Evangélikus Élet, 1974 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1974-03-03 / 9. szám

Ausztráliai útinapló Az ötödik földrészen Ha van távoli sarka a vi­lágnak, ^számunkra ez kétség­telenül az „ötödik kontinens”: Ausztrália. Távolabb csak a Déli-sark van tőlünk — de egyelőre oda a tudományos kutatókon kívül aligha jut el valaki. Legelőször is ezt az irdatlan távolságot érzékel­tem, amikor a Lutheránus Vi­lágszövetség képviseletében az ausztráliai és újguineai evangélikus egyházak és teo­lógiai főiskoláik meglátogatá­sára indultam el a múlt év őszén. Zürichiöl egy óriás holland „Jumbo Jet” vett a fedélzetére csaknem három­száz útitársammal együtt, és ez a gépóriás huszonhat óráig repült velünk — ezerki­lométeres sebességgel, tizen- két-tizenhárom kilométeres magasságban, két éjjel és egy napon keresztül. Útközben Bejrutban, Bangkokban és Singapure-ban tartottunk rövid pihenőt utunk végcéljáig, Melbourne-ig. Ezalatt szem­berepültünk a Nappal és átél­tük azt a különleges élményt, hogy az első éjszaka négy órára és a következő nap is a felére „zsugorodott össze”. Zürichből este tízkor indul­tunk el, de Beirut fölött haj­nali két órakor már kelt a nap. és Teherán fölött ragyo­gó napsütésben szállt gépünk (odahaza hajnali három óra volt). Ausztráliáig tizenkét időzónán haladtunk keresz­tül. Ez a teljes zűrzavar az idő körül az ilyen távoli re- pülőutak első élménye. Bi­zony, jó pár napig eltartott, amíg a tizenkét órai időel­tolódás belsőleg is elrendező­dött az emberben (visezajövet természetesen „visszanyertük” az elvesztett fél napot). A MÁSIK ÉRDEKES KEZ­DETI ÉLMÉNY az volt, hogy Ausztráliában sok minden a fordítottja a mi beidegzettsé- geinknek. Európában hűvös őszben indultam útnak, ott október végén november ele­jén friss tavaszi szelek fúj­tak, és a közeledő nyár me­lege fogadott. Északról nálunk a hideg jön; Dél-Ausztráliá­ban az északi szél trópusi me­leget hozott, a déli szél a kö­zeli, jeges Déli-sark lehelle­tét. A csillagos égbolton a Dél Keresztje ragyogott, de hiába kerestem a mi Göncölszeke- rünket, megszokott csillaga­inkat. Karácsony ott a forró nyár közepe, amikor néha megolvadnak a műanyag fe­nyőfák. Amit azonban a leginkább éreztem, az a legtöbb ausztrá­liai nagy elszigeteltsége volt a világ többi részeitől. Nem csoda. Körülöttük mindenütt a végtelen Óceán. Legközeleb­bi szomszédaik északra Űjgu- inea és Indonézia, és nagyon távol északon Japán. Dél felé pedig a sarki jégmezők. Ez sokszor a gondolkodásukon is nagyon megérződik. Egysze­rűen nincs érzékük a világ mai nagy kérdései, égető gondjai iránt Mintha a nem­rég uralomra jutott munkás­párti kormányzat megpróbál­ná „feltörni” ezt az elszige­teltséget. — ez azonban nem könnyű feladat. Az óceániai francia atomrobbantások mindenesetre megmozgatták az ausztráliaiakat is, érzékel­tetve velük a világ többi ré­szének gondját a béke meg­őrzéséért. AUSZTRÁLIA KISEBB UGYAN EURÓPÁNÁL (hét millió négyzetkilométer), de ma is csak körülbelül egy­ötödrésze lakott terület. Az északi rész tropikus, forró vi­dék. A kontinens egész köze­pe lakatlan, kiszáradt folyó­medrektől megszaggatott si­vatag. A városok, erdők, meg­művelt földek félkaréjban a keleti, déli és nyugati part­szegélyen helyezkednek el. A fekete, bennszülött őslakók ma már csak egy kis töredéke a réginek. Rezervátumokban mintegy ötvenezer él még be­lőlük. Újabban hoztak ugyan néhány „bennszülött-védel­mi törvényt”, de ősi, értékes kultúrájukat aligha lehet megmenteni. Pedig Ausztrália csak a XVIII. század rnásodik felétől kezdve népesült be európai gyarmatosítókkal, akiknek az első nemzedéke angol fegyencek voltak. A múlt században érkeztek csak telepesek nagyobb számmal, főleg Angliából és Németor­szágból. A második világhá­ború után újabb nagy betele­pedési hullám következett. A mai tizenkét milliós lakosság­ból mintegy négy millió a legutóbbi 30 évben került Európa minden részéből — főleg Dél-Európából — a vi­lágnak ebbe a távoli sarkába. Az olaszok, görögök, spanyo­lok, törökök és a többi „új- ausztráliai” a nagyvárosokban ma is többnyire külön lakó­negyedekben élnek, mint Sydney hatalmas kiterjedésű elővárosaiban is. A legelső és legnépesebb ausztráliai tele­pes-generáció az angol volt Cook kapitány nyomában, ezért ma is az angol nyelv és kultúra uralkodik a kontinen­sen. Sokszor az az érzése az embernek, hogy a milliós nagyvárosok felhőkarcolói, autósztrádái és amerikanizált külsőségei mögött a múltszá­zadbeli európai életstílus és gondolkodás él az emberek nagyrészében. AZ ÖTÖDIK KONTINENS „EGYHÁZI ARCULATÁT" — az angol és német telepesek történeti örökségeként — el­sősorban a protestantizmus adja meg. Az anglikán egyház számban a legerősebb; de je­lentős a metodisták és presbi- teriánusok száma is. A nagy­számú dél-európai betelepülő­vel mindenesetre a római ka­tolicizmus is megerősödött, ma számbelileg a második legnagyobb egyház. Az ausztráliai evangéliku­sok száma nem éri el a két­százezret. A hatvanas évek végéig két egyházszervezetben éltek, a német jellegű „egye­sült egyházban” és az ameri­kai hatás alatt álló „missouri” egyházban. Ez a két, csak­nem egyformán erős egyház néhány évvel ezelőtt egye­sült, és az új „Ausztráliai Evangélikus Egyház” nem lé­pett be a Lutheránus Világ- szövetségbe. Elszigeteltségüket azonban erősen érzik, és ma már keresik a szorosabb kap­csolatokat a világ evangéli- kusságának nagy családjával. Az evangélikusok Dél-Auszt- ráliában, főleg Adelaide kör­nyékén élnek. Melbourne után oda vezetett első utam. Dr, Nagy Gyula Jobban kell értenünk „A bűn zsoldja halál” Rm 6, 23 Még ilyen zsoldöt! Mint szíj hasít elevenünkbe ez a bibliában ritkán használt szó, ha egy kissé jobban fölfigye­lünk rá: hogyan köti vele össze Pál a bűnt meg a ha­lált. Néhányszor ugyan má­sutt is előfordul (Lk 3,14; 1 Kor 9,7; 2 Kor 11,8), de csak kívánatos értelemben. A zsol­dos katona kap a „lénung” után, mint ahogyan minden munkát végző ember várja a fizetést, a bért, a díjat, a ju­talmat. Nem fonák dolog-e hát az éppen nem kívánato­sat, a halált zsoldként emle­getni? Erről a kegyes jutta­tásról örömest lemondanánk. Persze ha lehetne. Akarjuk vagy sem, fizet a bűn! Visszás, de igaz — s ezért nem téved szóválasztá­sában az apostol —: rút ha­lállal fizet. És ezt a fekete ezüstpénzt be kell seperni minden embernek. A bűn ugyanis nem szórványos je­lenség, hanem egyetemes tény az embervilágban. A Ró­mai levél korábbi fejezetei bőven kifejtik ezt. „Mindnyá­jan vétkeztek...” (3,23.), senki sem tükrözi Isten orcá­jának dicsőségét, sőt ennek a hiánya a legkiáltóbb. Mi a bűn? Szakaszunkban sűrűn szerepel s kiviláglik belőle Pál szóhasználata: hi- bázás, cél tévesztés, Isten tör­vényének megszegése, ellen­szegülés a Teremtőnek, áthá­gása parancsolatainak. Itt te­hát nem annyira bűnös álla­potunkról esik szó, hanem azokról az egyes tettekről, ak­tusokról, melyekkel elvétjük a legfőbbet: boldog gyermeki igazodásunkat mennyei Atyánkhoz. Az összefüggésben Pál két vétket nevez nevén. Az egyik a tisztétalanság. A teremtés koronája sajnos válhat testi szenvedélyek játékszerévé. Léhasága kiütközik szeme villanásában, beszédmodorá­ban, féktelenségben, feslett- ségbesn. A másik a hamisság, pontosabban a „törvénytelen­ség”, mely kiváltképpen a társas együttélésben mutatko­zik meg. Embert az ember­társtól megvédené a második törvénytábla, ha minduntalan meg nem szegné azt a bűn szolgálatában járó ember kor­látlan érvónyesülni-akarásá- val. Az önzés közösségrontó. Mindent összevéve, az apostol a bűnt úgy festi meg mint egy uralkodó királyt, aki fegyvereseket fogad zsoldjá- ba; ezek pedig mi vagyunk, emberek, kik a tagjainkat használjuk fegyverként Bűn­király szolgálatában. És ő halállal fizet érte. Milyen halállal? Nemcsak az ember kimúlására céloz az ige. Bár az is igaz, a bibliai tanítás a halált nem sorolja egyszerűen a természet jelen­ségei közé, nagyon is „termé­szetellenes”, szépíthetetlenül iszonyú az. Mégis „jobban kell értenünk”. A halál jóval ko­rábban beáll, mint az utolsó óránk. A bűn miatt. Minden bűn már egy darab halál. A Bűn és bűnhődésben Doszto­jevszkij hőse túlteszi magát a törvényen, vért ont, ez az át­hágás a „bűne”, de rettenete­sen megfizet érte, „bűnhő­dik”, élőhalottá válik. A bű­nös ember élete halálos álla­pot. A halál nem pont a mon­dat végén. A halál az a vonal, amire életünk egész mondata rá van írva. Fizet a bűn korán. Rothadt gyümölcseit az elszaladt évek sem teszik illatos virágokká. A múltat magunkban hordoz­zuk. A léket kapott hajó ak­kor is süllyed, ha még vidám nóta szól a fedélzeten. Fizet a bűn. Megrokkan a test, kial­szik az emberméltóság lámpá­sa, Isten és emberek iránt érzéketlenné válik a lélek. S ez már kóstoló az örök halál­ból. Zordon summa: a halál igénk szerint — erkölcsi íté­let a bűn felett. Ki szabadít­hat meg hatalmából? Aki a bűnbocsánatot hozza! Böjt kezdetén hívjuk öt: „Krisztus, ártatlan Bárány! Irgalmazz nékünk — hall­gass meg minket — adj bé­kességet, ó Jézus, ó Jézus!” Scholz László iETIGÁCYON Jelentsd meg Uram az én végemet én napjaim mértékét, mennyi az? Hadd tudjam, hogy milyen múlandó vagyok, íme tenyérnyivé tetted napjaimat. Az én életem Te előtted, mint a semmi. Bizony árnyékként jár az ember; Most azért, mit reméljek Uram? Tebenned van bizodalmám. Ments ki engem minden álnokságomból. Halld meg Uram az én könyörgésemet, figyelmezzél kiáltásomra, könnyhullatásomra ne vesztegelj. A 39. zsoltárból Reményije Sándor: Az én békességem Ha eljönne a Csoda könnyű szárnyon, S szívembe egyszer az a béke szállna. Amelyre szörnyű szomjúsággal vágyom: — Előbb elzárnám a láda fiába. Tűnődve rajta, hogy ez hogy esett. Trónolnék vele a világ felett. Nagy-óvatosan körültapogatnám: Hogy hát igazán, igazán nem álom? Nem riasztja el első mozdulásom? De aztán végigvinném a világon: Testvér, testvérem, rokonom, barátom, Itt, itt a béke, itt van aranytálon! Itt, itt van mindennek a megoldása. Szűnjön szívetek szünetlen sírása! És elrendeznék mindent olyan szépen; Nem volna sokkal szebb az. üdvösségben. Jézus mondja: „Én tiveletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” Máté 28, 20 A szorongó gyermek meg­nyugszik, ha édesanyja hang­ját meghallja. A súlyos beteg nyugodtabban tölti éjszakáját, ha van mellette valaki. Jézus ígérete megkönnyíti betegsé­günk idejét: „íme én veletek vagyok minden napon.” Bizo­nyosak lehetünk, hogy ígére­tét megtartja. Védelmet je­lent számunkra közelsége a szenvedések sötét völgyeiben is. ö velünk van. Nem rémít­het a halál árnyéka sem. Jé­zus hallja sóhajainkat, jajain- kgt az éjszakában s ismer mindent. ami szívünket nyomja. Számíthatunk segít­ségére végtelenbe nyúló ál­matlan vergődéseinkben. Be­szélhetünk vele mint gyer­mek édesanyjával. Megért bennünket. Ha szívből igazán kérjük, megbocsátja vétkein­ket. így juthatunk bizonyos­ságra és bátrabban tekinthe­tünk előre: a völgy mélyén fény dereng. Szívünk levethe­ti nyomasztó érzéseit. Utun­kat csendes békében tehetjük meg végig. Isten tudja csak, mikor érünk célhoz, de mi­lyen jó, hogy ő tudja. Min­dent jóságos kezében tart. Az Egyháznéprajzi Szakcsoport dr. Fabiny Tibor teológiai aka­démiai tanár és Hernád Tibor gyenesdiási igazgató-lelkész vezetésével február 7-én ülést tartott. Koppány János „Nép­szokások és az evangélikus is­tentisztelet Tótkomlóson” cím­mel tartott előadást. Jakab Sándor ny. gecsei lelkész, a győri faragókör tagja az egy­házi jellegű népi faragóművé­szet lehetőségeiről. Kovács Pál szarvasi igazgató-lelkész a szlovák népművészete tárgyak gyűjtésének fontosságáról szólt. Hernád Tibor átfogó munka­tervet terjesztett elő. Az ülésen vendégként részt vett dr. Zentai Tünde, a Sza­badtéri Néprajzi Múzeum tu­dományos munkatársa is, aki a szakcsoport tagjait a mú­zeum előkészítő munkáiról tá­jékoztatta és velük az ahhoz nyújtandó egyházi segítés mó­dozatairól beszélgetett. F. T. NORVÉGIA Velem virrasztasz Uram, hogy csillapíts és segíts. Kezed kiterjeszted fölöttem, védelmet adsz minden rossz ellen. Kö­szönöm, hogy Veled biztonságban lehetek. Ámen. i Muncz Frigyes A norvég kormány a Nor­vég Evangélikus Egyház kül­ügyi hivatala vezetőjének, Gunnar Stalsettnek a kérésé­re 75 ezer norvég koronát utalt át az Egyházak Világ­tanácsa rasszizmus elleni prog­ramjának céljaira, (öpd) Veszteglő szerelvény Még mindig tartja magát az a vélemény, hogy az utóbbi évek legjobban sikerült plakátja az a két lágyan nyitott tenyér, amelyben Európa — a La Manche-tói az Uraiig —, simul. Euró­pa. az ősi kontinens, az emberiség kultúrájának, tudományá­nak, szellemi és technikai vívmányainak részint bölcsője, de feltétlenül tovább hordozója. Európa, amely az öt világrész kö­zül a legtöbbet szenvedett hosszú története során. Európa, amely a világrészek között közel a legkisebb, mégis a legtöbb nyelvű, történelmi tradíciójában legszínesebb, népeiben, nem­zetiségeiben legtarkább színfoltja világunknak. Európa, amely kicsinysége ellenére a leghosszabb határvonalakkal rendelke­zik, mivel 34 önálló, apróbb-nagyobb állam kerítését kell elvi­selnie. NO, TUDNÁNK MÉG EURÓPÁRÓL „leg”-eket mondani! Tudnánk olyan érdemeire rámutatni, amelyek ezt a mélyen ta­golt, roppant félszigetet nemcsak az ismeretlenségből emelik ki, de messze a többi kontinens fölé helyezik. De nem ez a célunk. Sokkalta inkább az, hogy „mi európaiak" végre eljutottunk odáig, hogy kontinensünk kérdéseit, jövőjét egy szempont sze­rint vizsgáljuk, és egy közös reménység vezet Keleten és Nyugaton bennünket, hogy e tarka népsereg megtalálja egy­más kezét és szívét. Ez a gondolat szülte néhány éve azt a cso­dálatosan szép és sokat mondó plakátot, de ebből az érzésből fakadóan született meg a „Budapesti Felhívás" is. Azóta sok víz folyt le a Dunán, a Rajnán s a Volgán is. A ki­csiny hitűek azóta vállukat rántva mondják: „nem volt érde­mes", a reménykedőknek is lohadt némiképpen elképzelésük, csak a bizakodók, az újra kezdők, a fáradhatatlanok , vallják hogy érdemes volt kezdeményezni, és a befektetett bizalom, munka előbb-utóbb megtermi gyümölcseit. Ennek a folyamat­nak is ma már története van. Állomások, amelyeken rövidebb- hosszabb ideig vesztegeltek a félreállított vonatok. Oldalszár­nyakról érkező szerelvényeket engedett előbbre a szemafor, de újra, meg újra ki kell jelentenünk, hogy az európai biztonsági és együttműködési konferencia mozdonyai felfűtöttek és indu­lásra készen állnak, és előbb-utóbb célhoz érnek. PILLANATNYILAG ÜGY FEST A DOLOG, hogy Genf ben (a második nagy állomás Helsinki után!) vesztegel szerelvé­nyünk. Valóban „vesztegel", mert pirosra áll a szemafor. Mi az oka a veszteglésnek. holott annyi megértéssel fogadták Európa népei a józan javaslatot: kontinensünk legyen a béke kontinen­se, ne támadhassunk egymásra, legyünk és éljünk mint a test­vérek? Azoknak, akik figyelemmel kísérték a konferencia munká­ját, már Helsinkiben feltűnt egy javaslat, amellyel bizonyos fokig nehezítették a bizalmi légkör kialakulását. Akkor úgy festett a dolog, hogy ezt a problémát könnyen ki lehet küszö­bölni. De a második „nekifutásnál”, Genfben központi kérdés­ként került az asztalra. Mi ez a kérdés, amely az ún. harmadik napirendi pont körül megmerevítette a tárgyalások frontját? Röviden fogalmazva: „az emberek és eszmék szabad áramlása". Talán nem kellene bővebben fejtegetnünk mit csomagoltak eb­be a tételbe, s még csak arra sem kellene a figyelmet felhív­nunk, hogy ez a sajátságos fogalmazás hol született. Ahhoz azonban, hogy világosan lássuk, mit fed ez a látszó­lag olyan természetes és naivnak ható javaslat, ill. „ajánlás", vessünk egy pillantást térképünkre. Európa derekán, valahol a közepe táján, északról délre húzódik egy vonal, amely konti­nensünket gazdaságilag, társadalmilag, kulturálisan és politi­kailag kettéválasztja. Ez történelmi realitás. Vagyis és szimbo­likusan kifejezve „Kelet és Nyugat” van jelen Európában an­nak minden konzekvenciájával együtt. Ez a jelenlét lehet olyan, mint volt az ötvenes években, amikor az első puskalövésre lángba borulhatott volna ismét földrészünk, de lehet olyan is, mint napjainkban, amikor feltartóztathatatlanul haladunk az enyhülés útján és a koegzisztencia jegyében próbáljuk elmérge­sedett kérdéseinket megoldani. Egyszóval a „vasfüggöny” nem meredezik már közöttünk. De a fejlődésben adott különbsége­ket nem lehet lemosni arcunkról. AMIKOR AZONBAN A „SZABAD ÁRAMLÁS” JAVASLA­TÁT halljuk, kissé megtorpanunk. Egyfelől azért, mert annyi minden „áramlott” már „szabadon” hozzánk, amelyet jó lett volna soha se megismerni, másfelől tapintatunkból fakadóan magunk sem akarunk mindenestül odafelé „áramolni”. Ennél a kérdésnél sok mindenre gondolhat az olvasó, viszont legyen sza­bad egy-két dolgot említenünk, hogy világossá tegyük monda­nivalónkat. Nem kértünk pl. a nyugati pornográfiából, szex-őrületből, gengszterizmusból, hogy csak a kirívóbb példákat említsük. Ha­sonlóképpen problémáink vannak a kapitalista gondolkodás- móddal, társadalmi szisztémával. A teológia vonalán is meg­találtuk a „szabadon beáramlott” eszmék zavaros, romboló hatását. A „halott Isten teológiája”, a „földalatti egyház teoló­giája” pl. messze idegen tőlünk. Nos, ezek kiragadott, talán durva példák. Véleményünk sze­rint itt többről van szó. „Az emberek és eszmék szabad áram­lása" a fogalmazók szerint is többet takar. Trójai faló ez, mely­nek hatalmas gyomrában rejtőzik a szándék. Vajon mit rejt­het ez a téma? EURÓPA, DE A VILÁG IS LERÁZTA MAGÁRÓL a hideg­háború kényszerzubbonyát. Viszont az alaphelyzet nem válto­zott. És ez a két világrendszer kibékíthetetlen ellentmondásá­ban jelentkezik. A szocialista világ egyértelműen vallja a koeg- zisztenciát, mint egyetlen járható utat a feszültségek eltünteté­séhez. A kapitalista világ az enyhülés leple alatt új módszerhez folyamodik. Ma ezt így fogalmazzák világszerte: a fellazítás módszeréhez. Vagyis minden eszközt megtalálni ahhoz, hogy gyöngítsék ezt a világrendszert. Ezért szeretnék az európai „al­kotmányba” a fentebb idézett tételt beleerőszakolni. Mert a valóságban a mi világunk nem zárta le a sorompókat emberek előtt. Csak Magyarországon az elmúlt évben több millió külföldi járt. Csak úgy „áramlottak” hozzánk a szép és vendégbarát Magyarországra a turisták. Az is valóság, hogy a nyugati szellemi termékekből is bőséggel válogathattak olvasó­ink, mozi-, színház látogatóink. (Tegyük fel a kérdést: ugyan­ilyen arányban élvezik a nyugatiak a mi szellemi termékein­ket?) Egyszóval az „áramlás” elé mi kevésbé vetettünk gátat, mint Nyugat. De valami elé mégis! Az pedig a távolabbi cél, nem nyithatunk kaput az önmegsemmisítésünk előtt. VÉLEMÉNYÜNK SZERINT AZ EURÓPA-ALKOTMÁNYBA sokkal becsületesebben kell belefogalmazni az európai status quot, a határokat, a területi sérthetetlenséget, a belügyekbe be nem avatkozást, egymás törvényeinek, hagyományainak, szo­kásainak tiszteletben tartását. Ezt kell világosan és egyértel­műen megfogalmazni és akkor sokkal hamarabb érünk célhoz. Dr. Rédey Pál ETIÓPIA A szárazság sújtotta észak- tő károkat. Korábban a Világ­keleti országrészen az éhség szövetség már jó eredménnyel leküzdése érdekében a Luthe- zárta le hasonló munkáját az ránus Világszövetség a kor- ország másik részén, Gojjam mány kérésére megkettőzte az tartományban. A Világszolgá­1973. szeptembere óta elkezdett lati Osztály munkatársa, Brian segélyprogramját. Wollo körze- Neldner szerint a cél az, hogy tében azonnali élelmiszer- olyan mezőgazdasági rendszert segély és hosszútávú tervezés hozzanak létre, amelyik kevés­elindításával próbálják enyhí- bé érzékeny az időjárás válto- teni a szárazságtól sújtott ke- zásaira és külső segítség nél- reken másfélmillió lakost érin- kül is életképes, (lwi)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents