Evangélikus Élet, 1974 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1974-11-10 / 45. szám

ORSZÁGOS EVANGÉLIKUS HETILAP XXXIX. ÉVFOLYAM, 45. SZÄM 1974. novembe 10. Ara: 2,— forint Egyházunk a harmincéves új Magyarországon Cikksorozatunk elé Az ország belekezdett már az ünneplésbe. Részeiben, mint ahogyan részeiben, sokszor csak zsebkendőnyi területeken lett szabaddá. A szabaddá lett területek, városok és falvak meg­emlékeznek a harminc évvel ezelőtt történt eseményekről, fel­ölelve ünneplésükbe az egész harminc esztendőt, hogy végül egyetlen, közös ünnepi hanggá erősödjenek április 4-én, nem­zeti ünnepünkön. Szeptemberben Battonyával kezdődött, s majd valahol Hegyeshalom—Sopron—Kőszeg vonalánál fog végződni április elején. Addig lépésről-lépésre, mint ahogyan a drótakadályokat, aknamezőket, lövészárkokat és épületeket lépésről-lépésre kellett elfoglalni, felszabadítani. Ma is meg­borzadok, ha arra gondolok, hogy egész országunk csatatér, harcmező volt. Szegény magyar hazánk! Fülébe súgták, búgták, muzsikál­ták, hogy „csak egy nap a világ”. Giccses-szomorkásan, a dal­lam mérgével átitatva, hogy beletörődjék pusztulásába, ment- hetetlenségébe: csak egy nap... csak egyetlen nap... ki tud­ja, holnap mire ébredünk ... S pattogtak a győzteseknek kiki­áltott csizmák ütemére a kemény szótagok: „Auf der Heide blüht ein kleines Blümelein ...” Szegény magyar hazánk! A „büszke” Erikában s a horogkereszt fekete jelvényében volt köteles bizakodni. És mint utoljára 3—400 évvel korábban a török világban, úgy barmok módjára fogdosták össze fiajnkat és terelték az ismeretlen vég felé. A különbség csak az volt, hogy most bömböltek a hangszórók, muzsikaszóval kultúrál­tabban lehet kimúlni: „Es geht alles vorüber...” és ezt felvál­totta a „Vor der Kaserne...” Óh, szegény magyar hazánk! Igen, harminc évvel ezelőtt Battonyáhál már elhallgattak ezek a hangok. Itt Budapesten, Horthy szerencsétlen és gyá­moltalan kiugrási kísérletét harcos fasiszta indulók váltották fel, s hetek, hónapok keserves sorsa várt még a többi kisebb- nagyobb Battonyákra, amíg a nyugati határig tiszta lett az ország és nem szólt többé az Egy nap a világ, a Horst Wessel, a Vor der Kaserne, az Erika és az Es geht alles vorüber. De mindezzel együtt egy nyomasztó álomból ébredtünk, sőt egy nyomasztó korszakot hagytunk magunk mögött. Erre a nagy történelmi folyamatra mondjuk egyszerűen, kissé talán szürkére koptatottan: felszabadultunk. Alig érez­zük ma már, hogy mögötte egy gigászi küzdelem, félelmetes áldozatvállalás van. A hazánkat is leigázó, roppant erőt kép­viselő fasiszta hadigépezetet fel kellett morzsolni, véres had­járatokban kellett kitisztítani az országot. Ezt a küzdelmet és a küzdelemmel járó áldozatot a Szovjetunió hordozta. Aztán kezdődött valami más, valami új, valami, ami hazánkban még sohasem történhetett, valósulhatott meg. Ezt ünnepeljük most. Ebbe az ünnepléssorozatba belekapcsolódik egyházunk és egyházunk népe is. A „bekapcsolódást” fogja tükrözni lapunk, amely április 4-ig tizenkét alkalommal szólal meg. Sajátos egyházi hangvétellel. Mert nemcsak hazánkban történt vala­mi korszakalkotó változás, hanem rajtunk is végbement vala­mi, amelyre azt mondjuk, hogy nálunk is valami új kezdődött 30 évvel ezelőtt. És ha pusztán egy dátummal, az 1944—45-ös dátummal szembesülünk, akkor mint Ráchel, sirattuk gyer­mekeinket, templomainkat, paplakjainkat, iskoláinkat. A ti­zenkét cikkből három éppen ezt a gondolatot öleli fel: „Bűn­bánattal a múlt, reménységgel a jövendő felé” összefoglaló cí­men. Azóta persze megtanultunk ünnepelni is. Rájöttünk arra, hogy a 30 év előtti események igazi értékét és értelmét akkor érzékeljük, ha a harmincéves fejlődés prizmáján keresztül szemléljük. Nagy gondok, sikerek és kudarcok közepette ala­kult hazánk és egyházunk sorsa egyaránt és három cikkben foglalkozni fogunk azokkal a kérdésekkel, amelyek útkeresés közben leptek meg bennünket. Az összefoglaló cím is így fog megszólalni: „Útkeresés”. Üj csapásokat vágott népünk. Valami emberfeletti erő fű­tötte akaratát. A gondviselő Isten úgy rendelte, hogy egyhá­zunk is új csapásokat vágjon magának. Mint légtornászok, olykor szédítő magasságokban lengtünk, s bizony mentőháló a nagy gyakorlathoz nem volt kifeszítve. S amikor egyensú­lyunkat vesztettük, megkérdőjelezték gyakorlatunk helyessé­gét. Parancsolóan szükségessé vált hibáink kijavítása. Ezért ismét három cikkben ezzel a témával fogunk foglalkozni: „Rendezzük sorainkat!” Majd rátekintünk az együtt megtett útra. És valahogy már most melegedjen át ettől a szótól, hogy „együtt” szívünk, mert való igaz, hogy otthonunk és hazánk a szocializmust építő magyar haza és ebben a hazában tudtunk és tudunk egyház maradni. Istené erte az áldás. Sokat formált, alakított, fara­gott rajtunk, de hűségünket megszilárdította, látásunkat vilá­gossá tette, munkánkat megáldotta. Külsőségeiben aligha le­hetne e mélyreható változást felmérni. A templomtornyok szinte változatlanul kiemelkednek a magyar falvakban, a dé­li harangszó, az istentiszteletre beharangozás úgy megy, mint teszem azt száz évvel korábban. Belül azonban a lélek mé­lyén, ahol már csak a Szentlélek Üristen tud munkálkodni, ott történt valami megmagyarázhatatlan változás. Keresztyén tudatunk átalakult. Az „itt és most” fogalmakat' valami új, krisztusi tartalommal, munkával, szolgálattal próbáljuk meg­tölteni. Nem állítjuk, hogy mindig sikerült, de ezen az úton járunk. És akár felfelé tekintünk, ahonnan eligazításunkat vártuk mindenkor, akár a horizontra vetjük tekintetünket, amelynek körkörös távlatában a harminc év is szerepel, a hála mele­gíti át szívünket. „Együtt ünnepelünk”, ebben foglaltuk össze ismételten három cikk mondanivalóját. így próbáltuk kerekké, teljessé tenni harminc éves utunkat az ünneplés során. Vagyis megvizsgáljuk, honnan jöttünk és rátekintünk a jövendőre, mint Isten emberei, akiknek hivatá­sához tartozik a jövendő fürkészése. Szeretettel ajánljuk tehát olvasóink figyelmébe ezt a cikksorozatunkat, amely emlékez­tetni kívánja az egyház népét, de mindenek felett hálára in aítani az egyház Ura iránt, akinek a kezéből vesszük jelenün­ket s jövendőnket. / Dr. Rédey Pál Igével, tisztességgel, szolgálattal Köszönet és köszöntés Rákoskeresztúron A köszönet már néhány hét­tel korábban is elhangzott, amikor dr. Kása Pál, a gyüle­kezet több mint 40 éven át szolgáló lelkésze nyugdíjbavo- nulását hivatalosan is tudomá­sul vette a gyülekezet közgyű­lése. Most, amikor helyére az eddig másodlelkészi minőség­ben itt szolgáló fia, Kása László lépett édesapja nyom­dokába a nagy gyülekezet ve­zető lelkészeként, újra termé­szetesnek kínálkozott, hogy az apát és fiút az oltár előtt együtt látó gyülekezet és a be­hogy a távozó lelkész helyére a fia léphet. D. KÁLDY ZOLTÁN PÜS PÖK a Kosa Lászlót beiktató ünnepi alkalom igehirdetésé­nek alapigéjéül Rm 14, 7—9 verseit választotta. Az igehir­detésnek sajátságos akusz­tikát adott az, hogy országos püspök-elnökünk ebben a ke­rületben számtalanszor for­dul meg nemcsak ünnepeken, hanem hétköznapokon is, nemcsak a rákoskeresztúri gyülekezet templomában, de Budapest XVII. kerületének Kosa László beiktatása Rákoskeresztúron iktatás ünnepségén résztvevő vendégek első szava a köszö­net legyen Egyik munkatár­sunk számba vette, hogy hány ezerre tehető azoknak az ige­hirdetéseknek, keresztelések­nek, esketéseknek és temeté­seknek a száma, amit a tisz­tét átadó dr. Kosa Pál itteni szolgálati ideje alatt elvégzett, összenőtt a gyülekezetével, összenőtt az éppen napjainkban robbanásszerűen faluból vá­rossá alakuló budapesti kerü­lettel. A HOSSZÚ SZOLGÁLA­TOT, a közben végzett köz­egyházi és tudományos teoló­giai munkásságot egész egyhá­zunk közössége is értékeli. Ezt D. Káldy Zoltán püspök, akit az új lelkész beiktatásának igehirdető szolgálatára kért meg a gyülekezet, igehirdeté­sében is, a közgyűlésen elhang­zott felszólalásában is és a be­iktatást követő közvetlen ba­ráti beszélgetés alkalmával is kifejezésre juttatta. A köszönetek csokrát egybe­fogta az Isten iránti hála, akit — mint a püspök igehirdetésé­ben is mondotta, elsősorban illet a hála a négy évtized minden ajándékáért. Azért is, számtalan üzemében és in­tézményében is, s a gyüleke­zet tagjain kívül a kerület többi lakosa mindennapi ele- te kérdései is ismertek szá­mára, mert ez — mint mon­dotta — hozzátartozik szolgá­latához, a kerületet képviselő országgyűlési megbízatásához. így nagyon is gyakorlativá vált az ige üzenete: nem ma­gunknak élünk. Amikor elju­tunk arra a felismerésre és vailástételre, hogy a mi Urunk és az én Uram óvások­nak élt, másokért adta életét, akkor kitágul a szolgálatunk a másik ember, a közösség fe­lé. A Magyarországi Evangéli­kus Egyház így él benne tár­sadalmunkban. Ott vagyunk igével is, tisztességgel is, szol­gálattal is. Természetesen je­lentkezik ennek alapján az igény az evangélikus lelkész, így a most a gyülekezet paró- kusaként beiktatott lelkész felé is, hogy a gyülekezet szolgálatával együtt lássa és végezze a közegyház, a gyüle­kezetei körülölelő kerület és egész népünk szolgálatát. AZ „IGENBE”, AMIT KO­SA LÁSZLÓ ADOTT válasz­képpen az igehirdetésben fe­léje és a gyülekezet felé el­hangzottakra, benne volt a SZOVJET—AMERIKAI EGYHÁZI CSÚCSTALÁLKOZÓ Október elején az Amerikai Egyházak Nemzeti Tanácsa 20 tagú küldöttsége 3 hetes láto­gatás tett a Szovjetunióban Dr. Robert J. Marshall evan­gélikus elnök-püspök vezeté­sével. A Szovjetunió egyházai­nak delegációját a hivatalos tárgyalásokon Pimen ortodox pátriárka vezette és abban az orosz ortodox képviselők mellett a Lettországi és Észt­országi Evangélikus Egyházak, a Baptista Egyház, az örmény Apostoli Egyház és a Georgiái Ortodox Egyház képviselői vettek részt. Az egyházi élet megismerése, az egyes egyhá­zak meglátogatása mellett az amerikai és a szovjetunióbeli küldöttségek teológiai tárgya­lásának középpontjában az Egyházak Világtanácsa legkö­zelebbi, 1975-ben az afrikai Nairobiban (Kenya) tartandó világgyűlése főtémája, „Jézus Krisztus megszabadít és egye­sít” volt. (öpd) felelet azokra a várako­zást kifejező köszöntésekre, amelyek egyrészt a beiktatás ünnepi szolgálatát végző Vi- rágh Gyula, a Pesti Egyház­megye esperese, másrészt a helyi társadalmat reprezentá­ló Poór Lajos igazgató — a Hazafias Népfrontot is képvi­selve — valamint a Déli Egy­házkerület nevében felszólaló Szent-lvány Ödön felügyelő juttattak kifejezésre. A „há­rom testvér” (Rákoskeresztúr Rákosliget—Rákoshegy) ösz- szefogásából élő gyülekezet nevében felszólaló köszöntők is egyértelmű választ kaptak a gyülekezet vezetését átvevő fiatal lelkésztől, aki a meg­mutatott utat köszönte meg a püspöknek és szolgálatát tel­jes szélességében kívánja vé­gezni a diakóniai teológia alapján s ezzel nemcsak püs­pöki szolgálatában, de a ke­rületért és egész népünk kö­zösségéért végzett munkáját is szeretné az egész gyüleke­zettel együtt segíteni. A szolgálat mai útját Kosa László mint egyideig a piis-t pök közvetlen munkatársa és mint magyarországi evangéli­kus egyházunk küldötte finn­országi ösztöndíjasként kezdte tanulni. Ezért megvan a re­ménység arra, hogy igenjét a gyülekezet vezetésében vég­zett szolgálata valóra fogja váltani. A BEIKTATÁST KŐVETŐ­EN a terített asztalok mellett folytatott beszélgetésben is egybekapcsolódott a család a gyülekezet és a nagy perem­város ügye és feladatok sorá­ban rajzolódott ki szülők és fiatalok, püspök és lelkészek, egyház és társadalom sóik jó gyümölcsöt ígérő együtfcmun- kálkodásának lehetősége. M. Gy. „Amelyik a jó út, azon járjatok Ökumenikus reformációi emlékünnepély A HELYSZÍN. — Ez .évben a Deák téri evangélikus temp­lomunk, mivel az ökumenikus Tanácsban részt vevő tagegy­házak hagyományos budapesti reformációi emlékünnepélyét felváltva tartjuk a Kálvin-té- ren, vagy itt. A templom körül éppen befejezéséhez közeledik az új metró-vonallal kapcsola­tos aluljáró építése. „Itt is re­formáció folyik — jegyzi meg egy érkező az állványok erde­jére nézve, pedig szépülő és újuló fővárosunkban re-for- mációnál, újjáépítésnél sokkal többről van már szó: új, még soha nem volt építéséről. S mintha ez igaz szimbóluma le­hetne a templomon belüli tör­ténteknek is. Több történik itt a reformátorok tetteiről való kegyeletteljes megemlékezés­nél; helyzetfelmérés és előre­tekintés. A GYÜLEKEZET. — Végig­tekintve a telt padsorokon és karzatokon, sebtében megpró­bálom kiszámítani, hány or­todox és protestáns templom, kápolna, imaház és istentisz­teleti terem lehet Budapesten, ahonnan ez a közel ezer em­ber ezen az estén összegyüle­kezett. Két és félmilliós fővá­rosunk hány különböző he­lyén, díszes és puritán temp­lomában, tágas vagy kicsiny imaházában és hány különbö­ző módon, más és más litur­giával, szokással és hangulat­tal gyülekezett egybe a dél­előtt folyamán Isten népe... s most itt találkozik egymással és szembesül az Egyház Urá­val. Százötvennél feladtam a számolást, hiszen hány hely le­het, ahol nerrjesak hogy nem voltam, de amiről nem is tu­dok! De talán a sokszínűség pontos statisztikai mutatóinál sokkal döntőbb az egység, mely itt egybekapcsolta a je­lenlevőket egyetlen valóságos gyülekezetté. A SZOLGÁLÓK. — A Filip- pi levél 2. fejezetéből olvasott és imádkozott Laczkovszki János, a Baptista Egyház el­nöke; igét hirdetett dr. Fa- biny Tibor evangélikus teoló­giai professzor Jer 6, 16k alap­ján. Ünnepi beszédet mondott dr. Bajusz Ferenc( a Reformá­tus Teológiai Akadémia pro­fesszora, a befejező imádság és áldás szolgálatát pedig D. dr. Berki Feriz, az ortodox egyház esperes-adminisztráto­ra végezte. De szolgált a Kál- vin-kórus és a L utheránia ének és zenekara és az egész éneklő, igehallgató, imádkozó gyülekezet. S mindezek mö­gött érezte a gyülekezet a szol­gáló Urunk munkáját. SZEMELVÉNYEK. Az ige- hirdető Jeremiás szavai alap­ján tette fel a kérdést: melyik az az „út”, melyen járnunk kell s melyik az a „kürtzen­gés”, melyre figyelnünk kell? Isten népének út fa kettős —• mondotta. Isten felé a bűnbo­csátó szeretet, az emberek fe­lé pedig a szolgáló szeretet irányában. Az őrállók figyel­meztető kürtszava is egyrészt az Isten — reformációban fel­ismert — igéje iránti hűség, amely nem csupán individu­alista, de felekezeti, sőt világ­méretekben megmutatkozó hűségre kötelez, másrészt az embervilág iránti hűség és szolidaritás, melynek sem fe­lekezeti, de még vallási ha­tárai sincsenek. Az előadó nem egyetemi ka­tedra stílusában szólt, hanem a reformáció nagy eseményei­ről alapvető ismereteket ele­venített fel, amikor Luther és Kálvin tevékenységéről és Martin L. King jelentőségéről szólt, kiemelve, hogy „refor­máció történik mindenütt, ahol emberek felismerték, hogy az egyház vagy a társadalom rossz úton halad” s mindent megtettek annak érdekében, hogy Isten népét a jó útra ál­lítsák. Nem először vettünk részt ökumenikus ünnepségen. Ta­valy ilyenkor én magam a svájci St. Gallen városában voltam hasonló összejövetelen s szóltam a hazai protestan­tizmus közös felismeréseiről és közös örömeiről..., de mi­lyen más volt ismét élmény­ként átélni mindezt itthon! Nem tudom, a szépszámú kül­földi résztvevők is átélték-e ez alkalom nagyszerű voltát, de a megvalósuló reformátori ökumenizmusra mi sem jel­lemzőbb jobban, mint amikor hazafelé menet református ro­konom odalépett hozzám és bemutatta baptista barátját, akivel együtt jött a Deák-tér­re. Az ige egyesített egy órára s a szolgálat összeköt napokra és évekre. Ez az a jó út — a reformá­ció öröksége az igében és el- kötelezése a szolgálatban —, amelyen járnunk kell, gondol­tuk, miközben kiléptünk a templomkapun s végighalad­tunk a Deák téren készülő új úton. B. L. HONDURAS Az Egyházak Világtanácsa 250 ezer dollár segélyt kért Honduras lakóinak megsegí­tésére a tagegyházaktól, hogy a Fifi nevű hurrikán pusztításai nyomán nagy nyomorba került embereken segíthessenek, (eps)

Next

/
Thumbnails
Contents