Evangélikus Élet, 1974 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1974-07-14 / 28. szám

XXXIX. ÉVFOLYAM 28. SZÁM 1974. július 14. A környezetvédelem az ember védelme AZ EMBER ÉS KÖRNYEZETE folytonos kölcsönhatásban áll. A környezet szabja meg az ember életlehetőségeit, de ugyan­akkor az ember állandóan alakítja környezetét. Az amerikaiak jól tudták, hogy a táplálékot adó, a nap égető sugarait és a talaj kiszáradását csökkentő őserdő vegyszeres leperzselésével a viet­nami nép életlehetőségeit annyira aláaknázták, hogy az erdő lombtalanítása a nép ellenállását alaposan lecsökkenti. Ugyan­úgy a víztárolók megrongálásával lehetetlenné tették a rizster­mesztést, egyébként a száraz félévben ott kizárólag öntözéssel lehet növényeket termeszteni. Ha az ember fejlett technika birtokában tönkreteszi egy nép környezetét, elveszi annak életlehetőségeit. Ez a szándékos kör­nyezetrombolás. A technika fejlődése azonban kavicsbányák, agyagfejtők, szénbányák, autósztrádák és ipartelepek céljára dús növényzetű területeket változtat kopárokká. Az ember bol­dogulása érdekében létesített kopárok, a legfejlettebb ipari ál­lamokban, a régen földművelésre használt terület 50%-óí is el­rabolják. E kopárokon a szél felkapja a homokot, a port és az ipari hulladékot, amik nagyrészét a házakban, a kertekben rak le, beszennyezve az ember környezetét. Az ipartelepekről, sőt a lakótelepekről is igen sok füst kerül a lakásokba és munka közben is a dolgozók tüdejébe, amelynek széndioxid, szénmo- noxid és egyéb mérges gáztartalma rákkeltő korom- és kát­ránytartalma lassú, de állandó mérgezést okoz. Ugyanaz az ipar, amelyiknek fő hatása az ember jobb és boldogabb életé­nek előmozdítása, a másik oldalon melléktermékeivel veszé­lyezteti az ember egészségét. A legkisebb ipari műhely is be­szennyezi hulladékával a környező talajt és mosó-öblítő vizével a patakokat, sőt a talajvizet is. Nagy gyártelepek gyakran egy kisebb folyó teljes vízhozamát, vagy ennek hiányában akár 100 kút vizét is felhasználják, amit sokszor teljes egészében szenny­vízzé alakítanak át, amely ivásra, fürdésre és haltenyésztésre alkalmatlan, sőt néha bűzös, tehát mosásra és öntözésre sem le­het felhasználni. Ha e szennyvíz rákerül a termőtalajra, azt is tönkreteszi. Ez is környezetrombolás, de nem szándékos, hanem az ipari termelés velejárója. KÉRDÉS, HOGY A FELEBARÁTI SZERETET, a humaniz­mus és saját diakóniai teológiánk megengedheti-e, hogy az ipar rohamos fejlődésével elkezdődjék az egész emberiség fo­kozódó tönkretétele, sőt irtása is. Erre mind a szocialista, mind a polgári humanizmus és az egyházak egyaránt határozott nem­mel felelnek. A hátország békés lakosságának környezetét szán­dékosan elrombolni antihumanista, bűnös cselekedet, de a kör­nyezet szennyezésének megtűrése és a levegő-, víz-, és talaj- szennyezés megtűrése, vagy csökkentésének elhanyagolása szin­tén antihumanista tevékenység, ha nem is szándékos. A külön­böző világszervezetekben hívők és ateisták karöltve küzdenek azért, hogy a kopárokat dús növényzettel borítsák be a por­képződés elhárítására, a hulladék- és szemétlerakókat vonják be portalanító vegyszerekkel, a gyárak kéményének füstjét bocsássák keresztül vízfüggönyökön és elektromágneses tisztí­tókon, a lakásokban térjenek át a csaknem korommentes gáz­fűtésre, valamint a szennyvizeket ülepítsék és vegyszerekkel fertőtlenítsék, mielőtt a csatornahálózatból a patakokba, a fo­lyókba kerülnének. A FELEBARÁTI SZERETET OLY SOKFÉLE MEGNYILVÁ­NULÁSÁRA mutat rá egyházunk diakóniai tanítása. Ezek közt igen nagy szerepe van felebarátaink szenvedésének enyhítésére, vagy megszüntetésére irányuló tevékenységünknek. Vegyük észre, hogy ebből régebben teljesen, de ma is nagyrészt kihagy­juk az ember környezetének védelmét. Pedig a szép, hasznos és szükséges diakóniai tevékenység egész sorozatát kínálja fel a környezetvédelem, amivel nemcsak humanista bölcselkedés formájában kell foglalkoznunk, hanem az ipari vezetőktől és orvosoktól kezdve, a munkásokon keresztül, a mosószeres szennyvizet a patakokba öntő háziasszonyig és a reggeltől estig a szobában pipázó nagyapáig mindenkinek megvan a kö­telessége, hogy aktív tevékenységével a környezetvédelemből saját részét kivegye. Dr. Fekete Zoltán MEGJELENT AZ EURÓPAI EGYHAZAK KONFERENCIÁJA VII. NAGYGYŰLÉSÉNEK ELŐKÉSZÍTŐ IRATA Az Európai Egyházak Kon­ferenciája, több mint száz európai egyház közös szerve­zete, ennek az évnek az őszén, szeptember 16—23. között, a svájci Engelbergben tartja VII. Nagygyűlését. A jelentős egy­házi találkozón egyházunk is részt vesz. Most hagyta el Genfben a sajtót a nagygyűlés teológiai előkészítőirata, amely három nyelven — angolul, franciául és németül — jelent meg. A bevezető fejezet a főtéma ki­alakulásáról szól: „Egység Krisztusban — béke a világ­ban”. A következő fejezetek a nagygyűlés hét bibliatanulmá­nyával és tizenegy munkabi­zottságának a témáival foglal­koznak. A nagygyűlés munkájának gerincét alkotó munkacsoport­megbeszélések a következő té­mákkal foglalkoznak: áz egyetlen evangélium hirdeté­se a mai Európa felekezeti megosztottságában; az európai teológia belső és külső próba­tételek között; a városiasodás és iparosodás problémái Euró­pában; keresztyének és nem­keresztyének együttélése a társadalomban; technikai fej­lődés és az élet tartalma; ökuménikus utak és módsze- szerek; Isten békéje — embe­rek békéje; az európai egyhá­zak a mai Európa feszültsé­gei között; Európa békéje és a világ békéje; az egyházak konkrét béke-feladatai az eu­rópai enyhülési folyamatban; az egyházak és az európai biztonsági és együttműködési konferencia. A tanulmányi dokumentum zárófejezete az európai egyhá­zak szervezetének a nagygyű­lés utáni feladataival foglal­kozik. FINNORSZÁG A Finn Evangélikus Egyház gyülekezeteiben, amelyek a népesség 93%-át foglalják ma­gukba, az elmúlt 1973. évben emelkedett a misszió céljait támogató áldozatkészség. Az előző évhez képest az adomá­nyok egjfharmaddal nőttek és 14 millió finn márkára emel­kedtek. (lwi) Az egész emberért Az Egyházi Együttműködési Bizottság ülése Lundban Olvasóink előtt jól ismert tény, hogy a Lutheránus Vi­lágszövetség legutolsó nagy­gyűlésén, a franciaországi Evian-ban (1970) három bi­zottságot választott; Tanul­mányi, Egyházi Együttműkö­dési és Világszolgálati Bizott­ságot. A bizottságok évente tartanak munkaülést, ahol ér­tékelik az elvégzett munkát, jelentéseket hallgatnak meg és megtervezik a soron követ­kező feladatokat. Az Egyházi Együttműködési Bizottság — amely 1972. májusában ha­zánkban, Kecskeméten ülése­zett — az 1974. évi munka­ülést a svédországi Lundban tartotta május 20—29 között. Mint e bizottság tagja szeret­nék egy rövid beszámolót ad­ni olvasóinknak. Lund Dél-Svédországban, Malmő- től északra fekvő, mintegy 40 000 lakost számláló város Svédország egyik legrégibb városa, ősi viking (vakmerő hajósok) település. A fiatalok városa, mert 1668-ban alapí­tott egyetemén jelenleg mint­egy 18 000 diák tanul. A vi­lágban élő evengélikusság számára azért „nagy név” Lund, mert ebben a városban alapították meg a Lutheránus Világszövetséget 1947-ben. Itt választották meg első elnökét a svéd Anders Nygren püs­pököt és első főtitkárát Syl­vester Michelfelder-t. Mindez 1947. július 1-én történt. Er­ről az ülésről többek között ez olvasható a felvett jegy­zőkönyvben: „Minden jelen­levő érezte az óra nagy je­lentőségét”. Az Egyházi Együttműködési Bizottság tag­jait és számos más vendéget mostani ülésünk során ünne­pi vacsorára hívta meg a vá­ros polgármestere Per Blom- quist ugyanabba a terembe, ahol a Lutheránus Világszö­vetséget több mint negyed­századdal ezelőtt megalapí­tották. Itt találkozhattam én is az idős Anders Nygren püspökkel, aki testileg ugyan megtörve, de szellemileg na­gyon frissen vett részt az ün­nepi alkalmon. Átadtam néki egyházunk jókívánságait. Az ökumenikus mozgalom­ban is volt szerepe Lundnak. A „Hit- és Egyházszervezet” (Faith and Order) itt tartotta harmadik világkonferenciáját 1952. augusztusában. Tudjuk, hogy ez a mozgalom beletor­kollott az Egyházak Világta­nácsába és annak egyik „szü- lő”-je lett. Amikor most Lund­ban végeztük munkánkat, tud­tuk, hogy milyen földön já­runk. Lund városának legnagyobb ékessége az evangélikus ka- tedrális. Már 1080-ban épült itt egy kőtemplom, majd ami­kor a város 1103-ban érseki székhely lett Asker érsek ka- tedrálist építtetett, melyet 1145-ben szenteltek fel. A csodálatos templom román stílusban épült, díszítéseiben északitáliai hatások érezhe­tők. Az eredeti formákat leg­inkább a székesegyház alatti kriptatemplom őrizte meg. Az Egyházi Együttműködési Bizottság ebben a katedrális- ban vett részt a mennybeme­netel ünnepe alkalmával tar­tott istentiszteleten, melyen Josiah Kibira tanzániai evan­gélikus püspök, bizottságunk elnöke prédikált. Ugyancsak itt tartottuk bizottságunk záró istentiszteletét is. Két jelentés A 10 napig tartó bizottsági ülés két jelentés beterjeszté­sével kezdődött. Először Jo­siah Kibira terjesztette be el­nöki jelentését. Ez a jelentés nagyon gpitő és előremutató volt. Különösen is felfigyel­tem arra, hogy Kibira püspök milyen nagy hangsúlyt tett arra, hogy az egyház misz- sziója és általában minden szolgálata az egész emberre irányul. Jelentése kiinduló igéjének János evangéliuma „közepét” választotta: „Ügy szerette Isten a világot...”. Azután szólt arról, hogy aki hisz Jézus Krisztusban, annak tudnia kell, hogy ő is elkül­detett a „mentő munkára” és nem a világ kárhoztatására. Vége van a régi missziói mo­dellnek, mely szerint vannak „keresztyén országok” és „po­gány országok”. Ez a föld­rajzi határvonal már a múlté. Ez a vonal ma „átszeli az egész emberi létet, kultúrát és társadalmat”. De helytelen az embernek „test”-re és „lé- lek”-re való olyan felosztása, mintha az egyházi szolgálat az ember „lelké”-re irányulna csak. A misszió és minden egyházi szolgálat az „egész emberre” irányul. Szem előtt tartja a teljes emberi szüksé­get. Ezért nem kerüli el fi­gyelmünket az emberi jogok megsértése pl. Dél-Afrikában, vagy Namibiában. És ámikor ilyen kérdésekkel is foglalko­zunk — mondotta — „akkor nem lettünk politizáló egy­ház. hanem a missziót végez­zük”. Szólt Kibira püspök az „együttműködésről” is. Ennek alapja Isten irántunk való szeretete. Mindegyik egyház­nak van valamije, amit ad­hat a másiknak, miközben a másiktól van mit elfogadnia. Taníthatjuk egymást és ta­nulhatunk egymástól. A másik jelentést Carl Hell- berg, az Egyházi Együttműkö­dési Osztály Genfben székelő igazgatója terjesztette elő. Idézte Mikko Juvát, az LVSZ elnökét, aki Eviánban többek között ezt mondta: „A világ nem olyan, amilyennek len­nie kell, mert abban sok a szenvedés, éhség, elnyomás ... Az igazi probléma nem is a szegénység, az ínség, amely­ben a világ lakosainak két­harmada szenved, hanem ab­ban van az igazi probléma, ahogyan viszonyul (ahogyan viselkedik) az egyharmad rész (tehát a gazdagok!) a kétharmad részhez (tehát a szegényekhez!).” Hellberg is azt vallja, hogy az igazi prob­léma nem a szegények szen­vedése önmagában, hanem a gazdagok magatartása. Az egyház is felelősséggel tarto­zik a világban élő embere­kért. „Az egyház szolgálata — mondotta Hellberg — nem egy társadalmi és politikai vákuumban (üres térben) fo- lyik, hanem olyan emberek között, akik naponként szem­besülnek világunk esemé­nyeivel. Utalt arra, hogy 1973- ban Stockholmban volt egy világkonferencia a „népese­dés” kérdéséről és ez folyta­tódni fog ez év őszén Buka­restben. A fő kérdés Stock­holmban ez volt: „miféle vi­lágot akarunk?” Olyat-e, amelyben az emberiség egy- harmada egyre gazdagabb lesz, egyre növekvő életszín­vonallal, miközben a kéthar­mad egyre szegényebb lesz, egyre éhesebb és egyre szom- jasabb. Vagy pedig olyan vi­lágot akarunk, amelyben a gazdag ipari országok kísér­letet tesznek arra, hogy lu­xus cikkeik termelését csök­kentik a szegények szükség­leteinek kielégítése céljából. „Mi, akik a világnak a gaz­dag részén élünk, készek vagyunk-e ' feladni a luxust, hogy mindenki legalább két pohár vízhez és 2000 kalóriá­hoz jusson naponként.” Ami­kor az evangéliumot hirdet­jük, ne felejtsük el, hogy ilyen körülmények között élő embereknek hirdetjük. Talán nem kell hangsú­lyoznom, hogy mennyire örül­tem, amikor ezeket a jelenté­seket hallottam. Hiszen a mi magyarországi evangélikus egyházunk már közel negyed- százada, de különösen az utolsó 10 esztendőben sokat beszélt erről. Sőt ennél több­ről is! Arról ugyanis, hogy nem egyszerűen a „luxus”-ról kell lemondania a gazdag né­peknek, hanem társadalmi igazságosságot kell teremteni a földön mindenütt. Ez pedig csak gyökeres strukturális,! tehát szerkezeti változtatással lehetséges. Jelentések a kontinensekről A Lutheránus Világszövet­ség genfi, központjában négy ún. „területi titkár” van. Van külön titkára Európának. Ázsi­ának. Afrikának és- Latin- Amerikának. Ezek a titkárok „rajta tartják kezüket” a négy világrész evangélikus egyhá­zainak „ütőerén”, látogatják a területükre eső egyházakat, felmérik szükségleteiket, so­rolják kéréseiket, stb. Mindig nagy élmény meghallgatni a titkárok jelentéseit, mert eze­ken keresztül nyílik rá a sze­münk az egyházak jelenlegi életére, problémáira, örömei­re és nehézségeire. Igen jó jelentést terjesztett elő Amon Mwakisunga az afrikai evan­gélikus egyházak életéről. Rö­vid idő alatt meglátogatta az evangélikus egyházakat Libé­riában, Ghánában, Nigériában. Szudánban, Kamerunban, Za- ire-ben, Zambiában és Etió­piában. Pósfay György lel­kész, mint Latin-Amerika titkára szólt chilei, brazíliai, argentínai, mexikói, guate- malai, costa-ricai, ecuadori tapasztalatairól. D. Paul Han­sen, az európai kontinens tit­kára, főleg a szocialista orszá­gokban élő evangélikus egyhá­zaknál tett látogatásai során szerzett tapasztalatait vázolta. Ázsiáról pedig Won Yong Ji titkár jelentett (Sajnos la­punkban nincs hely a tapasz­talatok megírására). Anyagi segítés Az Egyházi Együttműködési Bizottság feladatkörébe tarto­zik a rászoruló egyházak anyagi megsegítése is. A dön­tés több fokon történik igen alapos mérlegelés után. Kü­lönösen az afrikai és ázsiai egyházak szükségletei növek­szenek. Viszont elsősorban az amerikai, svéd és az NSZK- beli evangélikus egyházak se­gítik a gyengébbeket. 1975-re több mint 4 millió dollár se­gélyt szavazott meg bizottsá­gunk a kisebb egyházaknak. (Viszont jellemző, hogy 1 (egy) millió dollárral több volt a kérés, mint 1974-re!) Magyarok között Malmőben Meghívott otthonába P ál­házi József mérnök, a mal­möi protestáns gyülekezet buzgó tagja. Sok szeretetet tapasztaltam náluk. Ugyan­csak Malmőben a magyar protestáns gyülekezetben szol­gálhattam egy szeretetvendég- ségen és beszélhettem hazai egyházunk életéről. Kedves jelenet volt, amikor Pálházi József „Új úton” című köny­vemet kezébe véve 1958-ban elmondott püspöki beköszöntő beszédem egy részét olvasta fel üdvözlésül. Ugyancsak szolgált a szeretetvendégsé- gen Pósfay György (Genf) és Varró János (Kolozsvár). D. Káldy Zoltán A lundl dómtemplom

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents