Evangélikus Élet, 1975 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1975-10-12 / 41. szám

Telt ház Mt 22, 1—14 Micsoda öröme a színháznak, ha minden jegy elkelt, még a pótszékeké is. Ilyenkor szoktak telt házról beszélni. A vasár­nap evangéliumában is találkozunk ezzel a szóval: megtelt. Persze itt nem színházról van szó, hanem lakodalmas házról. A „királyi mennyegző” példázatában a színpad lekerült a né­zőtérre, a nézők szereplőkké váltak. Isten országa eljött a föld­re. Egy olyan színjáték szereplőivé lettünk, amely a mennyben kezdődött el. Mi ez a színjáték? Divina Commedia? Isteni szín­játék? Vagy az ember tragédiája? Félreértést keltene vála­szunk. A példázat alaphangja nem tragikus. Ünnepről van szó. Nagyvonalúan rendezett lakomáról. A^király készített meny- nyegzői lakomát fia számára. Mindenkit meghívnak. Valóságos népünnepély. Özönlik a nép. Jók és rosszak. Nem kiváltságo­sak zárt ajtók mögött rendezett exkluzív ingadozása készült. Érthető, hogy a ház megtelt. A NAGY VIGALOMBAN szomorú eseményekkel is találko­zunk azonban. Vannak a színjátéknak kiemelt szereplői: a meghívók kézbesítői. A hívogatok. Afféle vőfények. A prófé­ták és az apostolok töltik be ezt a szerepet. Jó hírt hoznak. Gazdagon terített asztalhoz hívnak. Jöjjetek, minden kész! Csupán jó étvágyat és jókedvet kell hozni. „Boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot.” Érthetetlen, de mégis vannak, akik a meghívást visszamondják. Nem akarnak részt venni a királyi mennyegzőn. Olyasmi is előfordul, hogy a hí- vogatókat bántalmazzák, megölik. A király se érti. Megharag­szik. Városukat katonák perzselik fel. Ez az esemény valószí­nűleg Jeruzsálem pusztulására utal a példázatban. Jeruzsálem pusztulása komoly figyelmesztetés. Isten haragudni is tud. Még a város pusztulásánál is szívszorítóbb annak az ember­nek a sorsa, aki eljött a lakodalomra, de úgy van ott, mintha nem ott lenne. Nincs mennyegzöi ruhája. Kidobják. Még csak olyan vigasztalást sem hall, mint aminőt Adám Madách mély- értelmü színműve végén: „Ember küzdj és bízva bízzál”. A külső sötétség, ahová kerül ezért pokoli. A PÉLDÁZAT INKÁBB KÉP. Az üdvtörténet eseményeit vázolja fel nagy vonalakban képies beszéddel. Szinte minden apró mozzanat közvetlenül utal az üdvtörténet valamely moz­zanatára. Most csak arra a mozzanatra figyelünk, amikor a la­kodalmas ház megtelt. Telt ház? A világ népessége ngyobb mértékben növekszik, mint a keresztyének száma. Milyen alapon beszélünk telt ház­ról? Nem statisztika és számadatok alapján. Még csak arra sem hivatkozunk, hogy a keresztyénség nemcsak múltbeli öröksé­gével, sajátos helyzetével, hanem létszámával is fontos tényező az emberiség életében. Azért tűnik úgy, mintha a telt ház ide­je érkezett volttá el, mert napjainkban a kisebb és nagyobb asztaloknál elhelyezkedett egyházaktól, sőt egyesektől is gyak­ran kérdezné Isten: „Barátom, hogy kerültél ide, hiszen nincs mennyegzöi ruhád.” Más szóval : úgy vagy itt, mintha nem itt lennél. Tétován viselkedsz. Sokszor érezzük, hogy napjainkban nem azt számolja Isten, hogy hányán vannak a kersztyének, hanem azt, hogy mit csinálnak, hogy viselkednek. „Vigyázza­tok tehát gondosan, hogyan jártok...” Nagyon időszerű az apostol figyelmeztetése. ic.tíány keresztyén éli ina fogcsikorgatva életét Meg van ke­resztelve. Hallotta az evangéliumot sőt tanulta is, mégis tele van pesszimizmussal. Nem értékeli az életet, Istennek gyönyö­rű és halálosan komoly ajándékát. Hogy kerülhet keresztyen ember ilyen sötétségbe? Csak úgy, ha nem tudja hol van. ISTEN MA AZT VÁRJA, hogy a meghívottak ismerjék fel végre; néki hűséggel, örömmel szolgáló életre választotta ki őket. ,, ..... Benczúr László IMÁDKOZZUNK Urunk! Nem bűneink szerint bántál velünk. Elküldted hoz­zánk Fiadat. Megengeded, hogy asztalához telepedjünk. Távoz- tasd a közöny és megfáradás fásult leikületét szivünkből. Kö­szönjük, hogy ezzel a példázattal is ébresztgetsz, hivatásunk hűségesebb, örömtelibb betöltésére késztetsz. Hiszen erre vá­lasztottál magadnak. Ámen. Istentiszteleti rend Budapesten, 1975. Deák tér de. 9. (úrv) dr. Ha- íenscher Károly, de. ll. (úrv) D. Káidy Zoltán, du. 5. Bizik László, du. 6. Szeretetvendégség: dr. Ta­kács Dánielné. Fasor de. 11. dr. Fabiny Tibor, du. 6. Szirmai Zol­tán. Dózsa György út 7. de. fél 9. dr. Muntag Andorné. Üllői út 24. de. fél 11. Karácsony Sándor u. 31—33. de. 9. Rákóczi út 57 b. de. 10. (szlovák) Cselovszky Ferenc, de. 12 (magyar). Thaly Kálmán u. 28. de. 11. dr. Rédey Pál. Kőbánya de. 10. Vajda Péter u. de. fél 12. Zugló de. 11. (úrv). Boros Károly. Rákosfalva de. 8. Boros Károly. Gyarmat u. 14/ de. fél 10. Boros Károly. Kassák Lajos út 22. de. 11. Kertész Géza. Váci út 129. de. 8. Benczúr László. Frangepán u. de. fél 10. Benczúr László. Üjpest de. 10. Blázy Lajos. Pesterzsébet de. 10. Soroksár Üjtelep de. fél 9. Pestlő­rinc de. 11. szuppl. Balicza Iván. Kispest de. 10. Kispest Wekerlete- lep de. 8. Pestújhely de. 10.-Schrei­ner Vilmos. Rákospalota MÁV-te- lep de. 8. Schreiner Vilmos. Rákos­palota nagytemplom de. 10. dr. Bodrog Miklós. Rákosszentmihály október 12-én de. fél 11. dr. Karner Ágoston. Sas­halom de. 9. dr. Karner Ágoston Mátyásföld de. fél 11. Cinkota de. fél 11. du, fél 3. Kistarcsa de. 9. Rá­koscsaba de. 9. Békés József. Rá­koshegy de. 9. Rákosliget de. 10. Rákoskeresztúr de. fél 11. Bécsikapu tér de. 9. (úrv) D. Ko­ren Emil, de. fél 11. (német), de. 11. (úrv) D. Koren Emil, du. 6. Gáncs Péter. Torockó tér de. fél 9. Gáncs Péter Óbuda de. 9. Görög Tibor, de. 10. Görög Tibor. XIÍ., Tartsay Vilmos u. lí. de. 9. Rutt- kay Elemér, de. 11. Ruttkay Ele­mér. du. fél 7. Csengődv László. Budakeszi de. 8. Csengődy László. Pesthidegkút de. fél 11. Osengődy László. Modori u. 6. de. 10. Tur- csányi Károly. Kelenföld de. 8. (úrv) Lehel László, de. 11. (úrv) Missura Tibor. du. 6. Lehel László. Németvölgyi út 138. de. 9. (hálaadó istenti-sztelet) Missura Tibor. Nagy­tétény de. fél 9. Visontai Róbert. Kelenvölgy de. 9. Budafok de. 11. Visontai Róbert. Budaörs du. 3. Vi­sontai Róbert. Csillaghegy de. fél 10. Csepel de. fél 11. — Szentháromság után a 20. vasárnapon az oltárterítő színe: zöld. A délelőtti istentisztelet oltári igéje: Ef 5, 15—21; az igehirdetés alapigéje: Mt 22, 1—14. — EVANGÉLIKUS ISTEN- TISZTELET A RÁDIÓBAN. Október 26-án, vasárnap reg­gel 7 órakor az evangélikus egyház félóráját közvetíti a Petőfi Rádió. Igét hirdet WELTLER REZSŐ soproni lel­kész. a Győr-Soproni Egyház­megye esperesé. — A BORSOD—HEVESI EGYHÁZMEGYE szeptember 6-án tartott rendkívüli közgyű­lésén új tisztségviselőket vá­lasztott. Pintér Károly ózdi lel­készt egyházmegyei főjegyző­vé, Vida Frigyest egyházme­gyei világi főjegyzővé, Beli- cza Andrást egyházmegyei vi­lági jegyzővé. Honti Zoltánt egyházmegyei pénztárossá vá­lasztotta. Egyed Jenő diós- győr-vasgyári jegyző pedig egyházmegyei számvevőszéki tag lett. — aJE EVANGÉLIKUS OR­SZÁGOS KÖNYVTÁR és az EVANGÉLIKUS TEOLÓGIAI akadémiai könyvtár ol­vasószolgálati rendje az 1975— 76. munkaévben: régi köny­vek, teológiai szakirodalom 1950 előtt: 1085 Budapest VIII., Üllői út 24. I. em. hétfőtől— péntekig 8—16 óra között, új könyvek, teológiai szakiroda- lom 1950 után: 1147 Budapest XIV., Lőcsei út 32. II. em. hét­fő—szerda—péntek 9—17 óra között. Kölcsönzés postán is. — GYÖRÜJBARÄT. a gyü­lekezet minden év szeptembe­rének első vasárnapján tem­plomszentelésére és múltjára emlékezik. Ez év szeptember 7-én a templom alapkőletéte­lének 190. évfordulóján dr. Fabiny Tibor, a Teológiai Aka­démia dékánja tartotta az ige­hirdetést és megemlékezett a templomépítő ősök áldozat­kész szolgálatáról. — RÁKOSCSABA. 21-én szeretetvendégséget tartottak a gyülekezetben, amelyen Harkányi László, a Sajtóosz­tály tördelő-szerkesztője tar­tott előadást egyházunk sajtó- munkájáról. Versmondóssal a gyülekezet ifjúsága szolgált. EVANGÉLIKUS ELET A Magyarországi Evangélikus Egyház Sajtóosztályának lapja Szerkeszti a .szerkesztő bizottság A szerkesztésért felel: Mezőst György Felelős kiadó: Harkányi László Szerkesztőség és kiadóhivatal: 1088 Budapest. VIII.. Puskin u. 12. Telefon: 142—014 Csekkszámlaszám : 516—20.412—vili. Előfizetési ár: egy évre I2íi.~ Fi Árusítja a Magyar Posta Index 25211 75.3018 Athenaeum Nyomda Budapest Rotációs magasnyomás Felelős s/e^etö: Soproni Béla vezérigazgató „Aki győz, az fehér ruhába öltözik, és annak nevét nem törlőm ki az élet könyvéből, és vallást teszek az ő nevéről az én Atyám előtt és az ő angya­lai előtt” (Jet 3, 5). VASÁRNAP. — „Siralom­mal jönnek-és imádkozva ho­zom őket, vezetem őket” (Jer 31, 9 — Jel 7, 17 — Mt 22, 1— 14 — Zsolt 34, 1—20). Az Isten szabadító, és megtartó szerete- téről szóló híradásoknak hitet ébresztő erejük van, akár a ta­pasztalat hálás öröme, akár az ígéret és a hozzá fűződő re­ménység szólal meg bennük. Ezen a hiten keresztül lehet valósággá számunkra már most Isten vezetése és szolgálatba állító akaratának felismeré­se is. Reménvségünk előre te­kint. Mind Isten megtartó sze- retetének, mind szolgálatunk­nak a végső kiteljesedését az üdvösségben ismerhetjük meg. HÉTFŐ. — „Amiképpen holt a test lélek nélkül, aképpen holt a hit is cselekedetek nél­kül” (Jak 2, 26 — Zsolt 50, 16— 17 — 2 Móz 16, 2—7. 13—15 — Péld 5, 1—14). A gyülekezet életét végigkíséri a hit és cse­lekedetek kérdése, mert e te­kintetben nagyon sok kísértés vesz körül bennünket, könnyen elbukunk és másokat megbot­ránkoztatunk. Mind hitünk­ben, mind cselekedeteinkben lehetünk elbizakodottak, má­sokat lenézők, szeretetlenek. Hitünk és cselekedeteink he­lyes összhangjáról az Isten akaratát kereső, hálás és alá­zatos. önzetlen és segítőkész magatartás tanúskodhat. KEDD. — „De Jézus azon­nal szólt hozzájuk, mondván: Bízzatok, én vagyok, ne félje­tek!” (Mt 14, 27 — Zsolt 91, 1— 2 — 2 Móz 16, 16—18. 22—26 — Péld 5, 15—23). Ha nem lenné­nek az életünkben nyitott kér- dések, sohasem éreznénk, hogy életünk rászorul Isten megtar­tó kegyelmére. Mások szenve­déseit és gondjait sem tudnánk megérteni. Rajtuk keresztül Isten taníthat és nevelhet ben­nünket, és egészen közel jöhet hozzánk. Kétségeinket belé ve­tett bizalomra fordíthatja, ön­magunk féltését pedig ember­társainkat vigasztaló, megértő és segítő felelősséggé, SZERDA. — „Meg ne kísért­sétek az Urat!” (5 Móz 6. 16 — Mt 16, 23 — Ap Csel 20. 7—12 — Péld 6. 6—11). Ahogy Péter legjobb igyekezetében. Krisz­tus féltésében fordult szembe Isten akaratával, úgy mi is ki vagyunk téve a kísértésnek, hogy megingó hitünk, védeke­ző reflexeink az engedetlenség útjára .taszítanak bennünket. Ilyenkor nemcsak önmagun­kat, hanem Istent is gyengének érezzük. De ugyanígy szembe­fordulás Isten akaratával, ha elhanyagoljuk a ránk bízott feladatot, vagy Isten dolgait egyéni érdekeink szolgálatába próbáljuk állítani. CSÜTÖRTÖK. — „Többen az Űrban való atyafiak közül bíz­ván az én fogságomban, na­gyobb bátorsággal merik szólni az igét” (Fii 1, 14 — Zsolt 20, 6 — 1 Kor 10. 14—22 — Péld 6, 12—19). Mindig meglepő, el­gondolkodtató és ösztönző ha­tású, amikor súlyos terhet hor­dozó emberek felszabadultan, belső örömmel tudnak szólni Isten szeretetéről. Nem külső körülményeik teszik őket erre alkalmassá, hanem Isten bűn­bocsátó kegyelmének megta­pasztalása és a szívükben élő reménység. Ezért nem érzik kifosztottnak és célját vesztett­nek az életüket. PÉNTEK. — „Akkor mondta az ő tanítványainak: Az aratni való sok, de a munkás kevés. Kérjétek azért az aratásnak urát, hogy küldjön munkásokat az ő aratásába” (Mt 9, 37—38 — Jer 1, 17 — 1 Pét 2, 5—10 — Péld 6, 20—35). A gyülekeze­tekben szükség van arra, hogy legyenek, akik felelősséget éreznek és vállalnak az evan­gélium hirdetéséért. Úgyis, hogy a családban és a gyüleke­zetben az evangélium hűséges továbbadói, úgyis hogy imád­ságai és gondos figyelmük kíséri az igehirdetők szolgá­latba állítását. Ha ezért az ügyért nem érzünk felelősséget, az azt mutatja, hogy az evan­géliumot nem tartjuk olyan ér­téknek és olyan erősnek, amelyre saját életünket vagy gyermekeink jövőjét rá lehet építeni. SZOMBAT. — „Kérlek azért titeket atyámfiai, az Istennek irgalmasságára, hogy szánjá­tok oda a ti. testeiteket élő, szent és Istennek kedves áldo­zatul, mint a ti okos tisztele­teket” (Rm 12. 1 — Zsolt 116, 12 — Jel 19. 6—10 — Péld 8, 1—11). A hálánk megmutatásá­ra szánt adományok arról val­lanak., hogy az emberben fel­vetődhet a kérdés: „Mivel fi­zessek az Úrnak?” vagy más hangsúllyal: Mivel elégítsem ki? Köszönet, fogadalom, imád­ság, ajándék? Istent nem lehet kielégíteni sem imádsággal, sem pénzzel. Szeretetét csak úgy tudjuk megbecsülni, ha egész életünk istentiszteletével hozzá ragaszkodunk és paran­csa szerint szeretettel szolgál­juk Öt embertársainkban. Magyar László És akkor visszanéztem... Már hetek óta tervezett készülődésem, bol­dog készülődésem, most, ebben a pillanatban futott zátonyra — a zsúfolt cukorkabolt kel­lős közepén. Kedves asszonyórás közösségem diakónia- szolgálat, szeretet ügy, érdek nélkül, igaz lán­golás és a tettrekészség tiszta vágya; most bennem is láng, de máris jajjal... Csak a második sorbán, sötét emberfal tö­vében, émelygős édesség szagban, egyszerre feleslegesnek érzem az elhatározásom. Mindig elkap a hangulati többlettervezés — ezzel a tejcsokoládéval is. Elég lett volna az a pár szál rózsa a kertünkből. Már, már fordulok is, de mégse. Visszatart az omnagajn felé adott szó, hiszen már rég­óta keménykézre fogtam az — akaratomat — és a korral egyre szigorúbb a hangja. Mariska nénihez készülődóm látogatóba, az egyik városi szeretetotthonba, aki már évek óta a lakója és többször küldte üdvözletét. Szoínszédok voltunk. Két házzal lejjebb az alagsorban lakott, alacsony ablakain derékig kihajolva nézegette a világot ... Sokszor „ló­gott” így mindig kedves mosolyával — szinte beleütköztem. Egyébként varrásból éldegélt, de bennünket más okok fűztek össze. A fűzés, mely örö­met szolgált, Mariska nénit elhelyezte az éle­tünkbe. Anyám gyünyörü rózsái, senki sem tudta így szeretni, simogatni a bársonyos szir­mokat, naponta átjött; mi néztük amint rá- jukleheli meleg csókját. Velem, a cicarajongás kötötte össze. Az ál­latokért — mindent, szokta mondani és a mi cicánk éppen olyan kedvence volt, mint a sa­játja. A mi fényes szőrű Füstink, talpig feke­tében, hófehér mellénnyel — mindig frakk­ban, gálakészen és azok a smaragd szemek — szemünkbe villant, mint ékszer ... Mennyi jófalattal kedveskedett a kedvencének a kü- lönpillantások hunyorgó kegyéért... A falunkban még, ó, ott még fehér komon­dorunk, a kedvenc Berci kapta kitűnő érzel­meink sorát, de itt, a városban, már csak macskázunk. Igen, igen — végre; egy tábla tejcsokoládét kérek! — A legnagyobbat! Fehér zizegő papírban, négy szál piros ró­zsával — mindent megbocsájtok. Sőt, kicsit a türelmet is ünneplem, tizennégy embert vár­tam végig. Az otthonba a vezető nővérre lett szükség, mert Mariska nénit nem találják. Megtudom, hogy valóban itt volt, de már kétéve átkerült a Tüzér utcai szociális otthonba. Itt sokallta az öregeket — nevet hozzá a nővér, no, meg még szeret varrogatni és ott lehet. A nagy kerten át, árnyas fák alatt visz egy másik út kifelé, mérlegelem az újabb távolsá­got, de ez velejár. Jó pár utcát mehetek még. Az egyik pihenő pádról egy apróka öreg­asszony tipereg felém. Villámgyorsam a ka­romba fonja karját és megejtő kedvességgel mutatkozik be. En vagyok a Rózsi néni! Es villogó madárszemével, szürke, könnyes fény­nyel — érzem, rabul ejt. Húz is már, de mi­csoda erővel, madárkarmokkal visz a padjá­hoz. — Lecsapott rám, fáradt lábaim a keri- tői... Csak pár pillanatig maradok, talán ugróm is, de már a vállamon a feje, pillekönnyű kis fe­je, szorosan a karomhoz simul és a kezem fe­jére gurul még meleg könnye. Moccantalan tehetetlenséggel csak tűröm — nem teher, nem! Tisztaszagú közeiével semmi baj, de ez a váratlan tévedés — ugor- nom kell! Látja kedvesem, én azonnal megismertem magát. Maga az én legkedvesebb barátnőm, a barcsi Ilonka leánya. Húsz éves korunkig úgy éltünk, mint a testvérek. Maga szakasz­tott Ilonka. Az ö képét itt hordom a szívem­ben és még álmomban is felismerném. Maga a Giziké és meleg csókot nyom a karomra. Most, azonnal — a tévedések sorát kezdem! És akkor, valóságos örömsikollyal mondja — és olyan boldog vagyok, amilyen már nem leszek soha többé az életemben. — En ezt ér­zem, megérzem! Viharba került énem ide-oda kapkod — én nem vagyok a barcsi Giziké, ez mind tévedés, engem máshová visz az utam, de mintha megbénultam volna; nem jön belőlem semmi szó. — Giziké az ujjaimat a számra tapasz­totta ... Elmondok egy titkomat, ölel át újra és iz­gatott lesz a hangja, mintha csuklana is. — Mi egy fiút szerettünk, a Sanyit és vártuk, hogy mi lesz. Sanyi engem választott, már vártam, hogy elgyűrűzzük egymást és akkor történt valami. — így májusban — és hosz- szasan belesóhajt az illatos légbe; igy május­ban, egy éjjel, éjjelizenét adott, de mindket­tőnknek. Hogy én kigyújtottam, az igaz, de Ilonka is kigyújtotta a lámpát — pedig min­dent tudott. Vidáman közbevágok — ó, ez már nagyon régen volt! És én is átölelem a vállát — hogy enyhet hozzak egy kicsit. Felemelt hangon kiáltja — nem volt régen! Itt él a szívemben, nyolcvan éves vagyok, de mintha ma lett volna. — Ilonkának ezt nem lett volna szabad megtenni, vétett ellenem. Kis kajánsággal kérdem — és Sanyi mit csinált ezután? Összezavarodott. Hiszen két lámpa égett ... En felnevetek, de ő halálos komoly lesz, búsan lehajtja fejét. Emelkedem — visszanyom; nem lehet el­menni, még nem! Most mi van az Ilonkával? Mije fáj, mert ott kezdődik a baj ... Drága anyámra gondolok és mondom — ül a karosszékben, dagadtak a lábai, nehezen tud járni. Váratlan vidám lesz, még a megpidámulás belső lázat is érzem, tovább faggat — a bal lába fáj? Mert ez a fontosabb ... Most nézem meg jobban, amint még min­dig gyűlöli Ilonkát . .. Ugye, nem lett volna szabad kigyújtani? Feleletet semmire sem vár — kényelmesen csak bólogatok, nem is vesz rólam tudomást. Csak az Ilonkával beszél, a Sanyival is, együtt hármasban. Majd újra rámkiált — na­gyon dagadt a lába, a bal lába ugye? Halkan, már csak sóhajtja — Ilonkának nem szabad lett volna kigyújtani —, hiszen Sa­nyi már el akart gyűrűzni akkor ... Itt a pillanat — most felállók. Valami végtelen kedvességgel ugyanazon másodpercben — édes Gizikém, hogy én most milyen boldog vagyok! Engem még nem láto­gatott meg soha senki, a többiek meg is szól­nak érte és remegő ujjaival az ölemben nyug­vó csomag felé nyúl — az enyém? A dráma végétért... Ez a tiszta jajdulás, öröm és boldogság — lehúzza a függönyt. Győzött; az győzött, aki tisztább. És az ölébe helyezem a fehér csomagot. Most találkozhattam — egy — valódi bol­dogsággal, amint birtokolja. Bontogatja, szagolja, simítja, mint virágról; szívja be az illatát, a csokoládénak jobban, mint a rózsának. Egészen hallkan, csak önma­gának beszél. Szűz Mária nevét többször ismé­telgeti, mint aki tudja, hogy számára legked­vesebb a tejcsokoládé. Megvan itt minden, itt minden, de én min­dig ezt szerettem, és szenvedélyesen magához szorítja a nevető, vidám csokoládét. Hirtelen összecsomagolja az egészet, nagy fontossággal a rózsák kerülnek alulra és felül ékeskedik az ezüst színű csokoládé. A fehér selyempapírt gondosan összetekeri és mellén a ruhájába tűzi. Már éppen szólanék. amikor határozottan feláll, még visszanéz, hogy nem hagyott-e valamit ott a pádon és apróka lép­tekkel elindul. Csak nézem, nézem, egyre keményebb lesz a járása, szinte peckesen megy a nagy épület felé. Amikor már csak pár lépésnyire van, futni kezd. En ott maradtam, egy hang, egy szó, semmi, semmi többet. Az egész odaszegez a padra. Mindig menni akartam, most meg élvezem, hogy igy vagyok . .. Próbáltam összeszedni a történtek pillanat­képeit, de nem megy. Kifejezhetetlen, ahogyan érzem magam — talán majd egyszer... Felkelek és elindulok én is a kijárat felé. Lassan bandukolva, öregesen. Akkor és akkor váratlanul visszanézek ... Hatalmas vadgesztenyefa áll a közelben. Nem is fa, egy virágerdö. És a virágok egytől egyig, mint imára kulcsolt ujjak, felfelé mu­tatnak. Értelem ... nyugalom, szépség ... Ö, ti bölcs vadgesztenyefák! Váncsa Júlia i I I 1

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents