Evangélikus Élet, 1974 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1974-02-03 / 5. szám

Jézust akarjuk látni! Jn 12, 20—26 JÉZUSRA, ÜGY LATSZIK, MÁR FÖLDI NAPJAIBAN fel­figyeltek más népek fiai is. (L. még: Mt 2, 1 kk) Igénkben a gö­rögökről halljuk azt, hogy közülük néhányan szerették volna Jézust látni. Óhajukat Jézus egyik görög származású tanítványá­val közölték és az másik honfitársával együtt tolmácsolta Jézus­nak a kívánságot Jézus nem adott közvetlen választ a kérésre és mégis szavaival minden idők embere számára meguilágltot- ia a Jézus-látás titkát. Már földi napjaiban is úgy volt, hogy nem mindenki látta őt igazi valójában, még akkor sem, ha véletlenül közel került hozzá és nagyon megnézte külsejét és arcvonásait. IGÉNKBEN MAGA JÉZUS MONDJA MEG, melyik életé­nek az a jellegzetes vonása, amiben őt igazán láthatják kor­társai és a későbbi századok emberei is. Amit mond azt két szóval így foglalhatjuk össze: termé­keny önfeláldozás. JÉZUS SEM SZAVAIVAL. SEM SZEMÉLYES PÉLDÁJÁ­VAL, nem buzdított soha senkit értelmetlen áldozathozatalra. Istennek sokkal drágább ajándéka az élet, semhogy könnyel­műen, vagy olcsó célokért odadobható volna. Ugyanakkor hir­dette azt is, hogy önző módon nem szabad féltenünk még éle­tünket sem, ha annak odaszánásával életeket menthetünk meg a veszedelemből, vagy sok-sok ember számára csak ilyen áron biztosíthatjuk az igazi élet megtalálását. Jézus is a maga életét az egész emberiség javára — „váltságul sokakért” — áldozta oda (Mt. 20, 28). Erről beszél igénkben Jézus, nagyon szemlé­letesem, a földbe vetett, de mégis megsokszorozódva gyümöl­csöző gabonamag képével. AKI JÉZUS ÉLETÉNEK EZT A VONÁSÁT megpillantja — csendes bibliaolvasás közben vagy igehirdetésre figyelve —, az látja Jézust és részesül az ő szakadatlanul gyümölcsöt termő élete gazdagító áldásaiban, de egyben elkötelezést is vállal: átveszi a krisztusi módon szolgálás parancsát embertársai, sőt az egész emberiség javára. Ezt vállalva csodálatos lehetőség­hez jut: a sokszor öntudatlanul is Krisztus mentő szeretete után sóvárgó embertárs számára láthatóvá teszi a Megváltót, más szóval: felmutatja azt az újat, amit szolgáló követén ke­resztül Krisztus maga visz végbe, a megbocsátást, a türelmet, az életet szolgáló áldozatos segítést, vagyis az igazi szeretetet. IGÉNKNEK EGYIK LEGFONTOSABB MONDANIVALÓJA az, hogy aki ebben a szolgáló szeretetben nem követi Jézust, az nemcsak keveset sejtett meg belőle, hanem teljesen idegen marad Jézus számára és elveszíti az igazi élet lehetőségét is, amit pedig Krisztussal együtt elnyerhetett volna. Sajnos sokszor az önzés győz sokaknál a hívó szó meghal- lása után is. Viszont azok is sokan vannak, akiknél Krisztus élete diadalmaskodik. A.zok közé kell tartoznunk, ma élő keresztyéneknek, akiken keresztül úgy fénylik az ő világossága, hogy dicsőítik érte a mennyei Atyát. Nagybocskai Vilmos Fiatalokról — fiataloknak A diakóniai teológia fiatalok szemével FRANCIAORSZÁG Szeptember 4-én reggel a francia rendőrség marseille-i lakásán letartóztatta a 39 éves Berthier Perregaux svájci re­formátus lelkészt, aki a nagy francia kikötőváros ökume­nikus egyházi segélyszolgála­tának, a „Ci'made”-nak mun­katársaként dolgozott 1967 óta. Azzal az ürüggyel, hogy egy­házi és szociális szolgálatát politikát akciókkal kötötte össze, azonnali hatállyal ki­utasították az országból, noha 1975. októberéig szólt előzőleg jóváhagyott tartózkodási- és munkaengedélye. Perregaux lelkész több társával együtt elsősorban a Franciaországban nagy számmal megtalálható afrikai vendégmunkások hely­zetén igyekezett segíteni. Az Egyházak Világtanácsa főtitká­ra, Potter szeptember 5-én táv­iratban tiltakozott a svájci lel­kész kiutasítása ellen. (Junge Kirche) OLASZORSZÁG Az olasz római katolikus socialismo” (Keresztyének a egyház ún. „baloldali” kato- szocializmusért) nevű szerve- iikusai ez év őszén Bologna- zet találkozójára 200 embert ban rendezték meg találkozó- vártak, de 1500 érdeklődő je- jukat. A „Christiani per il lentkezett. (Junge Kirche) ROPPANT SŰLY RAJ­TUNK fiatalokon, tudni azt, hogy bennünk a jövő, s ami­lyenné formáljuk, olyan lesz a világ. S bár sok fiatal igyek­szik magába fordultán kizárni e felelősséget életéből, mégis, tudom, jóval többen vagyunk azok, kik vállaljuk azt. Vállal­juk a jövő felelősségét vilá­gunkban — s keresztyén if jak­ról lévén szó — egyházunkban is. Ebben a tudatban állok — s nem egyedül — fiatalként az egyházamban, vizsgálom a múltat, figyelem a jelent az építendő jövő alapját kutatva. Úgy tartom, ez alapot, s he­lyét egyházunkban ifjúságunk megtalálta. AZ IDŐSEBB GENERÁCIÓ vért gyöngyöző küzdelmei, problémái számunkra már tör­ténelem. Könyvek lapjairól néz felénk fakó szemmel az ural­kodni akaró, bársonyszékben ülő egyház képe, élettelen moz­dulatlanul. Kiszikkadt tanul­mány ez már nekünk, mi ott áll könyvbe zártan polcunkon okulásul, s mementóként: mivé Kuzinics-iinnepség Jugoszláviában A XVIII. század kiváló evan­gélikus papjai közé tartozott Kuzmics István, aki 1755. jú­niusától 1779. decemberében bekövetkezett haláláig volt a surdi (Zala m.) artikuláris gyü­lekezet lelkésze. Munkaterüle­te kiterjedt Somogy, Zala és Vas megye déli vidékeire. Még szülőföldje, a Mura-vidék evangélikussága is Surdra járt templomba. A surdi gyüleke­zetben máig megvan a szom­bat délutáni összeharango2ás, ami arra emlékeztet, hogy an­nak idején ilyenkor érkeztek meg a vendek istentiszteletre. Nekik külön, anyanyelvükön hirdette az igét. KUZMICS ISTVÁN a hit bá­torságával harcolt az ellenre­formáció támadásaival szem­ben és megvédte gyülekezetét. Kiváló volt mint szervező is. Az evangélikus iskolát magas­ra emelte, tankönyveket adva a tanítók és tanulók kezébe. Surdon új anyakönyveket szer­zett be és azokat példás pon­tossággal vezette. Kiváló teológus is, aki leg­alább 4 nyelven beszélt: lati­nul, németül, szlovénül és ma­gyarul. Nagyon jelentős teoló­giai és irodalmi munkássága. Sok más elfoglaltsága mellett lefordította vend nyelvre az Űjtestamentumot és azt mi­ben Halle S.-ban kiadta. Ezzel megteremtője lett a Mura-vi­déki szlovén irodalmi nyelv­nek. A szlovén evangélikusság ma is az ö bibliafordítását használja. Vend nyelvű éne­keskönyvet is szeretett volna népe kezébe adni, de ennek csak előmunkálatait tudta el­végezni. A befejezésben meg­akadályozta a halál. Utódja, Bakos Mihály surdi esperes adta ki azt 1789-ben. Kuzmics István életművét először Szalóky Elek surdi és Mesterházy Sándor pátrói lel­készek dolgozták fel 1911-ben. 1970-ben a surdi gyülekezet a templom falában elhelyezett gránittáblán örökítette meg egykori nagy papjának emlé­két. A JUGOSZLÁVIAI SZLO­VÉN EVANGÉLIKUS EGY­HÁZ az elmúlt év végén Kuz­mics István szülőfalujában Strukovciban (Sűrűházán), az egykori szülőház udvarán tar­tott szép reformációi ünnepé­lyen emlékezett meg nagy fiá­ról, annak születése 250. év­fordulóján. Erre az ünnep­ségre eljöttek a környező gyülekezetekből mintegy ez­ren. A surdi gyülekezet 8 ta­gú küldöttség képviselte. Az ünnepség rendezője Josár La­jos bodonhelyi lelkész volt. Az igehirdetést Novák Lajos hó- dosi esperes-lelkész végezte. Kühár József egyházmegyei felügyelő pedig méltatta Kuz­mics István munkásságát. Szol­gáltak még Jónás, Balasics és Hári L. lelkészek. A mura- szombati gyülekezet énekkará­nak énekszámai és szavalatok gazdagították az ünnepi mű­sort. A MAGYAR EVANGÉLI­KUS EGYHÁZ és a surdi gyü­lekezet köszöntését dr. Pusztay László surdi lelkész tolmácsol­ta, kiemelve Kuzmics István reformátori egyéniségét és életművének ökumenikus je­lentőségét. Hangsúlyozta, hogy emléke ma is él és áldást munkál, mert összekapcsolja egymással drága testvéri kö­zösségbe a magyar és szlovén evangélikus egyházat, de kö­zelebb hozza egymáshoz a ma­gyar és szlovén népet is. Emlé­két kegyelettel tovább ápoljuk. Majd a surdi gyülekezet koszo­rúját helyezte el a ház falában levő emléktáblára. Ugyancsak koszorút helyezett el ott No­vák Lajos esperes is. Az egyházmegye vezetősége elvitte a surdiakat néhány gyülekezetbe is és ott megte­kintették a templomokat és a muraszombati egyházi közpon­tot. Skalics Gusztáv maráci lelkész és Kühár József egy­házmegyei felügyelő vendégül látták a surdi küldöttséget. Muraszombatban városnézés volt és Sebjanics professzor megmutatta a városi könyvtár­ban levő Kuzmics-emlékkiállí- tást is. P. A címben körülhatárolt fel­adat kilométerekben is sok, egyháztörténeti és gyülekezeti vetületében pedig szinte vég­telen. Közismert határátkelő- helyek a pillérei annak a ha­talmas hídnak, mely Rajkától Sopronig, és onnan Kőszegig ívelődik, a határszél mentén elhelyezkedő gyülekezetek gyö­kere pedig kivétel nélkül a reformáció kezdetéig nyúlik vissza. A nyugati végek evan­gélikus gyülekezetei kivétel nélkül nagymúltú, a XVI. szá­zad elején keletkezett, az 1517- es wittenbergi kalapácsütés hazai visszhangjára egybetö­mörült, sajátos hagyományok­kal rendelkező gyülekezetek. A KIFEJEZETTEN LUTHE­RÁNUS JELLEG vonásai raj­zolódnak ki legélesebben a gyülekezetek külső és belső ar­culatán, a köztük kialakult és általuk hordozott kegyesség mindenfajta megnyilatkozásá­ban. Egyéni kegyességüket is, gyülekezeten és templomon belüli életüket is, a családon és társadalmon belüli gondolko­dásukat és magatartásukat is mindenkor az határozta meg döntően, hogy ők lutheránusok. Ez szinte törvényszerű követ­kezménye annak, hogy papjai­kat és tanítóikat hosszú ideig Wittenberg nevelte, sokan kö­zülük Luther és Melanchthon nevelésének első zsengéi, akik eredetiben adták tovább itt­hon, amit ott kint a tanító- mesterek lábainál hallottak és tanultak. Itt vagyok hon, itt az én világom A nyugati végek evangélikussága De nemcsak papok szája hozta és őrizte a reformáció tudományát, hanem megőrizte és terjesztette a betű is. A kró­nikás feljegyezte egyik soproni polgár: Krämer Pál esetét, ki­nek lakásán Luther-könyveket találtak, melyek nyilván kéz­ről kézre jártak a borkimérők­ben, és formálták azt a verete­sen lutheri kegyeséget, mely napjainkig legfőbb jellemzője a nyugati végek evangélikus- ságának. Biblikus, hitvallásos, józan, rendezett gyülekezeti kereteken belül mozgó, és a templomon kívül is mindkét lábán szilárdan megálló evan­gélikus kegyesség. A NYUGATI VÉGEKEN ÉLT ÉS ÉLŐ EVANGÉLIKUS embertípus — ez egyébként országos vonatkozásban is megáll — alaposan megtanul­ta, hogy a munka istentiszte­let. Dolgos emberek. Ennek nyoma egyházi és gyülekezeti kihatásaiban is jelentkezik. Soproni líceum, tanítóképző, jól kiépített és a maga korában magas színvonalat jelentő fa­lusi iskolahálózat. Emeletes falusi paplakok, hatalmas, jól karbantartott templomok, jó orgona és kitűnő orgonista. A wittenbergi reformáció vert itt gyökeret, mégis ma­gyar üggyé lett. Legélesebb külső és belső vonásaiból a re­formátor arcképe és tanítása rajzolódik ki, szeretik a Lu- ther-képet a falon, mégsem csináltak belőle evangélikus szentet, mivel a Krisztus-képet tették a főhelyre. Megértették a reformáció főtanítását, még pedig az itt élt és itt élő ma­gyarsággal testvéri egyetértés­ben. Sopronnak a gyülekezet megalakulása óta mindig volt külön magyar papja, és 1570- ben a város akkori vezetősége nem kisebb személyiséget pró­bált Pápáról idehozni, mint azt a Sztáray Mihályt, kinek mű­veit az akkor szintén a nyuga­ti végeken, Mosonmagyaróvá- rott tevékenykedő Huszár Gál adta ki saját nyomdájában. Itt a nyugati végeken tehát már induláskor jól értették azt az igét, hogy „nincs zsidó, sem görög” (Gál, 3, 28) nincs ma­gyar, sem német: mert ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban. BEFEJEZÉSÜL MÉGIS ab­ban kell összegeznem a dolgo­kat, hogy a nyugati végeken élő mai evangélikusság gyüle­kezeti, népi és szociológiai gyökereiben korántsem olyan egységes képlet, mint például a Palócföld, Somogyország, vagy a Duna-Tisza köze. Az első és második világháborút követő események természetes következményeként itt sok minden összekuszálódott. Ezért e vidék átfogó, találó és 75 so­ros jellemzése szinte lehetet­len. Mégis, miközben kialakult falun és városon az új szocia­lista társadalom, gyülekezet­ben és egyházban is egyre job­ban összerázódnak az embe­rek. összerázódnak nyelvileg, összerázódnak a munkahe­lyen, közös, szép és nagy cél­kitűzések együttes vállalásával, és összerázódnak az ország­építés munkájában részt válla­ló gyülekezetben is. Többek között talán azért is, mivel nemcsak akarnak élni és dol­gozni, hanem tudnak is. Weltler Rezső tette az ember Isten ügyét, s mivé teheti, ha nem figyel Ura szavára? Távolba szakadt már tőlünk e szemlélet. Oly kor szült ben­nünket, s oly társadalom, melyben az aranygyűrűs egy­háznak nincs helye többé, s tisztán látjuk: amilyen útra apáink léptek előttünk, az az egyedül igaz, s Isten szerint való. A Biblia tanúsága, a re­formációi örökségünk egyértel­mű: Isten üzenetét nem bár­sonyszékből, nem katedrák do­bogóiról kell a padban ülő vi­lágnak, s felebarátnak hinté- getni, a magunknak tulajdoní­tott mindenhatóság jogán, mi­nél több hasznot gyűjtve ebből. Nekünk ott a helyünk a min­dennapi gondokban küszködő embertársaink mellett. A mi vállunknak ott a helye az övék mellett, bármily kérdésről le­gyen is szó. — Apáink meghal­lották Isten küldő szavát, s mi is halljuk. A MINDENKOR SEGÍTŐ, diakóniai életforma a keresz­tyén életforma, s meggyőződé­sünk, hogy mindig annak kel­lett volna lennie, s a jövőben is ez az igény. Fiatal lendüle­tünkkel mi is ezt akarjuk to­vább vinni. A jövő iránti fe­lelősséggel így állunk bele egy­házunk jelenébe. Helyzetünknél fogva, nyil­ván, határok között tudjuk egyelőre e meggyőződésünket gyakorlattá tenni. Anyagi, cse­lekvési, szólási lehetőségeink még megszabottak. De min­dennapi életünk alkotója már az elv: „Hinni kell és tenni!” — s a magunk helyén gyako­roljuk ezt. Talán nem látvá­nyosak, kiemelkedőek, nagy eredményeket felmutatlak tet­teink. Talán csak a szorgalmas munkánkban, odanyújtott ke­zünkben, egy együtt kimondott jó szóban, békét, s nyugalmat sugárzó szemünkben, ölelő ka­runkban, mindig mozdulni kész lábunkban, szeretetet árasztó szívünkben érződik mindez. Mégis életünk, már a jelenben is a jövőt építő jó úton jár. EGYHAZUNK LÁTÁSÁT magunkénak tudjuk. Tudjuk: szolgáló életünkkel ott kell áll­nunk segítőkészen minden jó ügy mellett. A mindenkit érin­tő nagy és jó célokért nekünk is állandóan küzdenünk. kell. A világbéke a mi ügyünk is, az igazságosság megvalósu­lása nekünk sem mindegy. Igazságos és békében élő jövőt akarunk mi is, s az eddig nem ismert háborút nem akarjuk megismerni. Az alkoholizmus, az öregek helyzete, a szétesett életek, az öngyilkosságba me­nekülők, a magukbaroskadt magányosok, a családok bom­lása nem közömbösek szá­munkra sem. Nem hisszük azt, hogy csak mi tudnánk megol­dást adni, de érezzük és tudjuk, hogy nekünk is ott a helyünk ebben a munkában, s részt kell vállalnunk, s részt is akarunk vállalni ebben. „Valaki mondja meg, milyen az élet? ...” Bizony nem köny- nyű. S a felelősség sem a jö­vőért, mit betölteni mi hivat­tunk. „Valaki mondja meg, mi­lyen az élet? Valaki mondja meg, mért ilyen ? ...” — hang­zik a Pop-fesztivál című da­rabban az ének az ifjúság kér­déseként — S a válasz?! „Jön­ni kell, látni, győzni. Idejében jönni, tisztán látni, teljesen győzni. Mindig ez volt és ma­rad az ifjúság feladata. Hinni kell, és tenni!” (Lengyel Jó­zsef) „Mert becstelen, ki nyu­galmát lelheti — küzdők, s e küzdelmes nagy idők rovásán, — s csak félmosollyal is ha boldogabb, — mint társai a korban.” (Simonyi Imre: Óda) „A cselekvésért való felelős­séggel szemben ott áll a nem­cselekvésért való felelősség.” (Karl Liebknecht) Ifjúságunk egyházunkban így látja a helyét. If j. Foltin Brúnó GYERMEKEKNEK A teremtés koronája Élete folyamán minden em­ber szeretne valami nagyot, maradandót alkotni. Az ilyen maradandó alkotást szokták mesterműnek nevezni. Isten teremtő munkájában ilyen mestermű az ember. A Szentírás a világ teremté­sével együtt elmondja az em­ber teremtésének történetét is. A Szentírásban leírt történet nem tudományos leírás és ma­gyarázat az ember eredetéről, hanem történet formájába ön­tött bizonyságtétel arról, hogy az ember Isten teremtménye. A bibliai történet mindenek­előtt azt hangsúlyozza, hogy az ember kapcsolatban van az ál­latvilággal. Ezért mondja, hogy Isten az embert az állatokhoz hasonlóan a földből formálta. De a bibliai történet azt is hangsúlyozza, hogy Isten min­den más teremtményétől meg­különböztette az embert azzal, hogy a saját képére és hason­latosságára teremtette és a sa­ját lelkét lehelte belé. S hogy az ember Isten legfőbb teremt­ménye, azt a Szentírás azzal is kifejezi, hogy Isten az ember kedvéért teremtette az egész világot. Az embert viszont ez a kiváltsága arra kötelezi, hogy uralkodjék a földön. Luther Márton az Apostoli Hitvallás magyarázatában mondja: „Hiszem, hogy Isten teremtett engem minden te­remtménnyel együtt. Ő adta testemet, lelkemet...” Valljuk, hogy Isten nemcsak az első embert teremtette meg, hanem mi is mindnyájan az ő akara­tából születtünk, az ő alkotása vagyunk. Ezzel elsősorban azt ismerjük el, hogy mindenestől Istennek vagyunk alárendelve, övé vagyunk, ő adta testün­ket, lelkünket. Az ember Isten remekműve. Nincs az a tökéletes gép, vagy emberi alkotás, amely hasonló lenne hozzá. Gondoljunk csak arra, hogy milyen tökéletes szervezet a testünk. Milyen harmonikusan működik, meny­nyi mindenre képes. S milyen tökéletes összhangban van az ember teste és lelke. Az ember lelkiségénél fogva tudatos munkára, alkotásra képes. Cso­dálatos teremtmény az ember: testével rokonságban van az állatvilággal, leikével pedig Istenhez hasonlít. Mégsem sza­kad ketté, hanem egyetlen, csodálatos egységet alkot. Is­ten remekműve, a teremtés ko­ronája az ember. Isten nem egy, hanem két embert teremtett: férfit és asz- szonyt. A férfi és asszony testi­lelki szempontból eltérnek egymástól, de kiegészítik egy­mást és fgy ketten együtt kép­viselik az embert. Isten házas­ságra rendelte őket, s az az akarata, hogy a házastársak egymáshoz illők és egymás se­gítőtársai legyenek. A házas­társak nemcsak egymás segí­tőtársai, hanem Isten munka­társai is, hiszen Isten a férfi és nő egymás iránti szeretetét használja fel arra, hogy új éle­tek szülessenek a földön. Isten az embert a maga képé­re és hasonlatosságára terem­tette. Ez azt jelenti, hogy Is­ten a magáéhoz hasonló képes­ségekkel ruházta fel az embert. Ezért van az embernek öntu­data. Fel tudja fogni a világ jelenségeinek összefüggéseit és azokat szolgálatába tudja állí­tani. Nem tud a semmiből te­remteni, de tud alkotni a meg­levőből. Testi és szellemi ere­jével szolgálatába tudja állíta­ni a természetet és annak erőit. Isten azonban azt akar­ja. hogy az ember ne tőle füg­getlenül, hanem reá figyelve uralkodjék a földön. Ezért ajándékozta meg őt beszélőké­pességgel és lelkiismerettel. Az ember meg tudja érteni Isten szavát és akaratát lelkiismere­tében. Isten pedig beszél az emberrel: közli vele akaratát, hogy az ember Isten munka­társaként uralkodjék a földön. Isten tehát azért teremtette az embert a maga képére és ha­sonlatosságára, hogy munka­társaként uralkodjék a földön. Dicsérd őt, ki csodálatosan alkotott téged, Tőle nyer lelked erőt, üdvöt, s tested épséget. Gond s baj között, balsors mikor üldözött. Híven takargatta élted.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents