Evangélikus Élet, 1974 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1974-09-08 / 36. szám

Beszélgetünk gyülekezeti tisztségviselőkkel A gyülekezet jegyzője Gyülekezeteink legértéke­sebb kincsei közé tartoznak a jegyzőkönyvek. Bennük él, lo­bog tovább a múlt, mely tör­ténelemmé lett. Életre kelnek — sokszor talán már elsárgult lapjaikról — rég elhunyt em­berek régvolt események. Ott sorakoznak vaskos kötetekben a lelkészi hivatal szekrényé­nek polcain. Jó érzés lapoz­gatni bennük. Régebben gon­dosan formált kézírással, az újabbak írógéppel készülteik. ha a Dunántúl északnyugati sarkában jár Kedves Olva­sónk, akár Pápa felől érkezve a 83-as útról, akár Győr felől a 82-es úton, egy nem több mint 20 km-es kitérővel a lovászpatonai templomunkat. „A lovászpatonai evangéli­kus templom... legjelentő­sebb falusi templomaink sorá­ba emekedett” olvashatjuk a Műemlékvédelem c. folyóira­tunk egyik számában. Miért ilyen jelentős ez a templom, amely különös arányaival és formájával rögtön magára vonja a községbe érkező láto­gató figyelmét. Ha a látogató Készültek? Valaki írta, leje­gyezte ezeket a jegyzőkönyve­ket. De ki? Bizony keveset gondolunk íróikra, a jegyzők­re, s még kevesebbet szólunk róluk. Anonymusokká lesznek közöttünk, pedig nekik kö­szönhetjük a tárgyalások, ese­mények lerögzítését, a presbi­teri ülések, közgyűléseik és egyéb egyházkormányzati együttlétek jegyzőkönyveit. Erre gondoltam, amikor Sass Lóránttal, a kelenföldi végighallgatja Szalay Kálmán lelkész szívélyes és szakszerű magyarázatát, miközben kör­besétálja a templomot, lassan kibontakozik előtte az Árpád­kor világának egy hallatla­nul színes darabja. Megeleve­nednek a kövek, s maga előtt látja az ember a XII. századi templomot, román ablakaival. A következő évszázad nyoma a négy gótikus ízlésű ablak, s a templom déli falánál levő romok a templomhajóhoz csatlakozó kápolnáról valla­nak. A templom északi falá­nál pedig egy ugyancsak eb­ből a korból származó sekres­tye alapfal maradványait lát­juk. Szinte minden évszázad kezenyomát magán viseli a templom, építészeti elemek és feliratok tanúsítódnak erről, így egészében a magyarorszá­gi keresztyén építészet csodá­latos történetének „élő” való­sága ez a templom. Igen, élő valósága — mert ez a tem­plom nem „múzeumi tárgy” csupán, ma élő és szolgáló gyülekezet otthona. A min­den évszázadban valamit épí­tő és szépítő gyülekezetről vall, s a századunk hatvanas éveiben történt felújítás a ma gyülekezetéről beszél. A lel­kész szavaiból megtudjuk, hogy most készülnek a belső felújításra, ami minden bi­zonnyal még sok építészeti és műemléki meglepetést tarto­gat, nemcsak a szakemberek­nek, hanem mindannyiunk- nak. Ruttkay Levente gyülekezetünk jegyzőjével el­beszélgettem. Idestova két év­tizede tölti be ezt a tisztet. „Hol van már az a lendület, amivel kezdtem! — szerény­kedik — Még legényember voltam, amikor presbiternek választottak. Akkor még ott laktam a templom tőszom­szédságában. Bármikor átnéz­hettem a lelkészi hivatalba. Azóta negyedszázad telt el. Megházasodtam, két' nagy fiam van, s jelenlegi lakásom­tól majd egy órát kell villa- mosoznom a templomig. Ter­mészetesen a hivatali elfog­laltságom is sokrétű.” Sass Lóránt egyébként ve­gyészmérnök. Tudományos szakíró és lektor, több nyel­ven beszél. Nem csoda, ha sokszor a ház körüli kertben is alig tud segíteni családjá­nak. Szereti a klasszikus mu­zsikát, s különösen Bach mű­veit. Már diákkorában énekelt a Lutherániában, s ha egy na­gyobb mű — passió, h-moll mise — előadására kerül sor most is szakít időt arra, hogy erősítse a kórust. Ezért érthető, hogy van rá eset, amikor nem tud helytáll­ni, mint jegyzőkönyvvezető, így a gyülekezet másódjegyzőt választott éppen unokatestvé­re, Sass János személyében, ö is műszaki ember, de éber őrzője közben a helyes, szép magyar beszédnek. Látszik is jegyzőkönyvein. Egyszerűség, világosság, rövidség jellemzi. Mert valahogy így kell írni a jegyzőkönyveket. Mindkettő­jükre érvényes az, amit Sass Lóránt így fogalmazott meg: „A litterátus ember érzelmi beállítottságokat ad vissza, de a műszaki-technikai érzékű inkább tárgyilagosan, puszta tényeket jegyez le.” MIRE VAN SZÜKSÉG A JÓ JEGYZÖKÖNYVHÖZ? — kérdezem. „Mindenekelőtt szükség vol­na gyorsírási ismeretre — hangzik a válasz — de sajnos ezt nem gyakoroltam. így a gyűléseken csak rövid feljegy­zéseket készítek, s otthon írom le a jegyzőkönyvet végső for­májában. Technikai eszköz a magnetofon lenne. Ebből ki lehet szűrni azt, ami nem szó- szaporítás és újrahallgatva le­jegyezni a lényeget. Aztán a jegyzői munkához elő is kell készülni. Elegendő feljegyzési papirost, jelenléti ívet jó elő­készíteni, melléje íróeszközt, hogy a jelenlevők aláírhas­sák”. MI BIZTOSÍTJA AZT, HOGY MINDEN HELYESEN KERÜL BE A JEGYZŐ­KÖNYVBE? „Sokat segít a munkában az, ha a felügyelő, vagy lel­kész előre átadja, az ülés tárgysorozati rendjét és ha a határozatokat világosan, sza­batosan fogalmazzák meg. Döntő szerepük van a hitele­sítőknek, hiszen lehet még módosítást eszközölni egy leg­közelebbi ülésen, ha pl. vala­mi elmaradt, vagy téves a fel­jegyzésben”. MI AZ ÖRÖME-GONDJA ENNEK A SZOLGÁLAT­NAK? ».A jegyzőkönyv megfogal­mazása bizony megfontoltsá­got, sok munkát, sőt gondot is okoz különösen izgalmas, vitáktól terhes tárgyalások esetén. De örömöt jelent, ami­kor a gyülekezetnek valami ünnepi megemlékezésén, vagy egy püspöki látogatás alkal­mával kell vezetni a jegyző­könyvet. Remélem, ilyen szép alkalom lesz a mi gyülekeze­tünk fennállásának 50 éves jubileumán a szolgálatom, amikor megörökíthetem a há­laadást és a reményteli előre­tekintést. Mert én hiszem, hogy a gyülekezetnek, az egy­háznak sokféle szolgálatra lesz még lehetősége a mi tár­sadalmunkban !” A JEGYZŐKÖNYV A TÖR­TÉNELEM LAPJAIVÁ VA­LIK. Ma csak egy papír, de néhány évtized múlva fontos alapbizonylat lehet a törté­netírásnál, vagy akár vagyo­ni, személyi ügyeknél is. Be­csüljük meg azokat a hittest­véreinket, akik vállalják jó szívvel ezt a feladatot. Ad­junk önbizalmat nekik és se­gítséget szép munkájukhoz. Ok pedig vezessék hűségesen, egyszerű, s mindenki számára érthető szövegezésben a jegy­zőkönyveket. És azzal a hittel, hogy ez a munka sem hiába­való időtöltés; hanem szolgá­lat az egyház életében! Bencze Imre Jobban kell értenünk Érdemes megnézni * „Átváltoztatja testünket” Fii 3, 21 Filippi az első európai vá­ros, melyben Pál apostol gyü­lekezetei alapított. Római ko­lónia volt, a császárok sok ki­szolgált katonát telepítettek le benne. Ezek a rómaj polgárjog előnyeit élvezték. A tartomá­nyi hatóságok mellőzésével közvetlenül Rómához tartoz­tak, s annak teljhatalmú urá­ra, a császárra hivatkozhat­tak. Igazi hazájuk, országuk, városállamuk Róma volt. Ennek ismeretében mindjárt érthetőbbé, egyben súlyosab­bá is válnak Pál szavai: „A mi országunk mennyekben van, honnét a megtartó Ür Jézus Krisztust is várjuk.” (20 v.) A levél címzettjei első hallásra, fejüket fölkapva megértették a nyilvánvaló cél­zást: a mi Rómánk a menny, a mi császárunk, teljhatal­mú Urunk Jézus Krisztus, kit a dicsőség világából ígérete szerint visszavárunk! Néhány mondattal később a levél felolvasójának szájából az összegyűlt hívek az apostol figyelmeztetését eképp hall­ják: „Az Űr közel!” (Fii 4. 4) Közel van, ti. hamarosan vár­ható hirtelen megjelenése, itt termése, „paruziája”. Ennek világos tudata egyrészt tiszta életfolytatásra serkent, hisz az igaz Bírónak számot kell ad­ni; másrészt félajzza a meg­váltás beteljesedésére sóvörgó reménységet, mely időnként meghalványodik a szívekben. S a két szempont nem esik messze egymástól. Levélsza­kaszunkban is összeérnek. A katonai kolónia laza er­kölcsének hatása érezhető a gyülekezetben. Némelyek, fel­tehetően veteránok is — nem kell őket időseknek gondol­nunk —, visszaesnek régi szo­kásaikba. Evés, ivás, élvezet­vágy uralkodik el rajtuk. „Is­tenük az ő hasuk” (19 v) Hit­vallásukban talán nem, de a gyakorlatban megtagadják Krisztus keresztjét (18 v), mert nem feszítik meg a tes­tet indulataival és kívánságai­val együtt (Gál 5,24), távol áll­nak attól, hogy fölvegyék a keresztet, inkább keresik a ké­nyelmet, boldogulást. Ebből csak a Krisztus várá- sa gyógyíthat ki. Akik Öt vár­ják, nem pazarolhatnak min­den erőt éppen arra, ami el­múlik. Ellenkezőleg olyan vi­lágot átformáló változásban reménykednek, melyben átes­tünk is átváltozik, kicserélte­tik, olyannyira mássá lesz, hogy a feltámadott Krisztus dicsőséges testéhez lesz ha­sonlóvá. Ez pedig csak halálon ke­resztül lehetséges. Bűnös földi létünkből ugyanis nem visz közvetlen egyenes út Isten or­szágába. Test és vér azt nem örökölheti. A paruzia napján még azoknak is, kik élve meg­érik, át kell esni gyors halá­lon, ez is beleértendő az átvál­tozás fogalmába (1 Kor 15, 50— 53). Űjjáteremtő aktus lesz az. Az új test, a feltámadás di­csőséges teste nem a régi tes­tünknek, ennek a fáradékony, törékeny, omló-romló földi testnek javított kiadása. Hát mi? Leírni nem tudjuk, de még elképzelni sem. Ahhoz hasonló, amit Pál a damasz­kuszi úton látott, midőn az élő Űr megjelent néki, bele is va­kult vakító fényébe. A legfontosabb tudnunk, hogy a testre is kiterjed a nagy átváltozás. Isten eljöven­dő országa nem testetlen vi­lág. Isten akarata öröktől fog­va formára tör, teremtése ala­kot vesz föl. Amikor Krisztus „hatalmas .munkája szerint” — az eredetiben „energiája” sze­rint — mindent maga alá vet, akkor nem marad ki ebből a „testünk megváltása” sem (Rm 8. 23), melvre sóvárogva vár az embervilág. Scholz László Bódás János: ELTÉVEDT BÁRÁNY Hűtlen lettem hozzád Uram, elcsatangoltam Tőled, s mint bitang jószág bujdosom, áhítva zöld meződet. Terel az ördög árkokon, tüskés, vad bokrokon át, s nem látok mást, csak öklelő, kéjvágyó ember-csordát. Az arany legelő után liheg mindnyája lelke, s egymást taposva megy tova, beléndeket legelve. Tudom már, kár volt a szökés, a testem-lelkem fáradt, esetten megyek, mint a bús, gazdátlan, űzött állat. Ó, légy őriző pásztorom, legeltess újra engem, kies folyóvízre vezess, hogy lelkem el ne vesszen. Eltűröm vessződ és botod, s az lesz vigasztalásom, hogy ha ver, azért ver kezed, hogy szíved megbocsásson. A költő „ISTENES ÉNEKEK” című kötetéből. Megjelent 1973-ban. AZ ANGLIKÁN EGYHÁZ legutóbbi York-i zsinatán tör­ténelmi jelentőségű határoza­tot hozott, amennyiben a jö­vőben, a reformációt követő időkhöz hasonlóan a püspök­ségek és a gyülekezetek kép­viselőiből alakult választó tes­A CHILEI POLITIKAI rémtettek újabb hullámára irányította a tagegyházak fi­gyelmét az Egyházak Világta­nácsa Nemzetközi Ügyek Bi­zottsága legutóbbi genfi ülé­sén. Legkevesebb 6000 embert tartanak börtönben és kon­centrációs táborokban és sokat közülük már halálra is ítéltek a politikai okok miatt fogva- tartottak közül. Ez a tény kell, hogy „riadóztassa” az egyhá­zak lelkiismeretét. A hetven éves „Esti Gyulát” köszöntjük Jelképes is, hogy dr. Esz- lényi Gyulával (talán szabad az évek elfutásával az írói in- kognitót is feloldani) Magló­don, a Luther utcai otthonban beszélgetünk. Hiszen, amint mondotta, az elmúlt 15 eszten­deje szinte kizárólag Magyar- országi Evangélikus Egyhá­zunk szolgálatában telt el. Valóban, aki belelapoz az egyházi tisztségviselők névso­rába, szinte minden egyház­kormányzati szinten találko­zik a nevével. Felügyelője a maglódi gyülekezetnek, a Pest megyei Egyházmegyének, pol­gári foglalkozásának ismere­teit értékesítve nemcsak az egyházmegye, de az egyházke­rület és az országos egyház is kamatoztatta az egyház rend­jén őrködő egyházi bíróságok, valamint a jogi tanácsolás és a törvényalkotás munkájában. A jogászokat száraz paragra­fus-emberekként tartjuk álta­lában számon. Eszlényi Gyulá­ban viszont az őt ismerők, még hivatali eljárásai során is me­legszívű testvért ismerhettek meg. Olyan embert, aki a tör­vényt az evangélium felől lát­ja. Ennek a magatartásnak bi­zonyára háttere is van. Erről is vall esti csendes beszélgetésünkben a Luther utcai ház verandáján. A hosz- szú útról, amely nem az évek száma, hanem az átélt próbák, kudarcok, megdöbbentő vesz­teségek és belső vívódások végtelennek tűnő óráin és esz- tendein át elvezették oda, hogy a szolgálatban lássa éle­tének értelmét és erre kalau­zolja azokat is, akik rábízat­tak. S itt látja a célhozérést is. Ezen belül a legnagyobb öröm, amiről az 1904. augusz­tus 24-én született Eszlényi Gyula gyermekkorában mag3 is álmodott néha, hogy egyik gyermeke hivatásszerűen is az egyházi szolgálatot vállalta, lelkész lett. S az ige, amely­nek indításai a nagyon szere­tett Üllői-úti imaháztól, Deák téren, Kőbányán, Maglódon át életének dolgaiban eligazítot­ta, a 70. születésnapon (több­szörös családi ünnep) megszó­lalt a családi otthon csendjé­ben, hogy a látható ige kiszol­gáltatásával bizonysága legyen az el nem múló isteni szeretet­nek. Valapnit a fenti indiszkréció­val kapcsolatban is „Esti’ Gyu­láról”, aki széles szolgálati te­rületén munkatársunkká lett az egyházi sajtóban is. — „Oázis volt számomra a vers­írás” — mondja kedvesen. De több is a feszültséggel vívódó lélek feloldódásánál. — „Egy­házépítő anyagnak tekintem” az egyházi szépirodalmat, esz­köznek másokkal együtt, ame­lyen át diakóniai teológiánkat, amelyet közösen formáltunk, s közben bennünket is for­mált, közelebb vihetjük az ol­vasóhoz. Jó volt az együttes szolgálatban így is részt venni és örülök, hogy segíthettem vele. S míg megromlott látá­sa miatt lassabban fut a toll a papíron, ez a megtagadha- tatlan szerelem arra ösztönzi, hogjr- összegyűjtögesse azokat a népi ünnepi rigmusokat, amelyeket a gyülekezeti láto­gatások alkalmával egyszerű gyülekezeti tagoktól hall. E fél-interjú zárásaként csatlakozva országos egyhá­zunk elnöksége és a többi egy­házkormányzati szerv jó kí­vánságaihoz, mi is Isten áldá­sát kérjük kedves munkatár­sunk és családja életére. Új köntösben a várpalotai templom Sokáig emlékezetes vasár­napja lesz augusztus 11-ike a várpalotai és az ösküi gyüle­kezetnek. Ezen az esős, borongós va­sárnapon látogatta meg D. dr. Ottlyk Ernő, az Északi Egy­házkerület püspöke két gyüle­kezetét a Bakony szélén. A várpalotai templom VÁRPALOTÁN él a Veszprémi Egyházmegye egyik legnagyobb, legtekintélyesebb gyülekezete. A rohamosan fej­lődő, nagyon jelentős ipari és bányászváros új, szép, emele­tes épületei között, a történel­mi múltat, megelevenítő vár mögött, üdezöld fák, bokrok és tarka virágok között áll a régi templom és parókia. Néhány évvel ezelőtt elhatározta a gyülekezet, hogy mindkettőt felújítja. Először a templom tetőzeté­nek teljes felújítására került sor. A régi, nehéz cseréptetőt szép, könnyű pala váltotta fel. Ezután a templom teljes külső tatarozása következett. A régi templom egyszerű, jellegéhez, környezetéhez illő külsőt ka­pott. A templom belsejében folytatták a munkát, szolid színek a falakon, felújított ol­tártér, célszerűbben elrende­zett padok, a fűtés ügyes meg­oldása, a harangok villamosí­tása következett — mindez úgy, hogy közben ötletesen kapcsolták a nemzedékről- nemzedékre kedveset, meg­szokottat, építően régit az új, modern és célszerű megoldá­sokkal. A SZINTE TELJESEN ÜJ TEMPLOM MEGÁLDÁSÁT a püspök. Síkos Lajos esperes és Németh Ferenc helyi lelkész segítő szolgálatával végezte. Igehirdetését Jn 12, ~44—50 alapján tartotta. Bevezetőjé­ben méltatta a gyülekezet nagy áldozatkészségét és sok munkáját, amely méltó keretet adott a mostani ünnepnek, majd arról szólt, hogy a temp­lom Isten dicséretének a he­lye, ahol Isten a Jézus Krisz­tussal való közösség erősítése által, mindnyájunkat szeretet­szolgálatra, a világ megtartá­sára nevel, kicsiny és világmé­retekben egyaránt. Hallgassuk, tanuljuk és cselekedjük Jézus tanítását, a Tőle tanult lelkű- lettel, életünk minden napján, mindnyájunk jó előmenetelé­re — mondta a püspök. Ezután a gyülekezet fiatal­jainak művészi értékű ének­számai következtek, majd so­kan éltek az úrvacsora szent­ségével. AZ ISTENTISZTELETET A TEMPLOMBAN ÜNNEPI KÖZGYŰLÉS követte, ahol Lantai Gyula, a gyülekezet ré­gi, hűséges munkása, új fel­ügyelője üdvözölte a vendége­ket és a gyülekezetét, majd a helyi lelkész adott részletes áttekintést a nagy munkáról. A megközelítőleg 850 ezer Ft. költségnek kb. a felét a gyüle­kezet teremtette elő, míg má­sik felével a közegyház és az Országos Műemléki Felügyelő­ség támogatta az újjáépítés munkáját. A püspök, és az esperes kö­szöntésükben örömmel és elis­meréssel méltatták a gyüleke­zet buzgóságát és áldozatkész­ségét, és a gyülekezet további hűséges szolgálatát kérték. Dr. Fejes Sándor dunántúli püspökhelyettes a várpalotai református gyülekezet testvéri köszöntését hozta, utalva a ha­gyományos protestáns testvé­riségre és együttmunkálkodás- ra. Barcza Béla tési lelkész a szomszéd gyülekezetek részé­ről köszöntötte az ünneplőket. A gyülekezet egyik fiatal, te­hetséges tagja felújított temp­lomról készített rajzait tartal­mazó gyűjteményt nyújtott át emlékül a püspöknek. DÉLUTÁN A PÜSPÖK ÉS AZ ESPERES ösküre látoga­tott, ahol a kerület püspöke igehirdetéssel szolgált. Az istentisztelet utáni együttléten a püspök és az es­peres köszöntötték a gyüleke­zetei, és a hosszú évtizedek óta csendben, szorgalmasan munkálkodó pásztorát, majd a püspök rövid tájékoztatást adott az egyházunkat és ben­ne egyházmegyénket is foglal­koztató, néhány fontos kérdés­ről. A mindkét helyen lefolyt ünnepségek azt mutatják, hogy ezek a gyülekezetek is egész egyházunk közösségében fele­lősséggel járják a szolgáló sze­retet, a diakónia útját. Barcza Béla tület választja meg az egyhá­zi vezetőket. Eddig ugyanis a püspöki és más jelentősebb tisztek betöltésére nézve csak konzultálás! joga volt az egy­háznak, a kinevezés jogát az állam tartotta fenn magának.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents