Evangélikus Élet, 1974 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1974-12-22 / 51. szám

Mint aratáskor örülnek

Dübörgő csizma és vérben ázott köpönyeg megég

RÉGI ARATÁSOK HANGULATÁT idézi fel ez az ószövetségi igevers. Gyermekkori emlékeim közül szinte a legfelejthetetlenebbek a nyári szombatesték, amikor figyeltük a munkából hazatérő aratok vidám énekét. Testileg nagyon fáradtak voltak, de a szívük mégis tele volt örömmel. Tudták, hogy fáradságos munkájukkal az egész évi kenyeret szerzik meg családjuknak. Ezért csendült fel ajkukon az ének. Vidám nótaszóval vonult hazafelé az aratók kis csapata, s nótázó örömük visszhangra talált az otthoniak szívében is. Mire a kis csapat hazaérkezett, boldogan ölelték egymást a rég nem látott szülők, gyermekek, vagy testvérek.

Amikor Ézsaiás próféta a Messiás örömét érzékeltetni akarja, az aratók vidám öröméhez hasonlítja. De nemcsak Ézsaiás hasonlatában, hanem a valóságban is nagyon rokon a karácsonyi öröm és az aratók öröme. Aki részt vett már falusi karácsonyi ünneplésen és aki átélte már a Jézus Krisztussal való találkozás boldog örömét, az tudja, hogy menynyire igaz ez. Ezért szólt az örömről Jézus születésekor a betlehemi mezőn a pásztoroknak is az Űr angyala: „Ne féljetek, mert íme hirdetek nék- tek nagy örömöt!” Ezért van tele felszabadult boldog örvendezéssel karácsonyi énekeink minden sora is.

DE HÁT MIÉRT HASONLÍTJA ÉZSAIÁS a Messiás eljövetelét a falusi ember legnagyobb öröméhez? Miért hatja át ma is karácsonyi ünneplésünket az öröm? Mindenekelőtt azért, mert a Messiás eljövetelével, Jézus megszületésével Izrael népének egyik legrégibb vágya és sóvárgása teljesedett be. Valahogy úgy volt Izrael népe is. mint gyermekeink karácsony előtt. Állandó készülődés, feszült várakozás töltötte be a szívét. Hogyne lenne kimondhatatlan öröm, ha a várakozás beteljesedik, a reménység valóra válik! Karácsony örömének hangulatát csak az tudja igazán megérteni és átélni, aki Izrael népével együtt a szabadulás utáni sóvárgó várakozást is átélte. Karácsonj’kor ma is annak örvendezik Isten népe, hogy Isten valóra váltja ígéretét. Akik várják őt, akik sóvárognak szeretete után, azokhoz ma is megérkezik, lehajol hozzájuk, felemeli őket, bűneiket megbocsátja és megajándékozza őket új élettel. S ki merné azt mondani, hogy a ma emberének szívéből hiányzik ez a sóvárgó várakozás? Van aki családi békességének megvalósulását várja, de sokan vannak, akik a külső béke után sóvárognak. Még ma is ránehezedik sokfelé a világra az emberiség jövőjéért érzett félelem és aggodalom. Karácsonynak énpen az a legnagyobb örömüzenete, hogy Jézus ma is meg akar érkezni azok életébe, akiknek szükségük van békességre, vigasztalásra és igazi örömre.

A KARÁCSONYI OROMBEN az a legnagyszerűbb, hogy Jézus Krisztusban maga a kegyelmes Isten érkezik hozzánk. S ez azért olyan nagy öröm. mert ő a biztosítéka annak. hogy a karácsonyi öröm nemcsak fellángoló és tovatűnő hangulat, hanem tartós valóság. Ezért sóvárgott Izrael néne mindig Isten jelenléte után. ezért volt olyan biztató Isten ígérete, hogv egyszer eljön az idő. amikor együtt fog lakozni néoével. Ezért nevezték a Messiást Immánuelnek, ami azt jelenti, hosv velünk az Isten. Az Isten velünk lakozása vedig azt jelenti, hogy nincs többé hatalma rajtunk a bűnnek, a félelemnek és a reménytelenségnek. Mert ahol Isten jelen van, ott nincs keresni valója a szeretetlenség- nek, a gyűlöletnek és az irigységnek, hanem mindent a megbocsátó, a másik ember javát munkáló és szolgáló szeretet tölt be. Hiszen Jézusban Isten úgy mutatta meg magát, mint a szeretet, és aki ebben a szeretetben marad, Istenben marad és benne marad maga az Isten. Ezért szokták azt mondani, hogy karácsony a szeretet ünnepe: S ha valóban az, akkor ezzel együttjár, hogy az örvendezés ünnepe is.

A KERESZTYÉN EMBER a karácsonyi örömöt a Jézussal való nanonkénti találkozásban éli át. Jézussal vedig az igében és az úrvacsorában találkozhatunk. Amikor az igehirdetésben meghallom Istennek hozzám lehajló, bűnbocsánatot felkínáló szavát, amikor az úrvacsorában átélem a Jézus Krisztussal való közösséget, s megtaoasztalom. hogyan lesz ez a közösség úi élet forrásává, akkor mindig megvalósul életemben a karácsonyi öröm. S ekkor élem át azt is. hogy a karácsonyi öröm még az aratók örömét is felülmúlja, mert a Jézus Krisztussal való közösség öröme soha el nem múló örök öröm.

Dr. Sclmeczi János

Kosztolányi megpróbálta összeírni a legszebb magyar szavakat. Vakmerő vállalkozás volt. Én úgy érzem, hogy a szavak szépségét, csengését a mögöttük meghúzódó lelki tartalom adja meg. De tovább fűzöm gondolataimat. Szerintem döntő módon határozza meg egy-egy szó szépségét az, hogy milyen érzéssel hallgatom. A legegyszerűbb szó is vihart támaszthat lelkemben. Ha árva hallja az „édesanya” szót, párás lesz a szeme. Éhes embernek összefut a nyála, ha ..kenyérről” hall. A szívek rejtett húrjai muzsikába csapnak át, ha pusztán hangját halljuk annak, akit szeretünk. Ilyenkor nem kell a szép szavak között válogatnunk. Így azután aligha lehetne rangsorolni a szép magyar szavakat.

Próbálkozom mégis magam is a képzelet szárnyán, csapongó lélekkel néhány számomra kedves, szép szót papírra vetni. Mint embernek — minden rangsor nélkül —, talán a gyermek, mama, otthon, haza, szeretet, ember, olajág, galamb, béke, a legszebb szavaim. Mint teológusnak, remény, bocsánat, szelíd, alázat, húsvét és karácsony. Minden egyes szónak mélységes tartalma van bennem. Minden egyes szóról sokat tudnék beszélni.

MOST A SZÁMOMRA SZÉP SZAVAK KÖZÜL kettőhöz közeledek különösebb melegSVÁJC

A svájci Nemzeti Tanács pénzügyi bizottsága terve ellen, hogy Svájc csökkenti a harmadik világ szegény országai megsegítésére szánt összegeket, 16 egyházi és társadalmi szervezet jelentette be tiltakozását. A pénzügyi bizottság ugyanis 10 millió frankkal kívánta csökkenteni a fejlődő országoknak juttatott fejlesztési segélyt és 50 millió frankkal pedig kevesebb összeget kívánt kölcsön formájában ezeknek az országoknak engedélyezni. A tiltakozó szervezetek rámutattak, hogy k Nemzeti Tanács rossz helyen takarékoskodik, hiszen éppen ezek az összegek azok, amelyekből az egyre fenyegetőbb mértékű éhezés leküzdésére is jut. Svájcnak. mint a világ egyik leggazdagabb országának, költségvetési nehézségeit nem a legszegényebbek helyzetének megnehezítésével kellene megoldania, (epd—eh)

séggel. Az egyik a karácsony, a másik a béke lesz. Nem tudom, hogy van ez, de mióta eszemet tudom, a két fogalom bennem szorosra ölelkezett. Szinte egyszerre szeretném kiejteni őket, s ha lehetne kot- tázni a szavakat, mint a dallamokat, akkor a kettő egymás alá kerülne s együtt alkotná lelkem szimfóniáját. Karácsony és béke, amelynek egységét tudom, nem én fedeztem fel, de érzem, hogy újra, meg újra fel kell fedezni. Az a kicsi gyermek, aki az első karácsonykor e sáros földre lépett, egybe forrasztotta a teológiát az emberrel, a karácsony üzenetét a békével.

Ó, ezt érezték az ősök is. Még nagyon jó idővel karácsony előtt is. Azok, akik csendes, csillagfényes éjszakákon ábrándoztak, vagy vágyakoztak az első karácsony után. És főleg azok, akik a zord időkben haláltusájukat vívták a dübörgő hadiszekerek, nyilak és dárdák okozta sebekből vérez- ve. A prófétai szó — akitor bizonyosan a legszebb, legédesebb szavak közé tartoztak — szárnyakat adott a reménytelenségben vergődő népnek: jön majd idő, amikor a kegyelmes Isten békét szerez. A csatákban, az ellenségeskedések közepette, az élet bizonytalanságában, a pusztító háborúk sötét poklában, egyetlen világosság fénylett: a gyermek, akinek a kezében olajág van, akinek a személyében feloldódik a gyűlölet, a harag, a bosz- szú, akivel világszinté lép a béke.

MILYEN FÉLREÉRTHETETLENÜL és milyen fenn- költen szólal meg az ézsaiási prófécia: „a dübörgő csizma, a vérben ázott köpönyeg megég”, a harci eszközök tehát megsemmisülnek. Micsoda látnoki vallomás, vágy és ígéret sűrűsödik e rövid kijelentésben! E fenséges kép mellé Ve- rescságin képét helyezem: „A Sipka-szorosnál minden csendes”. Ez utóbbi képen végtelen hómezőn temetetlenül fekszenek a holttestek. A hideg valóságot, a háború szántóföldjén hagyott tetemeket a hómező dermedtsége festi alá. Minden csendes. A halott természet átöleli halott gyermekeit. De aki e fehér-szürke képet szemléli, annak minden idegszála fellázad: nem, ez nem mehet örökké így! Egyszer vége kell, hogy szakadjon! Örökké nem lehetnek Sipka-szorosok, Sztálingrádok, Varsók és Budapestek!

És mert voltak Sipka-szorosok, igen, sokszor ismétlődően voltak, az első ember gyilkos botja zuhanásától egészen napjainkig, amikor egyetlen csapásra százezrek semmisülhetnek meg, lesz ez a prófécia, Isten ígérete mindannyiszor időszerű: karácsonyban a dübörgő csizmák, a vérben ázott köpönyegek elégnek. A harci eszközök, igen, a harci eszközök. amelyeket a prófécia mindig ugyanolyannak lát: csizmának és köpönyegnek. Stendhal „Vörös és feketé”-nek jelezte a foglalkozásokat, amelyek közül Söreinek választania kellett. Vörös és fekete, csizma és köpeny pontosan megmondja a „foglalkozást”.

S LELKEM VISSZAKÓBOROL MOST sokakkal együtt a harminc év előtti eseményekhez. A dübörgő csizmák és véres köpönyegek korába. A kép rendkívül plasztikus. Szinte kitapintható. Ma is halljuk, látjuk a csizmákat, amelyek le tudták taposni hazánkat. A köpönyegeket, amelyek szürkén lebbentek és félelembe dermesztettek bennünket. Ö, de jó lett volna akkor szakadatlanul hallani: „a dübörgő csizmák és a vérben ázott köpönyegek megégnek”. S jött az a karácsony, amikor megalázot- tan nézett fővárosunk népe a bizonytalan holnapba. Pincék lettek otthonaink, elhullott lovak eledelünk, hóból olvasztott víz az italunk.

De Isten ígérete, a próféta által megszólaltatott ige valósággá lett Késett az „igazi” karácsony, de eljött. Megégtek a dübörgő csizmák és a vérben ázott köpönyegek. Eljött a Gyermek számunkra is, kezében a béke olajágával. Azóta itt van közöttünk. Talán szabad így fogalmaznom: „azóta itt van”. Azóta vigyáz törékeny békénkre.

A MEGÉGETT CSIZMÁK ÉS KÖPÖNYEGEK ZSARÁTNOKÁNÁL álljuk meg egy pillanatra. Karácsony békessége, öröme és reménysége for- rósítsa át szívünket szent fogadalomra: Krisztus segítségével minden erőnkkel azon leszünk, hogy világunk ne essen áldozatul a dübörgő csizmáknak és a vérben ázott köpönyegeknek.

R. P.

Elkésett rekviem (1.)

AKINEK VAN MEG HARMINC ÉVRŐL visszamaradt, visszafolytott könnye, az kisírhatja magát! Engem végtelenül meglepett, hogy idős emberek, elbeszélésüket ismételten megszakítva, fuldokolva sírtak. Talán most először úgy Isten igazában, amikor, mint fakeresztek, az emlékezés zsilipjei már szétkorhadtak s zúdulva sodorta el a jelen valóságát a múlt. Ezek az emberek nem láttak mást, mint a régi gonosz időket, s fel- felcsukló zokogásban menekülésüket, félelmüket, reszketesüket élték át. Ez az öreg asszony is ősz fejét támasztotta dagadt ujjaival, időnként nedves zsebkendőjét szeméhez szorította és elbeszélésében hosszú szüneteket tartott. Kért, hogy ne haragudjak, de nem tud folyamatosan beszélni, mert újra, meg újra erőt vesz rajta a zokogás.

Öten ülünk egy szépen berendezett, modern blokkház második emeleti lakásán Jols- ván. Nagy foltokban vette körül a csönd a főszereplőt. Szinte hallani véltem a szívek kalapálását, toliamat letettem és rágyújtottam. Dehogy is akartam kérdéseim durva köveit a lelkek tavába dobni. Hagytam, hogy a tükörsima víz magától fodrozódjék s csapjon akkora hullámokat, hogy magam is belemerüljek.

Margit Olexava szeme a múltba révedt és mondta:

„A magyar rendőröknek főztem 1944- ben. Benn laktunk a kastélyban. Amikor a németek bejöttek Jolsvára, a kastélyt is megszállták, amelyben a rendőrparancsnokság is volt. Ekkor azonban már csak hat rendőr és két nyomozó tartózkodott itt.

A KÉT NYOMOZÖ AZON AZ ESTÉN (1944. december 20. A szerző.) korábban kért vacsorát és szóltak, hogy a németek mennek a „kicsiért”. (Ez volt Remete László, evangélikus lelkész, hitoktató beceneve Jols- ván. A szerző.) Akkor én nyomban szaladtam a templomba. Éppen istentiszteletei tartott. Hétköznap, szerda volt. öt óra körül lehetett, már sötét volt. Öt-hat asszony lehetett rajta kívül a templomban, de én csak öt láttam. Az oltár elé mentem és azt mondtam: tisztelendő úr, tessék abbahagyni, mert jönnek a németek magáért. Ö imádkozott éppen, majd azt mondta, befejezem előbb az istentiszteletet és azután megyek. De erre már nem volt ideje. Én az oltár mögötti ajtón ugrottam ki, mivel a két másik ajtónál már ott voltak a németek.

Aznap este egyik rendöraltiszt közölte, hogy nagyon megkínozták. Nagy lámpával világították meg s körme alá tűket szürkültük. Még azon este egy csésze tejet vihettem be neki. Ö megköszönte a tejet és könnyei hullottak. Sírt a tisztelendő úr. Én azt mondtam: látja, tisztelendő úr, ennek nem kellett volna bekövetkeznie.

TÖBBET NEM TALÁLKOZTAM VELE, mert néhány nap múlva egy fekete autón

elvitték.”

Szóról szóra írtam le az idős hölgy vallomását. Lelki viharát már nem tudtam hűen visszaadni. De mélységesen megrendültem azon, hogy harminc év után még ennyi köny- nye van egy volt lelkipásztorért.

De ki volt az az ember, akinek a nevét eddig csak éppen megemlítettük, s akinek az emléke még ilyen elevenen él a jolst>aiak szívében? Milyen titkot őriz letartóztatása, mi lett a sorsa, milyen nyomokat hagyott maga után? Tk. ez a gyötrelmes kérdés vitt el engem is Szlovákiába, hogy felkutassam az emlékeket, beszéljek az elidösödött szemtanúkkal s írásba rögzítsem annak a kollégának a sorsát, aki olyan hirtelen, olyan váratlanul, a fasiszta fenevad utolsó farkcsapása folytán tűnt el szemünk elől. Nincs helyünk arra, hogy tapasztalataimat, s a számtalan emléket részletezzem. Vaskos kötetet lehetne róla írni. A legfontosabb dolgokat már írásba is rögzítettük róla. E sorokban azonban egy-két drámai mozzanatot feltárunk olvasóink előtt is.

REMETE LÁSZLÓ akkor került Jolsvára hitoktatónak, amikor a müncheni döntés értelmében a Felvidék egy része Magyarországhoz tartozott. A tehetséges fiatalember sokoldalú tevékenysége, de főként a gyermekekkel, ifjúsággal való foglalkozása révén hamar belopta magát a jolsvaiak szívébe. A bányászvároska lakossága rövid néhány éves munkássága alatt határtalan bizalommal viseltetett iránta. A tehetséges gyermekek iskoláztatása, népművelési csoportok alakítása, könyvtár létesítése, ifjúsági mozgalmi munka fűződött nevéhez. Ennyit írjunk röviden egyháztársadalmi tevékenységéről.

Hatása azonban sokkal súlyosabb volt más vavatkozásban. És itt két dolgot említünk meg. Az egyik az volt, hogy amikor Jolsvára

mintegy ötezer zsidót gyűjtöttek össze 1944- ben, akkor ezek köpül baráti segítségével kimentett néhányat. (Szülei zsidó származásúak voltak, anyját már nem tudta megmenteni.) A másik embermentő cselekedete Jolsvata- polcához fűződik. Az itteni lelkészt (Szivük nevű) partizángyanú miatt letartóztatták. Felesége is gyanúba és veszélybe került. Remete őt is eljuttatta Budapestre, megmentve az elhurcoltatástól.

NEM VÉLETLEN, HOGY ILYEN ELŐZMÉNYEK UTÁN, az embertelenség tobzódása közepette a figyelem a „túlsó oldalról” esett reá, vagyis Szlovákiából, — Jolsvától a határ 2 km-re volt —, ahol a nemzeti ellenállási mozgalom már szervezetten működött. Olyan személyt kerestek, akinek múltja garancia arra nézve, hogy emberi életeket lehet rábízni.

Mert a fasiszta rendszer végzete, pusztulása és veresége elkerülhetetlen volt. Legalább is 1944-ben nem kellett ehhez különösebben éles látás. A kérdés csupán az volt, mit lehet életben és értékben megmenteni a rendszer önmagát is maga alá temető halálos bosszújából. Így és ezért hívták a határon túlra Remetét és bízták meg olyan feladatokkal, amelyek az ellenállási- és partizán mozgalom területére tartoztak. Remete feladata az volt, hogy az eddig egyházi szervezetben működő ifjúságot lelkesítse a németek elleni harcra, de főként megakadályozza a fiatalság elhurcolását. Ezzel Remete a partizánmozgalom tagja lett, s vállalkozását egy magasabb szervezet irányítása alá helyezte.

Beszéltem életben maradt összekötőjével, sok olyannal, akiket beszervezett, akik így életüket köszönhetik Remetének.

A KÖRNYÉKEN A „JÁNOSIK” PARTIZÁNCSOPORT működött, ö is ebbe a csoportba tartozott. Vezetője lett a jolsvai részlegnek s olyan nagy bizalmat élvezett, hogy „biankó” igazolványokat kapott, amelyek hitelesítése és érvényesítése aláírásától függött. Nem volt született forradalmár, harcos, ellenálló. Ember volt és evangélikus lelkész, aki a döntő órában megtalálta emberségének és hivatásának helyét.

Remete a környék elhagyott vasbányáit szemelte ki menedék, ill. rejtekhelyül. Ide hordták a fegyvereket, itt tartózkodott a beszervezett ifjúság is gyakorta. Itt álmodtak békés holnapokról, amikor elvonul a vihar és meglesz újra a testvériség a kétajkú lakosság között. A fogaskerekek közé azonban homok szóródott. Míg a szervezkedés tartott, azalatt a németek hatalmas erőkkel vonultak fel a Szlovákiai Nemzeti Ellenállási mozgalommal szemben. Felmorzsolták és visszaszorították teljes derékhadukat, de a fő tragédia abban jelentkezett, hogy szétzilálták a kapcsolatokat. Remete is teljesen magára volt utalva. (Ez történt október 19-én.) Viszont megfigyelés alatt állt. Először a magyar hatóságok — ekkor már nyilas uralom volt —, majd a városkába települt Gestapósok részéről.

A VÁROSKA BÁJÁT FEKVÉSE ADJA MEG. Két hegyvonulat között, mint kitárt tenyérben fekszik. A bányák magnezitpora akkor még nem szürkítette be úgy a házak cserepeit, a fák lombjait, mint ma. Főterén is ott áll még méreteivel kiemelkedve az Olexa asszony által említett „kastély”, a Ko- burg hercegek elhagyott épülete. Rendőrlaktanya volt benne parancsnoksággal együtt. Ezt az épületet, de az egész városkát megszállták a németek, s csak a szovjet csapatok érkeztével ürítették ki. A laktanyákba májusig az elhurcolt zsidókat zsúfolták be.

Szép evangélikus templom is áll néhány lépésre a főtértől Isten dicsőségére. Itt szolgált Remete hivatásának és kötelességének megfelelően a jolsvaiak megelégedésére. A templom mögötti volt iskola épületében lakott, melynek klasszikus, emeletes árkádjai a 18. századra emlékeztetnek. A templom és a paplakok, — mert kettő is volt belőle —, nagyobbacska udvart zárnak körül.

A MEGFIGYELÉS ALATT ÁLLÓ LELKÉSZ decemberben már nem tartózkodott lakásán. Családja is távol élt, s ő maga erdőkben és bányákban húzta meg magát. December 20-án, a negyedik ádventi szerda esti szolgálatra hívták be öt. Ki tudja, nincs-e mögötte valami árulás? S ezen a napon történt az, amit olyan drámaian adott elő Olexa asszony.

És mintha itt bezárult volna a kör, és eltűnt volna szemünk elől egy evangélikus lelkész. Erre számítottak kínzói is. De az áldozatot nem lehetett nyomtalanul eltüntetni. Ábel vére az egekig kiáltott. A második drámai felvonást következő cikkünkben olvasatjuk. Dr. Rédey Pál