Evangélikus Élet, 1974 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1974-03-10 / 10. szám

Ne így legyen közöttetek! Mt. 20, 20—28 A f A keresztyén élet értelme Krisztusban bontakozik ki előt­tünk: élni annyit jelent, mint másokat szolgálni, másokért ál­dozatot hozni. Vagy az Űjtestámentom klasszikus görög sza­vával kifejezve: diakóniai életformát folytatni. Ez nem egy­szerűen csak szeretetszolgálatot jelent. Ennél jóval többet: egész keresztyén alapmagatartásunkat és lelkületűnket meg­határozó és mindenkire kiterjedő szeretetszolgálatot. ELŐSZÖR KRISZTUS DIAKŐN IÁJÁRÓL SZÓLOK, akinek az életében ez központi helyet foglalt el. Az Ő diakóniája is­teni előzménye, ősképe, erőforrása és mértéke minden keresz­tyén diakóniának. Diakóniát tükröz tanítása: gondoljunk az irgalmas samaritánus példázatára, vagy az ítéletről szóló ké­pére, ahol aszerint dől el a sorsunk, hogy gyakoroltuk-e a sze­retetszolgálatot vagy elmulasztottuk. Gondoljunk önvallomá­sára: én tiköztetek olyan vagyok, mint aki szolgál. Nemcsak szavai, élete is ezt tükrözi: lehajol a vak Bartimeushoz, meg­hallja és orvosolja az igazságából kiforgatott özvegyasszony panaszát, védelmet nyújt a bűnbánó Magdolnának. S végül gondoljunk diakóniai lelkületének leghatalmasabb megnyilvá­nulására: életét adja megváltó halálra „váltságul sokakért”, ahogy a költő fogalmazza „hogy az ember ember legyen új­ra”. IGÉNK AZT IS MEGMUTATJA hová jut a keresztyén em­ber és egyház a szolgálat lelkülete nélkül. Oda, ahová a Ze- iedeus fiai! Ők sem a többieknek, sem másoknak nem akar­jak szoigálhi. Ők a dicsőségről és az uralkodásról álmodoz­tak. Mások rovására biztosítani akarták mennyei „karrierjü­ket”. Sok mai tanítvány is gyakran hiszi ugyanezt: hitének egyetlen fontos dolga van, biztosítani a maga számára az üd­vösséget. Jézus azonban rámutat: nekünk nem az a kérdé­sünk. hogy helyet biztosítsunk az Ö dicsőségében, hanem, hogy az Ő lelkűidével szolgáljunk a földi életben, az Ő szerete- tét vigyük bele az emberek életébe. Üdvösségünket pedig hagy­juk Istenre! A szolgálatnak az a lelkülete illik az Ő népéhez, mely az Urát is áthatja. A KERESZTYÉN EMBERNEK VÁLLALNIA KELL A SZE­RETETSZOLGÁLATOT a kisebb közösségekben, a családban, a gyülekezeti és munkahelyi közösségekben. Ne azt várjuk, hogy mi legyünk e kis közösségek koronázatlan királyai és királynői, akiket mindenkinek kötelessége kiszolgálni. Hanem vigyük ezekbe a közösségekbe a szeretetet. Azonnal értelmet nyer az ember élete, ha szeret. Nem várni kell a szeretet­szolgálatot, hanem adni. Nem azt nézni, elfogadják-e, meg- érdemlík-e? Ez már önzés. S míg eszméleténél van az ember, ■mindig tud szeretetszolgálatot végezni. SZERETETSZOLGÁLATUNK azonban még itt nem reked­het meg, tág ölelésűnek kell lennie. Bénává lett udvari bo­londját kérdezte egy francia király: mond komám, mekkora a világ? Az meg felelt: nem tudom felségednek mekkora, de nekem csak akkora, mint ez az ágy. Nekünk mekkora a vi­lág? Csak a lakásunk vagy a legszűkebb kis környezetünk? A .keresztyén embernek és egyháznak késznek kell lennie a társadalomban, az emberek közötti mindennapi szolgálatra. Az élet naponként hoz elénk ilyen szolgálati lehetőségeket, és arról lehet a keresztyén embert megismerni, hogy mindig kéz­nél levő ember. Társadalmi szolgálatból — óvodaépítés, fa­ültetés, járda- és csatornaépítés, árvízvédelem, üzemi szolgá­lat stb. — naponta vizsgázunk. A költő így fogalmaz: „Egy em­ber ma már csak annyit ér 1 Amennyit önmagából átad, j Mint bő folyamnak egy kis ér. / A jobbért harcolók hadának.” DE MÉG ENNÉL IS TÁGABB SZOLGÁLATUNK KÖRE: a világ kérdései is ránk tartoznak. Imádkozni és harcolni azért, hogy a világunk mai nagy kérdései: a békés egymás mellett elés, a fejletlen országok népeinek sorsa, a környezetszennye­ződés problémái megoldódjanak. Jézus népe között is van első hely. Kié ez? Azé. aki életé­vel, szolgálatával és munkájával mások számára hasznos éle­tet élt. Jézus Krisztus nekünk erre példa és erőforrás. Matuz László Beszélgetünk gyülekezeti tisztségviselőkkel Ecset és evangélium Az utóbbi időben többször is szó esett, újságunk hasábjain is, a „diakóniailag struktúráit gyülekezetről”, azaz arról az egyházról, amely a nagy „diakónos”, Jézus nyomán az élet egész területén vállalja a „kiváltképpen való utat” (1. Kor. 13.), a cselekvő, szolgáló szeretetet. Lutheri örökség ez, amelynek mai megvalósításában a lelkészi szolgálat mellett fontos sze­rep jut Krisztus testében a gyülekezet minden egyes tagjának, de különösképpen azoknak, akiket adottságaik ismeretében a gyülekezetek az elöljárás szolgálatára elhívtak. Kérdezzük meg őket — hangzott a javaslat a közelmúltban egyik szer­kesztőségi ülésünkön — hogyan látják szolgálatukat. A meg­kérdezettekkel folytatott beszélgetések tükrében megrajzolód­hat előttünk a ma élő és szolgáló gyülekezet arca. Évtizedek óta ez a műte­rem-lakás a Mester utcában szinte második otthonom. Megilletődve közeledek a pa­lettákhoz, a nedvesen csillo­gó festék olajszaga csap meg, a készülő képek születésének misztériuma lengi be a szobá­kat. Végigpásztázom újra-meg újra a Ködös Balatont, a Téli tájakat, a Keresztelőt, a Ha­zatérést. Ismerősek a képek. Titkos barátság fűz össze ben­nünket régtől fogva. A nagy ablakok is vonzanak. Innen a magasból háztetők, kémény- erdők, tűzfalak bizarr össze­visszasága köti le a figyelmet. Kissé párizsi. Victor Hugo-i benyomásokkal ülök az asz­talhoz, Basilides Sándor, a fe­rencvárosi egyházközség fel­ügyelőjének asztalához. Ilyen­kor érzem esetlenségemet. Mert a halk tónusú, légies fi­nomságú képek mesterének alkotásaira csak annyit dado­gok mindig: szépek, nagyon szépek. A művészről szóló iroda­lom előttem van. Tárlatait, kiállításait nem kisebb egyé­niségek. mint Pogány ö. Gá­bor. vagy László Gyula mél­tatták. rangos művészetét és az alkotásokban elért sikereit több kitüntetés között a Mun- kaérdemrend is elismeri. Halkszavú. befelé forduló, rendkívüli érzékenységről ta­núskodó egyéniség Basilides Sándor. Örök titok hordozója, akinek belső világából vala­mit sejtetni engednek képei, s ha valaki meg akarja fejtem ennek a gazdag életnek a tit­kát, a festményeken keresz­tül hatolhat némiképpen a lé­lek rejtelmeibe. AMIKOR FELÜGYELŐVÉ VÁLASZTOTTUK, azt talál­tam róla írni. ő a titokzatos „római katona”, aki a Golgo­tán — templomunk oltárképe, ő festette — a drámai esemé­nyek után kijelentette: „ez bizonnyal Isten fiá volt”. 1927-ben, amikor még mű­vészetének kezdetén volt. így fogalmazta meg „ars poeti- ca”-ját: „Éppen ezért feljaj- duló szavam lesz az emberi szenvedés. segélykiáltás a többiekhez, hogy kegyetlen önösségükben látni kénysze­rüljenek embertársaik fájdal­mas kínlódását. Segítse­tek! ...” S Thomas Mannt messze megelőzve szegezte le: „így lesz a művész korának lelkiismerete __” Milyen mély­rő l, milyen átélésből tör­tek fel ezek a szavak! És sok évtizedes munkássága töret­lenül a kor lelkiismerete volt. Szólaljon meg azonban maga a felügyelő! KRISZTUS ÁLLT ELŐT­TEM A MŰVÉSZETBEN, amikor ki akartam fejezni az emberi szenvedést és alkotásaim hátterében mindig ott éreztem őt. Mintha szemé­vel kísérte volna végig az év­tizedeket, s időnként adott annyi erőit, hogy megragad­jam az ő misztériumát is. So­kat kínlódok, amikor Krisz­tus arcát keresem. S míg vá­szonra találnak a színek és vonások, valóságos fájdalmat érzek. De 5 állt előttem akkor is. amikor erre a szolgálatra vállalkoztam. Méltatlannak érzem magam rá. Hiszen an­nak az ügyét kell képvisel­nem egy egyházközség élén, aki a világ megváltására vál­lalkozott akinek fenséges cse­lekedetei mellett eltörpülünk, s akinek jelenlétében a tehe­tetlenség érzése lesz úrrá raj­tunk. Művészetem és az ige­hirdetés lényegében egy célt szolgál. S úgy érzem, itt fonó­dik egybe szolgálatom a Ná­záreti szolgálatával: az em­berért. az elesett, sok kínnal Vajúdó emberért kell mindent megtennünk. Igehirdetés és ecset Krisztus áldott eszközei­vé válhatnak, ha vállaljuk azt, amit ő, az emberért a po­rig hajolni. Mert én tudom, mi a szen­vedés és szolgálat. Láttam gyermekkoromban a nyo­mort. 1927-ben egész sorozat festményem született ezzel a témával: ..Szegényember”. Ezzel a sorozattal kiáltottam a kor leikiismeretéhez: ne hagyjátok elesni az embert! Ez akkor nagy bűn volt. De itt élek egy munkáskerület­ben. Ablakomból rálátok a Lehet-e tárgyilagosan meg­nyilatkozni arról a tájról, ahol élek. ahová minden ér­zelmi szállal begyökereztem ? Mégis megkísérlem úgy leírni a mi szép vidékünket, hogy azzal mindenki egyetértsen. Utazzunk együtt Budapest­ről Kiskunhalas felé és közbe- közbe tekintsünk ki az abla­kon ... Szikes tavak parányi vízterülete csillog a napfény­ben, lapos mélyedésekben rit­kafüvű gyepszőnyeg húzódik, itt-ott sárgásbarna löszfoltok tűnnek fel. majd homokbuc­kák és fiatal cserjék váltakoz­nak sűrű egymásutánban, A Kiskunság vidékén járunk. A látvány már a főváros elha­gyása után elkezdődik, s tart egészen a bácskai halomvi­dékig. Nem vadregényes, nem is romantikus vidék ez, a le­nyűgözően szép tájképet meg­illető jelzőket itt aligha lehet alkalmazni, mégis különös, szokatlan és kedves varázsa van. Érző lélek kell hozzá, hogy az élményt szép szavak­ba foglalhassuk ... Ezt tette Kiskőrös szülötte Petőfi Sán­dor, amikor így ír e tájról: ..Lenn az alföld tengersík vidékin Ott vagyok honn, ott az én világom. Börtönéből szabadult sas lelkem. Ha a rónák végtelenjét látom.” A KISKUNSÁG TULAJ­DONKÉPPEN nem földrajzi, hanem történelmi fogalom: a Duna-Tisza közén szanaszét elszórt kun települések közös neve. Ezen a tájon hat-hétszáz even keresztül egészen a 18. század végéig legeltetésből, pásztorkodásból élt a nép. Itt vagyok honn, itt az én világom A DUNA-TISZA KÖZE Földet alig művelt, hiszen a szabadon száguldozó szél nem kedvezett a mezőgazdaságnak, kiszárította a talajt, elhordta a futóhomokot. Azonban nagy változást vitt véghez e tájon az emberi erő, az ésszerű gaz­dálkodás. Szél úrfi ma már nem feltétlen „úr” errefelé! A kemény kezek megtörték ere­jét! Kiskőrösön éppen Észak­Magyarországról 1718-ban idetelepített szlovák nyelvű zsellérek változtatták meg a táj képét kemény munkájuk­kal. s egyszerre építettek köz­séget és templomot. Két köny­vet hoztak magukkal Hont. Nyitra, Turócz megyéből: a Bibliát és a Tranoszciuszt! 1785-ben már szőlőt telepíte­nek e tájon, hogy a futóhomo­kot átalakítsák verejtékükkel „aranyhomok”-ká! A megsze­lídített homokon barack, meggy, cseresznye csodás színe és íze, a bőven termő szőlő tüzes bora messze határain­kon túl, külföldön is jól rep­rezentálja e település hírne­vét Talán nem felesleges meg­említeni. hogy az 1848—49-i önvédelmi harc idején Kiskő­rös lakossága is Kossuth zász­laja alá sorakozott, s fegyver­rel a kezében szolgálta a sza­badság szent ügyét! Ma is egy nagy tömböt ké­pez a Duna-Tisza közén evan­gélikus gyülekezetünk, mint­egy 10 000 lelket számláló tö­megével. Megőrizte templom szeretetét. őseitől örökölt evangéliumi hitét. De őrizzük még ma is — pedig várossá lettünk! — a régi lakodalmi szokásokat is. A menyasszony kikérését, búcsúztatót, a nász­nagyi szolgálatot, amely szinte papi hivatás betöltést jelent az örömházban. Bibliai idéze­tekkel, igei útmutatásokkal szól az if jú párhoz és a nász­néphez! A vőfély ma is bibliás versekkel, vagy vidám stró­fák kíséretével tálalja fel az ételt és az italt! A temetéseket megelőzően szép szokás volt a gyülekezetünkben az ún. „vir­rasztás!” A gyászoló család és a szomszédság jött össze a te­metés előtti estén és bizony éifélig tartott ez a virrasztás, am elv abból állott, hogy laikus ieehirdetőink mentek el hí­vásra e házhoz, ott igemagva- rázatot tartottak, hogy vigasz­talást adianak a gyászolóknak, a halottaknak több kedves énekét énekelték, a búcsúzók is egv-egv éneket kezdtek el és a ielenlevők közül többen is imát mondottak. VIRÁGZÓ TANYA-REND­Gát utcára, és a földszintes házak udvaraira, ahová egy­kor kibuggyant a külvárosok kislakásainak nyomora. Aho­vá a gyermekekkel együtt ki­pakolták a szegényes kacato- kat, ?mert nem tudtak lakbért fizetni. Krisztuson keresztül kerültem közel a szocializ­mushoz. Hitem és meggyőző­désem. hogy adott körülmé­nyek között ő is hasonlókép­pen cselekedett volna. A múlt egyháza, urakra és szolgákra tagolódott. Krisztus ezt nem akarta. Krisztus a testvériségért halt meg. Ér­zem a változást, érzem, hogy formálódik a testvériség, ér­zem, hogy kezd a felelősség egymás iránt kiszélesedni. Új típusú gyülekezet, egyház kép­ződik körülöttünk. S ebben az egyházban boldog, felszaba­dult lelkiismerettel vállalok részt. ELNÖKE VAGYOK AZ EGYHÁZKÖZSÉGNEK. Együtt munkálkodom minden­ben a lelkésszel. Jó barátság, régi barátság fűz egybe ben­nünket. Az utolsó választáson némiképpen szembe kerül­tünk egymással. Véleményem az volt, hogy Krisztus körül is munkálkodtak asszonyok. Legyenek tehát asszonypres­biterek. Azóta tapasztaltuk, hogy jó volt döntésünk. Be­tegekhez, egyedül álló. segít­ségre szoruló emberekhez jár­nak s a cselekvés evangéliu­mával szolgálnak. Ez csupán egy munkaág. De figyelmemet nem kerüli el az igehirdetés, a szószéki munka sem. Abban kívánok lelké­szünk segítségére lenni, hogy biztatást, támogatást kapjon a bátor hangú, mai, modern ige­hirdetéshez. Nehézség adódott olykor a meg nem értésben. Ehhez a munkához azonban nemcsak megértés szükséges, de az a biztos hit és tudat, hogy Krisztus a 20. században legalább ilyen mélyen nyúlt volna a kérdésekbe, s adott volna számunkra eligazítást. Az ige csak úgy élő. ha a mai, konkrét kérdésekre ad választ. Az istentiszteleteken min­dig részt veszek. Ragaszko­dom a példamutatáshoz. Az egyház felügyelője csakis úgy „felügyelhet”, ha ott van min­denkor a nyáj élén. És meg­vallom, o Biblia a legkedve­sebb olvasmányom. Most ép­pen a Cselekedetek könyvét olvasom. Lenyűgöző újra ol­vasni. hogy a pünkösdi csoda után mire voltak képesek a tanítványok. Az ökumené híve vagyok. Nem tudok belenyugodni Krisztus testének szétdarabo- lásába. Hiszek abban, hogy lesz egy akol és egy pásztor. Sokat gyötrődöm ezért. RAGASZKODOM AZ EGV- HÁZ TÖRVÉNYEINEK fe­gyelmezett megtartásához. Egy­házközségünk háztartásában, egyházi életében, rendjében semmi lazaságot nem tűrök meg. Presbitereink érzik a rend szükségszerűségét, ör­vendetesen aktívak. Úgyszin­tén aktív a templombajárás. Egyházunk egészének mi fe­rencvárosiak csupán egy sejt­je vagyunk. De nem mindegy, hogy egészséges-e ez a sejt. Az egész egyház minden lé­legzetvétele átáramlik raj­tunk. Magunkat fontosnak tartjuk, mert a gyülekezeten mérhető le az egész egyház, mégis az egészet tartjuk szem előtt. A magyarországi evan­gélikus egyházat. Ezért külö­nös figyelmet fordítok ren­dünkre. — AZ A VÁGYAM. HOGY A HITET ÉLET FEDJE. Bi­zonyos vagyok híveinek ra­gaszkodásában, s hitében is. De még több életet kívánok látni. Krisztus gyermekei va­gyunk, maradjunk azok a hét­köznapi életben is. Megbecsü­lésünket a világ és a társada­lom előtt csak krisztusi maga­tartással vívhatjuk ki. Bementem a templomba. Pillanatra megáltam oltárké­pünk előtt. Basilides Sándor festette. A felügyelőnk. A lat­rok odakötözve bitófájukhoz vívják haláltusáikat. Az egyiknek átszellemült az arca. Ö még hallotta: „ma velem leszel a paradicsomban”. Ba­silides Sándor ezekért a sza­vakért vállalta a felügyelősé­get. És ezekért a szavakért jön minden vasárnap a temp­lomba. dr. Rédey Pál SZER veszi körül városunkat! Az itteni tanyavilágra nem a szétszórtság, a rendezetlenség a jellemző, hanem ennek ép­pen az ellenkezője: minden határrészen zárt, szinte falusi­as tanyasorok alakultak ki. Ma már mindenütt villanyvi­lágítás teszi kulturálttá a ta­nyasiak életét, ahol TV és rá­dió van. Nagyot léptünk előre 1945 óta! Ma már nincs sze­gény, rongyos ruhájú ember körülöttünk. A virágzó terme­lőszövetkezet, állami gazda­ság, a gépállomás, a ruhagyár és a konzervgyár jó munkale­hetőséget kínál mindenkinek! Ma már gyülekezetünk is önkéntes egyházfenntartási járulékból tartja fenn magát és azóta nagy építkezéseket tudtunk elvégezni. Két imahá­zat építettünk, hatalmas temp­lomunkat renováltattuk. Gyü­lekezetünk a maga összességé­ben megértette az evangélium tanítását, hogy Istennek mi­lyen történelemi or múló mun­kája rejlik a társadalmi átala­kulás mögött. Gyülekezetünk népe együtt dolgozik a város vezetőségével, hogy még jobb és még szebb legyen egész kö­zösségünk élete. Persze más Kalocsa, más Kecskemét, más Soltvadkert vagy Baja vidéke! De a Duna- Tisza közét mégiscsak a gaz­dag szőlőskertek, a hamvas ba­rack. a plrosló cseresznye, a sötétszínű meggy és szilva jel­lemzi a maga teljességében, s, ezért lett e tájegység: „Ma­gyarország gyümölcsöskertje!” Ponicsán Imre Megváltó A régi időkről szóló tudósí­tásokban sokszor olvashatunk olyasmiről, amit ma már ne­hezen tudunk elképzelni. Ré­gen az volt a szokás, hogy há­borúk idején a fogságba esett katonákat és az elfoglalt terü­let egész lakosságát, a gyer­mekeket és asszonyokat is rabszíjra fűzte a győztes had­sereg. A rabságba került em­bereket elhajtották a rabszol­gapiacra és ott áruba bocsátot­ták őket. A rabszolgavásár úgy folyt le, mint manapság az áilatvásár. Akinek szüksé­ge volt rabszolgára, elment a rabszolgapiacra és 30 ezüst pénzért, körülbelül egy rádió áráért vehetett magának. A megvásárolt rabszolgák, úgy mint ma a házi állatok, teljesen uruk tulajdonába ke­rültek. Dolgoztathatták őket anélkül, hogy bért fizettek ne­kik, eladhatták, sőt még meg is ölhették őket anélkül, hogy valaki felelősségre vonhatta volna a rabszolgatartó urakat tetteikért. A rabszolgák életük végéig szolgaságban marad­tak, hacsak valaki ki nem sza­badította őket. A szabadítás- nak a legegyszerűbb módja az volt, hogy a rabszolgák szaba­don maradt hozzátartozói le­fizették a rabszolga értékét, a váltságdíjat és ezzel kiváltot­ták hozzátartozójukat a szol­gaságból. Akinek nem volt szabad hozzátartozója, annak nem sok reménye volt a sza­badulásra, hacsak nem akadt egy jóságos úr, aki szeretet- ből, emberségből lefizette a váltságdíjat és ezzel kiszaba­dította, megváltotta a rabszol­gát. Az ilyen jótevőket hívták szabadítóknak, megváltóknak. A rabszolgasághoz hasonló állapot, amikor az emberek rossz szokásaiknak, bűneiknek a rabságában élnek. A bűn­nek, a gonosznak olyan nagy a hatalma, hogy az emberek saját erejükből és igyekeze­tükből nem tudnak megszaba­dulni tőle, vagyis nem tudnak olyan életet élni, ami bűn nélkül való. Istennek tetsző. Jézus Krisztus azonban azért jött el erre a világra, hogy az embereket a bűnnek ebből a rabságából, a gonosznak ebből a hatalmából megszabadítsa. Ezért nevezzük Jézust Meg­váltónknak, Szabadítónknak. Jézus Krisztus nem pénz le­fizetésével végezte el kiváltá­sunkat. Sokkal nagyobb és drágább váltságdíjat fizetett ennél. Vérét ontotta, életét ad­ta értünk. Luther Márton az Apostoli Hitvallás magyaráza­tában így mondja ezt: Jézus Krisztus engem elveszett és megítélt embert - megváltott, vagyis minden bűntől és az ördög hatalmából megszaba­dított és magáévá tett: nem arannyal, sem ezüsttel, hanem szent és drága vérével, ártat­lan szenvedésével és halálá­val. A szolgaságból kiváltott rabszolgák örökre hálásak maradtak szabadítójuknak. Voltak olyanok is, akik ön­ként szabadítójuk szolgálatá­ba álltak és életük végéig há­lás szíyvel szolgálták megvál­tójukat. Aki tudja, hogy mi­lyen nagyszerű dolog, hogy Jézus váltsághalála által meg­szabadulhatunk bűneink, rossz szokásaink rabságából, az élete végéig hálás marad Megváltójának és ör/endező szívvel követi Jézust az Isten­nek tetsző, új élet útján. Kegyes Jézus én Megváltóm, Lelkemnek nyugodalma: Jóságodat szívből áldom Hálával élve-halva. Mind síromig csak neked Szentelem életemet. Add, hogy téged kövesselek, Szerelmedért szeresselek!

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents