Evangélikus Élet, 1973 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1973-04-22 / 16. szám

Nagypéntek igéje A Főpap nyomában Zsid 5, 1—9 Levéltöredékünk prizmáján hármas törésben hull közénk a fény. Ószövetségi pap alakját látjuk a jeruzsálemi templom oltáránál. Jézus, az igazi Főpap tündököl megdöbbentő orná- tusában, sebekkel borítva, s homlokán töviskorona. Mi is a fénykörön belül vagyunk, hiszen, mint az újszövetség népe, va­lamennyien papi nemzetség tagjai vagyunk. A PAP EMBEREK KÖZÜL KERÜL KI. Sem emberfölötti, sem embertelen. Sokszor elfelejtették ezt a régiek. Jézus tény­leges emberségét a mi keresztyén nemzedékünk ismerte fel és értékeli igazán. Nekünk naponta tanulnunk kell, mert hajla­mosak vagyunk a rajongásra ... „EMBEREKÉRT”, tehát a papi szolgálat sem önmagáért a papért, sem Istenért van, hanem a gyülekezetért, akik tehetet­lenül látták széthullani életüket és meg akarnak gyógyulni az istenkérdés alapvető betegségéből. Jézus szenvedése és halála nemcsak bizonyítja hűségét és engedelmességét Isten iránt, amint Isten nemcsak igazolta Jézust a húsvéti eseménnyel, ha­nem — s ez a döntő! — „örök üdvösség szerzője lett mindazok­ra nézve, akik Néki engedelmeskednek!” „A BŰNÖKÉRT” van a papi szolgálat. Mert elragadtuk Is­tentől, ami az övé. Nevét megfosztottuk tiszteletétől, törvényét érvényességétől, szeretetét céljától! S nem adtuk meg Istennek azt, amivel tartoztunk. Nem bíztunk Benne, nem engedelmes­kedtünk Néki és nem szerettük Öt mindennél jobban! Ezért volt, van és lesz papi szolgálat ezen a Földön. „AJÁNDÉKOKAT ÉS ÁLDOZATOKAT VIGYEN” a pap. Ez a dolga. Szolgálatának szívverése. Áldozat nélkül nincs papi élet és papi szolgálat. Bűneinkből rakott „nagy fal” az áldoza­ti oltár miatt hull le, s álll helyre Isten és ember között a nor­mális kapcsolat, mint szerető Atya és szeretett gyermek kö­zött. Az ószövetségi pap előkészítette, a „kereszt oltára” meg­valósította és megmásíthatatlan érvényre emelte ezt. Az en- gesztelés oltára ismételhetetlen és tökéletes. Ezért vár reánk a hálaáldozat oltára, miközben mi is „megtanuljuk az engedel­mességet” azokban, amiket nekünk kell szenvednünk! ..AKI KÉPES EGYÜTT ÉREZNI A TUDATLANOKKAL ÉS TÉVELYGŐKKEL”, de nehezen tanulták ezt a régiek. Hány­szor elhibázzuk mi is. Pedig ragyogó példát adott erre is az igazi Főpap. Nem, nem vagyunk bírók, haraggal és indulatosan, irgalmatlanul és szeretetlenül nem szabad paposkodni. Nem a lázadókra és a törvényt tudatosan tiprókra gondolunk csak, ha­nem együttérezve foglalkoznunk kell a reánk bízottakkal. „MAGA IS KÖRÜL VAN VÉVE GYARLÓSÁGGAL..., s ezért köteles önmagáért is áldozni a bűnökért.” Semmiféle 're­verenda nem takarhatja el saját bűneinket. Tisztségeinkben is bűnös emberek maradunk. Jaj annak, aki erről elfelejtkezik vagy „megjátssza magát”. Régi papok és mostaniak egyaránt abból az áldozatból élünk, amelyet Jézus hozott érettünk, hi­szen ez az egyetlen különbség. Őbenne nem volt bűn, csak Ö- rajta! „SENKI SEM VESZI MAGÁNAK EZT A TISZTESSÉGET.” Rábeszélés, erőszak, egyéni jelentkezés senkit sem tesz pappá, így csak hazugságra és csalásra nyílna út, mint a varázslóknál és sámánoknál. A régiek példaképét, Aront, egyedül Isten dön­tése tette pappá. Jézus azért is az egyetlen és igazi Főpap, mert Isten öröktől fogva Öt választotta ki és küldte el hozzánk, érettünk! Nálunk is nélkülözhetetlen a személyes elhivatás. a belső felhatalmazás. Szívünk és értelmünk drága kincse a meg­győződés Isten kiválasztó szeretetéről! „ÉN FIAM VAGY TE...!” a papi szolgálat rejtett bázisa és erőforrása az istenfiúság tudata. Aki nem Isten gyermeke, nem lehet az Ö papja sem! Lassan eltűnik a háttérben az ószövetségi pap alakja. A meg­repedt kárpiton át felragyog az egyetlen Főpap győzelmes ál­dozata! S szívünkre szelíden hull az ige hívogató és küldő fénye! Balikó Zoltán IMÁDKOZZUNK Hálát adok, Jézusom, hogy nemcsak életed, hanem szenvedé­sed és halálod is ennyire emberi. Reád tekintek és könnyebb viselnem fájdalmamat, szembenéznem utolsó órámmal. Áldott légy győzelmedért, mely engem is nyomorúságaim fölé emel és reménységet ébreszt bennem — halálomon túl. Nélküled elvesznék a sötétben és a halál martaléka lennék. Adj erőt, hogy másokat is vigasztalhassak. Könnyebbé te- hessem a reám bízottak útját életükben és halálukban. Köszönöm, hogy a világ alkonyát is beragyogja győzelmed fénye! Ámen. Kétségből hitre (Egy afrikai keresztyén testvérünk imádsága.) Uram, szívem-lelkem bízik Benned, de értelmem kétségekkel van tele. Uram hiszek Benned, mégis légy segítségül fejem hitetlenségének. Uram, ültesd át fejembe is azt a hitet, amely valahol megvan bennem, amely bízik és remél, ültesd át agyamba is. Uram, add, hogy szemeim ne csak az úgynevezett tényeket lássák, hanem rajtuk keresztül Téged, Magadat. Uram, a számok oly meggyőzőek add, hogy igéd is ilyen erővel szóljon hozzám és győzzön meg. Uram, a Te Fiadért kérlek, add meg nekem, hogy fejemmel is higgyek Benned. .Ámen. (Jag sjunger ditt lov dagen lang c. kötetből ford.: H. K.) t DR. KENT KNUTSON Nem hiábavaló az igehirdetésünk Az Amerikai Lutheránus Egyház elnök-püspöke, dr. Kent Knutson, hosszú beteg­ség után 1973. március 12-én 48 éves korában elhunyt. 1972- ben hosszabb ázsiai utazás után a súlyos vírus-fertőzést, az ún. Jakob Creutzféld-be­tegséget kapta meg, amelyiket ma gyógyíthatatlannak is­mer az orvostudomány, (epd) Ha pedig Krisztus nem tá­madt fel, akkor hiábavaló a mi prédikálásunk, de hiába­való a ti hitetek is. (1. Kor. 15.) Nincs bűnbocsánat, nincs új élet, nincs üdvösség. A Feltá- madottról szóló bizonyságtétel és hit nélkül egész keresztyén- ségünk hiábavalóvá, üressó, tartalmatlanná, céltalanná lesz, mint a kerék, amelynek ki­vették a tengelyét. ÁMDE KRISZTUS FELTÁ­MADT a halottak közül — folytatja az apostol, és egy mindeneket átölelő bizonyság- tételben irányítja a gyülekezet szemét az élő Jézus Krisz­tusra, aki által Isten a diadalt adja nékünk a bűn és halál felett... s „ezért buzgólkod- jatok mindenkor az Or dolgá­ban, mint akik tudjátok, hogy a ti munkátok nem hiábavaló az Urban”. A Feltámadott Jézus Krisz­tusban való hit alapján mon­dottuk ki mi is a fenti cím­ben: nem hiábavaló az ige­hirdetésünk. MAGYARORSZÁGI EVAN­GÉLIKUS EGYHÁZUNK az atyák bizonyságtételét becsü­lettel átvéve vallja élő Urának a feltámadott Jézus Krisztust, és bátran hirdeti istentisztele­teken és bibliaórákon, tenm’"- mokban és családi otthonok­ban, kereszteléstől temetésig, testvéri beszélgetésben és a sajtó nyilvánosságában a róla szóló evangéliumot. Mi ad arra alapot, hogy el­higgyük és valljuk — amit maga mond Jánosnak és rajta keresztül a gyülekezeteknek a Jelenések könyvében: „imf, élek örökkön örökké, és ná­lam vannak a halálnak és po­kolnak kulcsai”? A jelek, ame­lyekkel az élő Jézus Krisztus megerősíti az igehirdetést. Márk evangéliumának a vé­gén olvashatjuk az ígéretet, amelyet tanítványainak tett, amikor elküldötte őket az egész világba az evangéliumot hirdetni, hogy a szolgálatot és a belőle táplálkozó hitet jelek fogják követni. S az evangé­lium azzal fejeződik be. hogy az Űr valóban együtt munkál­kodott velük és megerősítette az igét azokkal a jelekkel, amelyek kísérték azt. A MÁSODIK VILÁGHÁ­BORÚ UTÁN nálunk is akadt sok olyan keresztyén, de ige­hirdető is bőven, akik a meg­ítélt társadalmi renddel együtt el akarták temetni Jézust is. Úgy gondolták, hogy Krisztus azonos a keresztyénség cégé­rével jelzett, de a nagyobb társadalmi igazságért folyó világméretű küzdelemben ve­reséget szenvedett és megsem­misülésre ítélt renddel és a vele ezer szállal összeszövő­dött egyházzal. A feltámadott, élő Jézus Krisztus azonban nem azono­sította magát az útját tévesz­tett egyházzal. Se meg nem halt, se ki nem vonult, se nem átkozott, és eltemetni se en­gedte magát hitetlen tanítvá­nyai által. AZ IGEHIRDETÉSBEN MU­TATTA MEG MAGÁT újra, mint élő Ür. A megtévedt, kétségbeesett és hitevesztett egyházat prófétai szóval hívta megtérésre. Azok az igehirdetők — akár nagyobb felelősségű vezetők, akár kis falvak papjai —, akik merték vállalni az ő belső szorongatására a megtérésre hívó prófétai szó továbbadá­sát, megtapasztalhatták, ma már hitelesen bizonyítható módon is, hogy az élő Krisz­tus velük munkálkodott, és szolgálatukat megerősítette a jelek által. IGAZ MEGTÉRÉSEK KÖ­VETTÉK jelképpen a prófétai igehirdetést. Olyanok, ami­lyenről Pál apostol a Róma- beliekhez írott levele 12. ré­szében beszél, amikor az em­ber egész addigi gondolkodása Istenről, világról, emberről teljesen és határozottan meg­változik, és istentisztelete nem szűkül be a saját lelkivilágára, hanem egész valóiát igénybe vevő és az egész életre kiter­jedő áldozatos odaszánássá szélesedik. Az élő Jézus Krisztus to­vábbá úgy állt elénk az ige­hirdetésben, mint aki ma is szolgál és szolgálni hívia ma­ga után a ma élő gyülekezetei. A nagy Diakonosz a diakónia leikével áldotta meg a gyüle­kezeteket. a hivő embereket. Megtanított bennünket arra, hogy aki néki szolgál, annak Öt kell követnie azon az úton. ahol nem a hatalom, a pénz. a világtól kikényszerített el­ismerés határozza meg az egy­ház és a hivő ember nagysá­gát, hanem embereknek és ügyeknek az a sokasága, aki­kért és amiben az egyház és hivő vállalta az utolsó helyet — a szolga szerepét. A DIAKÓNIAI IGEHIRDE­TÉS beleküldte, belevitte az egyház népét az élet forgata­gába, ahol éhezők kiáltanak kenyérért, mezítelenek ruhá­ért, betegek orvosságért, el­nyomottak szabadságért, meg­bélyegzettek emberi jogért, megtámadottak oltalomért, há­borútól nyögök békéért és a jóért munkálkodók segítő tár­sakért. Jézus Krisztus, aki földi testben járva meghal­lotta az utána kiállókat, meg­állt és Isten szeretetével cse­lekedett — erre a megállásra, felfigyelésre és cselekvésre szó­lította testének tagjait a segít­ségért kiáltok érdekében. Ma még tovább mutat a köztünk és velünk szolgáló élő Krisztus. Azt kívánja övéitől, hogy a szeretet diakóniáját él­jék meg a gyülekezet közös­ségében. Merev formák he­lyett úgy alakítsák ki közös­ségi életüket, hogy az élet rohanó árjában az öregség, be­tegség, gyász szigeteire sodró­dók ne maradjanak magányos Valahol egyszer azt olvas­tam, hogy az imádság a szív­nek Istennel való beszélgeté­se. Ez igaz ugyan, de ha csak ennyit mondunk az imádság­ról, akkor megszegényítjük an­nak tartalmát, mert az imád­ság sokkal több ennél. A ke­resztyén életnek a velejárója, az egyház útjának az ismerte­tőjele. Mert ahogy nem élhet az egyház, de a keresztyén em­ber sem anélkül, hogy ne hal- gassa, olvassa, tanulmányozza Isten igéjét, hogy ne figyeljen Isten szavára, ugyanígy nem élhet imádság nélkül sem. Azt szokták mondani, hogy a modern élet egyik betegsége az elidegenedés. De ennek a betegségnek , az oka nem a kül­ső életforma megváltozásában, hanem sokkal mélyebben, a belsőben keresendő. És ugyan­ezt látjuk a keresztyén éle­tünkben is. Mintha itt is az elidegenedés, az elhidegülés jelei mutatkoznának. De téved­nek azok, akik az okot a kül­ső okokban keresik. A baj nem kívül, hanem belül kere­sendő. Nagypéntek és húsvét ün­nepén egész életünk a golgotái kereszt és a húsvéti feltámadás csodájának reflektorfényébe kerül. így kerül a húsvét fé­nyébe az imádkozásunk is. Jó, ha a nagypénteki kereszt és a diadalmas húsvéti sír mel­lé egy kicsit odatesszük a sok­szor talán megszokottá vált, nagyon megfáradt, kétségek­kel "teli, akadozó imádkozó éle­tünket is. Jó, ha a húsvéti fény az imádsággal kapcsolatosan megvilágít néhány fontos kér­dést. AZ IMÁDSÁG ISTEN AKA­RATA. A Szentírás jó néhány helyén ezt kifejezetten olvas­hatjuk. „Hívj segítségül en­gem ...” „keressétek az Urat...” „kérjetek..„tar­tassanak könyörgések...” „imádkozzatok...” S mivel Is­ten megparancsolja számunk­ra az imádságot, így annak gyakorlása nincs a mi ked­vünkre, hangulatunkra bízva. Isten elkötelez minket akara­tának engedelmes teljesítésére, így elkötelez minket az imád­kozásra , is. De akkor, amikor Isten megfogalmazza számunk­ra az imádkozás elkötelezését, jó, ha világosan tudjuk azt, hogy nem neki, hanem nekünk van szükségünk az imádkozás­ra, a vele való kapcsolat kere­sésére és 'tartására. MAGA JÉZUS IS PÉLDÁT MUTATOTT számunkra az imádkozásra. Nemcsak a Ge- csemáné kertben imádkozott, hanem több helyen feljegyez­ték ezt róla az evangélisták. És érre biztatta az övéit is: imádkozzatok! Ennek az imád­ságnak a legmeghatározottabb formája a Miatyánk és annak bevezető mondata: ti így imád­kozzatok. Ebben a mondatban nemcsak az imádság nagyszerű lehetőségét, az Isten előtt való kitárulkozás drága alkalmát tárja fel tanítványai és a mai keresztyén ember előtt meg­váltó Urunk, hanem egyben el is kötelez az imádkozásra. Ak­kor, amikor azt mondja „imád­kozzatok”, ebben benne van a biztatás, a bátorítás is az imádkozó életre. hajótöröttek, hanem körül­ölelje őket a megértő, vigasz­taló, bátorító szeretet gondos­kodása. Sőt arra irányítja egy­háza figyelmét, hogy ezt a szeretetet ne csak azok felé gyakorolják, akik „jelent” kiáltanak az egyház névsor- olvasásakor, hanem az egész társadalom ilyen irányú fára­dozásának legyenek cselekvő résztvevői. AZ ÚTON MOST EGY PIL­LANATRA megállva, hadd mutassunk rá arra a legfris­sebb jelre, amellyel az élő Krisztus megerősíti az igehir­detésünket, és ez éppen az az elkötelezés, amit a gyülekeze­tek és egyes hivő emberek éppen magáért az igehirdeté­sért, az ige szolgálatáért vál­lalnak, hogy biztosítsák az emberi feltételeit a Feltáma- dottról szóló bizonyságtételnek az új Teológia megépítésével. S hitünk szerint azok a fiata­lok, akik a diakóniai teo't szolgálatára megerősítve fog­nak kilépni annak falai közül, hozzánk hasonlóan fogj ák megtapasztalni, hogy munká­juk nem hiábavaló az Urban. Mezősi György MIÉRT IMÁDKOZUNK? — vetődik fel nagyon sokszor a kérdés bennünk. Itt az a leg­jobb, ha Luther Mártonra hall­gatunk, aki arra tanít minket, hogy mindent nyugodtan oda­vihetünk Isten színe elé. Örö­münket és bánatunkat, remé­nyeinket és reménytelenségün­ket, sikereinket és kudarcain­kat, egészségünket és betegsé­günket, szeretteinket és mun­kánkat. De nyugodtan folytat­hatjuk a sort: egyházunkat és és egyházunknak a diakóniai teológiából fakadó szolgálatát, lelkészeinket, teológusainkat, gyülekezeteink presbitereit és tagjait, szeretett hazánk és ma­gyar népünk ügyét, a világ bé­kéjéért való féltő aggódásun­kat. Milyen széles lehetősége van az imádkozásunknak, s ugyanakkor milyen szegényes, sokszor csak önmagunk körül forgolódó az imádkozó éle­tünk ! ISTEN MEGHALLGATJA IMÁDSÁGUNKAT. Kétségbe­ejtő lenne, ha imádságunk csak a semmibe elhangzó szavakból, válasz nélkül maradó monda­tokból állna. Az imádkozásra serkentő elkötelezés mellett a Szentírásban ilyen mondatok­kal is találkozunk: „amit kö- nyörgéstekben kértek, mindazt meg is kapjátok ...” „segítsé­gül hív engem, azért meghall­gatom őt...” „kérjetek és ada­tik nektek . ..” Isten a kitárult szív imáját meghallgatja, örö­münk, dicséretünk, hálaadá­sunk és könyörgésünk szava elér hozzá. HITTEL ÉS ALÁZATTAL imádkozzunk. Erre biztat az Ür Jézus Krisztus is. Alázat­tal akkor, amikor magunkra nézünk, és meglátjuk erőtlen­ségünket, gyarlóságunkat, hi­tünk gyengeségét, szeretetünk bizonytalankodását. Valahogy úgy, ahogy Luther Márton imádkozott: „...te látod, mennyire tehetetlen vagyok ... ha te nem tanácsoltál volna engemet, akkor már réges-ré- gen mindent elrontottam vol­na ...” És az alázattal páro­suljon imádkozásunkban a hit, mert a magunkra tekintő alázat mellett teremtő mennyei Atyánkra, megváltó Urunkra és a megszentelő Szentiélekre tekintünk imádkozásunkban — hittel, bizonyossággal. SZÜNTELEN IMÁDKOZ­ZATOK! Nemcsak akkor, ami­kor szükségét érezzük, nem­csak akkor, amikor tanácsta­lanok vagyunk. Akkor is imádkozzunk, amikor nagyon is magabiztosak vagyunk, ami­kor a napos oldalon visz éle­tünk útja. Életünkben, s szí­vünkben soha ne némuljon el az imádság szava. Imádságunk most húsvét fé­nyébe került. Lehet, hogy az nem több, mint volt Tamás imádsága: „én Uram és én Is­tenem!”, és nem több, mint a beteg gyermek atyjának imád­sága: „hiszek Uram, légy se­gítségül az én hitetlenségem­nek”. De az imádságban soha ne lankadjunk el. Vagy Isten szóljon hozzánk igéjén keresz­tül, vagy mi keressük őt imád­kozó szívvel, lélekkel abban a hitben és boldog bizonyosság­ban. hogy imádkozásunk nem hiábavaló. Harkányi László Pákolits István : Gecsemáné Hát jól kiválasztotta őket, az biztos Alig kődobásnyira javában aludt mind a három Pedig csak azt kérte hogy egy órányit virrasztanának vele. Valamicske bort is ittak attól nehezedett volna el szemük? Az a kődobásnyi távolság mérhetetlen Mérhetetlen mert nem az Isten Fia az Ember volt végtelenül elhagyatva Az Ember aki vérrel verejtékezett az előre megélt szenvedésben S mégis maradt annyi ereje hogy mentegesse az álomszuszékok gyarlóságát. „A lélek ugyan kész de a test erőtlen” A lélek is csak arra volt kész hogy futni segítsen az erőtlen lábaknak. (A József Attila-díjas költő „Jel” című kötetéből. Megjelent 1971-ben.) Nem hiábavaló az imádkozásunk

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents