Evangélikus Élet, 1974 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1974-04-14 / 15. szám

Jk kiábrándultait kä&öit A KIÁBRÁNDULT EM­BER nemcsak lehangolt, ha­nem önhitt is. Szentül meg van győződve, hogy minden­kinél világosabban látja a valóságot, mert éppen kiáb­rándultsága juttatta el a lep­lezetlen, a meztelen valóság felismerésére. A valóság lé­nyege szerinte pedig az, hogy semminek nincs értelme. Ma­gatartása, viselkedése ebben a helyzetben sokféle lehet. Van aki megpróbálja hősiesen el­szenvedni. Van aki túlteszi magát rajta. Van aki a kiáb­rándultság apostolává válik, mindenkit kiábrándulttá sze­retne tenni. Van aki csak ma­gában tépelődik. Ma világszerte — elsősor­ban nyugaton — sok ember viselkedését határozza meg a kiábrándultság közérzete. Ér­deklődnek ugyan a világpoli­tika eseményei után. de a A reménytelenek között „EMMAUSNAK TART KÉT VÁNDOR, lelkűk oly bús, csüggeteg. Arcuk ázott könnyhullástól keblüket gond tépte meg... „Valóban találóan jellemzi 227. éne­künk annak a két tanítvány­nak a lelkiállapotát, akik Húsvét napjának délutánján a Jeruzsálemből Emmausba vezető országúton poroszkál- tak. Reményvesztett, csaló­dott, csüggedt emberek vol­tak. Mint akikben egy világ omlott össze, mint akik elve­szítették azt. amire az éle­tüket tették rá. „Pedig mi azt reméltük ..s ez a remény most füstbement. Az elbeszélés, amelynek vonásait Lukács evangéliu­mának szerzője olyan mesteri kézzel s gyöngéd, szinte köl­tői ecsetvonásokkal vonja meg (Lukács 24. 13—35) — nem­hiába ihlette meg a legna­gyobb képíró mestereket. így Rembrandtot is —, történeti kerete változhat, az emberi helyzet örök. „Ö, ma is hány szív barangol, bánat lepte utakon...” Reménykedni — emberi dolog. És csalódni is. „Dum spiro — 6pero” — amíg élek remélek, vallották már az ókor emberei is. Nem lehet reménység nélkül élni. Va­gyis úgy, hogy ne remélnénk a jövőt, a holnapot, azt hogy megérhetjük, hogy lesz még időnk, adatik alkalom, — s hogy ez a holnap, ez a jövő valami jót és szépet hoz, vig esztendőt, borúra derűt. Ezért nincsenek is igazában re­ménytelen emberek, — aki ilyen lenne, magát az életet adta fel. — s persze ezért nin­csenek reménytelen esetek sem. Csak csalódott, remény t- vesztett emberek vannak, akik vigasztalásra szorulnak. Ilyen reménytvesztett embe­így, vagyis a szenvedés és a szolgálat útján kellett Jézus­nak bemenni az ő dicsőségé­be! S ez persze azt is jelenti: a tanítvány, a2 egyház útja sem diadalmenet a világban, hanem a Mester útjának kö­vetése. „Pedig mi azt reméltük, hogy ő az, aki meg fogja vál­tani Izraelt”. A tanítványok ezt úgy értették: felszabadít­ja maroknyi népüket a Ró­maiak igája alól. visszahozza Dávid és Salamon napjainak dicsőségét és békességét. Ezt a reménységet igazítja helyre Jézus; ő sokkal többet hozott ennél. Teljes és végleges sza- badítást, bűnnek halálnak ha­talmából, nemcsak Izrael, de minden nép és ember számá­ra. Persze nem látványosan, nem azonnal láthatóan és kézzelfoghatóan, hanem a hit számára valóságosan. De nem is egyszerűen valami végte­len távoli, ködös jövőben. En­nek a szabadításnak a szikrá­ja lobbantotta lángra mind a mai napig azoknak a szívét, akik mint Jézus tanítványai ebből a reménységből éltek és ennek a hitnek az erejével munkálkodtak felebarátaik valóságos, mostani szabadsá­gán. Isten mindig többet ad, mint amit mi remélni me­rünk. Csak észre kell ezt venni mert gyakran másképpen ad­ja. mint ahogyan azt mi el­képzeltük. JÉZUS MEGNYITJA A TANÍTVÁNYOK ELŐTT A JÖVŐT: „Amíg élek — re­mélek”, — idéztük az ősi mondást. De meddig élek? Ameddig Isten életet ad. Éle­tem ideje kezedben van. — vallja a zsoltáríró, s ennél megnyugtatóbbat nem is le­hetne mondani. Időnk, jöven­rekkel találkozik Jézus az emmausi országúton — „Ó, de nézd, hisz Jézus ott van ...” folytatja idézett éne­künk, s azóta is. ma is, min­dig. hogy helyreigazítsa re­ménységüket és megnyissa előttük a jövendőt. JÉZUS HELYREIGAZÍTJA A REMÉNYSÉGÜNKET. Nem úgy, hogy elénk varázsolja re­ménységünk áhitott tárgyát, hanem úgy, hogy hitet aján­dékoz szívünkbe. Megnyitja szemünket, új látást ad, meg­mutatja mi a hamis a re­ménységünkben s mi az, amit igazán várnunk lehet és kell. Istentől. Az emmausi tanítványoknak azt kellett felismerni: Isten nem ejtette ki a kezéből Mesterüket. Jé­zust. s így őket sem. Csak Is­ten terve, műve „el van rejt­ve a kereszt alatt”, amint azt Luther oly sokszor hangoztat­ta. Nem a kereszt ellenére, hanem éppen így és ezáltal teljesül Isten nagyszerű terve s ügve. az ember megmenté­sére. Nem baleset, kínos moz­zanat. sajnálatos kudarc Jézus keresztje, hanem éppen Isten szándékának s akarata betel­jesülésének sarkköve. A „fő­papok és vezetők”, amikor Jézust „halálos ítéletre ad­ták”, tudatlanul bár. de Isten akaratát vitték véghez. Nem így is és mindennek ellenére, hanem éppen ígv és ezáltal tartja Isten kezében a világ s az ember sorsát. dőnk Isten kezében van. azért van időnk, van jövendőnk! Csüggedésünkben, mely néha megkörnyékez, megvigasztal Jézus, aki mellénk lép az úton s velünk is marad. Ö az örök útitárs, csak észre kell venni. Ne a rendkívüliben kérésük, hanem a mindenna­piban. Hiszen nem ünnepi vendég, hanem a hétközna­pok hűséges megosztója. Em­beri gondjaink felvevője, s — az emberiségé is. Ennek jele az emmausi va­csora. A napszálltakor megte­rített asztal s a megtört és megáldott kenyér. Erről, a megszokott és meghitt moz­dulatról ismerik meg Jézust övéi. A sok-sok együttlétre emlékeztette őket és arra az utolsóra, a kereszt előtt. S minket az úrvacsorára emlé­keztet, arra, hogy Jézus min­dig közöttünk van. És minden úrvacsora arra a nagy lako­mára, királyi mennyegzőre emlékeztet, ahol majd eljön­nek a népek a föld minden sarkáról és letelepednek Is­ten országában. Ekkora a re­ménységünk. ennél nem ki­sebb. Reménységünk elé ez a jövő tárul. Isten ideje, amelv soha el nem fogv. Jézus oda­lépett és ma is odalép a csüggedők mellé. Felgerjesz- tenl szívükben a reményt és az örvendezést. Mert Jézus él s velünk marad a világ vége­Dr. Groó Gyula nemzetközi erőfeszítéseket vagy a világért hordozott fe- sokszor értelmetlennek tart- lelősség ihlette. Elment, mert ják. Ez sok nyugati ember kiábrándult. „Mi is elme- jellemzője. „Senkinek sincs gyünk veled!” — visszhangoz- igaza” — mondják. Az idő- ták társai. Miért? Talán, mert sebbje visszavágyik „az el- türelmüket vesztették. Hiába múlt szép időkbe” amikor mentek el Galileába, a Gene- még nem volt atomrobban- zárét tó vidékére. Hiába ele- tás, bőven telt jó levegőből, venedett meg sok szép régi friss vízből, nem esett annyi élmény. A Feltámadott meg- szó az élő környezet szennye- ' jelenése elmaradt. Hátha jobb ződéséről és pusztulásáról, és könnyebb lesz az élet, ha... Nincs értelme erőlköd- SOKSZOR A FIATALABB ni. Semmi érzelgősség. ,Visz- NEMZEDÉKEN IS ERŐT sza a gyakorlati életbe. „Men- VESZ a kiábrándultság, jünk el halászni”. Elcsigázva „Minden rossz.” Mindenért az húzták hálójukat s nem fog­előző, idősebb nemzedék a fe­lelős. Semmi közünk hozzá­juk. Tiltakozunk. Lázadunk. Nem tudjuk tisztelni őket. A magunk új törvényei szerint akarunk élni (persze • az ő pénzükön). Ne akarjanak minket semmire elkötelezni (de biztosítsák a teljes kom­fortot). Ez természetesen a nyugati társadalmakban jelentkező kiábrándultság meglehetősen sematikus elemzése — mond­hatja valaki. Ügy van. Két ok­ból mégis érdemes vele foglal­kozni. Mindenek előtt azért, mert élünk és egyre kevésbé élhetünk elszigetelten a mai világban. Nemcsak a folyók, hanem az életérzések és ma­gatartásformák is átlépik az országhatárokat. Foglalkozni kell vele, mert nemcsak Nyu­gaton. hanem Keleten is nagy számmal élnek keresztyének s a kiábrándult közérzet ben­nük alakul ki legkönnyebben. Keresztyénségen természete­sen most a tömegkeresztyén- séget. az egyház határain túl­lépő. de azon belül is megta­lálható társadalmi és törté­nelmi képződményt értünk. Nem csoda, ha sokan azon a véleményen vannak, hogy a keresztyénségből ki kell gyógyulni. Az ember boldog­sága csak akkor válik teljes­sé. ha megszabadul vallási csökevényeitől. A vallás ugyanis — konkréten a ke- resztyénség — a kiábrán­dulások forrása. NE SZÖRNYÜLKÖDJÜNK AZONNAL az ilyen nézetek hallatán. Főleg ne ítélkez­zünk. hiszen az a különös, hogy Jézus feltámadása után bukkant fel s éppen aposto­lainak körében. „Elmegyek halászni!” — mondta Péter. Nem a diakóniai lelkűiét. tak semmit. Nincs szánan- dóbb a kiábrándult tanít­ványnál. Ezek a kiábrándult galileai halászok későb mégis maguk­ra találtak. Tudtuk és szán­dékuk ellenére világtörténel­mi jelentőségűvé váltak. Ki­gyógyultak keresztyénségük- ből? Nem. Keresztyénségük gyógyult meg. „Életbe lép­tek”. Igen, ők léptek bele, Péter, János, Tamás és a töb­biek egy egészen új életbe, amelyet a feltámadott Jézus hozott számukra, amikor utá­nuk ment. korholó szavak he­lyett megkérdezte: van-e ha- rapnivalótok? A bőséges hal­fogással bizalmat ébresztett bennük az elhagyott háló. az ő hálója iránt. Megvendégelte őket. Maga tette lehetővé, hogy érthetetlen, mert meg nem érdemelt, diadalmas sze- retetének erőterébe kerülje­nek. Üj életre támadtak fel. EZT AZ ÜJ ÉLETET nem a tóparton szerezte meg szá­mukra Jézus, hanem Golgo­tán. A keresztre feszített, az oly kiábrándító látványt mu­tató Jézusban maga Isten lé­pett közénk. Ügy ítélte meg az embert oly kiábrándítóvá tevő gonoszt, hogy maga nem ábrándult ki belőlünk. így lett számunkra Jézus a feltáma­dás és az élet. Persze a ke­reszt gyalázatától rejtetten. Nagypénteken, a kereszten lé­pett életünkbe, hogy feltáma­dása után mi léphessünk az ő életébe A kiábrándultak története nem a keresztyénségből való kigyógyulással, hanem életük megújulásával végződött. „Jé­zus élte életemnek” — a meg­újulás. Ö bizonyos efelől. Ezért merte a fő-kiábrándult­nak, Péternek háromszor is mondani: „Legeltesd az én juhaimat!” Benczúr László Presbiterek konferenciája Pakson Elő gyülekezetekért Akik a legtöbbet tudnak tenni azért, hogy a gyüleke­zetek a feltámadott Krisztus erejéből éljenek és erejével szolgáljanak, azok a presbite­reink. Üléseik, amelyeket egyházunk törvényei értelmé­ben a gyülekezetekben tarta­nak, átfogják a gyülekezet egész életét, irányítják annak szolgálatát. Szolgálatukhoz se­gítségre is van szükségük és ezt különböző formában igyek­szik egyházunk biztosítani. Ezt szolgálják többek között az ún. presbiteri konferenciák is, amit több egyházmegyében rendszeresen tartanak egy-egy körzet területén belül elhe­lyezkedő gyülekezetek presbi­terei számára. A Tolna—Baranyai Egyház­megyében február végén tar­tották az első körzeti presbi­ter konferenciát Pakson. En­nek főelőadását Sólyom Ká­roly esperes tartotta: Élő gyü­lekezetek címen. Az elmúlt évi jubileumokhoz kapcsolódva a ma élő és élni akaró gyüle­kezetek szolgálatáról szólt. Lugossy Béla egyházmegyei felügyelő a gyülekezetek át­alakuló életformájáról szólott. H. Németh István szekszárdi lelkész vezette azt a megbe­szélést, amely az egyes gyüle­kezetek aktuális kérdéseivel foglalkozott felhasználva más gyülekezetek presbitériumá­nak tapasztalatait is. — Két istentiszteleti, illetve igehirde­tési alkalom tette teljessé az együttlétet. amelyeknek szol­gálatát ugyancsak Sólyom Ká­roly esperes és H. Németh István lelkész végezték. — H. Németh István, aki az egy­házmegyében a sa.itólelkészi szolgálatot is ellátja az együtt- léten tájékoztatást adott egy­házunk sajtószolgálatáról is. Magyar protestantizmus — a világbékéért Huszonöt éves egyházunk békemunkája Mozgalmas tavasza volt negyed évszázaddal ezelőtt a Ma­gyarországi Evangélikus Egyháznak. Súlyos belső válságok, majd az 1948. december 8-i történelmi jelentőségű zsinat után — amelynek egyetlen tárgya az egyház és az állam közötti egyezmény elfogadása volt — egyetemes presbitérium, püs­pöki értekezletek, elnökségi, egyházközi értekezletek jelezték, mennyire pezsgésben volt az új alapokon meginduló belső egyházi élet. Hasonlóan mozgalmas, sőt időnként pattanásig feszült volt Európa tavasza 25 évvel ezelőtt Több kelet-európai országnak a Szovjetunióval még 1948-ban kötött barátsági és együttmű­ködési szerződése után ekkor alakult meg a Kölcsönös Gazda­sági Segítés Tanácsa (KGST), nyugaton pedig a hidegháború jegyében az imperialista hatalmak hadi szervezete, a NATO. Nagy volt a tét Keleten és Nyugaton egyaránt: háború vagy béke. A békeszerető, újabb világháború ellen bátran küzdeni kész embereket ebben az időben kezdte egyesíteni — pártál­lásra való tekintet nélkül — korunk legnagyobb világméretű mozgalma, a békemozgalom. A kulturális élet képviselőinek 1948. augusztusi wroclawi békevédelmi világkongresszusa után a magyar protestantizmus képviselői elérkezettnek látták az időt arra, hogy — első ízben az egyháztörténelem folyamán — közös erővel emeljék fel szavukat a világbéke érdekében. Erre a nagy jelentőségű, 25 éve megfogalmazott magyar ökumenikus békefelhívásra és annak közvetlen előzményeire emlékezünk most vissza, negyed évszázad történelmi távla­tából. 1949. húsvét hetében — egy évvel a Béke-világtanacs megalakulása előtt — gyűlt össze Párizsban az első béke-vi- lágkonferencia. Hazánk 8 tagú küldöttségében dr. Vető Lajos evangélikus és Bereczky Albert református püspök és dr. Mi- hályfí Ernő is részt vett és fontos szerepet vitt. Ennek a kor­szakkezdő világkonferenciának a sikere érdekében tette meg a magyar protestantizmus azokat a fontos lépéseket, amelye­ket most felidézünk. Az első lépés az volt, hogy előbb az Országos Luther Szö­vetség, majd az egyház egész püspöki kara — 1949. január 18-i közös körlevelében — elhatárolta magát a külső és belső békét veszélyeztető „Mindszenty-ügytől”, a politikai katoliciz­mus nagy kísértésétől. Ezután, 1949 márciusában, a hazánk különböző protestáns felekezeteinek képviselőit ekkor egyesítő Magyar Evangéliumi Szövetség közgyűlése intézett üzenetet az Evangéliumi Világ- szövetség londoni központjához és az egyes nemzeti tagoza­tokhoz. Ez utalt a Nyugaton tapasztalható antikommunista frontképződés veszélyeire, és kinyilvánította, hogy „az egyház minden valóban Istentől rendelt feladatát el tudja végezni az olyan társadalmi és politikai rendszerben is, amely nem kíván vallásos pózban tetszelegni és nem akarja az .apostoli király’ főkegyúri szerepében denaturalizálni az egyházat”. Figyelemre méltók az üzenet befejező szavai: „Mindannak, amivel minket a szovjet győzelme esetére ijesztgettek, éppen az ellenkezője történt velünk. Határtalan hálátlanság volna, ha a tényeket letagadnánk, s csak azért, hogy kiszolgáljunk egy valóban istentelen spiritualizmust, amely a maga nagyon is kézzelfog­ható materialista érdekeiért fel akarja gyújtani a világot!” Végül a legfontosabb, régóta esedékes lépést a hazai gyüle­kezetek irányában tették meg a magyar protestantizmus felelős vezetői, 25 éve. A református, evangélikus, szabadegyházi, baptista és methodista egyházak elnöksége 1949. április 10-én virágvasárnapi körlevélben fordultak a magyarországi protes­táns gyülekezetek népéhez. Felszólították őket, hogy a békesség evangéliumának készségében járjanak és mindenben a békes­ségre igyekezzenek. A Békesség Fejedelmének nevében arra kérték a híveket, hogy „a gonoszt jóval meggyőző Krisztu­sunknak ünnepén tartsunk könyörgéseket gyülekezeteinkben minden emberért, a népek minden yezetőjéért, az Igében ka­pott ígéretben reménykedve, hogy csendes és nyugalmas életet éljünk”. A magyar protestánsok közös virágvasárnapi körlevele a fel- szabadulás utáni évek első olyan egyházi hozzájárulása a vi­lágbéke szolgálatához, amely elérte a gyülekezetek legszélesebb rétegeit. Egyúttal első világos megnyilvánulása annak a felis­merésnek, hogy Krisztus követésének és a világ békéjének az ügye nem választható szét egymástól. Az elmúlt negyedszázad alatt bebizonyosodott, hogy az egy­ház és a béke ügye annyira nem kettő és annyira összetarto­zik, hogy az egyik a másiknak állandó ellenőrzője. Hiszen az egyház éppen azon mérheti le helytállásának hitelességét, hogy mennyire találja meg a maga feladatát a világbéke szol­gálatában, s másfelől olyan mértékben tud hozzájárulni a vi­lágbéke szolgálatához, amilyen mértékben tisztán képviseli legfontosabb feladatát, Isten békeszerző művének dtakóniáját. Ha a világ békeszerető millióinak hatalmas kórusában a magyar protestantizmus csak egyetlen tiszta hanggal is hozzá­járult negyed évszázada ahhoz, hogy két véres világháborút ne kövessen egy még borzalmasabb harmadik — úgy úttörő kezdeményezése és fáradozása nem volt hiábavaló. Dr. Fabiny Tibor Reményik Sándor: Emmaus felé A harangok oly kábítóan zúgtak, A nép oly kábítóan feketéllett. Baldachin alatt a Szentség haladt... Jeruzsálem! — gondoltam azalatt — S gondoltam: inkább Emmausba térek. Emmausra most száll az alkonyat, S a távol hegyek olyan csoda-kékek. Indultam a városból kifele. S hogy egyre tisztább, kékebb lett az ég: Gondoltam, hogy ez már az Ő ege. S hogy álmosabb lett a harang szava, Mintha víz alól borongana fel, Vagy véghetetlen ködből hangzana: Gondoltam, hogy ez már az Ö szava. Emmaus felé üdébb lett a táj. Kis virágokat láttam állani. Kis ibolyákat vándor-utam szélén: Gondoltam: ím, az ö virágai! Álmában gügyögött egy-egy madár, Hogy az erdőre értem, hallgatag; Gondoltam: ím, az Ö madarai, Hogy szerette az égi madarat! Delej futott a barna fákon által, Egremeresztett csontos ujjaik Mintha megteltek volna már virággal, — Tudtam: e percben ö beszélt a fákkal. Borongott messziről a mély harang, S a mély avarban lassan elalélt, De én úgy álltam ott künn boldogan. Mint aki látta őt — és célhoz ért.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents