Evangélikus Élet, 1974 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1974-04-14 / 15. szám
Jk kiábrándultait kä&öit A KIÁBRÁNDULT EMBER nemcsak lehangolt, hanem önhitt is. Szentül meg van győződve, hogy mindenkinél világosabban látja a valóságot, mert éppen kiábrándultsága juttatta el a leplezetlen, a meztelen valóság felismerésére. A valóság lényege szerinte pedig az, hogy semminek nincs értelme. Magatartása, viselkedése ebben a helyzetben sokféle lehet. Van aki megpróbálja hősiesen elszenvedni. Van aki túlteszi magát rajta. Van aki a kiábrándultság apostolává válik, mindenkit kiábrándulttá szeretne tenni. Van aki csak magában tépelődik. Ma világszerte — elsősorban nyugaton — sok ember viselkedését határozza meg a kiábrándultság közérzete. Érdeklődnek ugyan a világpolitika eseményei után. de a A reménytelenek között „EMMAUSNAK TART KÉT VÁNDOR, lelkűk oly bús, csüggeteg. Arcuk ázott könnyhullástól keblüket gond tépte meg... „Valóban találóan jellemzi 227. énekünk annak a két tanítványnak a lelkiállapotát, akik Húsvét napjának délutánján a Jeruzsálemből Emmausba vezető országúton poroszkál- tak. Reményvesztett, csalódott, csüggedt emberek voltak. Mint akikben egy világ omlott össze, mint akik elveszítették azt. amire az életüket tették rá. „Pedig mi azt reméltük ..s ez a remény most füstbement. Az elbeszélés, amelynek vonásait Lukács evangéliumának szerzője olyan mesteri kézzel s gyöngéd, szinte költői ecsetvonásokkal vonja meg (Lukács 24. 13—35) — nemhiába ihlette meg a legnagyobb képíró mestereket. így Rembrandtot is —, történeti kerete változhat, az emberi helyzet örök. „Ö, ma is hány szív barangol, bánat lepte utakon...” Reménykedni — emberi dolog. És csalódni is. „Dum spiro — 6pero” — amíg élek remélek, vallották már az ókor emberei is. Nem lehet reménység nélkül élni. Vagyis úgy, hogy ne remélnénk a jövőt, a holnapot, azt hogy megérhetjük, hogy lesz még időnk, adatik alkalom, — s hogy ez a holnap, ez a jövő valami jót és szépet hoz, vig esztendőt, borúra derűt. Ezért nincsenek is igazában reménytelen emberek, — aki ilyen lenne, magát az életet adta fel. — s persze ezért nincsenek reménytelen esetek sem. Csak csalódott, remény t- vesztett emberek vannak, akik vigasztalásra szorulnak. Ilyen reménytvesztett embeígy, vagyis a szenvedés és a szolgálat útján kellett Jézusnak bemenni az ő dicsőségébe! S ez persze azt is jelenti: a tanítvány, a2 egyház útja sem diadalmenet a világban, hanem a Mester útjának követése. „Pedig mi azt reméltük, hogy ő az, aki meg fogja váltani Izraelt”. A tanítványok ezt úgy értették: felszabadítja maroknyi népüket a Rómaiak igája alól. visszahozza Dávid és Salamon napjainak dicsőségét és békességét. Ezt a reménységet igazítja helyre Jézus; ő sokkal többet hozott ennél. Teljes és végleges sza- badítást, bűnnek halálnak hatalmából, nemcsak Izrael, de minden nép és ember számára. Persze nem látványosan, nem azonnal láthatóan és kézzelfoghatóan, hanem a hit számára valóságosan. De nem is egyszerűen valami végtelen távoli, ködös jövőben. Ennek a szabadításnak a szikrája lobbantotta lángra mind a mai napig azoknak a szívét, akik mint Jézus tanítványai ebből a reménységből éltek és ennek a hitnek az erejével munkálkodtak felebarátaik valóságos, mostani szabadságán. Isten mindig többet ad, mint amit mi remélni merünk. Csak észre kell ezt venni mert gyakran másképpen adja. mint ahogyan azt mi elképzeltük. JÉZUS MEGNYITJA A TANÍTVÁNYOK ELŐTT A JÖVŐT: „Amíg élek — remélek”, — idéztük az ősi mondást. De meddig élek? Ameddig Isten életet ad. Életem ideje kezedben van. — vallja a zsoltáríró, s ennél megnyugtatóbbat nem is lehetne mondani. Időnk, jövenrekkel találkozik Jézus az emmausi országúton — „Ó, de nézd, hisz Jézus ott van ...” folytatja idézett énekünk, s azóta is. ma is, mindig. hogy helyreigazítsa reménységüket és megnyissa előttük a jövendőt. JÉZUS HELYREIGAZÍTJA A REMÉNYSÉGÜNKET. Nem úgy, hogy elénk varázsolja reménységünk áhitott tárgyát, hanem úgy, hogy hitet ajándékoz szívünkbe. Megnyitja szemünket, új látást ad, megmutatja mi a hamis a reménységünkben s mi az, amit igazán várnunk lehet és kell. Istentől. Az emmausi tanítványoknak azt kellett felismerni: Isten nem ejtette ki a kezéből Mesterüket. Jézust. s így őket sem. Csak Isten terve, műve „el van rejtve a kereszt alatt”, amint azt Luther oly sokszor hangoztatta. Nem a kereszt ellenére, hanem éppen így és ezáltal teljesül Isten nagyszerű terve s ügve. az ember megmentésére. Nem baleset, kínos mozzanat. sajnálatos kudarc Jézus keresztje, hanem éppen Isten szándékának s akarata beteljesülésének sarkköve. A „főpapok és vezetők”, amikor Jézust „halálos ítéletre adták”, tudatlanul bár. de Isten akaratát vitték véghez. Nem így is és mindennek ellenére, hanem éppen ígv és ezáltal tartja Isten kezében a világ s az ember sorsát. dőnk Isten kezében van. azért van időnk, van jövendőnk! Csüggedésünkben, mely néha megkörnyékez, megvigasztal Jézus, aki mellénk lép az úton s velünk is marad. Ö az örök útitárs, csak észre kell venni. Ne a rendkívüliben kérésük, hanem a mindennapiban. Hiszen nem ünnepi vendég, hanem a hétköznapok hűséges megosztója. Emberi gondjaink felvevője, s — az emberiségé is. Ennek jele az emmausi vacsora. A napszálltakor megterített asztal s a megtört és megáldott kenyér. Erről, a megszokott és meghitt mozdulatról ismerik meg Jézust övéi. A sok-sok együttlétre emlékeztette őket és arra az utolsóra, a kereszt előtt. S minket az úrvacsorára emlékeztet, arra, hogy Jézus mindig közöttünk van. És minden úrvacsora arra a nagy lakomára, királyi mennyegzőre emlékeztet, ahol majd eljönnek a népek a föld minden sarkáról és letelepednek Isten országában. Ekkora a reménységünk. ennél nem kisebb. Reménységünk elé ez a jövő tárul. Isten ideje, amelv soha el nem fogv. Jézus odalépett és ma is odalép a csüggedők mellé. Felgerjesz- tenl szívükben a reményt és az örvendezést. Mert Jézus él s velünk marad a világ végeDr. Groó Gyula nemzetközi erőfeszítéseket vagy a világért hordozott fe- sokszor értelmetlennek tart- lelősség ihlette. Elment, mert ják. Ez sok nyugati ember kiábrándult. „Mi is elme- jellemzője. „Senkinek sincs gyünk veled!” — visszhangoz- igaza” — mondják. Az idő- ták társai. Miért? Talán, mert sebbje visszavágyik „az el- türelmüket vesztették. Hiába múlt szép időkbe” amikor mentek el Galileába, a Gene- még nem volt atomrobban- zárét tó vidékére. Hiába ele- tás, bőven telt jó levegőből, venedett meg sok szép régi friss vízből, nem esett annyi élmény. A Feltámadott meg- szó az élő környezet szennye- ' jelenése elmaradt. Hátha jobb ződéséről és pusztulásáról, és könnyebb lesz az élet, ha... Nincs értelme erőlköd- SOKSZOR A FIATALABB ni. Semmi érzelgősség. ,Visz- NEMZEDÉKEN IS ERŐT sza a gyakorlati életbe. „Men- VESZ a kiábrándultság, jünk el halászni”. Elcsigázva „Minden rossz.” Mindenért az húzták hálójukat s nem fogelőző, idősebb nemzedék a felelős. Semmi közünk hozzájuk. Tiltakozunk. Lázadunk. Nem tudjuk tisztelni őket. A magunk új törvényei szerint akarunk élni (persze • az ő pénzükön). Ne akarjanak minket semmire elkötelezni (de biztosítsák a teljes komfortot). Ez természetesen a nyugati társadalmakban jelentkező kiábrándultság meglehetősen sematikus elemzése — mondhatja valaki. Ügy van. Két okból mégis érdemes vele foglalkozni. Mindenek előtt azért, mert élünk és egyre kevésbé élhetünk elszigetelten a mai világban. Nemcsak a folyók, hanem az életérzések és magatartásformák is átlépik az országhatárokat. Foglalkozni kell vele, mert nemcsak Nyugaton. hanem Keleten is nagy számmal élnek keresztyének s a kiábrándult közérzet bennük alakul ki legkönnyebben. Keresztyénségen természetesen most a tömegkeresztyén- séget. az egyház határain túllépő. de azon belül is megtalálható társadalmi és történelmi képződményt értünk. Nem csoda, ha sokan azon a véleményen vannak, hogy a keresztyénségből ki kell gyógyulni. Az ember boldogsága csak akkor válik teljessé. ha megszabadul vallási csökevényeitől. A vallás ugyanis — konkréten a ke- resztyénség — a kiábrándulások forrása. NE SZÖRNYÜLKÖDJÜNK AZONNAL az ilyen nézetek hallatán. Főleg ne ítélkezzünk. hiszen az a különös, hogy Jézus feltámadása után bukkant fel s éppen apostolainak körében. „Elmegyek halászni!” — mondta Péter. Nem a diakóniai lelkűiét. tak semmit. Nincs szánan- dóbb a kiábrándult tanítványnál. Ezek a kiábrándult galileai halászok későb mégis magukra találtak. Tudtuk és szándékuk ellenére világtörténelmi jelentőségűvé váltak. Kigyógyultak keresztyénségük- ből? Nem. Keresztyénségük gyógyult meg. „Életbe léptek”. Igen, ők léptek bele, Péter, János, Tamás és a többiek egy egészen új életbe, amelyet a feltámadott Jézus hozott számukra, amikor utánuk ment. korholó szavak helyett megkérdezte: van-e ha- rapnivalótok? A bőséges halfogással bizalmat ébresztett bennük az elhagyott háló. az ő hálója iránt. Megvendégelte őket. Maga tette lehetővé, hogy érthetetlen, mert meg nem érdemelt, diadalmas sze- retetének erőterébe kerüljenek. Üj életre támadtak fel. EZT AZ ÜJ ÉLETET nem a tóparton szerezte meg számukra Jézus, hanem Golgotán. A keresztre feszített, az oly kiábrándító látványt mutató Jézusban maga Isten lépett közénk. Ügy ítélte meg az embert oly kiábrándítóvá tevő gonoszt, hogy maga nem ábrándult ki belőlünk. így lett számunkra Jézus a feltámadás és az élet. Persze a kereszt gyalázatától rejtetten. Nagypénteken, a kereszten lépett életünkbe, hogy feltámadása után mi léphessünk az ő életébe A kiábrándultak története nem a keresztyénségből való kigyógyulással, hanem életük megújulásával végződött. „Jézus élte életemnek” — a megújulás. Ö bizonyos efelől. Ezért merte a fő-kiábrándultnak, Péternek háromszor is mondani: „Legeltesd az én juhaimat!” Benczúr László Presbiterek konferenciája Pakson Elő gyülekezetekért Akik a legtöbbet tudnak tenni azért, hogy a gyülekezetek a feltámadott Krisztus erejéből éljenek és erejével szolgáljanak, azok a presbitereink. Üléseik, amelyeket egyházunk törvényei értelmében a gyülekezetekben tartanak, átfogják a gyülekezet egész életét, irányítják annak szolgálatát. Szolgálatukhoz segítségre is van szükségük és ezt különböző formában igyekszik egyházunk biztosítani. Ezt szolgálják többek között az ún. presbiteri konferenciák is, amit több egyházmegyében rendszeresen tartanak egy-egy körzet területén belül elhelyezkedő gyülekezetek presbiterei számára. A Tolna—Baranyai Egyházmegyében február végén tartották az első körzeti presbiter konferenciát Pakson. Ennek főelőadását Sólyom Károly esperes tartotta: Élő gyülekezetek címen. Az elmúlt évi jubileumokhoz kapcsolódva a ma élő és élni akaró gyülekezetek szolgálatáról szólt. Lugossy Béla egyházmegyei felügyelő a gyülekezetek átalakuló életformájáról szólott. H. Németh István szekszárdi lelkész vezette azt a megbeszélést, amely az egyes gyülekezetek aktuális kérdéseivel foglalkozott felhasználva más gyülekezetek presbitériumának tapasztalatait is. — Két istentiszteleti, illetve igehirdetési alkalom tette teljessé az együttlétet. amelyeknek szolgálatát ugyancsak Sólyom Károly esperes és H. Németh István lelkész végezték. — H. Németh István, aki az egyházmegyében a sa.itólelkészi szolgálatot is ellátja az együtt- léten tájékoztatást adott egyházunk sajtószolgálatáról is. Magyar protestantizmus — a világbékéért Huszonöt éves egyházunk békemunkája Mozgalmas tavasza volt negyed évszázaddal ezelőtt a Magyarországi Evangélikus Egyháznak. Súlyos belső válságok, majd az 1948. december 8-i történelmi jelentőségű zsinat után — amelynek egyetlen tárgya az egyház és az állam közötti egyezmény elfogadása volt — egyetemes presbitérium, püspöki értekezletek, elnökségi, egyházközi értekezletek jelezték, mennyire pezsgésben volt az új alapokon meginduló belső egyházi élet. Hasonlóan mozgalmas, sőt időnként pattanásig feszült volt Európa tavasza 25 évvel ezelőtt Több kelet-európai országnak a Szovjetunióval még 1948-ban kötött barátsági és együttműködési szerződése után ekkor alakult meg a Kölcsönös Gazdasági Segítés Tanácsa (KGST), nyugaton pedig a hidegháború jegyében az imperialista hatalmak hadi szervezete, a NATO. Nagy volt a tét Keleten és Nyugaton egyaránt: háború vagy béke. A békeszerető, újabb világháború ellen bátran küzdeni kész embereket ebben az időben kezdte egyesíteni — pártállásra való tekintet nélkül — korunk legnagyobb világméretű mozgalma, a békemozgalom. A kulturális élet képviselőinek 1948. augusztusi wroclawi békevédelmi világkongresszusa után a magyar protestantizmus képviselői elérkezettnek látták az időt arra, hogy — első ízben az egyháztörténelem folyamán — közös erővel emeljék fel szavukat a világbéke érdekében. Erre a nagy jelentőségű, 25 éve megfogalmazott magyar ökumenikus békefelhívásra és annak közvetlen előzményeire emlékezünk most vissza, negyed évszázad történelmi távlatából. 1949. húsvét hetében — egy évvel a Béke-világtanacs megalakulása előtt — gyűlt össze Párizsban az első béke-vi- lágkonferencia. Hazánk 8 tagú küldöttségében dr. Vető Lajos evangélikus és Bereczky Albert református püspök és dr. Mi- hályfí Ernő is részt vett és fontos szerepet vitt. Ennek a korszakkezdő világkonferenciának a sikere érdekében tette meg a magyar protestantizmus azokat a fontos lépéseket, amelyeket most felidézünk. Az első lépés az volt, hogy előbb az Országos Luther Szövetség, majd az egyház egész püspöki kara — 1949. január 18-i közös körlevelében — elhatárolta magát a külső és belső békét veszélyeztető „Mindszenty-ügytől”, a politikai katolicizmus nagy kísértésétől. Ezután, 1949 márciusában, a hazánk különböző protestáns felekezeteinek képviselőit ekkor egyesítő Magyar Evangéliumi Szövetség közgyűlése intézett üzenetet az Evangéliumi Világ- szövetség londoni központjához és az egyes nemzeti tagozatokhoz. Ez utalt a Nyugaton tapasztalható antikommunista frontképződés veszélyeire, és kinyilvánította, hogy „az egyház minden valóban Istentől rendelt feladatát el tudja végezni az olyan társadalmi és politikai rendszerben is, amely nem kíván vallásos pózban tetszelegni és nem akarja az .apostoli király’ főkegyúri szerepében denaturalizálni az egyházat”. Figyelemre méltók az üzenet befejező szavai: „Mindannak, amivel minket a szovjet győzelme esetére ijesztgettek, éppen az ellenkezője történt velünk. Határtalan hálátlanság volna, ha a tényeket letagadnánk, s csak azért, hogy kiszolgáljunk egy valóban istentelen spiritualizmust, amely a maga nagyon is kézzelfogható materialista érdekeiért fel akarja gyújtani a világot!” Végül a legfontosabb, régóta esedékes lépést a hazai gyülekezetek irányában tették meg a magyar protestantizmus felelős vezetői, 25 éve. A református, evangélikus, szabadegyházi, baptista és methodista egyházak elnöksége 1949. április 10-én virágvasárnapi körlevélben fordultak a magyarországi protestáns gyülekezetek népéhez. Felszólították őket, hogy a békesség evangéliumának készségében járjanak és mindenben a békességre igyekezzenek. A Békesség Fejedelmének nevében arra kérték a híveket, hogy „a gonoszt jóval meggyőző Krisztusunknak ünnepén tartsunk könyörgéseket gyülekezeteinkben minden emberért, a népek minden yezetőjéért, az Igében kapott ígéretben reménykedve, hogy csendes és nyugalmas életet éljünk”. A magyar protestánsok közös virágvasárnapi körlevele a fel- szabadulás utáni évek első olyan egyházi hozzájárulása a világbéke szolgálatához, amely elérte a gyülekezetek legszélesebb rétegeit. Egyúttal első világos megnyilvánulása annak a felismerésnek, hogy Krisztus követésének és a világ békéjének az ügye nem választható szét egymástól. Az elmúlt negyedszázad alatt bebizonyosodott, hogy az egyház és a béke ügye annyira nem kettő és annyira összetartozik, hogy az egyik a másiknak állandó ellenőrzője. Hiszen az egyház éppen azon mérheti le helytállásának hitelességét, hogy mennyire találja meg a maga feladatát a világbéke szolgálatában, s másfelől olyan mértékben tud hozzájárulni a világbéke szolgálatához, amilyen mértékben tisztán képviseli legfontosabb feladatát, Isten békeszerző művének dtakóniáját. Ha a világ békeszerető millióinak hatalmas kórusában a magyar protestantizmus csak egyetlen tiszta hanggal is hozzájárult negyed évszázada ahhoz, hogy két véres világháborút ne kövessen egy még borzalmasabb harmadik — úgy úttörő kezdeményezése és fáradozása nem volt hiábavaló. Dr. Fabiny Tibor Reményik Sándor: Emmaus felé A harangok oly kábítóan zúgtak, A nép oly kábítóan feketéllett. Baldachin alatt a Szentség haladt... Jeruzsálem! — gondoltam azalatt — S gondoltam: inkább Emmausba térek. Emmausra most száll az alkonyat, S a távol hegyek olyan csoda-kékek. Indultam a városból kifele. S hogy egyre tisztább, kékebb lett az ég: Gondoltam, hogy ez már az Ő ege. S hogy álmosabb lett a harang szava, Mintha víz alól borongana fel, Vagy véghetetlen ködből hangzana: Gondoltam, hogy ez már az Ö szava. Emmaus felé üdébb lett a táj. Kis virágokat láttam állani. Kis ibolyákat vándor-utam szélén: Gondoltam: ím, az ö virágai! Álmában gügyögött egy-egy madár, Hogy az erdőre értem, hallgatag; Gondoltam: ím, az Ö madarai, Hogy szerette az égi madarat! Delej futott a barna fákon által, Egremeresztett csontos ujjaik Mintha megteltek volna már virággal, — Tudtam: e percben ö beszélt a fákkal. Borongott messziről a mély harang, S a mély avarban lassan elalélt, De én úgy álltam ott künn boldogan. Mint aki látta őt — és célhoz ért.