Evangélikus Élet, 1974 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1974-09-15 / 37. szám

fMI Nem jártak többé vele Jn 6, 60—66 Miközben ismerős arcok, figyelő tekintetek helyett csak há- tak látszanak és távolodó léptek egyre halkuló zaja hallat­szik, Jézus megkérdezi tanítványait: menni vagy maradni szán­dékoznak? NEM A MAGÁRAMARADÁS félelme szülte ezt a KÉRDÉST. Pedig sokszor így is elhangzik. „Maradj még!" Hányszor kapaszkodtunk már ennek a kérésnek a segítségével a másikba. Azt reméltük a másik maradásából, hogy azzal köny- nyebb lesz. Többek leszünk, könnyebben vészelünk át testi­lelki energiánkat felemésztő helyzeteket. „Maradj még!’’ Ha félelem szüli is a könyörgést, benne néha legalább meg­győző módon kiderül, mennyire rászorulunk egymásra. Meny­nyire csak azzal az irgalmas másikkal vagyok igazán ember, aki hajlik a kérésre és marad. ITT AZONBAN A TANÍTVÁNYOKÉRT HANGZOTT A KÉRDÉS. A hűség megszületésében akart vele Jézus segíteni. Mert O ugyan Jézus maradt volna akkor is, ha a tizenkettő is kereket old a többiekkel együtt. A tanítványok azonban min­dent elveszítettek volna, ha elmennek. De maradnak. Ezzel azonban nem az utolsó vizsgáját tették le a hűség iskolájának, hanem csak az első leckéjét kezdik tanulgatni. Ez is elég ke­mény anyag: meddig kell Jézus? Csak addig, amíg megértő, vagy akkor is, amikor nekem kell próbálnom megérteni? Ad­dig csak, amíg szinte kiszolgál irgalmával, vagy akkor is, ami­kor belső vagy külső szükség szintén, érdeket messze megha­ladó belső közösség igényét mondja szemünkbe? Addig csak amíg vendégei vagyunk, vagy akkor is, amikor a szolgálatot tőlünk várja? Addig csak, amíg szava nyomán „gerjedezik a szív", vagy akkor is, amikor a botránkoztatóan kemény szó dió­jának a feltörésére kell várakozni? Megismertünk-e annyit be­lőle, hogy van szeretetéből tartalékunk kivárni az érthetetlen­nek tűnő szó és magatartás kinyílását? Ez a hűség, amikor más lehetőséget is kínáló helyzetekben maradásra bír annak az ereje, amit már átéltünk mellette. MINDEHHEZ PEDIG MÉG HOZZA KELL SZÁMÍTANI azt a titokzatos valamit., amit a tanítványok az „örök élet beszédé"- vel próbálnak indokolni, kifejezni. De mintha egyszer Péter igazabban mondta volna, amikor hűtlenkedése közepette nagy hűséget igénylő szolgálat várt- rá: „Uram, Te mindent tudsz. Te tudod, hogy szeretlek Téged". Itt derül ki, hogy a Krisztus iránti hűségünk nem öt támogatja, nem Őt erősíti, hanem ne­künk ad tartást. Tőlünk kéri, de értünk várja! A hűségnek ez az értelmezése nem csupán belső egyházi használatra érvényes. Megáll minden igazi emberi kapcsolat vonalán is. A feleségem akkor is a feleségem, ha egymás gondolatainak összehangolása nem megy egyszerre, sőt ha küzdenünk is kell egymással ezért. Ha erről lemondanánk, akkor a hűségről ma­gáról mondanánk le. A gyermekem mellett állok akkor is, ha benne, természeté­ben, szokásaiban, pályája alakulásában nem a magam tükör­képét pillanthatom meg. Fiatalos, sokszor bizony kellemetlenül igaz kritikájuk pontosan a hűség jele, Ha oktalanul elháríta­nánk a hűséget tennénk lehetetlenné. Barátaink között nem szoktunk udvariaskodni■ Sokszor ott vagyunk a legkíméletlenebbek. Azért merjük tenni, mert van tapasztalatunk a hűség teherbíróképességéről. Népünk iránti hűségünkbe sem úgy születünk bele, hanem miközben részt veszünk munkájában, gyötrődünk kérdéseivel és jó érzést szül öröme, eközben tesz hűségünk velünk is ha­sonlíthatatlanul nagyot: nem kívülről szemlélem, hanem belül vagyok. A hűség nem áldozat, hanem gazdagodás. Fehér Károly Kérdezték tőlünk Mennyi az evangélikus lelkész fizetése? Valami „felhő’' veszi körül a lelkészi fizetést. Ha erről esik szó, akkor nagyon is megosz­lanak a vélemények — gyüle­kezeti tagoknál is. Valaki csak felhúzza a szemöldökét, másik sokatmondóan legyint, a har­madik az eget kémleli — kife­jezve annak magasságát, a ne­gyedik levág egy darab kol­bászt a kamrában, hogy „éhen ne haljanak azok a szegény lelkész úrók". És így tovább. Ez a kérdés is hceszú ideig — még tálán ma is —, nem ajánlott, a hívek által felvet­ni nem illő terület volt. És mondjuk meg őszintén még ma is elég nagy a bizonytalanság és a tájékozatlanság e tekintet­ben. Érdemes erről is egyszer beszélni. Mennyi tehát egy evangéli­kus lelkész keresete? (És itt vitába szélinek a szerkesztőm­mel. Mert nem fizetésről, ha­Érdemes megnézni Sopronból—sok más mellett SOPRONI KÉPESKÖNY­VET forgatok. A gyönyörűsé­get nem is csupán az adja, hogy művésziek a felvételek, hanem az, hogy megelevened­nek a képek. Emlékek láncola­tát indítják el. Az ember kissé ott jár a gótikus ívek alatt, a szűkén kanyargó, ódon utcá­kon, vagy a „lőverek” sajátos vonzású erdeiben. Sopronban jártam. A gótikus ívek, ódon utcák s a lőverek erdei felejthetetlen képekké sűrűsödtek. Most azokról szeretnék szól­ni, amiket képeskönyvekben nem láttam, bennem mégis fe­ledhetetlen képpé rögződtek. Olyan turistavezető szeretnék lenni, aki a megszokottak mel­lett. a könyvekben fellelhetők mellett megpróbál felvillanta­ni valamit a nem-szokványos­ból, s ami mégis „csoportját", ezúttal az evangélikus olvasó­tábort érdekli. AZ EVANGÉLIKUS GYÜ­LEKEZET KINCSTÁRÁBA megyünk. Nem nyilvános mú­zeum ez, de a lelkészek szí­vesen nyitják meg hittestvé­reik előtt az ajtaját. Polcokon, tárlókban példás rend, tiszta­ság, s a kincsekhez méltó csend. Értékeik a reformáció koráig, s a legnagvobbakig ve­zetnek el, s ki tudja, milyen feltáratlan kincsek rejlenek még könyvek díszes, maguk­ban is hallatlan értékű kötés­tábláiba ragasztottam A ren­dezett anyag a tárlókban is mutatós, önmagát kínáló-ma­gyarázó. Könyvek, iratok, kegyszerek, képek, rajzok, té­rítők rendezett mini-múzeu­ma ez. Szerveződő országos evangélikus múzeumunknak értékben és rendezettségben szinte prototípusa. VISZEM A LÁTOGATÓT az egyik legrégibb templomba, a Szent Mihály templomba. Má­tyás király is taposta köveit, de most ne az ő lábanvomába lépjünk. El se jussunk addig. Alig érünk át az Ikvahídon —, ami nem híd, hanem utca — mielőtt bekanyarodnánk a fel- magasló gót csoda felé. tér­jünk be egy igénytelennek tű­nő földszintes házba: poncih- ter-szoba. A kapu mellett fel­irat jelzi. A soproni egvkori németség, a poncihterek leve­gőiét szívjuk be kissé. Itt élet- hűbb képet kapunk róluk, mint a régi „Burschenschankokat" idéző hangulatos borpincék­ben. AZTÁN TÉRJÜNK PIHEN­NI a lőverekbe. A Zerge utca elhagyott csendjében mintha évtizedeket lépnénk vissza a fenyők, bukszusok múlt száza­dot idéző kert-kultúrájába. Egyházunk kicsiny, alig emle­getett diakóviai intézménye ez. Pihenőotthon csendet, igazi ki- kapcsolódást igénylő egyházi vándoroknak. Tíz perc a lőve- reket átszelő széles, forgalmas úttól, de fent a kertben hajna­li csendben zörejre figyelhetsz fel: lejárnak az erdőből a szarvasok. No, nem idillt, ro­mantikát ápolni. A vendégek­nek élmény a jöttük, de a gondnoknőnek bosszúság: leta­possák a bokrokat, virágokat. Ezeket nézd meg kedves úti­társam! Aztán fogd a bédek­kert, s járd tovább a csodála­tos kis, „ékszer-várost”. Eleve­nedjenek a képek, s rögződje­nek feledhetetlen emlékké a látottak. D. Koren Emil Szórván)okban Balaton — „Délvidéken" A SZÁRSZÓI GYÜLEKE­ZET IS — mint minden szór­vány — nagy területen fekvő gyülekezet. Szétszórtságának oka a múltban gyökerezik. A tihanyi apátság közelsége, a Hunyadiak birtoka hosszú időn keresztül száműzte innen az evangélikusokat. 1939-ben kezdődött el a gyülekezet szer­vezése Balaton Dél-vidéki Missziós Kör elnevezéssel. Az előttem szolgáló lelkészek vé­gezték el a munka nehezét. Sorra járták a falvakat, gyalog és kerékpáron, gyűjtögették a híveket. Az ő munkájuk ered­ményeként 1961-ben egy fel­térképezett, 500 lelkes gyüleke­zetét vehettem át. A gyülekezet jelenlegi terü­lete Zamárditól Balatonfeny- vesig terjed 50 km hosszúság­ban. Szélességben Kapoly— Somogytúr a határ. 24 község tartozik a szárszói szórvány­hoz. Szárszó maga is szórvány. Találó a mondás, mely szerint Szárszó olyan község, ahol van két templom lelkész nélkül és van egy lelkész templom nél­kül. Valóban így van. Refor­mátus és katolikus templom van a faluban, de a lelkészek nem Itt laknak. Az evangéli­kus lelkész Szárszón lakik, de nincs temploma. Ez a temp­lomnélküliség jellemezte ide­jövetelemkor az egész gyüle­kezetét. Saját templomunk se­hol sem volt. Istentiszteletein­ket a református testvérek templomaiban és magánházak­nál tartottuk. AZ ELSŐ TEHER, ami a szórványlelkészek vállára ne­hezedik, ez a kérdés: hol tud­juk megtartani az istentiszte­letet? Otthonok ajtajai ugyan megnyílnak az igehirdetés szá­mára, de a bizonytalanság ér­zésétől nem könnyű szabadul­ni. Egy-egy idős testvér halá­la a szórványban nemcsak egy buzgó testvér elvesztését je­lenti, hanem esetleg azt is, hogy nincs hol megtartani az istentiszteletet. De ez a teher az öröm forrása is lehet. A számomra azzá lett. Szemesen kérdésessé vált az Istentiszte­letek tartásának a helye. Vé­gül úgy határoztunk, hogy imaház építésével oldjuk meg a bizonytalanságot. Bizony akadtak, akik nem nagyon lel­kesedtek, sőt ellene voltak a tervünknek. Isten azonban igazolta azokat, akik élő re­ménységgel mertek előre néz­ni. Megkaptuk az engedélyt, megnyíltak a pénztárcák is és fél év alatt, saját erőből, tár­sadalmi munkával felépült gyülekezetünk első imaháza. Amikor D. Káldy Zoltán, a ke­rület püspöke felszentelte, örömkönnyek között ünnepel­tünk. Van templomunk! Ezt az örömet úgy hiszem csak azok értik meg igazán, akik maguk is templom nélküli szórvá­nyokban élnek. A szárszói szórvány élni akarásáról és ál­dozatvállalásáról beszél, hogy három évvel később közegy­házunk segítségével Zamárdi- ban felépült a második imahá­zunk. Ezzel sikerült a Balaton melletti községekben az isten- tiszteleti helyiségeket biztosí­tani. A MÁSODIK AKADÁLY, amivel a szórvónylelkésznek a szolgálata során meg kell küz­denie. a közlekedés. Ez az ami a legtöbb erőt kívánja, ami próbára teszi az egészséget. Meg kell érkezni a szolgálati helyre — és hozzáteszem — minden áron meg kell érkezni. Ezt mindjárt szolgálatom ele­jén meg kellett tanulnom. Karácsony este Bálványosra igyekeztem. Esett a hó, alat­ta jégréteg. Kicsúszott alólam a motor. Ruhám elszakadt, több helyen is véreztem. Ele­gendő oknak tartottam ahhoz, hogy visszaforduljak. A követ­kező alkalommal a bálványo- siak első kérdése ez volt hoz­zám: hol volt Tisztelendő úr? Két órát vártuk, és az arcukon ott volt a csaló.dottság az el­maradt karácsonyi istentiszte­let miatt. Ekkor tanultam meg, ha véresen is, ha olajosán is, de meg kell érkeznem, nem szabad csalódást okozni. A számomra a megérkezés volt a nehezebbik része a szolgálat­nak, mert szárszói viszonylat­ban ez havi kettőezer kilo­métert jelentett. A 13 év alatt három autó használódott el. HARMADSZORRA PEDIG MEGPRÓBÁLJA A SZOR- VÁNYLELKÉSZT az elaprózó­dott és látszat nélküli munka. A vasárnapi négy-öt istentisz­telet természetes a szórvány­ban. A résztvevők száma gyak­ran kettő-három. Hasonló a gyermekekkel végzett munka is. Volt olyan év, hogy a hét konfirmandus hat helyen la­kott. Hat órát kellett tartanom ahhoz, hogy egy órát mond­hassak megtartottnak. Gyer- mekbibliaórákat egy-két gyer­mek számára kell tartani. Bi­zony nem lelkesítő adatok ezek. Fonyódon egy alkalom­mal hárman voltak az isten­tiszteleten. Ezek közül is az eevik nyaraló volt. Meg is kér­dezte: hármunk számára Is tet­szik istentiszteletet tartani ? Igen — feleltem, hiszen meg­van a bibliai létszám: ha ket­ten, vagy hárman összejöttök az én nevemben. A szolgálat után újból megkérdezett. Tes­sék mondani nem lehangoló ez, három ember számára tar­tani istentiszteletet? De igen — mondottam — ha nem tu­dok hálát adni Istennek a há­romért. A hálaadás, ha ott van a szívemben a kevésért, az egyért is, akkor a nehéz is könnyű lesz. A SZÓRVÁNYMUNKA SOK ÖRÖME közül a számom­ra a legnagyobb az volt, hogy sosem éreztem magamat egye­dül. Minden munkánál test­vérek léptek mellém és szinte erejükön felüli segítséget nyújtottak. Ezért van az, hogy­ha a szárszói gyülekezetre gondolok, először is nevek jut­nak az eszembe: a Piringer család Szemesről. Németh Jó­zsef Szárszóról, Kamarell Ká­roly Zamárdiból, Sándorfi György Őszödről, Beckert Im­re Lelléről, és mások akiknek a segítsége nélkül a munka töredék részét tudtam volna csak elvégezni. A szárszói szórvány azon ke­vés gyülekezetek közé tarto­zik. ahol nem létszámcsökke­nésről, hanem gyarapodásról lehet beszélni. Évenként négy­öt család költözik a gyülekezet területére, többségükben fia­tal, többgyermekes családok. A jövő biztosítéka ez. A bala- tonszárszói gyülekezet élete azt hirdeti, hogy az evangéli- kusság mind mélyebbre bo­csátja gyökereit a Balaton partján, ott ahol évszázadokon keresztül nem volt a számára hely. A püspöki jelentés sza­vaival szeretném zárni sorai­mat „a szárszói gyülekezet a jövőbe reménységgel tekintő gyülekezet”. Kardos József nem keresetről kell beszél- nuiiK. Mert micsoda különbség van a kettő között!) Ma meg — úgy áltaianosságban is so­kak nzeiesrol beszelnek — te­hát arról az összegről, amelyet a borítékban találnak s töob- röl nem akarnak tudni- Nem ukarok most közgazdasagi ker- uésekbe belebonyolódni — nem az én asztalom —, de az két­ségtelen, hogy társadalmunk egy része meg ma is ezzel a téves szemlélettel nyitja fel harmadikán a neki szóló borí­tékot. De hol van a szabad szombat, a vállalati üdülő, a babakelengye, a szülési és az anyasági szabadság, a modern öltöző, a védőital a kombájn mellett es a többi? Hogy mi van a borítékon kívül, azt so­kan elfelejtik, pedig az is kere­set. Ezért helyesebb, ha a lelkész keresetéről es nem fizetéséről beszélünk. Valóban mit keres egy lelkész? Mert azt általában tudjuk, hogy ma mit keres egy magyar dolgozó a gyárban,1 egy tsz-tag a mezőgazdaság­ban, egy tanár vagy egy mér­nök. De mit keres egy lelkész? Röviden válaszolva azt mondhatjuk, hogy ahány lel­kész van annyi lelkészi fize­tésről is beszélhetünk. Ma még a lelkészek jövedelme külön­böző. Kisebb gyülekezetben ke­vesebb. nagyobban több. Lel­készét szerető egyházközség túlfizeti papját, a közömbös összetételű gyülekezetben a létminimumot sem kapja az igehirdető, más esetben a kis gyülekezet csak keveset tud adni. Nem kétséges, hogy ez a nagy differenciáltság egészség­telen. Sok megkülönböztetésre ad okot. Nyilvánvalóan e te­kintetben valamiféle egységesí­tést előbb-utóbb el kell érni. Márosak a lelkészi kar testvé­ri egységéért is. A lelkészi fizetéseket a lel­kész munkaszerződése, díjleve­le rögzíti, amelyet a gyüle­kezet vezetősége, és az egyházi főhatóság állít össze és fogal­maz meg. Ma már csak olyan díjlevelet engedélyez az egy­házi főhatóság, amelyben a gyülekezet legalább havi 1500 —1000 forint készpénzfizetést biztosít a lelkésznek. (Ez alól egész kivételes esetben tekin­tenek csak el!) A készpénz fize­téshez számíthatjuk az állam­tól kapott kongruát is, amely ugyancsak a lelkészi fizetés egy része. A lelkész! jövedelem azon­ban több, mint a lelkeszi fize­tés! Ugyanis — ha csak vázla­tosan felsorolva is —, de a jö­vedelembe tartozik a szolgála­ti lakás, a háztáji kert (amely néhány esetben nem is kis te­rületet jelent), enpek megmű­velésére „biztosított szabad idő” (ma már talán csak a lel­készi munka az, amely a va­sárnapokat és a bibllaórákat leszámítva teljesen kötetlen munkaidőt jelent). Ma még a jövedelem egyik forrása a stó­la. Bocsánat! Stóla nincs! De egyes egyházi szolgálatért — esketésért, temetésért — sza­bad elfogadni önkéntes ado­mányokat. Vannak gyülekeze­tek, amelyekben ezek az ado­mányok a gyülekezet bevéte­lét növelik, de — és ez az ál­talánosabb — a legtöbb helyen ez a lelkész jövedelméhez tar­tozik. összegezve az elmondotta­kat, azt kell megállapítanunk, hogy a magyar evangélikus lelkész jövedelme nem közelí­ti meg az „eget”, de elegendő. Ott áll ez a jövedelem általá­ban, ahol egy dolgozó átlagos összjövedelme. Nem egy lán- gossütőé, vagy filmszínészé, hanem általában egy tanáré. Ugyanakkor a lelkészek élve­zik a társadalombiztosítás minden előnyét. A kereset többször fordított arányban áll a szolgálat elvégzésének körül­ményeivel. Mert gyakran ép­pen a nagy kiterjedésű szór­ványgyülekezetek lelkészei tartoznak a kis jövedelműek közé. De őket akarjuk a Köz­ponti Alappal segíteni. Mindenesetre több gyüleke­zetünknek fokoznia kell a fele­lősségét lelkésze iránt, s mi­közben a gyülekezeti tagok iö- vedelme állandóan nő, nekik is növelniük kell lelkészük dí­jazását. Karner Ágoston GYERMEKEKNEK Készüljetek Különösen a falusi gyerekek tudják, hogy milyen nagy ese­mény a lakodalom. Készülnek erre az alkalomra a fiatalok, készül a család, de örömmel készülődnek a meghívottak is. Amikor itt a nagy nap, akkor mindenki figyelme feléjük for­dul. A mi falunkban még ma is úgy van, hogy a vőlegény ünnepélyes menettel megy a menyasszonyért, majd a temp­lomba és azután kezdődik a nagy örömünnep. Ma egy olyan példázatot ol­vasunk, amely jól kezdődik, de szokatlan, különös véget ér. Hasonlít majd a mennyek országa ahhoz a tíz szűzhöz, akik lámpával a vőlegény elé mentek, öt bolond volt közü­lük, öt pedig okos. Mert a bo­londok elvitték ugyan lámpá­saikat. de nem vittek maguk­kal olajat. Az okosok viszont olajat is vittek korsóikban. Mivel a vőlegény késett, mindnyájan elálmosodtak és elaludtak. Éjfélkor kiáltás hangzott: „Itt a vőlegény, jöjjetek elé­je!” Erre a szüzek mind fel­ébredtek és rendbehozták lám­páikat. A bolondok kérték az okosokat: adjatok egy kis ola­jat, lámpáink kialszanak. Az okosok így feleltek: Nem le­het, mert akkor nem lesz elég sem nekünk, sem nektek. Men­jetek inkább a kereskedőkhöz és vegyetek magatoknak. Míg azok vásárolni voltak, megjött a vőlegény, és akik ké­szen voltak, bementek vele a mennyegzőre. Azután bezárták az ajtókat. Később megjöttek a - többiek is. „Uram, Üram, nyisd ki az ajtót” — kiáltot­ták. De ő így válaszolt: Nem ismerlek titeket! Vigyázzatok, mert nem tud­játok sem a napot, sem az órát, amelyen az Ember Fia eljön. Miért beszél Jézus menyeg­zőről! A lakodalomban min­denki vidám. Mindenki örül annak, hogv két fiatal, akik szeretik egymást, most már mindig együtt lesznek. Ehhez az időhöz hasonlítja a Biblia sokszor azt az időszakot, ami­kor Jézus visszajön és az övéit magához veszi. Jézus most is velünk van. de láthatatlanul. Hallhatjuk szavát és tapasztal­hatjuk, hogy ő is meghallja imádságainkat. Eljön azonban az idő, amikor látni is fog­juk és együtt leszünk vele „örök örömben”. Jézus azért jött, hogy bennünket erre az örömre, az üdvösségre elsegít­sen. Mi a szokatlan ebben e mennyegzőben? A lakodalom­ban a ház ajtaja tárva-nyitva van a vendégek előtt. Sokan elkésnek és olyanok is betér­hetnek, akik nem voltak meg- híva. Ebben a példázatban azonban azt olvassuk, hogy egyszerre csak bezárták az aj­tót és még a hivatalosok kö­zül se mindenki jutott be. Sőt a vőlegény így utasította el őket: „Nem ismerlek titeket.” Ez a meghökkentő, szokatlan fordulat figyelmeztet minket: itt már többről van szó. Ami­kor visszajön Jézus, közülünk is lesznek, akik bemehetnek hozzá és lesznek, akik kfvul- rekednek. Mire tanít Jézus ezzel a mennyegzői példázattal? A példázat végén derül ki, hogy bár mindnyájan várták a vő­legényt, a fele mégsem volt készen fogadására. Jézus pe­dig éppen ezt a mondatot fű­zi a példázathoz: „Vigyázza­tok, mert nem tudjátok sem a napot, sem az órát, amelyen az Ember Fia eljön!" Ezt a szót, hogy „vigyázzatok” így is mondhatnánk: legyetek ébe­rek, legyetek készen! Minden olyan eseményre, amelyre számítunk, felkészü­lünk. Felkészültetek az új tan­év kezdésére. Számoljátok a napokat karácsony előtt. Izga­lommal készülődtök egy-egy utazásra. Jézus visszajövetelé- re azonban gyakran nem szá­mítunk mi keresztyének és ezért nem is készülünk arra. Pedig ez a példázat arra fi­gyelmeztet, hogy az ő vissza- jövetele éppen olyan valóságos esemény lesz, mint bármi más az életünkben. Készüljünk te­hát hittel és akarata cselekvé­sével, hogy a nagy napon kí­vül ne rekedjünk. i I 4

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents