Evangélikus Élet, 1974 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1974-04-07 / 14. szám
Testvérek, barátok között — Pozsonyban íj korszak hajnala Szűk sikátorok, pompás terek, ódon házak, ultramodern lakónegyedek, történelmet idéző templomok s a közelmúltra emlékeztető szobrok, de mindenekelőtt: a különböző nemzetiségek harmonikus együttélése, ez Pozsony, Szlovákia fővárosa. Kedvét lelheti hát itt az, akinek öröme telik a régiek megszépítő visszaidé- ‘ lésében és az is, aki néhanapján talán idegenkedik a sokemeletes toronyépületek, de gyönyörködik a zöldellő parkok, a bennük nyüzsgő gye- . rekseregek láttán. S az emberek? A legtöbb és egyúttal a legkevesebb, amit mondhatni róluk az az, hogy kedvességük, nem titkolt patrióta öntudatuk — amelynek természetszerű tartozéka a barátság mindennemű megnyilvánulása — hozzánk teszi őket hasonlóvá. Szlovák, cseh, magyar és német szavakat hallani lépten-nyomon; senki sem lepődik meg, ha e nyelvek ' valamelyikén szólítják meg. A kicsit sem „idegenből”, hanem csak a „szomszédból” jött járókelő mindezt jólesően hallgatja: itt is, mint nálunk is egy magasabb rend — a szocialista társadalmi rend — keretei között végleges választ kapott Ady háborgó kérdése („Mikor fogunk összefogni? Mikor mondunk már egy nagyot, Mi, elnyomottak, ösz- szetörtek, Magyarok és nem magyarok ?”) és valóságos ténnyé József Attila szépet, jót óhajtó szava („Elegendő harc, hogy a múltat be kell vallani. A Dunának, mely múlt, jelen s jövendő, egymást ölelik lágy hullámai. A harcot, amelyet őseink vívtak, békévé oldja az emlékezés s rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk; és nem is kevés”). Jómagam Pozsonyba — a Szlovák Teológiai Fakultás meghívására — is azoknak a lábanyomán érkeztem, akik az elmúlt huszonegy esztendő alatt nyitottak utat a magyar és a szlovák evangélikus egyJobban kell értenünk „Krisztusban a mennyeiek közé ültetett' Ef 2,6 Mégegyszer, immár harmadszor ez az ámulatra méltó „együtt”, övele — Krisztussal — együtt minket is — benne hívőket — rendkívüli történésekben részesített az Isten. Sorsközösségbe jutván Véle, vele együtt megfeszítettünk, vele együtt föltámadtunk. Ezzel azonban még nem ért véget az isteni cselekvések füzére. Amiképpen Krisztust „jobbjára ültette a meny- nyekben” (Ef. 1,20.), aképpen Őbenne, Krisztusban minket hívőket is „a mennyeiek közé ültetett”. Betetőzése ez az eddigieknek. Egyben — valljuk meg — a legelrejtettebb eseménye keresztyéni életünknek, mély észrevehetően itt a földön játszódik. A régiek nálunknál köny- nyebben ragadhatták meg a dolog velejét. Világképük térhez kötött volt. Térbeli szemléletük szerint a menny volt Isten lakhelye, az alatta fekvő levegőrétegek, szellemi lények, démonikus hatalmak világa. Mennybemenetelével Krisztus mintegy áttörte ezt a sötét zónát és diadalmaskodott rajta. Nékünk két évezred után más a világképünk s nem követjük a régiek elképzeléseit. Mégis el kell ismernünk, hogy ők csak a maguk világképe alapján tudták kifejezni gondolataikat. Néhány ezer év múltán valószínűleg a mi mai világképünk is jelentősen módosulni fog, ámde mi ma csak saját korunk vélekedése szerint vagyunk képesek fogalmat alkotni a kozmoszról. A dolog veleje pedig éppen itt keresendő. Pál apóstól szerint a Krisztus-eseménynek kozmikus jelentősége van. Ugyanezt jelenti ki Péter is pünkösdi beszédében: „Úrrá” tette Isten azt, akit népe megfeszített (Csel. 2,36.). Hogy ő ÜR (Kyrios), ez nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy trónra ültettetett. „Isten jobbja” nem lokálisan értendő, hanem Krisztus teljhatalmát jelöli a biblia nyelvén. Vagyis uralkodói tisztét. Biblikus alapon tanított később az egyház Krisztus főpapi és királyi tisztéről. Megdicsőülése után sem "tétlen a mi Urunk: közbenjár, esedezik értünk, Szószólónk az Atyánál (Zsid. 7,25., I. Ján. 2,1.) és kormányozza a min- denséget. Semmi sem maradt kívül az ő uraságán! Mindez bizony mélyen rejtett még emberi szemünk elől. Maga az apostol is „a következendő időket” emlegeti (2,7 v.), melyekben majd „megmutatja”, azaz szemmel láthatóvá, nyilvánvalóvá teszi Isten a Krisztus-eseményekben végbevitt gazdag jóságát. Hogy mi már ma a „mennyekben ülnénk”, részt vennénk Krisztus papi és királyi tisztében? Ezt csak hinni tudjuk. Álmodozás, rajongás volna ugyan már a Paradicsomban képzelni magunkat, de éppígy vétkes vakság volna mit sem észrevenni abból, amit Isten a Krisztusban tett és cselekszik szüntelenül! Az egyház nem tagadhatja le múltjának számtalan szomorú hibázását, a jelenben is követhet el hibákat, mégis hihet küldetésében, melyet Krisztus által kapott e világban. Mert Krisztus a minden- ség ura, de „feje” az egyháznak, az ő szent testének. Sehol úgy nem kell és lehet Krisztus tiszta uralmának megvalósulnia, mint az övéiben, itt miközöttünk! A menny kóstolója — a megújult gyülekezet. Scholz László ház egymásratalálására és testvéri együttműködésére. Püspökiek, professzorok, lelkészek — most élők és már megholtak — Voltak ennek a korántsem könnyű útnak a megtévői. Azok, akik egyszerre hallották meg Jézus Krisztusnak a felebaráti szeretettől, a mindenkori tanítványok diakóniai szolgálatbani elkötelezettségéről szóló igéit és értették meg a történelmi változásokból adódó feladatokat. a közös feladatok megfogalmazásaképpen — Káldy püspök az ekkor elmondott tiszteletbeli doktori székfoglaló beszédében rögzítette le diakóniai teológiánk alapjait. Ennek a teológiának egyik sarkalatos pontja: . „Az egyház ,krisztusszerű diakóniája’ a szeretettől és szeretetben végzett diakóniát jelenti. Krisztus eggyé lett velünk, nekünk is eggyé kell lennünk egymással. Úgy válA pozsonyi Evangélikus Teológiai Fakultás Közülük D. Ján Chabada egyetemes püspök, akadémiánk tiszteletbeli doktora volt — időben — az első, aki 1953- ban tartott zsinatunkon a következő szavakkal fejezte be üdvözlő felszólalását: „S ezután arra kérem önöket mind, hogy ki-ki a maga munkahelyén úgy éljen és úgy dolgozzék, hogy a régi dolgok már egyszer s mindenkorra végképp elmúljanak, hogy a vén Duna örök időkre sodorja el körünkből mindazt, ami a múltban ellentétet és gyű- lölséget támasztott közöttünk. A Duna kössön össze minket s roppant erejét állítsa nemzeteink szolgálatába, amikor boldog és örömmel teli békés életet építünk jelenünkben a jövőnek. Ehhez a mi közös erőfeszítésünkhöz adjon az Isten bőségesen szeretetet és békességet.” De ennek az útnak jelentős mérföldköve volt az az ünnepi alkalom is, amikor — éppen tíz esztendeje lesz ezekben a hetekben — Káldy Zoltán püspököt a Pozsonyi Evangélikus .Teológiai Fakultás tiszteletbeli doktorává avatta. Jelentős mérföldkő volt azért, mert — egyáltalában sem véletlenül, hanem a közös hit és lalta velünk a sorsközösséget, hogy minden testi-lelki terhűnket magára vette. Ebből viszont az következik az egész egyház számára: ,Egymás terhét hordozzátok és úgy töltsétek be Krisztus törvényét’ (Gál 6,2.) Krisztustól hordoz- tatva hordoznunk és támogatnunk kell egymást.” Az eddig megtett közös út emlékei, eredményei elevenedtek meg a dr. Karol Gábris dékán pezinói otthonában eltöltött estén, amikor a két akadémia eddigi és jövőbeni kapcsolatairól — a csereprofesszori előadásokról, az ösztöndíjasok cseréjéről — beszélgettünk. Erről szólt többek között — az az előadás is, amelyet a teológiai fakultás professzorai és hallgatói előtt tartottam, s ezeknek az eredményeknek a jóleső nyugtázása mellett ejthettünk testvéri szót Rudolf Kostyál püspökkel — aki dr. D. Ján Michalkó egyetemes püspök távollétében fogadott — arról, hogy az eddigiek további együttműkö désre köteleznek, indítanak bennünket. Így és ezért lehettem, voltam testvérek, barátok között — Pozsonyban. Dr. Vámos József Bódás ]ános: VIRÁGVASÁRNAP BETEGÁGYON Szemeimet a hegyekre emelem, onnan jön az én segítségem. Az én segítségem az Űrtói van, ö teremtette az eget és földet. Nem engedi, hogy lábad inogjon, nem szunnyad el őriződ. Íme nem szunnyad és nem alszik Izrael őrizője! Az Űr a te őriződ. Az Űr a te árnyékod jobb kezed felől. Nappal a Nap meg nem szúr téged, sem éjjel a Hold. Az Űr megőriz téged minden gonosztól, megőrzi lelkedet. Megőrzi az Űr a te ki és bemeneteledet, mostantól fogva mindörökké! A 121. zsoltár Jeruzsálem felett a nap megáll meghökkenve, földi fénytől vakon; pálmák bókolnak, lomb-eső hull, s könny harmatoz hosszú szakállakon. Minden arc fénylő, elragadtatott. Hozsánna száll ujjongva szerteszét. Száz anya áll az út kétoldalún, feje fölé emelve kisdedét. A nap csak ámul, szemének se hisz, és keresi, kit ünnepel a nép? Nem lát mást, csak egy szelíd alakot, s egy szamarat, mely bólogatva lép. Nincs pompa, nincs ékes királyi dísz. így vonul a szegények Mestere, szemében könny, szívének fáj az ünnep s mellére hajlik bánatos feje, Uram, szavaid örömre váltak, szívemnek vigasságára. Jer 15, 16 Örömtelen, vigasztalan napokat átélni nehéz dolog. A beteg embernek még nehezebb elviselni ezeket. Nagyobb teher nehezedik rá s az öröm messzebb jár tőle. Néha sikerül rokonnak, barátnak derült perceket varázsolnia a betegszobába, de az életöröm nagyon csökken a betegágyon. Ha Istenre figyel, van mégis öröm a beteg számára. A betegszoba csendjében Isten igéje mással össze item hasonlítható örömöt és vigasztalást hoz. Ha semmi sem marad meg régi életünkből betegségünk idejére, megmarad és szilárd az ige. Isten maga van velünk igéjében. Ö adja az örömöt és vigaszt. Igéje beragyogja betegszobánkat. Atyám, köszönöm, hogy igédet nem vontad meg tőlem. Köszönöm, hogy hallgathatom és szívem örömre derül. Ámen. Muncz Frigyes de mégis Isten, kit csoda kisér. melyhez hasonlót a nap sohse lát, hogy úgy fogadjon egy koldust a nép, mint diadalmas hadvezért, s királyt, a nép, mely porban csúszik, s talpát nyalja azoknak, akik durván rátaposnak, a nép, most egyszer! hozsánnát kiáltott s megvetettnek, az alázatosnak! Aranypor száll a sokaság felett, de rossz agyakban erjed már a végzet. Jaj, nem tudja még senki sem, csak Ö, hogy ötödnapra a föld mire ébred! A költő „Istenes énekek” című kötetéből Zászlódíszbe öltöztek városaink, falvaink. Egy kis időre elcsendesedtek a tantermek és az üzemi csarnokok. Ünnepel az ország, ünnepel a nép, köztük mi, evangélikus keresztyének. 1974. április 4-én, nemzeti ünnepünkön, emlékezünk. Mindenekelőtt 1945. április negyedikére. Ezen a napon szűnt meg hazánkban a fegyverek ropogása, bombák robbanása, egyszóval a háború, amelyben százezrek pusztultak el, távol a hazától és honi földön is idegen érdekekért, haszontalanul. Ezer sebből vérzett az ország. Üszkös romok hevertek szerteszét. A meggyötört, becsapott és megalázott milliók arcáról azonban tovatűnt a félelem, és szívükben éledt a remény. Sokan nem tudták, mit hoz a holnap, de voltak, akik vallották és hirdették, hogy új korszak hajnala virradt ránk. Nekik volt igazuk. 1945. április negyedikén a szovjet hadsereg győzelme folytán felszabadultunk a náci Németországhoz való kötöttségünkből. Hitler és az őt híven kiszolgáló nyilasok rettegett uralma alól. Ezen a napon véget ért egy korszak hazánkban, amely nevében ugyan keresztény volt, de tartalmában nagyon kevés volt a krisztusi. A hárommillió koldus Magyarországára sehogy sem illett a keresztény jelző. Merőben új fejezet kezdődött népünk, társadalmunk életében. Megszűnt a tőkések hatalma, s megnőtt a dolgozó tömegek súlya és szerepe az ország vezetésében. Megkezdődött egy egészen új, szocialista társadalom alapjainak lerakása, új, szocialista Magyarország építése. A ma élő ifjú nemzedék apáik elbeszéléseiből és a történelemkönyvekből ismeri az ország újjáépítésének történetét. Mi, akik egykor tulajdon kezünkkel takarítottuk a romokat, s ha kellett, igavonó állatok helyett húztuk a törmelékkel megrakott kocsikat, saját tapasztalatainkból tudjuk, hogy az újjáépítés milyen nehéz volt. De azt is tudjuk, hogy aligha volt szebb és magasztosabb feladat, mint ami nekünk jutott: új korszak hajnalán elszántan küzdeni, s nem lankadó erővel dolgozni az új, szebb Magyarországért. Ma nemcsak az új Magyarország születésének első napjaira, a romok eltakarítására, az újjáépítés hősi lendületére emlékezünk. Az emlékezés fénye megvilágítja a felszabadulás óta megtett közel harmincéves utunkat örömeinket és gondjainkat, eredményeinket és kudarcainkat. Űj városok és lakónegyedek, új svárak, modern iskolák és kórházak, korszerű ipar és modem mezőgazdaság arról tanúskodnak, hogy mire kénes a dolgozó nép, melynek soraiban megtaláljuk egyházunk hivő tagjait is. Április 4-én hálát adunk a történelmet formáló Istennek, hogy hazánk felszabadult, s a felszabadult hazában a szocializmust építő társadalomban egyházunk múltbeli mulasztásai és vétkei ellenére helyet kapott, s a kezdeti bizonytalankodás után rálépett az egyetlen helyes útra, a diakónia, a szolgálat útjára. A diakóniai teológia alapján nem igényeljük a társadalomban az első helyet, nem is versengünk más egyházakkal az első helyért. Örülünk, hogy szolgálhatunk. Hálásak vagyunk népünk vezetőinek, hogy szívesen veszik és méltányolják az egyháznak a közerkölcs és a közjó, valamint a béke és a humánum védelmében és érdekében végzett munkáját. »Nemzeti ünnepünkön nemcsak a múltra emlékezünk, hanem a jövőbe is tekintünk. Nem feledjük, hogy az a cél, amit népünk legjobbjai kitűztek, amiért sokan fáradoztak, s egyesek életüket is áldozták, még nem valósult meg egészen. Még nem fejeződött be a szocialista Magyarország, a szocialista társadalom felépítése. Az alapok le vannak rakva. Áll mär äz épület, de még sok a tennivaló. Nemcsak a népgazdaság területén. hanem sokkal inkább a lelkek mélyén. Még sok „lelki romot” kell eltakarítani. Még nem mondhatjuk el, hogy sikerült kiirtani a közösségi életet megrontó közönyt, a „kaparj kurta, neked is jut” elvet valló önzést, harácsolást. Vannak még, akik nem tudnak örülni népünk sikereinek. Nagy baj. ha az egyházban is találunk ilyeneket. A zászlókat hamarosan levonják. Az ünnep elmúlik, s következnek a munkás hétköznapok mind társadalmunk, mind egyházunk életében. A hétköznapok feladatait két szóval jelölhetjük: együtt és tovább. Együtt hazánkért s népünkért. Együtt a békéért. Tovább a huszonkilenc évvel ezelőtt megnyílt úton. Tovább a diakónia útján. Táborszky László Egyháztörténeti naptár /. Aprilis 9. Kétszázhuszonöt évvel ezelőtt, 1749. április 9-én halt meg idősb Tessedik Sámuel békéscsabai — korábban Alberti — lelkész, Tessedik Sámuel szarvasi lelkész édesapja. 13. Kétszázhuszonöt éve, 1749. április 13-án született Győrött Ráth Mátyás lelkész, a Magyar Hírmondó c. első magyar nyelvű hírlap szerkesztője (t 1810). 15. Négyszáz éve ezen a napon járt meghívása ügyében Sopron városában — egy fennmaradt nyugta tanúsága szerint — Sztárai Mihály reformátor, akkor pápai prédikátor. 20. Kétszáz éve, 1774. április 20-án tartotta Pesten egyházunk az első egyetemes közgyűlést Zay Péter elnöklete alatt. 24. Kétszázharminc éve, 1744. április 24-én, Szent György napján települt le „az orosházi pusztán” az a 30 zombai árendás család, amely a ma közel 35 000 lakosú „legnagyobb magyar falu” ősi magva volt. 30. Háromszáz évvel ezelőtt erre a napra idézte be Bársony György római katolikus püspök, szepesi prépost különbírósága I. Lipót parancsára Szepesváraljára a szepességi evangélikus prédikátorokat. A megjelent 41 vádlottat összeesküvés vádjával száműzték az ország területéről. F. T. CSALÁDI HÍREK — HALÁLOZÁS. Dr. Gaudy Lászlóné sz. Reinhardt Gizella, életének 75., házasságának 48. évében hosszú szenvedés után, súlyos betegségben március I5-én elhunyt. Hamvainak elhelyezése március 29-én volt a Farkasréti temetőben. Az elhunytban dr. Gaudy László ny. vallástanítási igazgató feleségét gyászolja. „Egyet kérek az Űrtói, azért esedezem, hogy lakhassam az Űr házában életemnek minden idejében; hogy nézhessem az Urnák szépségét és gyönyörködhessem az ő templomában”. — Chovan Mihály, a nagy- bánhegyesi gyülekezet felügyelője, lapunk hűséges olvasója február 4-én elhunyt. — özv. Berkes Dénesné, sz. Dobos Júliánna, a csornai gyülekezet egyik legrégibb tagja, szorgalmas templomba- járó és lapunk hűséges olvasója 76 éves korában elhunyt. A rokonság és a gyülekezet tagjai kísérték utolsó útjára. — Családi István, a csornai gyülekezetnek —, aki egy évvel ezelőtt elhunyt feleségével együtt — szolgálataival hűséges támogatója, 82 éves korában elhunyt. Családja és a gyülekezet tagjai kísérték utolsó útjára. A szolgálatot Hubert István csornai lelkész végezte. — Orendy Lászlóné sz. Gömböcz Anna budapesti hittestvér 61 éves korában váratlanul elhunyt. Szerettei Kisfaludon, szülőföldjén temették el. A szolgálatot Sümeghy József vadosfai és Hubert István csornai lelkész végezte, mivel az elhunyt korábban a kapuvári gyülekezetben élt.
