott a nagy Házigazda, hogy ígérete szerint új köpenyt kap hatunk, fehér ruhát, ünneplőt. Ajándék az ünnepi ruha, itt is ott is. De egyúttal kötelező viselet. Ez illik a nagy vacsora asz­taltársaságához, a jézusi tanítványokhoz. Mindenki meghívott, jöhet akárhogy, de nem maradhat úgy, ahogyan volt. Jézus tár­saságában ruhacsere kötelező. Az Isten, asztaltársasága tagjai­hoz az ünneplő ruha kötelező viselete illik. Hála Istennek: itt is — ott is. Dr. Hafenscher Károly A világnak, amelyet más lát­ványok tartottak lenyűgözve, alig volt tudomása arról, ami Keletnek ebben az eldugott zu­gában, Betlehemben történt. Az esemény, hogy megszületett az Űr Krisztus, nem járt üdv­rivalgással. nem indultak hír­vivők a szélrózsa minden irá­nyába, örömtüzek sem lángol­tak fel a hegytetőkön hírül ad­va a nagy, rendkívüli ese­ményt, a „világsajtó” is hall­gatott az eseményről. Csend­ben, szinte észrevétlenül ment végbe az isteni kinyilatkozta­tás. S valóban más, látványosabb események tartották izgalom­ban a világot. Ha ugyan világ­nak nevezhetjük a már kiala­kult császári birodalmat itt, a Földközi-tenger körül. Ama közel száz milliónyi lakosság lelkében aligha kavart nagyobb vihart a betlehemi éjszaka, mint egy tengerbe vetett ka­vics. Róm i messze volt. a csá­szár Augustus, a nevéhez fűző­dő békét próbálta szilárdítani, biztosítani a kétes jólétet, az ngadozó határokat, megtisztí­tani a gazdaság, kereskedelem útvonalait a kalózoktól, garáz­da rabló hordáktól. Egyszóval Róma aligha vette észre, hogy Mária a kisdedet jászolba fek­tette. Ekkor tanultam meg, hogy nem szolgálunk rá Isten kegyelmére... Nem sokkal karácsony előtt történt. Egy távolabbi szórvá­nyomban voltam beteglátoga­tásokon, és történetesen egy asszony ágyánál álltam, aki gyógyíthatatlan beteg volt. El­meséltem neki többek között azt is, hogy családomban az a gondom, hogy egyik fiam olyan bizonyítványt hozott haza fél­évkor, amely mesze képessége alatt van. Egészen lusta volt. Azt mondtam a fiamnak: „Ez­zel a bizonyítvánnyal elját- szottad karácsonyi kívánságod teljesítését, tehát a forrón áhí­tott kerékpárt nem kapod meg.” Nagy csodálkozó sze­mekkel tekintett rám ekkor ez a beteg asszony és így szólt: „Hogyan, tisztelendő úr, maga karácsonykor akarja megbün­tetni a fiát? Nemde éppen azt kellene a karácsonyi ünnepnek világossá tennie, hogy Isten minket teljesen érdemtelenül ajándékozott meg jóságával, és Istenünk irántunk tanúsított szeretetének vissza kell tükrö­ződnie még azokban az aján­dékokban is. amiket gyerme­keinknek adunk? Büntesse meg a fiát akkor és úgy, aho­gyan jónak látja, de ne kará­csonykor!” Meg kell monda­nom, hogy ennek a szerető asszonynak és egyben komoly keresztyénnek a szavai nagy hatást gyakoroltak rám. így válaszoltam neki: „Magának van igaza, a fiú megkapja a karácsonyi ajándékot; de el kell jönnie ide a maga beteg­ágyához és megköszönni, hogy közbenjárt dédelgetett kíván­ságának megvalósulásában. Elérkezett a karácsonyest. Fiúnk számára csak néhány kisebb ajándékot tettünk az asztalra. De az ünnepi vacsora előtt egy cédulát csúsztattam a tányérja alá a következő szöveggel: „Meg nem érdemel­ten egy kerékpár, ahogyan Mennyei Atyánk kegyelmére sem szolgáltunk rá.” A családi ünnep után jött az ajándék- osztás a karácsonyfánál. Mind­egyik gyerek az asztalához ment. Jancsink megnézte aján­dékait, de nem tudott nekik különösebben örülni. Így szól tam hozzá: „Nos, mindent megnéztél?” Egy pillantást ve tett még egyszer dolgaira „Mindent." „Emeld fel csak a tányérodat!” Megtalálta a cé dulát. „Menj félre egy kissé és olvasd el, mi van rajta.” Óva tosan mögéje léptem. Észre vettem, hogy olvasás közben erős felindultság kerítette ha talmába. Hozzám lépett rámemelle ragyogó tekintetét „Apám!" Csak ennyit mondott de ebben az egy szóban benne volt szívének kiáradó boldog sága. Átölelt. Azután együtt behoztuk a kerékpárt, amit el dugtam egy külső helyiségben. — A következő bizonyítvány sokkal jobb volt.., Ezen az estén tanultam meg, hogy mit jelent Isten meg nem érdemelt kegyelme, hogy karácsony ünnepén min den körülmények között evangéliumot, Isten ajándéko zó szeretetének örvendetes üzenetét kell hirdetnünk. Németből fordította Göllner Pál IMÁDKOZZUNK Áldunk Téged, Mindenható Atyánk, hogy Jézus Krisztusban szeretettel hajoltál le a világhoz s öleltél minket körül. Engedd kérünk, hogy ennek a szeretetnek boldogító örömében élhes sünk és megtapasztalhassuk így a Benne való közösség boldog ságát is. Távoztass tőlünk minden kísértést, hogy boldogító örö műnk igazi alázatosságban és szolgálatban 'ehessen nyilvánva ló, míg majd egykor előtted örvendhetünk örökké. Ámen. Amikor Szíriában Ciréneus volt a helytartó DE KELETNEK EZ A RÉ­SZE, amely hat évtizede volt provinciája a birodalomnak — nyugtalan, forrongásra hajla­mos népével —, úgyszintén más dolgokkal volt elfoglalva. Amióta Pompeius, a zseniális hadvezér, a korábbi triumvir egyike, egy bizonyos szombati napon kiütötte a Makkabeu- sok kezéből a hatalmat — mondják, hogy Jeruzsálem el­foglalásakor 12 ezer ember éle­tét oltotta ki —, megszűnt Iz- ráel függetlensége, s a tarto­mánnyá süllyedt, megcsonkí­tott állam politikai kalandorok színterévé vált. A Makkabeu- sok kicsiny királysága az or­szágút kellős közepén feküdt, s a Jézus születését megelőző hat évtizedben az országúinak eme szakaszán dőlt el nem egyszer a római birodalom sorsa is. Caesar errefelé vonult Egyip­tomba, hogy ellenfele. Pom­peius erejét megtörje s végül Kleopatra karjai között kös­sön ki. Kétséges vállalkozását az az, Antipater — idumeai, arab volt — segítette, kinek fia Heródes néven lett az ország királya. A trónért s a nép bi­zalmáért ádáz küzdelem folyt a Makkabeus Antigonussal, s mindez római palást alatt, mert Rómának egyetlen fontos igé­nye akadt, hogy az adók be­Mennyei látogatók Itt jártak vendégségbe ná­lam apám és anyám! Már ahogy csengettek, tud­tam, hogy csak ők lehetnek. Anyám mindig olyan gyengén, óvatosan nyomja meg a csen­gőt, mintha félne, hogy álmo­dozásaimból felébreszt. Sietve nyitom az ajtót. Az ölelésem ezer, pedig csak kettő a karom. — Csakhogy megjöttek! — mondom s szívem legtitkosabb rejtekéből puha, fehér takarót terítek eléjük. Nagy ünnep ne­kem ez a karácsonyi látogatás. Anygm köntöse fehér, bő re- dőkbe omlik le alakján, apám dóm. Karácsony van, szívem­ből megfogadom. Csak moso­lyognak. Ismernek már. Ezer a dolgom. Apró bűneimet előre megbocsátják. Olyan szépek, amint így ülnek egymás mel­lett, mintha nem is e földről valók lennének! — De jó. hogy itt vannak! — ismételgetem. Valahol harang kondul. A hold ezüst fényt harmatoz a hideg világra. Az órára nézek. Éjfélt mutat. Lassan megindu­lok a karácsonyfám felé. Meg­gyújtom a gyertyákat. Minden ágon apró lángok gyúlnak. Imádkozom. follyanak s a sasok uralmát el­ismerje ez az izgága nép. A keleti despotáknak tipi­kus példája volt Heródes, aki családján és a zsidó társadal­mon belül véres zsarnoksággal szilárdította meg uralmát, de soha nem tévesztette szem elől, hogy Róma vazallusa. „Heródes király most a polgárok sorai­ban tisztogatást végzett”, „Ezért váratlanul elfogatta, megbilincseltette (Antipatrost), barátait pedig kínpadra vonat­ta ..Ilyen, s hasonló monda­tokat' vég nélkül idézhetnénk Flaviustól, akiről pedig elfogu­latlanul állapíthatjuk meg, hogy Heródes-barát volt. Róma Heródes jelentéseit el­fogadta. s a mindennapos gyil­kosságokat, kegyetlenkedéseket római érdekek és célok eléré­se ügyének tekintette. Az evan­géliumok írói emlékeznek He­ródes kegyetlenségeire. Észak-lzráelt még Pompeius Szíriához csatolta. Itt prokurá- tor, helytartó képviselte a ró­mai uralmat. Délen, vagyis ahol Júdea, Samária, Jeruzsá­lem és Betlehem feküdt, He­ródes szolgálta ki a római ural­mat. Lukács, a történész, a kor történetírói szabályai szerint határozta meg Krisztus szüle­tését. Az első fejezetben meg- -mlíti Heródes királyt, míg a második fejezetben pontosan meghatározta a születés idejét: „Amikor Szíriában Ciréneus volt a helytartó.” (Teljes ne­vén: Publius Sulpicius Quiri- nius, aki kétszer is volt hely­tartó Szíriában. Először Kr. e. 6—4-ig legátus, mint a had­ügyek intézője.) es is fehérben. Egymásba karol­va jönnek, könnyedén, mintha csak lebegnének. Leülnek a díványra egymást átölelve, ahogy szokták és csak néznek rám mosolyogva, mintha én lennék a világ legszebbje, leg- okosabbja, különleges kis cso­dagyermek. — Milyen szép pár! — gon­dolom. — Édeseim, már előre bevá­sároltam. A szobában minde­nütt rend. Vártam magukat. Épp az imént jöttem az esti áhítatról. Zsúfolásig megtelt a templom. Miért csak kará­csonykor? A jó munkámért ju­talmat kaptam. A Jóska kollé­gámtól meg egy nagy cserép azaleát. Nagyon meghatott a dolog, mert ez a Jóska szegény fiú. az azalea meg drága virág, különösen így karácsonykor. Ez a fiú már hajnalban kel, újsá­got hord, aztán a gyerekével fut a bölcsődébe, nyolcra a hivatalba. Sokszor nem ebédel és most nekem vesz virágot. Nem fázik anyácskám, ebben a könnyű, fehér ruhában? Fáj még a lába édesapám? Jaj, hányszor vannak az eszemben? Hányszor mondom, de jó is volt, amikor még velem voltak nap-nap mellett. Maradjanak itt! tgérem, jó leszek, mosoga­tok. pedig nem szeretek, nem szidom a főnökömet, ha nem kanok fizetésemelést, időre ha­zaérek, mindig kikefélem a ci­pőmet, nem feleselek. Foga­— Uram, nincs szavam, amely hálámat tolmácsolni tudná. Köszönöm, hogy egész évben velem voltál, örömben, bánatban. Vezettél és védel­meztél. Vigyáztál rám és in tettél. Tanítottál és büntettél. Barátokat adtál és megtaní­tottál ellenségeimet szeretni. Mindig ott voltál, ha kereste lek. Megtanítottál tiszta szív­vel, önzetlenül adni, olvasói­mat testvéreimmé tetted, alkal­mat adtál, hogy hitet tegyek Rólad. Hadd énekeljek Néked! „Hozsánna Uram, ... dicső­ség a magasságban!” Vakít ez a ragyogás; amely kívül-belül éget. Behunyom a szemem. Körülöttem angyal- szárnyak suhogását hallom. Kinyújtott két karommal drá­ga szüleim kezét keresem. Itt állnak mellettem. Váltamra csillagdíszes köpenyt borít < „nagy élet”. A boldogság pa íástját. Aztán ellobbannak a gyer­tyák, elhalkul a hozsánna, szü­leim búcsút intenek. Felsodrom a fehér futót, gon­dosan a szivembe rejtem, ma­gamra húzom boldogságpalás­tomat és elszenderedem. S ahogy a hold fordul, egy halvány sugár bejön az abla­kon, letelepszik az ágyam szé­lére és csendben ringat. Karácsony van. Mennyei vendégeim voltak. Itt járt ná­lam apám és anyám. Gyarmathy Irén CIRÉNEUS TEHÁT SZÍRIÁ­BAN, Heródes pedig Júdeábán volt Róma képviselője. De Róma még egy összefüg­gésben szerepet játszott Jézus születésekor. Adóösszeírást rendelt el. Sok vita folyt a kö­rül, hogy időben elhelyezhető-e ez az összeírási rendelet Krisz­tus születésével, s hogy Lukács elég pontos információ alapján határozta meg a születés ide­jét. Nos, itt csak annyit rövi­den, hogy Lukács közlését hi­telesnek vehetjük. Rómának és Szíriának, Augustusnak és Ci- reneusnak bekapcsolása az evangéliumba éppen azt jelen­ti, hogy Isten fia, az Úr Krisz­tus valóban emberré lett, a tör­ténelem egy pontosan megha­tározható idejében (Kr. e. 4) és helyén, Szíriától délre, a ró­mai birodalom keleti tartomá­nyában, Betlehemben látott napvilágot. Vagyis történeti személyiség lett, akinek ember mivoltához nem fűződhet két­ség. s akinek történeti szemé­lyisége hozzákapcsolódott a kortársak személyiségeihez. Ez a hozzákapcsolódás cso­dálatos isteni színjátékká lett. Mert ha nem is vette észre a világ a születés pillanatában, hogy Krisztusban a világ meg­váltója látott napvilágot Bet­lehemben. Tiberius császár idejében, amikor Júdeábán Poncius Pilátus volt a helytar­tó, olyan elválaszthatatlanul kellett összefonódniuk, hogy soha többé kétség ne legyen Krisztus történeti személyisé­gét illetően. A három nyelven írt vád a kereszten a kor „vi­lágsajtójának” első példánya, és ezt éppen Pilátus íratta fel. Dr. Rédey Pál Szolgáljatok örvendezéssel János 3, 25—30. A menyegző nem csupán Keresztelő János szavaiban megta­lálható hasonlata és képe a Bibliában Isten országának. A lako­dalom kétség kívül az öröm helye és ideje. Hasonlatával tehát ő éppúgy, mint az egész Biblia és maga Jézus is, arra az öröm­re utal, amelyet Krisztus megismerése, a vele való együttlét je­lent. Elsősorban ebben a vonatkozásban szoktuk is mondani, igehirdetésekben hangoztatni, hogy a keresztyén élet örvendező élet. Mi evangélikusok többek között nemcsak azért nem tudunk megérteni egyes szerzetesrendeket és kisebb keresztyén feleke­zeteket, úgynevezett szektákat, mert tanításuk és világtól való elvonulásuk idegen tőlünk, hanem azért sem, mert hiányzik ta­nításukból és életükből ez az öröm. Mi hát ennek lényege és alapja? JÉZUS MEGISMERÉSE. Keresztelő azt mondja, hogy azért örvendezik, mert hallotta a vőlegény szavát. Ez pedig elsősor­ban azt jelenti: azért, mert megismerhette, láthatta Jézust s felismerhette benne az Istentől küldött Megváltót. Annak tuda­ta, hogy van Üdvözítőnk, akiről tudjuk, hogy benne Isten szere- tete hajolt le a világhoz, hozzánk is, adja alapját túláradó örö­münknek. Szeretetet tapasztxlni és szeretettől körülvéve élni ugyanis mindig boldogság és öröm. Így van ez Isten szereteté- vel is. Jézusban ez ölel körül bennünket. Viszont ez azt is je­lenti, hogy Jézus szavának hallása már Keresztelő számára is egyben az általa hozott és hirdetett evangélium megértését, a benne való hitet is magában foglalta. Az evangéliumét, hiszen ennek lényege, hogy Isten oly végtelenül szerette a világot, hogy Fiát küldte hozzá és adta érte. Számunkra pedig ez az Ö megismerésének egyedüli útja. Hallgatni erre az örömüzenetre. Boldogan hinni az igének, mely Isten Őbenne megjelent szere- tetéről tanúskodik. A BENNE VALÓ KÖZÖSSÉG BOLDOGSÁGA. Keresztelő szavain áttör az új gyülekezet, az egyház alakulásáról való meg­győződés és látás. Krisztus vőlegény, akinek jegyese a gyüle­kezet. Örömének döntő mozzanata az a felismerés, hogy ma­ga olyan, mint a násznagy, hiszen barátjának menyasszonya van. Nem szólhatok itt a Krisztusban való egység boldogságáról és öröméről részletesen. Egyet mégis meg kell tennem. Rámu­tatni arra, hogy korunkban egyre jobban megértjük, nem lehet az egyént a közösségtől elszakítottan látni. A Krisztusban hivő, a keresztyén ember sem létezik magányosan. Éppen a Benne való kit hatalmas kapocs, amely nemzedékek végtelennek tűnő láncolatában és kortársak között egyképpen egyesít. Így leszünk egyek hivő elődökkel és kortársakkal a bennünket körül ölelő isteni szeretetben való örvendezésben. Ügy van ez, mint a csa­ládi otthon melege, ahol mindig nagyobb a boldogság, ha együt­tesen élvezik azt. JÉZUS MEGISMERÉSÉNEK ÉS A BENNE VALÓ KÖZÖS­SÉG ÖRÖMÉNEK KÖVETKEZMÉNYE AZ ALÁZATOS SZOL­GÁLAT. Nem lehet igazi boldogság és öröm, amely nem nyilat­kozik meg valamiféle formában, magatartásban, vagy cseleke­detben. A Benne való öröm a magát megalázó, Öt felmagasztaló szolgálatban jelenik meg és ölt formát. Az örvendező keresz- tyénség ezért egyenlő az alázatosan szolgáló keresztyénséggel. Lám, Keresztelő is milyen alázatosan értékeli magát és helyét az üdvtörténetben. Azt akarja, hogy Krisztus legyen nagy, ő pe­dig egyre kisebb, hogy annak fénye ragyoghasson egyre erő­sebben, míg a sajátja egyre gyengül, ahogy a felkelő nap fé­nyében egyre haloványodnak a csillagok. Nem akar többet, minthogy szolga legyen, aki előtte járhatott és reá mutathatott. Elég csak élettörténetének erre az egyetlen mozzanatára, bi­zonyságtételének erre az egyetlen részére figyelnünk, s szerte­foszlik minden dicsőséget kereső tévelygésre csalogató kísérté­sünk. A dicsőséges, uralkodó egyház hazug ábrándja csak úgy, mint az öncélú keresztyénség terméketlen és haszontalan ideája. Kell ezt még említeni is? Nem vagyunk már rég túl rajta? Igen, de a kísértés mindig megújul más és más formában, ahogy János számára is meg volt a kísértés, de ő boldog örömében nem akart mást, csak alázatosan szolgálni. Bánfi Béla

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents