Evangélikus Élet, 1974 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1974-04-14 / 15. szám

Előttetek/ Márk 16 1—8 Tízezrével fogytak a tarka képeslapok az elmúlt napokban, a postának megnövekedett forgalmat szerezve, s rajtuk a meg­szokott szavak: „Kellemes húsvéti ünnepeket!” S mi magunk is hányszor, de hányszor mondtuk el ezt a két szót egymás­nak: „Kellemes húsvétot!” Pedig, amint Márk evangélista le­írásából megállapíthatjuk, az első húsvét nem is volt olyan nagyon „kellemes”. Sőt, nagyon is izgalmas. Mondhatnánk így is: kellemetlen. Mennyi az asszonyok gondja: kenetek vá­sárlása, felkészülés a bebalzsamozásra, a sírkő elhengeritese- nek problémája, s azután a félelem, remegés az üres sír lát­tán, az angyal közvetítette jézusi üzenet hallatára! Nincs itt szó diadalmas örömről,, jókedvről, kellemes hangulatról. Miért történt ez így? Miért lett húsvét az asszonyok száma­ra olyan „kellemetlen”? A tévedés szokott általában kellemet­lenségét okozni! És az asszonyok eltévesztették az irányt. Nem jó helyen keresték Jézust. JÉZUS NINCS ITT! — MONDTA NEKIK AZ ANGYAL. Hát hol van Jézus? Jézus nem a sírban van. 0 az ÉLET-ben van! Jézus él. Sőt, ő maga az ÉLET. Nem a holtak között, a teme­tőben, a halottkultuszban, s a kétségbeesett siralmakban ta­láljuk meg Öt, hanem az élet kellős közepén! Mert öt nem tarthatja fogva semmiféle sírkamra. Még a megszokás, az üres vallásosság sem. Jézus él — és ezért a jelenben, az életben ta­lálkozunk vele. Maga mondta: „Azért jöttem, hogy életük legyen és bővöl- ködjenek!” (Jn 10, 10) Jézus ott van, ahol gyógyulás, erősödés, talpraállás, újrakezdés, merész reménység, boldog akarás: diadalmas élet van. Ott lelhetünk rá az élő igében, az eleven, tevékeny szeretetben, az odaadó szolgálatban, ahol az életért folyik a harc s a küzdelem. Halálból életre! Ez a húsvét „kel- 1eines”, jó híre. Jézus nincs a halálban, ö él! ÍME, ELŐTTETEK MEGY! — MONDTA AZ ANGYAL a Jézust kereső asszonyoknak. Előttetek! Nem utánatok! Öt csak követni lehet. Nem mi vagyunk elöl, hanem ö. Mi nem halad­tuk még Öt túl, mert Jézust nem lehet lehagyni, lekörözni, ö megy előttünk. És inkább az a valóság, hogy mi sokszor na­gyon is lemaradunk Tőle. Holott ö szüntelenül hív és biztat: Jer és kövess engem. Bizony lemaradunk Jézustól, amikor nem vesszük át Tőle lépese ritmusát. Amikor bizonytalan a hitünk, tétova a szere­tetünk, s ingadozó a reménységünk. Jézus milyen lendülettel halad: megbocsát az őt megtagadó Péternek, kenyéret-halat ad a fáradt és éhes tanítványoknak. Biztató szót a reményvesz­tett emmausiaknak. Ml meg sokszor sajnáljuk az időnket, az erőnket és a javainlcat másoktól. A szavunk pedig gyakran csak szárnyaszegett madár csapkodása, nem szárnyaló re­ménység mások bíztatására. Lemaradunk Jézustól, amikor elfáradunk a megbocsátásban, amikor ellankadunk a békéért megtenni valamit is társadal­munkkal, a népek között, amikor nem szolgálunk a csalá­dunkban, amikor belenyugszunk a dolgok változhatatlansá- gába. t ^ ^JÉZUS ELŐTTÜNK MEGY! S ezért jó a végső reménysé­günk is. Követésében távlatok nyílnak, mert az ELET nyílik . rpeg előttünk. Jövendőnk nem holtak temetése és siratása, ,..„ h<iném az élet teljessége. Mert amint Ö él, úgy mi is Vele! Ér­tünk imádkozott: „Atyám, akiket nekem adtál, akarom, hogy ahol én vagyok, azok is velem legyenek, hogy megláthassák az én dicsőségemet” (Jn 17, 24). A HÜSVÉT ARRA BIZTAT: JÉZUS ELŐTTÜNK MEGY! Él s mi követhetjük, nem tétován, hanem örömest, áldozato­san és boldogan. Meglátjuk Öt. Találkozunk Vele, mert ő itt van. az életben. Övé a jelen és a jövendő. Őbenne mienk az élet. Bencze Imre IMÁDKOZZUNK Élet Fejedelme, Jézusunk! Magasztalunk Téged e húsvét ünnepén, mert újra hirdetteted követeid által: nem a halálé a végső szó. hanem Tiéd a diadal. Jó ezt tudnunk kudarcaink közben, bizonytalankodó lépéseknél, nehéz döntésekben. Te az életet akarod teljességre vinni. Kérünk, tégy késszé követé­sedre, hogy ne valljunk szégyent, amikor nekünk kell tenni valamit az életért, embertársaink boldogságáért, népünk előre­haladásáért. Szentlelkeddel támogass, hogy el ne tévedjünk, hanem hűségesen járjunk nyomdokodban, s megláthassuk di­csőségedet az Atyánál. Ámen. A becsületesen kételkedő Jézus tizenkét apostola kö­zött nemcsak Júdás hordoz megkülönböztető rosszalló jel­zőt, hanem Tamás is. Júdás az áruló és Tamás a hitetlen, a kételkedő apostolként él a köztudatban. Pedig nem csu­pán Tamás kételkedett és hi­tetlenkedett az apostolok kö­zül, hanem a nagypénteki és húsvéti csoda előtt ugyan­olyan hitetlen és kételkedő szívvel álltak meg Péter is, meg András is és a többiek is mind. TAMÁS APOSTOLRA Já­nos evangélista leírása szerint azonban nemcsak mint kétel­kedőre, hanem mint becsüle­tesen kételkedőre kell néz­nünk. Ez a becsületesség ab­ban jelentkezik, hogy nem palástolja el a kételkedését. Abban a tanítványi körben, ahol a többiek ujjongva újsá­golják neki, hogy látták az Urat, a Föltámadottat, Tamás becsületesen meg meri valla­ni, hogy kételkedik. Hányszor téved éppen itt zsákutcába a keresztyénsé- günk, amikor mások előtt vagy talán éppen magunk előtt sem merjük bevallani kétségeinket és hitetlensége­inket. Ügy teszünk, mint akiknél minden rendben van. az ajkunk kimondja az igent, de a szívünk nemet gondol. Azt hisszük, hogy Isten előtt csak a .magabiztos' hivő le­het kedves, pedig ez a maga- biztosság farizeusi gőgöt takar sokszor, amint a példázatbeli farizeus imádkozott: „Isten, hálát adok neked, hogy nem Vagyok olyan, mint más em­berek . „. ■’ NYÍLTSZÍVÜSÉGE ÉS ŐSZINTESÉGE mellett Tamás abban is becsületes, hogy kételkedése és hitetlenkedése nem a mindenre elszánt, ko­nok szembefordulás addigi tanítvány! életével és tapasz­talataival, hanem kereső ké­telkedés. Megvallja, hogy nem hisz, de ott van másodszor már a tanítványok körében, keresi és reméli, hogy kétel­kedését bizonyos hitté változ­tathatja, aki elhívta őt köve­tésére. Ügy lépett be a tanít­ványok gyülekezetébe, hogy alkalmat adott ezzel a kereső nyugtalansággal, hogy rátalál­jon Jézus. Komolyan a végére akart járni, mi is az igazság. Nem elégedett meg a tanítvá­nyok tanúskodásával, hanem kézzelfogható módon akart meggyőződni a húsvéti cso­dáról, Jézus föltámadásáról. Közönybe és a megszokott- ság kitaposott útjait járó fá­sultságba oly sokszor elvesző kereszt,vénségúnk .hivő” hi­tetlensége számára több kere­ső kételkedésre lenne szük­ség. Mert a Tamások becsüle­tes kételkedésének megtörésé­re halt meg és támadott föl Jézus. Oda állt meglepett apostola mellé és fölhívta ar­ra, hogy maga győződjön meg a tényekről és hitetlen­ből hivő legyen. JÉZUS MEGJELENÉSE TA­MAS ÉLETÉBEN fordulópon­tot jelentett. Elemi erővel tört föl belőle a hitvallás: „Én Uram és én Istenem!” Valami új és nagyszerű érzés kerítette hatalmába, hiszen újra ott lehetett Ura mellett, aki „a megrepedezett nádszá­lat nem töri el és a pislogó gyertyabelet nem oltia ki", azaz megbocsátó kegyelmével hajolt le kételkedő tanítvá­nyához. Itt is beteljesedett Jé­zus szava, hogy ő nem azért jött. hogy az igazakat, hanem a bűnösöket hívja megtérésre. Újra és újra megtörténik húsvét csodája, amikor megáll a Mester a kételkedő tanítvá­nyok között. Nem az az igazi húsvéti ünneplés, amikor ma­gasra szegett fejjel lépünk oda Isten elé, hitünkre mu­tatunk és fogadkozunk. hogy mi sohasem hagyjuk el őt. Így fogadkoztak a Péterek újra és újra, de mindig meg is tagadták az Urat. Jézus odalép a kételkedőkhöz, a hitetlenekhez és azokat hívja magához, akiknek a legna­gyobb szükségük van rá. Az első tanúk, Péter és Ta­más és a többiek, mint első láncszemek után következtek azok a máig érő nemzedékek, akik életében megbizonyoso­dott Jézus ígérete: „Mivel lát­tál engem. Tamás, hittél. Bol­dogok, akik nem látnak és hisznek!” Kételkedésből hitre, tétovázásból bizonyosságra, ta­máskodásból apostolságra hív minket újra és újra az a Jé­zus, aki ismeri szívünket, gyengeségeinket és hitetlensé­günket. A MESTER TUD MIT KEZ­DENI a bizonytalankodókkal, a kétkedőkkel, amint azt Tamás példája mutatja, az önhitteket. a gőgösöket, a sa­ját vallásosságukra büszkéket! Békéscsabai gyülekezetünk­ben evente sok szeretetven- degseget tartunk. Ezeket a hí­vek szerelik és megbecsülik. A szeretetvendégségek sorá­ból kitűnnek azok, amelyeket csak férfialt szamára rendez­nek. Ilyenkor közel kétszáz terű van együtt. Jó alkalmak ezek arra, hogy a férfiak fe­hér asztalok mellett is hall­hassák Isten igéjét, és tájéko­zódjanak egyházunk életéről, feladatairól. A LEGUTÓBBI FÉRFI- SZ ERETETVENDÉGSÉGEN Szent-Ivány Ödön, a Déli Egy­házkerület felügyelője tartott nagy figyelemmel kísért elő­adást A férfiak szolgálata az egyházban” címen. Bevezetőben arról szólt, hogy vannak, akik az egyház elnőie­sedésétől tartanak. Ezzel kap­csolatosan hangsúlyozta, hogy „Isten előtt mind a nő, mind a férfi egyaránt kedves, örü­lünk az asszonyok, leányok szolgálatának. Pótolhatatlan az, amit elvégeznek. Szerete- tükkel elárasztják a gyüleke­zetei, megtöltik az egyházat. Ez jól van így. Hidegebb len­ne az egyház, ha nem így szolgálnának.” Majd azt kér­dezte: „Mit keresünk mi fér­fiak az egyházban? Dicsősé­get? Egyházban lenni nem di­csőség, hanem szolgálatra kö­telezettség. Ne a dicsőséget, hanem a szolgálat örömét ke­ressük.” A KERESZTYÉN FÉRFI SZOLGÁLATÁNAK HELYE a család és a társadalom. „Mai modem, haladó életünkben, amikor helyesen és joggal be­viszont, mint amilyenek a farizeusok és írástudók vol­tak, elutasította magától. Nem kell szégyelnünk Urunk mellett, ha kételkedünk, ha hitetlenkedünk, Ö azért jött és jön hozzánk újra és újra, hogy megváltoztasson, hogy hitre vezessen, hogy bizonyos­ságot adjon. A bizonyosság pedig nem önmagában az egyház, bármilyen nagy és régi is legyen egy-egy nemzet életében. A bizonyosság nem csupán teológia, bármilyen messzeágazó és mélyértelmű mondanivalóval legyen is te­le. A bizonyosság lényegében nem is mi vagyunk, nem a hitünk, lelkesedésünk és szolgálatunk. A bizonyosság Jézus Krisztus, akire mint alapkőre és fundamentumra ráépült Tamás élete, ráépült az egyház századokon keresz­tülhúzódó története és ráépül­het a mi keresztyénségünk is: „Én Uram és én Istenem!” If j. Harmati Béla oauu, c* iciu nem vcozitv ue családfői szerepét, A keresz­tyén férfi nem különleges em­ber. de fokozott felelősséggel elő ember. Életén keresztül ítélik meg családját és egyhá­zát.” Egyhazkerületi felügyelőnk nyomatékkai említette, hogy „az egyház nem egy eldugott hely, ahova be lehet húzódni, el lehet bújni a világ dolgai elöl. Az egyház jelen van a világban, részé a társadalom­nak. A templom falai nem ha­tárolják el a Világtól, hanem összekötik azzal. A keresztyén férfi nemcsak az egyházban dolgozik, hanem munkahelyen is. Az egyházban kapott leLid ajándékokat szét kell szól­nunk életünk területén, a csa­ládban és a társadalomban. — Szükséges, hogy az egyházban ma élő férfiak ismerjék egy­házunk diakóniai teológiáját, tájékozottak legyenek mind a társadalom, mind az egyház dolgaiban.” AZ EGYHÁZBAN VÉG­ZENDŐ FELADATOKRÓL szólva Szent-Ivány Ödön ki­emelten foglalkozott az anya­gi kérdésekkel. „Szeretnünk kell az adakozást. Az egyház­ban nem borravalót kelt osz­tani. Hitünk a szolgálatban lesz kézzelfoghatóvá." Egyházkerületi felügyelőnk előadásán átsugárzott a belső meggyőződés, a hit ereje. Nem csoda, hogy szavai mélyen megragadták és továbbgon­dolkodásra késztették a sZe- retetvendégség résztvevőit. Reméljük nem eredménytele­nül. Táborszky László .. A hit a szolgálatban válik kézzelfoghatóvá szélünk a nők egyenjogúsítá­Csend, béke, Isten Az ünnepi előkészület benne volt a levegő­ben. Tavaszvárásra készülődött a természet. Húsúéira készülődtek az emberek. Abban az évben később volt Húsvét, a ter­mészetnek volt ideje bőven felkészülni. A nap már melegecskén sütött, jól esett arcunkat odatartani simogatásának, mert még nem egetett, csak gyengén pirosított. Odahaza is készülődtünk az ünnepekre. Az én fejemben csak az járt, ami az ünnepből számomra hasznos lehet. Piros tojás, vendé­geskedés, esti fennmaradás, jobb ebéd, locso­lás, jó szagú sütemény. Sürgölődtem is a kony­hában, mintha segíteni akarnék, de csak azt lestem, hol márthatom a kenyeremet valami­lyen sült hús zsírjába, melyik krémes-tálal nyalhatom ki. Meg is elégelte édesanyám a ,.segítségemet” és erélyesen rám szólt: — Ne lábatlankodj itt körülöttem, menj ki a konyhából! Immel-ámmal húztam be magam mögött a konyhaajtót. Aztán habozva megálltam: hova is induljak, kinek panaszolhatnám el az en­gem éri méltánytalanságot? — Jössz velem sétálni? — kérdezte nagy­apám, aki azonnal átlátta szomorú helyzete­met. Szótlanul odanyújtottam a kezem, kicsit még megsértve, de szivemben az új kalandok reményével és mire a kertből kiértünk, már vidáman lépegettem mellette az úton. Ünnep előtt nemigen van sétáló. Végig­mentünk a falun. A házsorok között innen is-onnan is ránkköszöntek. A köszönések vi­dámak voltak, és ez a vidámság a közelgő ünnepek ígéretétől kapott tartalmat, melegítő kedvességet. Az erdő felé tartottunk. Lépésben mentünk felfelé az emelkedőn. Megizzadtunk, kigom­boltuk a kabátunkat, én a sapkámat is leve­tettem. Nagyapám gyermekkort Húsvétokról mesélt. így tudtam meg, milyen volt déd­apám, dédanyám, hogy ők hogyan ünnepel­lek, milyen volt a templomuk, milyen népvi­seletben jártak a falubéliek, milyen hangja volt a harangjuknak. Felértünk a dombra. Az erdő szélén tisztás volt, letelepedtünk, hogy megpihenjünk. Le­néztünk a völgybe. Alattunk a falu. Az em­berek apró, sürgő kis alakok. Megismertük a házat, amelyben laktunk, mindig eligazított a templom Fehéren kanyargóit az országút. Körülöttünk zöldéit a fű, a természet apró. sárga színű gyermekláncfűvel szórta tele o ré­tet, iil-ott egy-egy fehér százszorszép is meg­húzódott. Madarak röppentek fel, rigó füty- tyentett és a magasban madár keringett ki­tárt szárnyával a légáramlatra bízva magát, mintha csak hintázna a koratavaszi szélben. A múlva néztem mozdulatlannak látszó rin­gatózását. — Szeretnél repülni? — olvasott nagyapám a gondolataimban. — Szeretnék — mondtam és nyitott szájjal bámultam az eget. — Volt egyszer egy fehér sirály — kezdte nagyapam — hasonlított egy kicsit tereád. Ennek a sirálynak elmondták társai, hogyan kell halai fogni, hogy a mindennapi eledele meglegyen, hogyan kell becsapni ravaszko­dással az ellenséget, ha veszélyben van, ho­gyan csapjon le a vízre, hogyan tévessze meg áldozatát. Egyszer-kétszer úgy tett, ahogy ta­nították. Aztán elhatározta, hogy magasabbra fog szállni. Elszakadt a többiektől, új utakat keresett. Merészen indult. Belekapaszkodott a szélbe. Vitette magát felfelé, majd hirtelen egy fordulattal irányt változtatott és zuhant lefelé, meredeken le a vízre. Be is verte a fe­jét. Majdnem összetörte magát. De nem csüg­gedt. Másnap újra indult. És így tett, ötször, tízszer, mig egyszer csak sikerült úgy leeresz­kedni, hogy közvetlen a víz fölött fékezett és olyan finoman ért a hullám tetejere, hogy egy jó darabon még vitette is vele magát. Másnap megpróbált feljebb jutni. A csilla­gokat akarta elérni, a távoli csillagok világa érdekelte és az út oda, még azon is túl. Fi­gyelmeztették, de belső erő hajtotta. Többet akart megtudni az életről, nem kímélte ma­gát. Néha azt hitte, nem bírja tovább, sok­szor zuhant aléltan a szél, a víz, az áram kar­jaiba, de mindig újrakezdte. És amíg egyre feljebb szállt, egyre könnyebb lett. Megnyílt előtte a nagy világmindenségnek egy parányi kis része, amit ő repült be, de amely mégis része volt a nagy egésznek. Már alig találko­zott társaival. A közös alvás, a közös vadá­szai, a közös étkezés, nem vonzotta. Pedig szerette testvéreit nagyon. Testük, szárnyuk, csőrük, olyan volt, mint az övé, csak a vá­gyat, amely egyedül őt hajtotta, azok nem is­merhették, az egyedül az övé volt, a sajátja, vele született, ezt a fajta életet kellett élnie, másképp nem tehetett. Egy napon aztán, így, nagyhét táján, nagy repülésre készült. Egész éjszaka erre gondolt. Mintha már nem is lenne teste. Csak a vágy éltetné: eljutni a legmagasabbra. Kora hajnalban, amikor a nap első sugarai végigfutottak a vízen, elindult. A sokatrepül- tek gyakorlatával kapta el az első légáramla­tot, aztán a vágy lendítette feljebb. Már alat­ta voltak a felhők és a végtelen mennybolt kékségében egyedül csak ő. Egy tiszta szívű, fehértollú, öreg sirály. Hirtelen megszédült. Kitárt szárnya megingott és zuhanni kezdett lefelé. De két ezüst tollú sirály elkapta. Vit­tek felfelé, egyre feljebb, odáig, ahová földi madár el nem juthat... Odalenn a faluban, megszólalt a harang. Nagyapa levette a sapkáját, összetett kézzel hallgatta a harangszót. Nem mertem moccani és mivel sapka nem volt a fejemen, hát csali csendben összetettem a kezem és én is hall­gattam. Távoli falvakban is harangoztak. Ott szálltak el a hangok a. fejünk felett. Külön­böző forrásból jöttek és mégis harmonikusak voltak. — Milyen szép itt! Napsütés, csend, béke! — mondta nagyapám. Nem is értettem, mit akar ezzel mondani, de éreztem, hogy minden összefügg és állan­dóan a madárra gondoltam, amelyet ezüst si­rályok vittek el oda, ahová földi madár el nem juthat. Nagyapám a fejemre tette a kezét, úgy kér­dezte: — Tudod-e kisfiam, hol van Isten? — Isten mindenütt jelenvalól — És itt, ahol most állunk, itt is jelen van? Kicsit zavartan álltam, aztán kivágtam: — Itt is, mert hiszen mindenütt jelen van! — Na és benned, ott is jelen van? Hát erre akkor még nem tudtam válaszol­ni. — Ezt még nem tanultuk — mondtam, — nem kellett kívülről tudni. — Ezt nem is kívülről, de belülről kell tud­ni — mondta mosolyogva. — Mert ha Isten nincs benned, akkor ki... — Azt akarom, hogy Isten bennem legyen — szakítottam félbe. — Ha igazán akarod, benned lesz és Te is Őbenne. És ez a legfontosabb, hogy Isten benned legyen és bennem, és minden ember­ben. Mert mindnyájan az övéi vagyunk. Ezt ne felejtsd el soha! Megillelődve indultam hazafelé. Kéz a kéz­ben jöttünk le a dombról. És ma. ha megszólalnak a húsvéti haran­gok, gondolatban mindig elzarándokolok arra a dombtetőre, ott az erdőszélen és mindenem megvan, amire csak vágyom: Napfény, csend, béke, Isten. Gyannathy Irén ( \

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents