Evangélikus Élet, 1974 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1974-03-31 / 13. szám
Jobban kell értenünk „Többé nem én élek” Gál ígértük, hogy vissztérünk Pál „röpülésére”. Háta mögött hagyta a törvénykegyességet, mint ahogyan a magasba szálló repülőgép elhagyja a kifutópályát. Űj, merőben új életforma az, amibe fölemeltetett. Még szavai is szárnyalni kezdenek, amikor újrakezdését hevült szívvel mindenkinek tudtul adja: „Élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus”. Megszűnt volna tulajdon énje? Krisztus kiszorította mindenestül Pált önmagából? Szétválaszthatatlanul összeolvadtak, mint amikor két szubsztancia egyesül? Vagy éppen ellenkezőleg csak költői nagyítás, mikor ily lángolóan vall? Roppant nehéz kérdések. Kíséreljük meg a feleletadást két gondolatsorral. Bízzunk egyfelől az apostol kijelentésének megbízhatóságában vagyis abban, hogy helyes szavakat választott a valóság kifejezésére. Nem poéta szólal meg itt, hanem egy újjá lett ember. Az az énje, mely korábban a farizeusi gondolkodásnak és cselekvésnek őszinte ösztönzője Volt, hatalmát vesztette, meghátrált egy nagyobb hatalom elől és engedett neki. Nem kényszerből tette le a fegyvert Krisztus előtt, belátással hódolt meg előtte. Maradt a tulajdon énje, de megváltozott. Többé nem saját vágya, hanem immár Krisztus határozza meg gondolatait, cselekedeteit. Olyany- nyira, hogy ezt a mesébe illő s mégis igaz csodás változást merheti „Krisztus életének” mondani: Krisztus él ő benne. Másfelől azonban ezt a lenyűgöző páli mondást, mely kétségtelenül a valóságot tükrözi, egységben kell néznünk a rá következő „kiigazítással” vagy enyhébben szólva, az apostol magyarázatával. Mintha ő maga is tartana attól, hogy szárnyaló szavait félreértik. Nagy titok ugyan, ami 2, 20 benne végbement, de senkinek sem szabad úgy értenie, mintha Pál — Krisztussá lett volna! Egy ízben már írtunk róla, hogy a misztika elmossa a határokat Isten és az ember személye közt. Ókori vallásos misztériumokban a beavatott titokzatos szertartás révén , egyesül az istenséggel, lénye istenül. Nos, effélét Pál teológiájában keresve se találhatunk. ö tud a distanciáról! Arról a távolságról, mely Isten és ember közt fennáll. Ez a távolság még ott sem szűnik meg, ahol Isten legközelebb jött hozzánk, Fiában, Krisztusban. íme az apostol nem von vissza semmit abból, hogy Krisztus él ő benne, mégis „kiigazítja”, magyarázza ezt azzal, hogy ő azért még testben van, a földi világ lakosa és hitben él, mégpedig az Isten Fiában való hitben. Ez a hit bizo- dalmas föltekintés a Megváltóra, ki egyedül vitte végbe a kereszten váltságművét. Ez a hit imádság az élő Űrhoz. Ez a hit engedelmesség, hozzáiga- zodás napról napra abban a harcban, mely testünk gyönge- sége és e világ tökéletlensége miatt folyvást folyik. Ez a hit világos megkülönböztetése Istennek, Énnek és Világnak, mert bár szoros kapcsolatban vannak egymással, mégsem olvadtak össze. Ez a hit felelősség és igyekezet, alázat és kockázat, erkölcsi erőfeszítés és merítés a bűnbocsánat kútjá- ból, belső és külső vezettetés a Szentlélektől és a kinyilatkoztatott igétől. Végeredményünk: még hitben járunk, még nem látásban (v. ö. 2 Kor 5, 7), ámde éppen ez a hitben folyó élet nevel minket egyre inkább arra, hogy ne mi éljünk, önző énünk irányítása alatt, hanem Isten Fia éljen bennünk mind a teljességig. A látást az örökkévalóságra hagyjuk. Nem lemondóan, inkább epeijő vágyakozással. Scholz László ÜTiCÁOYOlNI Áldjad én lelkem az Urat, egész bensőm az ö szent nevét. Áldjad én lelkem az Urat, el ne feledkezzél semmi jótéteményéről. Ö megbocsátja minden bűnödet, meggyógyítja minden betegségedet. Ö megváltja életedet a koporsótól, kegyelemmel és irgalmassággal koronáz meg téged. Könyörülő és irgalmas az Ür, késedelmes a haragra és nagy kegyelmű. Nem feddődik minduntalan, nem tartja meg haragját örökké. * Nem bűneink szerint cselekszik velünk, nem fizet nekünk a mi álnokságaink szerint. Amilyen magas az ég a földtől, olyan nagy az ő kegyelme az őt félők iránt. Amilyen távol van napkelet napnyugattól, olyan messze veti el tőlünk a mi vétkeinket. Amilyen könyörülő az atya a fiákhoz, olyan könyörülő az Űr az őt félők iránt. Ó tudja a mi formáltatásunkat, megemlékezik róla, hogy por vagyunk. Az emberek napjai olyanok mint a fű, virágzik mint a mezőnek virága. Ha átmegy rajta a szél nincsen többé,- helye sem ismeri azt többé. De az Űr kegyelme öröktől fogva való örökké való az öt félőkön. A 103. zsoltárból így szól az Űr: Nem az én gondolataim a ti gondolataitok és Ézs. 55, 8 a „miért”-ből a „mi célból” kérdés formálódik ki, nyugodtság uralkodik el rajtunk. Mindennek van értelme, ami életünkben történik. Isten gondolatai teljesülnek. Ezért ne veszítsük el bizalmunkat betegség idején s nyugodtan várjuk a véget is, amelyet Ö készített el. A Fiúhoz, Jézushoz tart utunk, aki az irgalmasságot nekünk is jól olvasható nagy betűkkel írta fel. Hozzá mehetünk, ahogy vagyunk. Minden jó cselekedetünkkel, minden bűnünkkel és mulasztásunkkal. Nála irgalomra találunk. Áldott légy Urunk nagy irgalmadért. Néha nem értjük meg utunkat, amelyen vezetsz, de hisszük, hogy a Te gondolatod mindig irgalom. Adj bátor szívet, hogy mindvégig félelem nélkül tehessük meg az utat. Ámen. Muncz Frigyes nem a ti utaitok az én utaim. Elsősorban a beteg ember éli át ennek az igének mély igazságát. Isten gondolatai magasabbrendűek a mi gondolatainknál. Tele vagyunk tervekkel, törekvésekkel s mint a jól fűtött mozdony indulunk. Egyszerre azonban tilos jelzést kaptunk. Meg kellett állnunk. A betegség volt a tiltó jel, s azután minden megváltozott Mintha összeomlott volna a világ körülöttünk. Belül nagy erővel dörömböl a kérdés: miért? Lelkűnkön úrrá lesz a keserűség. Isten érti háborgásunkat. Szívünket maga felé fordítja. Tanít, hogy értsünk. Ha Száz éve halt meg Fabó András agárdi lelkész, egyháztörténész A HEGYES-DOMBOS NŐG- RÁD MEGYE délnyugati peremén, a cementet szolgáltató Naszály-hegy mögött erdőövezte festői fennsíkon fekszik Ösagárd. Régi település. Eredete ki nem puhatolható. 1424-ben már létezett. 1906-ig Agárd volt a neve. A török hódoltság előtt és alatt tisztára magyarajkú lakosság élt itt, amely a ‘kálvini reformációhoz csatlakozott. A 16. század közepe óta azonban a község temérdeket «^“nvedett a török zaklatásaitól. A török kiverése után Gömör és Hont megyéből evangélikus vallású szlovákok telepedtek itt le, akik összekeveredtek az itt élő kisszámú magyarsággal. 1718-ban a váci püspök elvette az agárdi evangélikusok templomát, a lelkészt pedig elűzte. Az agárdiak azonban 67 éven át lelkész és templom nélkül is hűek maradtak hitükhöz. A Türelmi Rendeletet követőleg 1785—86-ban pedig felépítették templomukat. Az újjáéledt gyülekezet negyedik lelkipásztora egy kimagasló tudós: Fabó András volt. Született Losoncon 1810-ben, meghalt Agárdon 1874-ben. Teológiát Pozsonyban tanult, majd losonci tanár lett. 1835— 1874-ig agárdi lelkész, egyházikerületi főjegyző és bíró. Történelmi és szépirodalmi munkássága elismeréséül 1864- ben az Akadémia levelező tagjává választotta. NEVEZETESEBB MUNKÁI : „Cigányadomák” (Pest, 1858 Vígh Dezső álnéven). „Vallásos' elmélkedések protestánsok számára.” (1861). Legjelentősebb történelmi kiadványa 1861—73-ig jelent meg: „Monumenta Evangeli- corum Aug. Conf. in Hungária historica” címen, amely a magyarországi evangélikus egyház emlékeinek gazdag forrásgyűjteményét tartalmazza. Más munkái: „Rajzok a magyar protestantizmus történetéből.” (1868). „A magyar és erdélyországi mindkét vallású evangélikusok Okmánytára.” (1869. I.) „Vitnyédy István levelei” (1562—64. — Két kötet 1873). — „Az 1662-iki országgyűlés” (Budapest, 1873).. — „Adalékok Zwittingerhez” (Abafi Figyelőjében). Egyidő- ben „Garády” — anagramm „Agárdi”-ból — néven is írt. Akadémiai székfoglaló értekezésül „Beythe István életrajzát” dolgozta fel (1864), aki a 16. századvégi protestantizmuson belüli v!*ák exponált alakja volt. FABÓ ANDRÁS JELES EGYHÁZTÖRTÉNETÍRÓ. Aki Magyarországon protestáns egyháztörténettel foglalkozni kíván, nagy segítséget nyer munkáiban. Figyelmet érdemel Fabó András kézírásának külső csínja: kecses, hosszúkás, gót ívelésű betűi, mint glédába állított katonák sorakoznak szép rendben. Pedig akkor még nem acéltollal, hanem csak lúdtollal írtak. Szemet gyönyörködtető látvány, hogy sehol egy törlés, vagy javítás az általa vezetett agárdi anyakönyvekben.-Fabó András sírja fellelhető az ősagárdi temetőben. Székács József püspök tétetett fölé márvány-emlékkövet ezzel a ma már nehezen olvasható felírással: „Itt nyugszik Fabó András, az agárdi evang. Egyház lelkipásztora, a Magyar Akadéima és Történél mi Társulat tagja. Született Losoncon 1810. február 12-én, meghalt Agárdon 1874. március 18-án. Siratják őt, mint jól- tevőjüket Agárd és vidéke, mint írót a magyarhoni evang. Egyház, mint történetírót a Haza, mint legjobb barátját Székács József.’’ MIT JELENTENEK SÍRJA FÖLÖTT Székács József márványbavésett sokatmondó szavai: „Siratják őt, mint jóltevőjüket Agárd és vidéke?” Ez a dicsérő megállapítás az evangélikus lelkipásztor kolera-járvány idején ki fejtett kimagasló szolgálatú nak szól. A kolera járványt az 1800-as évek első harmadában (1831) Indiából hurcolták Európába. Hazánkban Fabó András haláláig (1874), ötször pusztított járványszerű- en. (1831. 1849. 1855. 1866. és 1872—73)f Úgy látszik Fabó András történelmi búvárkodásai során a kolera elleni védekezésnek olyan módszerére vagy még valószín1"'-''' olyan gyówszerére bukkant, mellyel saját községében és a környéken sokak életét megmentette. Lelkipásztorkodásom első idejében (1930-as évek), idős emberek még emlékeztek reá, hogy a nagy kolera járvány (1872—73) idején, falubeliek és a környék népe. az agárdi paphoz járt tanácsért és orvosságért. És hogy nem hiába, mutatja a sirián levő márványtábla felirata: „Siratja őt, ; mint jól tevőjét Agárd és vidéke.” id. Harmati Béla Túrmesei Erzsébet: Szívem zöld ága „Ha zöld ágat hordok a szívemben, mindig száll rá dalosmadár” Kínai mondás „Krisztus, virágunk, szép termő águnk”, nélküled járva, hol leltem volna mindig zöld ágra?! „Krisztus, virágunk, ' szép termő águnk”, vígan áldalak, hogy megtaláltál s megtaláltalak. „Krisztus, virágunk, szép termő águnk”, nagy hideg telet virágos szívvel várhatok Veled. • „Krisztus, virágunk, szép termő águnk”, mindig zöld ágra hogyne szállana dalosmadárka! „Krisztus, virágunk, szép termő águnk”, nagy fehér telet dalteli szívvel várhatok Veled! „Krisztus, virágunk, szép termő águnk”, szívem zöld ága: minden énekem szent neved áldja! (Az idézett sorok a versszakok elején egy régi evangélikus húsvéti ének kezdősorai.) DÄNIA 1973. november óta szenve- ják. A népegyházi keretek délyes viták folynak a dán eddig úgy hozták magukkal, Evangélikus Egyházban arról, hogy a lelkészek minden hogy köteles-e a lelkész meg- gyermeket megkereszteltek, keresztelni azt a gyermeket, Frank Nor lelkész 21 társá- akinek szülei a gyermek ke- val változtatni akar az eddi- resztyén nevelését nem vállal- gi gyakorlaton, (lwi) Cél és eszköz Az alábbi néhány sor megírására Mesterházi Lajos: „A gyerek és a fürdővíz” című Űj írásban megjelent cikke késztetett. E cikk röviden szólva o kis- és nagypolgári magatartás torzulásaival foglalkozik és példák egész sorával illusztrálja e magatartás káros társadalmi hatását. No, nem a kirívó példák ragadtak meg — mert ilyenekkel bőven találkozunk a magunk házatáján is —, hanem elsősorban az író „érzékenysége”, szeizmográf volta, aki felelős rezdüléseivel a kirívó felfogás és módszer eluralkodásától óv bennünket. Magával a cikkel, tartalmával és mondanivalójával egyetértek, okfejtése magával ragadó és felettébb elgondolkodtató. AHOL ENGEM ELSŐSORBAN „SZÍVEN TÁL ALT”, erkölcsi, morális természetű. Noha Mesterházi nem moralizál —, ez szándékától is messze áll —, mégis olyan morális kérdéseket vet a köztudatba, amelyeken nem elgondolkodni, de „hozzáállni" így, vagy úgy kötelességünk. Hol találkozunk a szerzővel, melyik az a „közös állomás”, amelyre egyszerre, vagy kis késéssel futnak be szerelvényeink, s melyik az a sínpár, amelyen együtt tudunk haladni —, ez lenne az alapkérdésem. Mert az világos előttünk, hogy a bűnről, egyéni és társadalmi bűnről egyaránt, mi Isten kinyilatkoztatása alapján szólunk. Erkölcsi normánk egyértelmű, „magassága” gyakran olyan maximális igényű, hogy józan ésszel is csak a vágy, eltökéltség él bennünk teljesítésével kapcsolatban. S valljuk, hogy Isten segítsége nélkül, Krisztus kegyelme híján tehetetlen kísérletezők vagyunk, akik a kísérletezés fárasztó gyakorlatai ellenére a lehető legritkábban léphetünk „dobogóra”. De erkölcsi normáink éppen azért magasztosak, mivel egy végső cél érdekében tűzettek ki, és a teljes életet veszik igénybe, a csecsemőkortól az elaggásig. Igaz, hogy a cél különböző. Mert Mesterházi előtt egy igazságos, szabad társadalmi berendezés, a szocialista demokrácia képlete áll, mi keresztyének mindezt vállaljuk, de ezen túlmenően az „üdvösségben” látjuk a célt. A cél különbözősége ellenére azonban azonos síneken halad a vonatunk. A hétköznapok moráljában, a társadalmi és egyéni élet vonatkozásában egyforma megítélés alá esik a bűn és az erény. (Nem gondolkodtam még azon, hogy ez pusztán a „véletlen” műve-e.) Itt a társadalomban keresik az ítélő fórumot, mi pedig a minden emberi gyarlóságot megítélő Istenben. Ez pusztán nézőpont kérdése, de mondhatnánk így is: „világnézeti probléma”. HOL JELENTKEZIK AKKOR AZ EGYMÁSRA UTALTSÁGUNK az úti. kispolgári, de még inkább a nagypolgári torzulásokban? A kategóriák —, elsősorban mint szociológiai kategóriák, de feltétlenül osztálykategóriák —, a kérdést társadalmi ítélőszék elé utalják. Mondhatná valaki, ez nem a mi asztalunk, ne is foglalkozzunk vele. Társadalmunk valójában el sem ismeri hazánkban a kis- és nagypolgári osztály létezését. Ezt Mesterházi is vallja. A próbléma nem is itt jelentkezik, hanem abban, hogy „egyesek”, és ezt alá kell húznunk —, egyesek a kis- és nagypolgári bűnökkel fertőzik környezetüket. Nem célom annak elemzése, helyem sincs hozzá, hogy mit jelent kispolgárság és mit nagypolgárság szociológiai vonatkozásban, inkább magam is azokra a hibákra mutátok rá, amelyeket a keresztyén erkölcs is egyértelműen megítél. AZ ÜJ GAZDASÁGI SZISZTÉMÁNK igen előnyösen felszínre hozta az egyéni érdekeltséget, a jobb, intenzívebb munka jutalmazását, a keresetek differenciáltságában pedig a munka minőségének megbecsülését. Ez az általános irányelv. Ennek megfelelően alakult kedvezően paraszti társadalmunk gazdasági helyzete, de ennek megfelelően alakult az ipari, szellemi dolgozók életszínvonala is. Az elmúlt 5—6 évben valóban irigylésre méltó mennyiségi és minőségi változáson mentünk keresztül. Anélkül, hogy részletekbe bonyolódnánk, általáno- síhatjuk így felismerésünket. De az is igaz, hogy azonnal „felütötte fejét” az önzés, a spekuláció, ügyeskedés, apróbb, nagyobb csalás a hirtelen vagyonosodás érdekében. Még mások kárára is! (Sok esetben az „önkárosítás” egészségromlás, életrövidülés, családszéthullás stb. terhére!) Ezeket a „kísérő jelenségeket", amelyeket sem adminisztratív úton, sem bűnüldözési beavatkozással felszámolni nem lehetett, mivel legtöbb esetben kibogozhatatlan törvénysértéssel állunk szemben, vagy egyáltalán nem is sérti a DTK egyetlen paragrafusát sem. Mégis azt mondjuk, társadalmi bűnök, vétkek. Általánosságban pedig kispolgári torzulások. A magatartás, a módszer, ill. az eszköz bűnös s ez Isten törvénye alapján legalább olyan súlyos megítélés alá esik, mint egy egészséges társadalom részéről. (El kell ismernünk ugyanakkor az egyéni érdek öszfónző hatását.) SOKKAL VESZÉLYESEBB MÁR —, s mögötte bűntény gyanúja húzódik a „nagypolgári" magatartás. Itt már nem egyszerűen „ügyeskedésről” a harácsolás apróbb eseteiről lehet szó. A lottón ritkán lehet ötöst találni. Ezt már arra a területre utalja a társadalom, hogy „honnan miből telik” valakinek ilyen életmódra. De nemcsak életmódra, hanem a mi szemünkben „égbeszökő vagyonok” felhalmozására. Nálunk, ahol minden forintért meg kell dolgozni —, sokszor keményen —, a Mesterházi által említett „néhány tízezer” nyilván nem becsületes úton jutott a nagyon is kiemelkedő gazdasági helyzetéhez. Az alábbi példát tőle kölcsönzőm, hogy megvilágítsam a nagypolgári mentalitást. A fodrásznál „újgazdagné” azzal dicsekedett, hogy fia, aki gyenge tanuló volt, egyetemi felvételét egy vadonatúj Skoda ajándékozásával érte el, mert nálunk pénzzel minden megoldható. Kirívó példa, de jól szemlélteti a nagypolgári gőg, s a korlátlan gazdasági bázis adottságát, melyre feltétlenül magunk is feltesszük a kérdést: miből? Biztos, hogy újgazdagék becsületes munkával keresték meg a korrumpálásra szánt Skodát? Biztos, hogy azt az életstílust, amelyet folytatni képesek, becsületes bérből fedezik le? Nos, azt hiszem, nem kell sokáig keresgélnünk a keresztyén erkölcstár szabályai között sem ennek a kérdésnek a megítéléséhez. Mi sem vagyunk az aszkézis propagálói, még csak a „szent aszkézist” sem hirdetjük. Valljuk ugyanis, hogy üdvösségünket ezzel nem csikarhatjuk ki, de egyértelműen elítéljük ezt a módszert, az eszközt, a magatartást. Mert „bűnszagú”, de főként mert bűzös, megvetendő légkört teremt maga körül. (A „procc” életstílus önmagában is undorító, a mi kifejezésünk szerint: „megbotránkoztató”.) IDEVONATKOZÓ PARANCSOLATUNK, erkölcsi normánk így hangzik: „szeresd felebarátodat, mint magadat”. És ezzel a törvénnyel ugyanazon a sínen halad vonatunk, mint a társadalomé, amely az igazságérzetünkre és erkölcsi érzékünkre apellál, amikor ezt mondja: „olyan társadalmat akarunk létrehozni, amely egyenrangú, dolgozó emberek összefogásán egymásra utaltságán, közös tevékenységén, szolidaritásán alapul. Olyan társadalmat, amelyben ember az embernek nem eszköze, hanem társa. Amelyben az anyagi jólét önmagában nem végcél, hanem eszköz a harmonikusabb és teljesebb élet megvalósítására. Ami ezt a célt szolgálja, az morális.” dr. Rédey Pál * y