Evangélikus Élet, 1973 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1973-05-06 / 18. szám

Ismertető jelek Jn 13, 35 Afrika apostola Az eltávozó szeretne valami emléket hagyni maga után. Kü­lönösen, akkor, amikor érzi, hogy hosszú időre búcsúzik. Jézus tudja, hogy Júdás elárulta és a tanítványaitól való búcsú ideje elérkezett. Jézus tudja, hogy számára is tanítványai számára is nehéz idők következnek. Ezért mint hagyatékot lényeges gon­dolatokat tisztáz. Ezért mondja el tanítványainak: „Új parancso­latot adok néktek, egymást szeressétek,... mert erről ismeri meg, mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretni fogjátok.” „Menjünk, mint testvérek, vidáman, karöltve, __testvérek az úton mi se vesszünk össze. Egyik ha elesnék, vegye fel a másik, tegyen érte mindent, mi üdvére vélik. Sorakozzunk ösz- szébb, szívesen szolgálja az erős a gyöngét.” Énekeljük buzgón a 450. számú énekünkben a testvér, embertárs szeretetére, meg­értésére, segítésére buzdító énekünket. Mégis, hányszor ülünk a templompadban egymás mellé úgy, hogy fogalmunk sincs arról, hogy a mellettünk ülő hogyan él, mi bántja, minek örül, mi fáj neki, miért nem tud az „úton” előbbre jutni. Terheinket nem osztjuk meg s így nem segítheti az erős a gyengét. AZ ŰR SZEMEI A HŰSÉGESEKRE NÉZNEK. Jézus tanítvá­nyai szívébe lát, látja a szavak és cselekedetek mozgató rugó­ját és így ítél. De másként gondolkodnak a kritikus embertár­sak. Ok azt nézik, hogy aki Krisztus követőjének vallja magát, az hogyan él. Emberi szemmel a hit másképpen nem mérhető. Jézus embertársainkban van e világon közöttünk, ott találjuk meg leghamarabb, ha a másik ember felé fordulunk. Erről szól az új parancsolat is, úgy szeressük egymást, ahogyan ö szeretett. Fogadjuk el a másik embert úgy, ahogy van és fogad­juk be a szeretet élő valóságába, ami számára erőt jelenthet. Hitvallásaink nyelvét sok ember nem érti, mert a szavak isme­retlen fogalmakat takarnak. De rögtön megértik, ha hitvallá­sunkat a szeretet nyelvén mondjuk el. Ma mindnyájunknak ar­ra kell figyelni, hogy a szeretet nyelvét újra tanuljuk Krisztus­tól. AZ IGAZ SZERETET LEGBIZTOSABB JELE AZ ÖNZET­LEN SEGÍTSÉG. Mikor embertársunk mellé segítő szívvel oda- állunk, hogy céljához eljusson. Mikor háza előtt elhaladva van időnk bekopogtatni pár bíztató szóval. Mikor fáradt kezéből ki­vesszük a terhet, amit cipel és közben a mi lépteink is hozzá igazodva lassúbbak lesznek. Mikor bizalmat tudok benne éb­reszteni Krisztus iránt és Krisztuson keresztül magam felé és el meri mondani, ami a szivét nyomja. Sok-sok ember várja Krisztus tanítványait, hogy testi, lelki sérüléseiket bekötözzék igaz, önzetlen szeretettel. AZ IGAZ SZERETET LEGBIZTOSABB JELE AZ ÖNZET­LEN SZOLGÁLAT. Ügy szolgálok, hogy nem várok érte jutal­mat, szánó, könyörülő szívvel, mint ahogy Jézus is megszánta az éheseket, az elgyötörteket, az elesetteket és megkönyörült rajtuk. Akkor gazdagodik hitünk, akkor tartatik meg az éle­tünk, ha szét osztjuk erőnket. Ez az út mindig alázattal és le­mondással jár. Miért járunk rajta mégis? Azért, mert hiszünk a feltámadott élő Jézus Krisztusban és szeretnénk az ö nyom­dokában járni. Nagy öröm az is, ha szolgálatunk nyomán fel­ismerik Krisztust. Nagyon nehéz elismerés, jutalom nélkül szolgálni. Külön ERŐFORRÁS kell hozzá mindig és újra, Krisztus. Krisztus sze- retete, aki önmagát ajándékozta nekünk, nekünk ez az áldozat az életet jelenti. Jézus élete feláldozásával sokakat megtartott. Ezt az áldozatot azért hozta, hogy Vele maradhassunk mind­örökké. Ezért van szükség a szeretet cselekedeteire, mert a cse­lekedeteinken keresztül itt van közöttünk ö maga, itt van Is­ten országa. kovács Etelka Kevesen érdemelték ki a történelem során az „apostoli” jelzőt, de Dávid Livingstone azok közé tartozik, akikre minden aggodalom nélkül mondhatjuk, valóságos aposto­la volt egy kontinensnek. Méghozzá annak a kontinens­nek, amelyet éppen abban a korban aláztak meg legjob­ban, amikor ő életét áldozta érte, vagyis abban az időben, amikor világszerte eluralko­dott Afrika iránt a részvétlen­ség, a szívtelenség. Amit a történelem lapjai így őriznek, hogy „versenyfutás Afrikáért”, az nem volt más, mint a leg­alacsonyabb rendű harácsolási ösztön, az önzésnek kiszélesí­tése nemzetközi, kontinentális méretekre. Mindezzel párosult az a farizeusi magatartás, mely szerint az elmaradt, szí­nes világba kultúrát, civilizá­ciót akart vinni, vagy fel akarta számolni a négy évszá­zados rabszolgavadászatot, ill. kereskedelmet. Mert amikor Livingstone Afrika földjére lé­pett. még javában dívott ez a sötét emlékezetű űzelem. Ilyen romlott körülmények között embernek maradni rendkívül nehéz feladat volt. NEHEZÍTETTE EMBER- SZERETETET az is, hogy olyan állam és kormány szol­gálatában állt, amely a gyar­matosítás vonatkozásában élen járt és amely nem csinált tit­kot abból, hogy érdekeit a leg­súlyosabb áldozatok árán is megvédi, ill. végrehajtja. Ez pedig Anglia volt, a múlt szá­zad leghevesebb imperialista és gyarmatosító nagyhatalma. Mondom, olyan korban in­dult el az ember, amikor szin­te szégyennek számított fi­lantrópnak lenni, amikor a hozzá hasonló emberszerető lélek ritka volt, mint a fehér holló. És mert meg tudta ma­gát őrizni ebben az elemberte- lenedett világban, ezért hor­dozhatja napjainkig neve mel­lett az apostoli jelzőt. LEHET, HOGY MOND VA­LAMIT SZÁMUNKRA AZ, hogy munkásszülők gyermeke volt, s hogy korán, már tíz­éves korában szövőgyárban dolgozott és napi tizennégy órákat. Egyszóval tisztában volt a nyomorúsággal, a ki­szolgáltatottsággal. Ezért nem­csak lehet, de bizonyos az, hogy élete és életműve lázadás volt egy bomló és korrupt tár­sadalom ellen. Heves tiltako­zása a tudás felé sodorta és mint orvos, misszionárius, ku­tató olthatatlan Afrika-szere- tő állt szemben mindazzal, ami elmaradottság, emberte­lenség, képmutatás. Élete és életműve vádirat egy korszak és annak társadalma ellen. Nem szeretnék egyszerű életrajzi adatokban elveszni. Ennek a regényes életnek megható epizódjai általában ismertek. Sokat tudunk róla, mert a halálát követő száz esz­tendőben jó példának bizo- nyúlt emberségessége. Livings- tone-t azonban soha nem úgy mutattuk be, mint aki tiltako­zik, lázad, forrong, a fennálló renddel szemben, hanem mint szelíd filantrópot, aki Európa humanizmusát, a keresztyén- ség magasabb erkölcsét, a fe­hér ember civilizációját vitte a sötét Afrikába. Eközben meg­feledkeztünk arról, hogy mit tett Európa a keresztyénség jelszavai mögött a fekete kon­tinensen. Mint ahogyan a 20. század embertelensége elleni tiltakozás volt Albert Scwei- tzer humanizmusa, úgy volt a múlt század leleplező tényező­je Livingstone és magatartása. KERESZTYÉN VOLT, aki az álkeresztyén erkölcsöt pel- lengérezte ki. Angol volt, aki Angliával szemben mondta ki ítéletét, európai volt, aki az európai mentalitást tette mér­legre, fehér ember volt, aki a fehérek bűnét, vétkét leplezte le fekete testvéreivel szemben. Livingstone éppen arra volt példa, milyennek kellett volna lennünk nemcsak szűk egyéni vonatkozásban, hanem széles, nagy egyházi, faji, vagy konti­nentális dimenzióban. Az a fiatalember, aki 27 éves korában a Fokföldre érkezett, mit sem sejtett abból, hogy a sötét hatalmaknak micsoda Ä hazai reformáció nyomában Pirkadattól napkeltéig A reformáció kezdete Sopron városában A Balkán népeit sorra Ieigá- zó törököt sikerült távol tar­tani az országtól. Bár nagy ki­rályunk, Mátyás sírban por­lad már rég, egyházi bírósá­gok ítéletei eredményesen fé­kezik a „lázadásban” oly te­vékeny Ferences Rend szerze­teseit. Elég volt néhány kirá­lyi és országgyűlési rendelet, és egy-egy „eretnek” alatt íel- lobbanó máglya tüze ahhoz, hogy „ama dögvészes Luther” felforgató tanításának tovater­jedését meggátolja. A soproni plébánia történetírója, Póda Endre apátúr úgy ítél e kor­ról, hogy a város vallásos éle­te virágzó. Az Ürnak 1523. évét jelzik a kalendáriumok. Peck Kristóf városplébános nyugtalanító jelekre figyel fel. A város főterén álló gótikus templom szószékéről eretnek tanítást hirdet Kristóf, a fe­rencesek szerzetese. Nem is ő az első, s nem is ő az egyet­len! A külföldet járó kereske­dők Luther könyveit hordják haza zörgő szekereiken, és a bormérő helyeken „egy, aki ért hozzá, olvassa, a többiek pedig tízen, vagy húszán vagy ahányan vannak, figyelemmel hallgatják”. Az aggodalom fel­jelentés írására ösztökéli. Az ügy nagy port ver fel. Még II. Lajos király is megróvó, fenyegetéseket tartalmazó rendeletet küld a tanácshoz, 1524, október 14-én. Gosztonyi János győri püspök a hírneves Szegedi Gergely ferences rendförököt bízza meg a vizs­gálat lefolytatásával. Nyomo­zás indul, büntetéseket hoznak a vétkesek ellen. Végigrazziáz- zák a papok és polgárok há­zait és — többször is! — mág­lyába hordják az „eretnek” könyveket. Végre 1526-ban érezhető megkönnyebbüléssel jelenti a vizsgálóbiztos és a tanács II. Lajosnak, hogy si­került kivetni az eretnekséget Sopronból. Megnyugtató jelentéseik azonban túloznak. Nincs mit csodálkózn nk ezen. A feren­ces rendfőnök igyekszik tisz­tára mosni az eretnekség gya­nújába került rendtársait. A soproni tanács pedig a város féltve őrzött kiváltságainak védelmében óvakodik ujjat húzni királyi kegyurával. A reformáció terjedésének lendületét mégis megtöri egy pusztító hatalom. A mohácsi csatavesztést követően előre­törő Szolimán szultán hadse­rege — Bécs felé haladtában — 1529 őszén Sopront is ost­rom alá veszi, s ha a város bevételét meg is tudja gátol­ni a hősies védelem, a veszte­ség igen súlyos. Az elvonuló ellenség üszkös romokat hagy maga után, és a lakosságnak csupán negyedrésze marad életben. Ám csak néhány viszonylag nyugodtabb évre van szükség, s az újra éledő város polgár­sága már azt a lépést is meg­kockáztatja, hogy a tanácstól 1532-ben „olyan hű prédikátor tartását kérje, aki nem ellen­sége az evangéliumnak!” Az óhajt a város vezetősége nem meri ugyan még teljesíteni, de eljárást sem indít a kérelme­zőkkel szemben. Ez az óvatosság csaknem két évtizeden át jellemzi a soproni tanács magatartását. Hiába in­ti az első Habsburg-uralkodó, Ferdinand király a várost is­mételten is (1541. 1542) az „igaz hit iránti hűségre”, s óv­ja az „eretnekség gyanújába keveredés veszélyeitől”; hiába fenyeget az agilis győri püs­pök, Újlaki Bálint még az egyházból való kiközösítéssel is (1551); nincs más eredmény, mint hogy szaporodnak az igazoló jelentések. melyek mindegyre bizonygatják, hogy „a város hű katolikus, és a feljelentéseket rosszindulatú irigység diktálja”. Csakugyan páratlan módon biztosítják a tiszta evangélium hirdetését. Diplomáciai ügyes­séggel igyekeznek elkerülni a nyílt „kenyértörést” világi és egyházi uraikkal: királlyal, prímással, püspökkel. Az egy­re gyanakvóbb felsőség által újra meg újra kiküldött vizs­gálóbiztosok jóindulatát ma­gyarázkodásokkal, ha kell sú­lyos pénzösszegek lefizetésével igyekeznek megnyerni, vagy megtartani. Olyan városplébá­nosokat hívnak és fizetnek (Raidl Vlrik, Fortunatus Jó­zsef), akiket a győri püspök is elfogad, vagy legalábbis meg­tűr, s ezek beosztottaiként al­kalmazzák a lutheri szellemű prédikátorokat. Ilyen beosz­tásban működik Kalbermatter Péter (1549—1551), majd Fochter Farkas (1553—1554) is. Sokatmondó adat, hogy Kalbermattert, a Szent Mihály templom prédikátorát Üjlaky püspök még keszői várába zá­ratja, viszont Fochter műkö­dését a püspökutódok: Gre- goriáncz Pál és az idegenben élő Delphini Zakariás már nem gátolják. Fochter 1566- ban bekövetkezett haláláig tíz éven át még a városplébánosi tisztet is viseli. 1553-ban Humel Kristóf sze­mélyében evangélikus polgár- mester kerül a város élére. Az érdemes férfiú sok nagy tette közül most csak azt említjük, hogy nagyrészt neki köszön­hető a város régi latin iskolá­jának reformálása (1557). Pol­gármestersége idején már több soproni templom szószé­kén is rendszeresen hangzik a tiszt?, evangélium szava. Is­merjük ... József, Rothfuchs Péter, valamint Murecker Ti­motheus nevét a. különböző feljelentésekből. A város azonban minden esetben meg­védi bevádolt papjait. Sót, 1565-ben éppenséggel neveze­tes egyházi embert, a hitéért már fogságot is szenvedett Gerengel Simont hívja meg prédikátorának. Gerengel mű­ködése korszakalkotó: Káté­ját, Ágendáját, Énekeskönyvét évszázadokon át használja a gyülekezet, ö már nyíltan is a „wittenbergi minta” szerint alakítja át az istentiszteleti életet. A reformáció teljes dia­dalra jutását általában az ő nevéhez kapcsolja az utódok hálás emlékezete. Méltán! Mert bár a lutheránusokkal „lelkében rokonszenvező” Miksa király ül a trónon 1564 óta, ébred már kábulatából a Rómához húzó főpapság. Sopron „első nagy papja” halálának évében (1571) a vá­ros hat templomából négyben evangélikus istentiszteleteket tartanak, még az ősi plébánia- templomot, a SzenJ; Mihályról elnevezettet is közösen — és békében! — használják a meg­maradt katolikusokkal, s a belvárosban már csak a feren­cesek templomában miséznek a szerzetesek. A német ajkú polgárság mellett az egyre szaporodó magyarság is a reformáció ajándékait élvezi. A Szentlé­lek, majd a Szent Jakab temp­lomot használják. Első ismert papjuk Szeremlyéni Mihály (1551?—1565?). akit — talán nem közvetlenül — Novanus Ferenc (1568—1569) követ. Ér­dekes adatunk, hogy a magyar gyülekezet 1570-ben már a hí­res Sztáray Mihály püspököt igyekszik megnyerni papjá­nak. s ha ez nem sikerült is, Beythe István személvében 1574-ben a Dunántúli egyház- kerület későbbi neves püsoöke szoioáj Sonron magyar evan­gélikusának. Fél évszázad a reformáció h''ioí1ihn''o',ásától (1572' nap­keltéig d agg' s az évszázado­kon át nélkülözött evangélium már eev. csaknem egészében lutheránus városban hángzi»*. ... A P’oot később felhők árnyékolják ... Magassy Sándor erői tombolnak a kiszolgálta­tott kontinensen. Amikor 1840- ben mint orvos-misszionárius a kontinensre lépett, az a naiv elképzelés fűtötte, hogy megté­rít néhány jóra való törzset, és segít meggyógyítani néhány is­meretlen betegséget. A nagy és kibékíthetetlen ellentmondás­sal csak ezután és a kontinens belsejében találkozott. A Zam­bezi zúgása, a nagy tavak sö­tét vizei, az őserdők áthatolha­tatlan sötétsége tele volt jajjal, panasszal. A felfedező Livings­tone legnagyobb felfedezése az az önismeret volt, hogy mér­hetetlen a vétkünk, amelyet e kiszolgáltatott kontinenssel szemben elkövettünk. A NÉMA RABSZOLGAKA­RA VANOK, a felperzselt né­ger települések, a nyomorúság legalján tengődő kiszolgálta­tottak forradalmárrá érlelték a szelíd kutatót. Mert cseleke­dete, szava, írása lázadás volt a fennálló rend ellen. Nem vé­letlen, hogy kilépett a missziói rendből, s az sem véletlen, hogy abban a szolgálatban, amelyben életét is feláldozta, örökös gyanú és bizalmatlan­ság kísérte. Anglia csak jóval 1873-ban bekövetkezett halála után „avatta szentté”, mert életében kioperálni való szálkának te­kintette. Livingstone tragédiá­ja abban volt, hogy noha vak­merő útjaival, földrajzi felfe­dezéseivel, az embertelenséget hozta napvilágra, ugyanakkor a brit kolonializmust segítette elő. De a tudományos felfede­zések gyakori kísérő jelensége ez. Halálával viszont lezárta a pert. Mert a Bangveolo tó partján, Italában, ahol be­hunyta szemét halálával pe­csétet tett a kontinens és a fe­keték iránt érzett szeretetére, hűségére. S azok, akik viszont szerették őt, a hűséges koloko négerek, szívét itt temették el, testét pedig sóval és az egyen­lítő perzselő napfényével mU- mizálták, hogy átadhassák a fehér embereknek. Valahogy ilyennek kellett volna lennie a kapcsolatnak a fehérek és feketét, európaiak és afrikaiak, keresztyének és nem keresztyének között. Viktoria királynő végül is a Westminster apátság templo­mában temettette el, ahol Ang­lia nagyjai is nyugszanak. Sír­feliratán Krisztus szavai áll­nak: „Más juhaim is vannak, akik nem ebből az akolbái valók és azokat is elő kell hoznom, hogy hdllják az én szómat." Dr. Rédey PáJ Nem falrahányt borsó Az olyan beszédre, amelyet nem akarunk meghallgatni azt szoktuk mondani: „szöveg”. Talán te is mondtad már dü­hösen valakinek: ne szövegelj. Bizony sokszor nagyon fontos és komoly beszédre is azt mondjuk: szöveg. Nem figye­lünk oda. Megkeményítjük a szívünket. Lepereg rólunk a jó szó, mint falrahányt borsó. Illés próféta volt. Isten ne­vében kellett szólnia Izrael népéhez. Mit tapasztalt? Mint­ha falnak beszélne. Mintha csak szöveg volna Isten igéje. Mintha falrahányt borsó len­ne. Ez is hozzájárult elkesere­déséhez. Isten bebizonyította neki, hogy téved. Az ő igéje sohasem tér vissza üresen. Megcselekszi amit mond. Hosszú vándorlás után ismét haza érkezett Illés. A Jordán- folyó felső vidékén, termékeny síkságon járt. Hatalmas gabo­naföldek mindenfelé. Éppen szántás ideje volt. Egy gazdag paraszt fiával találkozott, ű is szántott. Nagy szántóföldjük lehetett, mert tizenkét pár ökörrel szántott. Minden eke elé két ökröt fogtak. Az egyik ekével a parasztgazda fia ma­ga hasította a földet. Elizeus- nak hívták. Hozzá küldte Illést Isten. Azért küldte, hogy kenje fel őt prófétának, hívja el és állítsa az Ür szolgálatá­ba. Próbáld elképzelni. Ott áll a szántóföldön, Isten szabad ege alatt a két férfi egymással szemközt. Az egyik fiatal, iz­mos, gazdag. Ez Elizeus. A másik öreg, megtört testű, földönfutó. Elég ruhájára néz­ni. Durva teveszőrből készült öltözet, amilyent később Ke­resztelő János is hordott. Vál­lán dísztelen köpeny, a pró­féták palástja. Ez Illés. Ugyan érdemes Elizeushoz egy szót is szólni? Otthagyja-e a tizenkét iga ökröt, a nagy paraszt- gazdaságot. amelynek ő lesz az örököse? Mai kifejezéssel szól­va, kár itt ..szövegelni”. Így gondolhatta Illés. Nem is szólt egy szót se Amit tett, mégis érthető be­széd volt. Levette válláról a palástot és határozott mozdu­lattal Elizeus izmos vállára tette. Elizeus azonnal megér­tette mit jelent ez. Ott kell hagynia ökröt, ekét, szántóföl­det, még a szüleit is és ezentúl együtt járni Illéssel, követni őt, tanulni tőle, szolgálni né­ki. Elizeust annyira váratlanul érte Illés beszédes tette, hogy először szólni se tudott. Istent hívására nem lehet elhamar­kodottan válaszolni. Állt, mintha földbegyökerezett vol­na lába. Vállán a palást. Il­lés pedig ment tovább az útop. Egy szót se szólt. Nem akart hebehurgya lenni, de látta, hogy most nem lehet sokáig tétovázni. Illés után futott. Ott hagyta az ökröket. Csak ennyit mondott neki: kérlek, hadd csókoljam meg édesapá­mat és édesanyámat, azután követlek. Illés meglepődött, hogy az ilyen egyszerű, szótlán beszéd­nek is ekkora ereje van. Tit­kolta azonban meglepetését. Száraz hangon válaszolt Eli- zeusnak: nem mondtam én né­ked semmit. Eredj vissza nyu­godtan. Szinte lebeszélte. Elizeus se beszélt sokat. Visszafórdult. Levágott két ökröt. Az ekéhez tartoió fa­szerszámokból tüzet rakott. Ezen a tűzön megfőzte az ök­rök húsát és a pépnek adta. Miután evett vélük, felkelt.' Elindult Illés után és szolgált néki. Illés próféta ugyancsak elgondolkozhatott, hogy va­jon falrahányt borsó Isten igéié? Most ne gondold, hogy a tett helyettesítheti a szót. Ha va­laki elkéri kölcsön ceruzádat, nem helyes szó nélkül odalök­ni, hanem azt mondod kedve­sen: tessék. Néha. kivételes esetben a tett is szó lehet. Is­ten igéié viszont mindig olyan szó. amely tett is: hfv, sza­baddá tesz. bátorrá és szo'gá- latkésszé. Nekünk ma Jézus mondja: jer és kövess engem. A MECKLENBURGI TARTOMÁNYI EGYHÁZ ZSINATA március 18-án fejezte be négy­napos tavaszi ülését Schwerin- ben. Megválasztotta a tartomá­nyi egyház képviselőit az NDK evangélikus egyházai szövetsé­gének második zsinatára és a lutheránus egyházak követke­ző zsinatára. A zsinat, mint házigazda, foglalkozott az egy­házszövetség zsinata május 25—29. között Schwerinben tartandó ülése előkészítéséveL (ena) RODÉZIA A mezőgazdasági mintagaz­daságként 1968-ban alapított „Cold-Comfort-Farm” nevű rodéziai egyházi létesítményt a fajüldöző rodéziai állam megszüntette. A gazdaság né­ger vezetőjét, Didymus Mu- tasa-t már 1970-ben ítélet nélkül bebörtönözték és az­óta sem engedték szabadon, hanem 1972 decemberében ki­utasították az országból. A. másik vezetőt, a fehér Clut- ton Brock-ot szintén a kiuta­sítás vészéivé fenyegeti, mert megfosztották a rodéziai ál­lampolgárságától. Az intézke­dések oka az, hogy a mintagaz­daságban a fehérek és feketék együtt, egyenlő bánásmód és bérezés alapján, dolgoztak, (epd)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents