Evangélikus Élet, 1974 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1974-03-31 / 13. szám

Jobban kell értenünk „Többé nem én élek” Gál ígértük, hogy vissztérünk Pál „röpülésére”. Háta mögött hagyta a törvénykegyességet, mint ahogyan a magasba szál­ló repülőgép elhagyja a kifu­tópályát. Űj, merőben új élet­forma az, amibe fölemeltetett. Még szavai is szárnyalni kez­denek, amikor újrakezdését hevült szívvel mindenkinek tudtul adja: „Élek többé nem én, hanem él bennem a Krisz­tus”. Megszűnt volna tulajdon én­je? Krisztus kiszorította min­denestül Pált önmagából? Szétválaszthatatlanul összeol­vadtak, mint amikor két szub­sztancia egyesül? Vagy éppen ellenkezőleg csak költői na­gyítás, mikor ily lángolóan vall? Roppant nehéz kérdések. Kíséreljük meg a feleletadást két gondolatsorral. Bízzunk egyfelől az apostol kijelentésének megbízhatósá­gában vagyis abban, hogy he­lyes szavakat választott a va­lóság kifejezésére. Nem poéta szólal meg itt, hanem egy új­já lett ember. Az az énje, mely korábban a farizeusi gondol­kodásnak és cselekvésnek őszinte ösztönzője Volt, hatal­mát vesztette, meghátrált egy nagyobb hatalom elől és en­gedett neki. Nem kényszerből tette le a fegyvert Krisztus előtt, belátással hódolt meg előtte. Maradt a tulajdon énje, de megváltozott. Többé nem saját vágya, hanem immár Krisztus határozza meg gondo­latait, cselekedeteit. Olyany- nyira, hogy ezt a mesébe illő s mégis igaz csodás változást merheti „Krisztus életének” mondani: Krisztus él ő benne. Másfelől azonban ezt a le­nyűgöző páli mondást, mely kétségtelenül a valóságot tükrö­zi, egységben kell néznünk a rá következő „kiigazítással” vagy enyhébben szólva, az apostol magyarázatával. Mint­ha ő maga is tartana attól, hogy szárnyaló szavait félre­értik. Nagy titok ugyan, ami 2, 20 benne végbement, de senkinek sem szabad úgy értenie, mint­ha Pál — Krisztussá lett vol­na! Egy ízben már írtunk róla, hogy a misztika elmossa a ha­tárokat Isten és az ember sze­mélye közt. Ókori vallásos misztériumokban a beavatott titokzatos szertartás révén , egyesül az istenséggel, lénye istenül. Nos, effélét Pál teoló­giájában keresve se találha­tunk. ö tud a distanciáról! Ar­ról a távolságról, mely Isten és ember közt fennáll. Ez a tá­volság még ott sem szűnik meg, ahol Isten legközelebb jött hozzánk, Fiában, Krisz­tusban. íme az apostol nem von vissza semmit abból, hogy Krisztus él ő benne, mégis „ki­igazítja”, magyarázza ezt az­zal, hogy ő azért még testben van, a földi világ lakosa és hit­ben él, mégpedig az Isten Fiá­ban való hitben. Ez a hit bizo- dalmas föltekintés a Megvál­tóra, ki egyedül vitte végbe a kereszten váltságművét. Ez a hit imádság az élő Űrhoz. Ez a hit engedelmesség, hozzáiga- zodás napról napra abban a harcban, mely testünk gyönge- sége és e világ tökéletlensége miatt folyvást folyik. Ez a hit világos megkülönböztetése Is­tennek, Énnek és Világnak, mert bár szoros kapcsolatban vannak egymással, mégsem ol­vadtak össze. Ez a hit felelős­ség és igyekezet, alázat és koc­kázat, erkölcsi erőfeszítés és merítés a bűnbocsánat kútjá- ból, belső és külső vezettetés a Szentlélektől és a kinyilat­koztatott igétől. Végeredményünk: még hit­ben járunk, még nem látásban (v. ö. 2 Kor 5, 7), ámde éppen ez a hitben folyó élet nevel minket egyre inkább arra, hogy ne mi éljünk, önző énünk irányítása alatt, hanem Isten Fia éljen bennünk mind a teljességig. A látást az örök­kévalóságra hagyjuk. Nem le­mondóan, inkább epeijő vá­gyakozással. Scholz László ÜTiCÁOYOlNI Áldjad én lelkem az Urat, egész bensőm az ö szent nevét. Áldjad én lelkem az Urat, el ne feledkezzél semmi jótéteményéről. Ö megbocsátja minden bűnödet, meggyógyítja minden betegségedet. Ö megváltja életedet a koporsótól, kegyelemmel és irgalmassággal koronáz meg téged. Könyörülő és irgalmas az Ür, késedelmes a haragra és nagy kegyelmű. Nem feddődik minduntalan, nem tartja meg haragját örökké. * Nem bűneink szerint cselekszik velünk, nem fizet nekünk a mi álnokságaink szerint. Amilyen magas az ég a földtől, olyan nagy az ő kegyelme az őt félők iránt. Amilyen távol van napkelet napnyugattól, olyan messze veti el tőlünk a mi vétkeinket. Amilyen könyörülő az atya a fiákhoz, olyan könyörülő az Űr az őt félők iránt. Ó tudja a mi formáltatásunkat, megemlékezik róla, hogy por vagyunk. Az emberek napjai olyanok mint a fű, virágzik mint a mezőnek virága. Ha átmegy rajta a szél nincsen többé,- helye sem ismeri azt többé. De az Űr kegyelme öröktől fogva való örökké való az öt félőkön. A 103. zsoltárból így szól az Űr: Nem az én gondolataim a ti gondolataitok és Ézs. 55, 8 a „miért”-ből a „mi célból” kérdés formálódik ki, nyu­godtság uralkodik el rajtunk. Mindennek van értelme, ami életünkben történik. Isten gondolatai teljesülnek. Ezért ne veszítsük el bizalmunkat betegség idején s nyugodtan várjuk a véget is, amelyet Ö készített el. A Fiúhoz, Jézus­hoz tart utunk, aki az irgal­masságot nekünk is jól ol­vasható nagy betűkkel írta fel. Hozzá mehetünk, ahogy vagyunk. Minden jó cseleke­detünkkel, minden bűnünkkel és mulasztásunkkal. Nála ir­galomra találunk. Áldott légy Urunk nagy irgalmadért. Néha nem értjük meg utunkat, amelyen vezetsz, de hisszük, hogy a Te gondolatod mindig irgalom. Adj bátor szívet, hogy mindvégig félelem nél­kül tehessük meg az utat. Ámen. Muncz Frigyes nem a ti utaitok az én utaim. Elsősorban a beteg ember éli át ennek az igének mély igazságát. Isten gondolatai magasabbrendűek a mi gon­dolatainknál. Tele vagyunk tervekkel, törekvésekkel s mint a jól fűtött mozdony in­dulunk. Egyszerre azonban ti­los jelzést kaptunk. Meg kel­lett állnunk. A betegség volt a tiltó jel, s azután minden megváltozott Mintha össze­omlott volna a világ körülöt­tünk. Belül nagy erővel dö­römböl a kérdés: miért? Lelkűnkön úrrá lesz a kese­rűség. Isten érti háborgásun­kat. Szívünket maga felé for­dítja. Tanít, hogy értsünk. Ha Száz éve halt meg Fabó András agárdi lelkész, egyháztörténész A HEGYES-DOMBOS NŐG- RÁD MEGYE délnyugati pe­remén, a cementet szolgáltató Naszály-hegy mögött erdő­övezte festői fennsíkon fekszik Ösagárd. Régi település. Ere­dete ki nem puhatolható. 1424-ben már létezett. 1906-ig Agárd volt a neve. A török hódoltság előtt és alatt tisz­tára magyarajkú lakosság élt itt, amely a ‘kálvini reformá­cióhoz csatlakozott. A 16. szá­zad közepe óta azonban a köz­ség temérdeket «^“nvedett a török zaklatásaitól. A török kiverése után Gömör és Hont megyéből evangélikus vallású szlovákok telepedtek itt le, akik összekeveredtek az itt élő kisszámú magyarsággal. 1718-ban a váci püspök el­vette az agárdi evangélikusok templomát, a lelkészt pedig elűzte. Az agárdiak azonban 67 éven át lelkész és templom nélkül is hűek maradtak hi­tükhöz. A Türelmi Rendeletet követőleg 1785—86-ban pedig felépítették templomukat. Az újjáéledt gyülekezet negyedik lelkipásztora egy kimagasló tudós: Fabó András volt. Szü­letett Losoncon 1810-ben, meghalt Agárdon 1874-ben. Teológiát Pozsonyban tanult, majd losonci tanár lett. 1835— 1874-ig agárdi lelkész, egy­házikerületi főjegyző és bíró. Történelmi és szépirodalmi munkássága elismeréséül 1864- ben az Akadémia levelező tag­jává választotta. NEVEZETESEBB MUN­KÁI : „Cigányadomák” (Pest, 1858 Vígh Dezső álnéven). „Vallásos' elmélkedések pro­testánsok számára.” (1861). Legjelentősebb történelmi ki­adványa 1861—73-ig jelent meg: „Monumenta Evangeli- corum Aug. Conf. in Hungária historica” címen, amely a ma­gyarországi evangélikus egy­ház emlékeinek gazdag for­rásgyűjteményét tartalmazza. Más munkái: „Rajzok a magyar protestantizmus tör­ténetéből.” (1868). „A magyar és erdélyországi mindkét val­lású evangélikusok Okmány­tára.” (1869. I.) „Vitnyédy Ist­ván levelei” (1562—64. — Két kötet 1873). — „Az 1662-iki országgyűlés” (Budapest, 1873).. — „Adalékok Zwittingerhez” (Abafi Figyelőjében). Egyidő- ben „Garády” — anagramm „Agárdi”-ból — néven is írt. Akadémiai székfoglaló érte­kezésül „Beythe István élet­rajzát” dolgozta fel (1864), aki a 16. századvégi protestan­tizmuson belüli v!*ák expo­nált alakja volt. FABÓ ANDRÁS JELES EGYHÁZTÖRTÉNETÍRÓ. Aki Magyarországon protestáns egyháztörténettel foglalkozni kíván, nagy segítséget nyer munkáiban. Figyelmet érdemel Fabó András kézírásának külső csínja: kecses, hosszúkás, gót ívelésű betűi, mint glédába állított katonák sorakoznak szép rendben. Pedig akkor még nem acéltollal, hanem csak lúdtollal írtak. Szemet gyönyörködtető látvány, hogy sehol egy törlés, vagy javítás az általa vezetett agárdi anya­könyvekben.-Fabó András sírja fellelhető az ősagárdi temetőben. Szé­kács József püspök tétetett fölé márvány-emlékkövet ez­zel a ma már nehezen olvas­ható felírással: „Itt nyugszik Fabó András, az agárdi evang. Egyház lelkipásztora, a Ma­gyar Akadéima és Történél mi Társulat tagja. Született Losoncon 1810. február 12-én, meghalt Agárdon 1874. márci­us 18-án. Siratják őt, mint jól- tevőjüket Agárd és vidéke, mint írót a magyarhoni evang. Egyház, mint történetírót a Haza, mint legjobb barátját Székács József.’’ MIT JELENTENEK SÍRJA FÖLÖTT Székács József márványbavésett sokatmondó szavai: „Siratják őt, mint jóltevőjüket Agárd és vidé­ke?” Ez a dicsérő megállapí­tás az evangélikus lelkipász­tor kolera-járvány idején ki fejtett kimagasló szolgálatú nak szól. A kolera járványt az 1800-as évek első harma­dában (1831) Indiából hurcol­ták Európába. Hazánkban Fa­bó András haláláig (1874), ötször pusztított járványszerű- en. (1831. 1849. 1855. 1866. és 1872—73)f Úgy látszik Fabó András történelmi búvárko­dásai során a kolera elleni védekezésnek olyan módsze­rére vagy még valószín1"'-''' olyan gyówszerére bukkant, mellyel saját községében és a környéken sokak életét meg­mentette. Lelkipásztorkodásom első idejében (1930-as évek), idős emberek még emlékeztek reá, hogy a nagy kolera járvány (1872—73) idején, falubeliek és a környék népe. az agárdi paphoz járt tanácsért és or­vosságért. És hogy nem hiába, mutatja a sirián levő már­ványtábla felirata: „Siratja őt, ; mint jól tevőjét Agárd és vidéke.” id. Harmati Béla Túrmesei Erzsébet: Szívem zöld ága „Ha zöld ágat hordok a szívemben, mindig száll rá dalosmadár” Kínai mondás „Krisztus, virágunk, szép termő águnk”, nélküled járva, hol leltem volna mindig zöld ágra?! „Krisztus, virágunk, ' szép termő águnk”, vígan áldalak, hogy megtaláltál s megtaláltalak. „Krisztus, virágunk, szép termő águnk”, nagy hideg telet virágos szívvel várhatok Veled. • „Krisztus, virágunk, szép termő águnk”, mindig zöld ágra hogyne szállana dalosmadárka! „Krisztus, virágunk, szép termő águnk”, nagy fehér telet dalteli szívvel várhatok Veled! „Krisztus, virágunk, szép termő águnk”, szívem zöld ága: minden énekem szent neved áldja! (Az idézett sorok a versszakok elején egy régi evangélikus húsvéti ének kezdősorai.) DÄNIA 1973. november óta szenve- ják. A népegyházi keretek délyes viták folynak a dán eddig úgy hozták magukkal, Evangélikus Egyházban arról, hogy a lelkészek minden hogy köteles-e a lelkész meg- gyermeket megkereszteltek, keresztelni azt a gyermeket, Frank Nor lelkész 21 társá- akinek szülei a gyermek ke- val változtatni akar az eddi- resztyén nevelését nem vállal- gi gyakorlaton, (lwi) Cél és eszköz Az alábbi néhány sor megírására Mesterházi Lajos: „A gye­rek és a fürdővíz” című Űj írásban megjelent cikke késztetett. E cikk röviden szólva o kis- és nagypolgári magatartás torzu­lásaival foglalkozik és példák egész sorával illusztrálja e ma­gatartás káros társadalmi hatását. No, nem a kirívó példák ragadtak meg — mert ilyenekkel bőven találkozunk a magunk házatáján is —, hanem elsősorban az író „érzékenysége”, sze­izmográf volta, aki felelős rezdüléseivel a kirívó felfogás és módszer eluralkodásától óv bennünket. Magával a cikkel, tar­talmával és mondanivalójával egyetértek, okfejtése magával ragadó és felettébb elgondolkodtató. AHOL ENGEM ELSŐSORBAN „SZÍVEN TÁL ALT”, erköl­csi, morális természetű. Noha Mesterházi nem moralizál —, ez szándékától is messze áll —, mégis olyan morális kérdéseket vet a köztudatba, amelyeken nem elgondolkodni, de „hozzá­állni" így, vagy úgy kötelességünk. Hol találkozunk a szerzővel, melyik az a „közös állomás”, amelyre egyszerre, vagy kis ké­séssel futnak be szerelvényeink, s melyik az a sínpár, amelyen együtt tudunk haladni —, ez lenne az alapkérdésem. Mert az világos előttünk, hogy a bűnről, egyéni és társadalmi bűnről egyaránt, mi Isten kinyilatkoztatása alapján szólunk. Erkölcsi normánk egyértelmű, „magassága” gyakran olyan maximális igényű, hogy józan ésszel is csak a vágy, eltökéltség él bennünk teljesítésével kapcsolatban. S valljuk, hogy Isten segítsége nélkül, Krisztus kegyelme híján tehetetlen kísérlete­zők vagyunk, akik a kísérletezés fárasztó gyakorlatai ellenére a lehető legritkábban léphetünk „dobogóra”. De erkölcsi nor­máink éppen azért magasztosak, mivel egy végső cél érdeké­ben tűzettek ki, és a teljes életet veszik igénybe, a csecsemő­kortól az elaggásig. Igaz, hogy a cél különböző. Mert Mesterházi előtt egy igaz­ságos, szabad társadalmi berendezés, a szocialista demokrácia képlete áll, mi keresztyének mindezt vállaljuk, de ezen túlme­nően az „üdvösségben” látjuk a célt. A cél különbözősége el­lenére azonban azonos síneken halad a vonatunk. A hétközna­pok moráljában, a társadalmi és egyéni élet vonatkozásában egyforma megítélés alá esik a bűn és az erény. (Nem gondol­kodtam még azon, hogy ez pusztán a „véletlen” műve-e.) Itt a társadalomban keresik az ítélő fórumot, mi pedig a minden emberi gyarlóságot megítélő Istenben. Ez pusztán nézőpont kérdése, de mondhatnánk így is: „világnézeti probléma”. HOL JELENTKEZIK AKKOR AZ EGYMÁSRA UTALTSÁ­GUNK az úti. kispolgári, de még inkább a nagypolgári torzu­lásokban? A kategóriák —, elsősorban mint szociológiai kate­góriák, de feltétlenül osztálykategóriák —, a kérdést társadal­mi ítélőszék elé utalják. Mondhatná valaki, ez nem a mi asz­talunk, ne is foglalkozzunk vele. Társadalmunk valójában el sem ismeri hazánkban a kis- és nagypolgári osztály létezését. Ezt Mesterházi is vallja. A próbléma nem is itt jelentkezik, hanem abban, hogy „egyesek”, és ezt alá kell húznunk —, egye­sek a kis- és nagypolgári bűnökkel fertőzik környezetüket. Nem célom annak elemzése, helyem sincs hozzá, hogy mit jelent kispolgárság és mit nagypolgárság szociológiai vonatko­zásban, inkább magam is azokra a hibákra mutátok rá, ame­lyeket a keresztyén erkölcs is egyértelműen megítél. AZ ÜJ GAZDASÁGI SZISZTÉMÁNK igen előnyösen felszín­re hozta az egyéni érdekeltséget, a jobb, intenzívebb munka jutalmazását, a keresetek differenciáltságában pedig a mun­ka minőségének megbecsülését. Ez az általános irányelv. En­nek megfelelően alakult kedvezően paraszti társadalmunk gaz­dasági helyzete, de ennek megfelelően alakult az ipari, szel­lemi dolgozók életszínvonala is. Az elmúlt 5—6 évben valóban irigylésre méltó mennyiségi és minőségi változáson mentünk keresztül. Anélkül, hogy részletekbe bonyolódnánk, általáno- síhatjuk így felismerésünket. De az is igaz, hogy azonnal „fel­ütötte fejét” az önzés, a spekuláció, ügyeskedés, apróbb, na­gyobb csalás a hirtelen vagyonosodás érdekében. Még mások kárára is! (Sok esetben az „önkárosítás” egészségromlás, élet­rövidülés, családszéthullás stb. terhére!) Ezeket a „kísérő je­lenségeket", amelyeket sem adminisztratív úton, sem bűnüldö­zési beavatkozással felszámolni nem lehetett, mivel legtöbb esetben kibogozhatatlan törvénysértéssel állunk szemben, vagy egyáltalán nem is sérti a DTK egyetlen paragrafusát sem. Mégis azt mondjuk, társadalmi bűnök, vétkek. Általánosság­ban pedig kispolgári torzulások. A magatartás, a módszer, ill. az eszköz bűnös s ez Isten törvénye alapján legalább olyan sú­lyos megítélés alá esik, mint egy egészséges társadalom részé­ről. (El kell ismernünk ugyanakkor az egyéni érdek öszfónző hatását.) SOKKAL VESZÉLYESEBB MÁR —, s mögötte bűntény gya­núja húzódik a „nagypolgári" magatartás. Itt már nem egy­szerűen „ügyeskedésről” a harácsolás apróbb eseteiről lehet szó. A lottón ritkán lehet ötöst találni. Ezt már arra a terület­re utalja a társadalom, hogy „honnan miből telik” valakinek ilyen életmódra. De nemcsak életmódra, hanem a mi szemünk­ben „égbeszökő vagyonok” felhalmozására. Nálunk, ahol min­den forintért meg kell dolgozni —, sokszor keményen —, a Mesterházi által említett „néhány tízezer” nyilván nem becsü­letes úton jutott a nagyon is kiemelkedő gazdasági helyzeté­hez. Az alábbi példát tőle kölcsönzőm, hogy megvilágítsam a nagypolgári mentalitást. A fodrásznál „újgazdagné” azzal di­csekedett, hogy fia, aki gyenge tanuló volt, egyetemi felvéte­lét egy vadonatúj Skoda ajándékozásával érte el, mert nálunk pénzzel minden megoldható. Kirívó példa, de jól szemlélteti a nagypolgári gőg, s a korlát­lan gazdasági bázis adottságát, melyre feltétlenül magunk is feltesszük a kérdést: miből? Biztos, hogy újgazdagék becsüle­tes munkával keresték meg a korrumpálásra szánt Skodát? Biztos, hogy azt az életstílust, amelyet folytatni képesek, be­csületes bérből fedezik le? Nos, azt hiszem, nem kell sokáig keresgélnünk a keresztyén erkölcstár szabályai között sem en­nek a kérdésnek a megítéléséhez. Mi sem vagyunk az aszkézis propagálói, még csak a „szent aszkézist” sem hirdetjük. Valljuk ugyanis, hogy üdvösségün­ket ezzel nem csikarhatjuk ki, de egyértelműen elítéljük ezt a módszert, az eszközt, a magatartást. Mert „bűnszagú”, de fő­ként mert bűzös, megvetendő légkört teremt maga körül. (A „procc” életstílus önmagában is undorító, a mi kifejezésünk szerint: „megbotránkoztató”.) IDEVONATKOZÓ PARANCSOLATUNK, erkölcsi normánk így hangzik: „szeresd felebarátodat, mint magadat”. És ezzel a törvénnyel ugyanazon a sínen halad vonatunk, mint a tár­sadalomé, amely az igazságérzetünkre és erkölcsi érzékünkre apellál, amikor ezt mondja: „olyan társadalmat akarunk létre­hozni, amely egyenrangú, dolgozó emberek összefogásán egy­másra utaltságán, közös tevékenységén, szolidaritásán alapul. Olyan társadalmat, amelyben ember az embernek nem eszkö­ze, hanem társa. Amelyben az anyagi jólét önmagában nem végcél, hanem eszköz a harmonikusabb és teljesebb élet meg­valósítására. Ami ezt a célt szolgálja, az morális.” dr. Rédey Pál * y

Next

/
Thumbnails
Contents