Evangélikus Élet, 1974 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1974-02-03 / 5. szám

Menjünk, menjünk Munkács felé... 201,400,000,000 Az alábbi néhány sorban nem a Rákóczi-féle forrada­lomról kívánunk szólni, ha­nem a forradalmat kiváltó néhány tényezőt vázoljuk. Azt a pattanásig feszült politikai légkört, amelynek nem lehetett más kivezető útja, mint a fegyverfogás, a nemzet leg­jobbjainak véres próbálkozá­sa az elviselhetetlen iga lerá­zásához. Mert aligha voltak sötétebb lapjai nemzeti törté­nelmünknek, mint a 275 évvel ezelőtti időben, amikor a bé­csi udvar magyarellenessége pőrén kilátszott, undorító nemzetellenességével a cse­kélyke örömöt, — a török ha­talom felörlésének örömét — ürömre váltotta. Milyen haza lehetett az, amelyben nem tűrték meg a magyart, milyen országot akart Bécs „örökös tartománnyá” alázni, amely­ből hiányzott volna az a nép, amely mégiscsak századokon keresztül húzta az igát? Márpedig az osztrák politi­kába minden belefért, csak a „rebelliora hajlamos” magyar nem. Bécs ilyen orcátlan, me­zítelenre vetkőzött magyar- ellenes politikájával a 400 éves Habsburg uralom alatt nem találkoztunk. A gyászos évtizedek nyomasztó állapotát még csak tetézte a vallásos ül­dözés, a protestantizmus elle­ni irtóhadjárat, melyről az elmúlt időkben bővebben írtunk. A NAGY TÖRTÉNELMI erővonalak kihangsúlyozása, a Magyarország felszabadítása során végbement haditettek mindenkor feledtetni igyekez­tek a háttérben és a mélyben lezajló eseményeket. Mert Buda felszabadításának (1686) csillogó hadi tette (nem az osztrákok diadala!) árnyékba vonta az eperjesi vértörvény­széket (1687), a porta katonai gerincének öszeroppantása azokat a visszaéléseket és ön­kényes intézkedéseket, ame­lyek a felszabadult területek benépesítésével jártak, a bir­tokadományozások, birtokpö- rök törvénytelenségével men­tek végbe, arról nem is szólva, hogy mit jelentett az idegen, elsősorban ’német katonaság ........... ....... pu szta jelenléte és eltartása a kifosztott országban. NÉZZÜNK EGY KORABE­LI RÖPIRATBA, amely 1688- ban látott napvilágot, még­hozzá nem is magyar toliból: „A német katonaság elnyomá­sával és elviselhetetlen köve­teléseivel, kicsapongásával és embertelen rablásával annyi­ra nem ismer határt, hogy minden violentiák és barbár irgalmatlanságok leírására sok ív papiros nem volna elég. Nem szabad allegóriának gon­dolni, hanem való tény, hogy a német katonaság zsarolásai­val annyira vitte, hogy a ma­gyaroknak előbb ökreiket, az­tán földjeiket, végre gyerme­keiket és nejeiket kell elad­niuk, mert tagadhatatlan, hogy nem néhányan, hanem sokan eladják gyermekeiket a töröknek és az értük járó pénz a német katonáknak jár. Ezért nem is kell kérdezni, miért gyűlölik oly erősen a magyarok a német katonákat, mert a hódolt helyeken a ke­resztyén név ellenségétől, a kegyetlen töröktől összeha­sonlíthatatlanul kevesebbet szenvedtek, mint a német ka­tonaságtól. A hadi nép kihá­gásai pedig azért oly zabolát­lanok, mert maguk a főpa­rancsnokok engedik meg ma­guknak a legrosszabb excessu- sokat, úgy hogy alárendeltjei­ket nemcsak büntetlenség, ha­nem a nyújtott rossz példa által is rontják.” Ez a néhány sor hű tükör­képét nyújtja a korszak álla­potának. Megismétlődtek te­hát a harmincéves háború ke­gyetlenségei. DE EZ CSUPÁN EGYIK VETÜLETE a kérdésnek. Mert a felszabadítás pózában kéjelgő idegen zsoldoshad mögött a bécsi udvar (Lipót) még a törvényes látszatot is mellőzve taposott bele a val­lásos életbe, a nemzeti érzés­be, a magyar jobbágyság, ne­mesi társadalom gazdasági életébe. Mindebből, mind pe­dig amabból teljes önkényes­séggel forgatta ki népünket. Rákóczi emlékiratai Kollo- nicsnak, a Habsburg szolda- teszkának tulajdonítják a Múzeumi híradó Az elmúlt év őszén első ízben jelentkeztünk lapunk hasáb­jain a fenti címmel. Több ol­vasónk kérésére most folytat­juk a mozaikszerű, tájékoztató jellegű beszámolókat, és a jö­vőben is összefoglaljuk alka­lomról alkalomra egyházi mú­zeumügyünk főbb eseményeit. * Az egyházkerületi gyűjtemé­nyi előadókkal az ősz folyamán két tájegység gyülekezeti kincstárát tekintettük meg. Október 8-án Németh Tibor vanyolai és Magyar László szendi lelkész társaságában Nógrad, kies fekvésű parókiái közül látogattuk meg Bér, Szi- rák, Vanyarc és Galgaguta lel­készeit. Révész László béri lel­kész, aki egyúttal a Nógrádi Egyházmegye gyűjteményi elő­adója, ugyancsak velünk jött a szomszédos gyülekezetekbe. A számos becses, jól őrzött mű­tárgy közül többet jövőre re­mélhetőleg kiállításon is lát­hatnak majd Olvasóink. Most csak egyet emelek ki érdekes­ségként, mert az nem mozdít­ható el egykönnyen helyéről. Sziráki műemlékjellegű temp­lomunk homlokzatának sarká­ba egy emberfej-szobor van beépítve. Állítólag a Johanni- ta-rend tagjai hozták maguk­kal még a Szentföldről vagy környékéről a XIII. században, a keresztes hadjáratok idején. 1782-ben találtak rá, a régi imaház fölé épült mai temp­lom alapozásakor. Ekkor de­rült ki, hogy itt voltak a jo- hanniták titkos kazamatái, amelyekből föld alatti folyosók /ezettek a közeli várba. A Vathay, Róth és Teleki csalá­dok patinás székhelye még sok érdekes művészet- és kultúr­történeti adatot ígér. * Keveházi László pilisi lel­késszel november 6—7. napjain a Déli Egyházkerület gyűjte­ményei közül Nyugat-Békésbe látogattunk el. Itt Orosházán Benkö István igazgató-lelkész tervei szerint az oltártérben felállított, eredeti téglákra erő­sített XVIII. századi kis zom- bai harangra lettünk különö­sen figyelmesek, Szarvason pe­dig a Kovács Pál igazgató­lelkész által gondosan őrzött Tessedik-emlékek szebbnél szebb darabjaira. * December 8-án a Hazafias Népfront Klubjában voltam hi­vatalos néprajzi kutatók ankét­jén az egyházi múzeumügy képviseletében. Örömömre Hu- ley Alfréd, Csengőd—Páhi— Kaskantyú evangélikus lelké­sze is jelen volt, mégpedig — Bács-Kiskun megye képvisele­tében. Amikor az egyházi te­metők helyzetéről és múzeum­szervező munkánkról rövid át­tekintést adtam, csak úgy zá­poroztak felénk a kérdések, és az ankét végén sok néprajzku­tató ajánlotta fel segítségét és készségét munkánk további si­keres előmozdítása érdekében. Ebből a célból az Egyháztörté­neti Szakcsoport keretén be­lül nemrég megalakult Nép­rajzi Szakcsoportunk rövidesen munkaülésre jön össze és konkrét javaslatokat tesz, ame­lyekre még visszatérünk la­punk hasábjain. * Végül valamit még a segítő­készségről, amely ígéretes zálo­ga az amúgyis minimális anya­gi fedezettel és személyi mun­kaerővel rendelkező egyházi múzeumügyünknek. Külön fel­kérés nélkül vállalkozott térí­tésmentes adminisztratív segít­ségre több kedves munkatárs; ezek közül eddig Zelenka Sa­rolta ny. tanárnő és Gabányi Géza segédlelkész munkáját vettem igénybe. A legnagyobb segítséget pedig állami fel­ügyeleti szerveink adták, ami­kor védett műtárgyaink restau­rálására, majd az 1975-re ter­vezett első országos műtárgy­kiállításunk költségeire nagy­lelkű anyagi fedezetet biztosí­tottak. Dr. Fabiny Tibor (Ady Endre: Esze Tamás komája) korszakra jellemző hírhedtté vált szavakat: „Magyarorszá­got előbb koldussá, aztán né­metté, végre katolikussá te­szem”. Majdnem sikerült. Hát csodia-e, hogy a kuruc- mozgalom, a korszak „gerilla­mozgalma” kiterebélyesedett és széliében-hosszá ban az alapjaiban megtámadott nem­zeti lét érdekében fegyveres ellenállás bontakozott ki. A dezorganizált erők jelen­tős eredményt nem tudtak felmutatni. A hosszú ideig el­lenálló Munkács vára 1688- ban kapitulált, Zrínyi Ilona Bécsbe került. Már hangosabb volt a „hegyaljai zendülés” a Tokaji Ferenc által vezetett felkelés 1967-ben, amely a sá­toraljaújhelyi vásáron robbant ki. Thököly kuruoai, az elbo­csátott végváriak tűrhetetlen sorsukon akartak változtatni. Kabay Márton református lel­kész fogalmazta meg a mani- fesztumot: „Magyarországot a németek kifosztják, ... üsd, verd a német kutyát...” To­kaj és Patak a felkelők kezére jutott, s e megmozdulás már előre vetítette árnyékát a „nagyságos fejedelem” által ve­zetett szabadságharcnak. A POHÁR AZONBAN MÉG NEM TELT BE. A törökkel 1699 januárjában kötött ún. „karlócai béke” tovább növel­te az elégedetlenséget. Annak 10. pontja, ha burkoltan is, de a „fellázadt alattvalókra”, vég­ső soron az egész magyarságra sújtott le: „Minthogy továbbá az éppen befejezett háború ideje alatt Magyarországból és Erdélyből sokan vonták ki magukat a császár engedel­messége alól és a porta oltal­ma alá léptek, a kért uralom nyugalmának biztosítására el­határoztatott, hogy azok to­vábbá is a porta területén ma­radjanak. Hogy pedig sem a határokat, sem a lakosokat ne nyugtalaníthassák, tartózkodá­si helyeik távol essenek a ha­tároktól ...” íme, a kurucokat deportáló szerződés! Ettől azután már csak egy lépés választotta el Bécset, hogy valamennyi végvárból elbocsássa a „megbízhatatlan és lázongásra kész” magyaro­kat, megvonja fegyverviselési jogát, sőt a felszabadított déli határsávba tilos volt betenni lábukat. Ilyen megrögzött magyargyűlölettel, ilyen kép­telen politikával akarta Bécs elkezdeni az új életet azon a területen, amely 150 éven ke­resztül nyögött a török iga alatt. LASSÜ VÍZ PARTOT MOS. A feudál-abszolútizmus gát­ján mély bevágások kép­ződtek. Valójában már csak a vezér hiányzott, aki a szét­szórt, megkeseredett erőket közös zászló alá hívja, s aki­nek egyetlen szavára megin­dul a rongyos had, Esze tal­pasai, Thököly deportált ku- rucai, hitükben, magyarsá­gukban halálosan megsebzet­tek, hogy a hazáért, szabadsá­gért és vallásért újra feláldoz­za értelmetlen életét. E sorok emlékeztessenek bennünket a Rákóczi-szabad- ságharc előestéjére. Dr. Rédey Pál Reményik Sándor: Kelj fel és járj Íme — most másodízben élem át Az első ingadozó, tétova, Bizonytalan léptek gyermekkorát. Akkor apám állt a hátam megett, S csalogatott tárt karokkal Anyám: Hol távolodott, hol közeledett. Így volt bizonnyal. Ámde ködbe hullt — Fekszik fejemben emléktelenül. Fekszik hamu és hó alatt a múlt. Két „testvér” fogja most a karomat — És néha elengednek kedvesen: Lássuk, a lábadozó hogy halad. Vigyázva védik lépteimet ők — És szánakozón néznek ide be Elérhetetlen erdélyi Tetők. Imbolygók át a kórházi szobán, Az élet delelőjén messze túl — Imbolygók, mint az élet hajnalán. De érzem, ahol magyar csak lakik. Figyelik léptem szerető szemek, S vágyva várnak még tőlem valamit. A magyar Akarat járni tanít. Olyankor rogyó lábam megfeszül: Azért is, rajta, új iramra fel! Mélyből — a magasságba — egyedül. Nem, nem egyedül, szíveken is túl Egy nagy szív szól: én megmentettelek, Most többé ne sírj és ne lamentálj. Vedd bűneid s bánatod nyoszolyáját, Aztán hajítsd magadtól messzire: Kelj fel és járj! A „Romon virág” című kötetből (1935) Felvétel a debreceni Református Kollégium Gimnáziumába az 1974/75. tanévre A debreceni Református Kollégium Gimnáziumának I. osztályaiba az általános isko­lákban kiosztásra kerülő „Je­lentkezési lap továbbtanulás­ra” c. nyomtatványon lehet jelentkezni az 1974/75. tanév­re. Azok a tanulók, akiit a Re­formátus Gimnáziumban óhaj­tanak továbbtanulni, az emlí­tett űrlapra írják fel iskolánk nevét és címét (Református Kollégium Gimnáziuma 4001 Debrecen, Postafiók 71. Kál­vin tér 16). Felvételüket kérhetik jeles vagy jó rendű, protestáns val- lású tanulók, akik 1974. szep­tember 1-ig még nem töltik be 17. életévüket. Az általá­nos iskolát régebben végzett, de nem túlkoros tanulók is jelentkezhetnek felvételre volt általános iskolájuk útján. A tanulók a gimnáziumi ál­talános tan-, és óraterv alap­ján végzik tanulmányaikat. önként jelentkező tanulók részére kántorképző tanfolya­mot is szervezünk. A tanfo­lyam résztvevői a IV. osztály­ban kántorképesítő vizsgát te­hetnek, s sikeres vizsga ese­tén egyházi szolgálatra képe­sítő kántori oklevelet nyerhet­nek. A gimnáziumba jelentkező vidéki tanulók kérhetik inter- nátusi elhelyezésüket is a fent említett továbbtanulási lapon. Fizetendő díjak: 1. Tandíj évi 520,- Ft, mely két részletben, félévenként előre fizetendő. 2. A kántorképzésre jelent­kező tanulók évi 200,- Ft kü­lön tandíjat és 80,- Ft hang­szerhasználati díjat fizetnek. 3. Internátusi és tápintézeti díjat minden I. osztályos és első ízben felvett tanuló a IV. díjfok szerint fizet. Ennek összege jelenleg: lakásdíj évi 1800,- Ft, tápintézeti díj évi 5000,- Ft. mellékdíjak évi 70,- Ft. E díjakat 10 hónapon át, havi részletekben előre kell fizetni. A felvételről és más szük­séges tudnivalókról írásban értesítjük a szülőket. Debrecen, 1973. december hó A Református Kollégium Gimnáziumának Igazgatótanácsa Debrecen. Kálvin tér 16. sz. Asztalomon napilapok, közlönyök fekszenek. Egyikben ez a szám ötlik a szemembe. Nem más ez, mint a Magyar Népköz- társaság 1974. évi költségvetésének a bevételi főösszege. A nem szorosan ezzel foglalkozó ember számára talán nem is érzékel­hető a szám nagyságrendje. Üres, hideg szám. Látszólag. Mö­götte, felbontott tartalmában életünk húzódik meg. Mindaz, amit társadalmunk valamilyen formában az államtól kap és fordítva is érvényes: mindaz, amit az állam a dolgozók társa­dalmától valamilyen formában vár. A KÖLTSÉGVETÉSI ÉV, nemkülönben az éves tervidőszak már folyik, még ha a kezdetén is vagyunk. Ismertté váltak részletadatok, célkitűzések, feladatok, amelyeket el kell végez­ni és az is, amiben részesülni fogunk. A számokból filmszerű mozaikképek tolulnak elő, amelyek a fölöttük csak kicsit is elgondolkodó ember számára érzékeltetik a pezsgő és nyüzsgő életet, cselekvést, a mindennapot. Tallózok az újságok között és látom, hogy mennyi cselekvés kezdődött, vagy folytatódik az új évvel, mennyi alkotó tevé­kenység. Lássunk néhány címszalagot, s ezek már is kézzel­foghatóbbá teszik a témát. Egy műszaki gazdasági lapban ez a cím áll nagyra szedett betűkkel: A magyar tégla- és cserép- ipar. Délutáni lapunk egyik cikke: Űj szakorvosi rendelő égül. Nézzük tovább! Népszabadság: A mezőgazdaság 1974. évi ter­véből. (A termelés 2—2,5%-kal nő.) Máshol: A főváros 240 új autóbuszt kap. Egy közgazdasági lap cikke egy szakágazatot érintően: Üj érdekeltségi és jövedelemelvonási rendszer. És is­mét máshol, hány új lakást, kórházi ágyat, iskolát kap a tár­sadalom. BIZONY ÁRA ELÉG ENNYI ADAT annak érzékeltetésére, hogy lássuk: népgazdaságunk felső vezetésében ugyanúgy, mint a termelő és szolgáltató vállalatoknál, a mezőgazdaságban, a szövetkezetekben folyik a munka, átgondoltan és tervszerűen a tervek megvalósítására. Tulajdonképpen ki kell mondanom azt, hogy mindezt nemcsak az évváltás ürügyén gondoltam végig, és érzékeltetem, hiszen lényegében az új évvel nem va- rázsütésszerűen történt valami új cselekvés. Úgy is mondhat­nám, a számbavételnek kezdődött egy új időszaka, és maga a feladat, a produkáció folyamatos. AMIT EDDIG VILLANÁSSZERŰEN VÁZOLTAM, az szo­cializmust építő társadalmunk életmegnyilvánulása. Hiba len­ne azonban, ha nem látnánk, hogy a társadalom egyénekből áll, akik között vannak dolgozók és eltartottak, gyerekek és öregek. A számok tartalmának megvalósítása a dolgozók fel­adata. Egyházi szemszögből nézve hívőké és más meggyőződésű nem hívőké. Az állam politikája lehetővé teszi, hogy a más-más meggyőződesüek egymással kéz a a kézben végezzék a munká­jukat egy cél érdekében: a társadalom javára, a nép jólété­nek fokozására. SOKSZOR VETETTEM FEL MAGAMNAK A KÉRDÉST, hogy van-e köze az én személyes hitemnek a munka végzésé­hez? Hiszen akkor felkínálkozik az az önkéntelen kérdés, hogy netán a „hitből végzett” munkát föléje helyezem a nem hivő ember munkájának. Nyilván van nálam lényegesen tehetsé­gesebb és többet nyújtó ember, aki spontán, vagy más meg­győződésből törekszik minél szebb, jobb. rendezett munkára. Minden embernek módja van a munkához valamiféle, a köte­lességszerűn túlmenő többletet nyújtania. A csak köteles­ségből, vagy csak a megélhetésért végzett munka sem lebecsü­lendő. MI, AKIK HÍVŐNEK VALLJUK MAGUNKAT, nem elég, hogy ezt valljuk, hanem életünkkel is bizonyságot kell ten­nünk. Mindenkor Isten előtt állunk és ennek a ténynek mun­kánkban is tükröződnie kell. A fizetett munkáról kissé erőlte­tett volna azt bizonygatni, hogy diakónia. Azt azonban merem állítani, hogy a felelősséggel teljesített, egész énünket magá­ban hordozó munka többlete beletartozik a társadalmi diakó­nia fogalmába. Hiszen a többletre törekvés, a lakosság élet­színvonalának további javítására irányuló mindennemű mun­ka megítélésem szerint szolgálat. Cikkemnek szokatlan, különös címet adtam. Egy számot, amely szintetikus. Sok ezer tényezőből tevődik össze. Ezek kö­zött egyházunk népének munkájából — most már így is kime­rem fejezni —, szolgálatából is. Megszínesíti a munkát, értel­mét, ha igy is gondolkozhatunk róla. Megnöveli felelősségün­ket és a becsülettel végzett munka örömét. Szent-Ivány Ödön „Szeretettől, megbecsülésből és felelősségből...99 Ablakából széles, sík tájra látni. A község szélén, takaros családi villában, — barátnői otthont teremtő szeretetétől övezetien — lakik. Elnézi naponta a lebukó na­pot. Amott Pest mögül veti végső sugarait a tájra, ami ne­ki otthona, s a községben szá­mosán laknak nagyapák, akik tisztes, illendő köszönés után így kezdik a mondókát: „Ami­kor én még óvó néni keze alatt játszottam >..” Nővére a Magas Tátra felé néz, ha a lebukó nap sugarai­ban fürdeti meg fáradt, sok testi szenvedést rejtő tekinte­tét. Együtt vannak, egyek ők szívben, gondolatban, emlékek­ben és hitben. A látások és re­mények egy célba futnak, ahol nem lebukó nap, de a Világ Vi­lágossága fénylik. Itt a nagy­apákká vénült egykori aprósá­gok szolgálatában és szereteté­től övezetien, ott a beteg­ágyon imádságban mélyülten hagyják, hogy mögéjük nyúl- ék az idő, hiszen az út felfelé visz. Ezt a reménységet élesz­tette bennük mindig az ige. s az egyház, amely az ige közös­ségébe hívta őket. Erősítsen másokat is re-' ménységre, hitre, szolgáló sze­retette az ige. Ez él a szívünk­ben, s a hála Isten megsegítő szeretetéért. Ez a hála nem száll el nyomtalanul. Itt egy renovált lelkészi hivatal, ott 80 templomi énekeskönyv, amott a gyülekezeti terem szép. kényelmes székei hirde­tik ezt a hálát, adakozó szere- tetüket és nevüket. Most koro­nát tettek eddigi adományaik­ra. „Evangélikus egyházunk és a lelkészi szolgálat iránti sze­rétéiből, megbecsülésből és fe­lelősségből a lelkésznevelés megsegítésére” százezer forin­tot adományoztak Teológiai Akadémiánknak, hogy annak kamatait évente „egy-egy ar­ra érdemes teológiai hallgató kapja, aki megfelelő tanulmá­nyi előrehaladást tanúsít, hivő magatartása példamutató, s vállalja, hogy ha abbahagyná teológiai tanulmányait vagy lelkésszé avatása után öt éven belül elhagyná a lelkészi pá­lyát, a kapott stipendiumot visszatéríti.” Ez a „Gawert-nővérek ala­pítványi jutalom” története. A tény magától beszél. És ma­guktól fognak beszélni azok az ünnepélyes alkalmak, ami­kor az adományozók itteni egyikét alkalomról-alkalomra meg fogják hívni a Teológiai Akadémia ünnepi üléseire, ahol láthatja majd a jutalmat átvevő teológus arcát. Az el­hintett mag szárbaszökkené- sének bizonnyal egyik életes jele lesz. Amikor dr. Vámos József dékánnal és dr. Selmeczi Já­nos otthonigazgatóval nála jártam, hogy ünnepélyesen megköszönjük a példamutató adományt, elvágott minden ün­nepélyességet. s a meghatott dékáni szavakba frissen, moz­gékonyán belevágott: „Ügy-e jó lesz így? Ügy-e serkenteni fogja a fiatalokat?!” Nem tu­dom, mi csillant meg örökké mosolygó szemében: a Pest mögött éppen lebukó nap su­garainak visszfénye, vagy a reménység és hit öröme. D. Koren Emil 4

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents