Evangélikus Élet, 1973 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1973-04-22 / 16. szám

Isten megszégyeníti a reményteleneket Százhuszonöt éves a porrogszentkirályi templom Sok oka lett volna az el­múlt százötven-kétszáz évben a porrogszentkirályi gyüleke­zetnek a reménytelenségre. Háborúk, létbizonytalanság és sok egyéb nehézség kísérte a gyülekezetét. Mégsem a re­ménytelenség uralkodott raj­ta. Erről a reménységről ta­núskodott az az ünnepély is, melynek tanúja lehettem az első igazi tavaszi vasárnapon, március 25-én. A gyülekezet Az előző falutól a templo­mig nem volt szükség kérde- zősködésre, keresgélésre, mert „élő útjelző”-k, ünneplőbe öl­tözött férfiak és asszonyok közt vezetett az utunk egészen a templom előtti hatalmas tér­re, ahol több száz ember, ki­csik és nagyok várták az ér­kező D. Káldy Zoltán püspö­köt. A gyülekezet új felügye­lője Csók István köszöntő sza­vai után a kicsik képviselője virággal kedveskedett a püs­pöknek. Már itt bizonyossá vált mindaz, amit eddig hal­lottam a gyülekezetről. De később megtudtam azt is a gyülekezet lelkészének köz­gyűlési jelentéséből, hogy már a reformációt követő években a renoválás és a mai ünnepély is bizonysága, hogy Isten azo­kat igazolta, akik mindmáig reménységgel tekintettek a ma és a jövendő felé. Az ige kap­csán szólt arról, hogy Isten minden ígérete és szava igaz. Ennek bizonysága nemcsak a keresztyén egyház, de a ma is élő és szolgáló porrogszentki­rályi gyülekezet is. Mivel Is­tennek minden szava és min­den ígérete igaz és beteljese­dik, ezért tőlünk, keresztyé­nektől is azt várja Isten, hogy szavunkban és cselekedeteink­ben egyaránt igazak legyünk, pontosan teljesítsük Isten pa­rancsolatait, vagyis szeressük Istent és szeressük embertár­sainkat, szolgáljunk és segít­sünk neki. Ennek óriási lehe­tőségeit tárta fel igehirdetésé­nek végén a püspök. Az új felügyelő beiktatása A befejező oltári szolgálat keretében iktatta be a gyüle­kezet újonnan megválasztott felügyelőjét, Csók Istvánt, Du- bovay Géza esperes. Iktató­beszédében szólt a felügyelői tiszt nagyságáról és feladatai­ról. Az új felügyelő megkö­szönve a bizalmat, a bátorí­tást és jó kívánságokat, ígé­retet tett arra, hogy a diakó- niai teológia jegyében akarja végezni nem könnyű, de szép szolgálatát, nemcsak a gyüle­kezet, hanem az egész egyház javára. A közgyűlés Az istentisztelethez csatla­kozóan itt is ünnepi közgyűlés volt, ahol elsőnek a gyülekezet lelkésze, Lágler Béla ismer­tette a gyülekezet rövid törté­netét és a renoválási munkák eseményeit. Örömmel számolt be arról, hogy a közel száz­ezer forintos munkát a gyüle­kezet úgy tudtg elvégezni, hogy nincs adósságuk. Megkö­szönte mindazoknak az áldo­zatát és munkáját, akik jelen­tős részt vállaltak a munkák elvégzésében. A jelentéshez csatlakozóan a jelenlevő lelké­szek köszöntötték a gyüleke­zetei. Dr. Pusztay László a surdi, Bandi István a gyéké­nyest Szekeres Elemér a csur­gói gyülekezet, Dubovay Géza esperes a kaposvári gyülekezet és az egyházmegye nevében kérte Isten áldását a gyüleke­zet további életére. Végül D. Káldy Zoltán'püspök adta át a Magyarországi Evangélikus Egyház köszöntését, és tartott rövid tájékoztatást egyházunk életéről és szolgálatáról. A lelkész A gyülekezettel kezdtem a beszámolót, most befejezésül a lelkészről külön is kell szól­nom néhány szót. Negyven éve, 1933 óta lelkésze a gyü­lekezetnek Lágler Béla. A közgyűlésen többen is külön köszöntötték ebből az alka­lomból. D. Káldy Zoltán püs- pök kiemelte, hogy Lágler Béla, aki hosszú időn keresz­tül magas közegyházi tisztsé­get is betöltött mint a So­mogy-Zalai Egyházmegye es­perese, mindig bölcsen és hűséggel végezte szolgálatát. Mindig érdemes és hasznos volt figyelni tanácsára, véle­ményére. Hűségéről és egyház- szeretetéről tanúskodik az a tény is, hogy negyvenévi szol­gálat után nem arra gondolt, hogy „élhetek már nyugodtan is, majd az utódom elvégzi a nehéz munkát”, hanem fiata­los lendülettel renováltatta először a lelkészlakást, most pedig a templomot. Isten ad­jon Lágler Bélának sok erőt és egészséget, hogy még to­vább végezhesse szolgálatát szeretett gyülekezetében és családjában. Nem volt hiábavaló az a reménység és szolgálat, mely­ben élt, melyben szolgált a porrogszentkirályi gyülekezet az elmúlt évszázadokban és az elmúlt években, hiszen olyan gyülekezettel találkozhattunk március 25-én, mely nemcsak szereti egyházát, hanem amely felelősséggel hordozza az esész Magyarországi Evangélikus Egyház ügyét. ifj. Kentleh György Illyés Gyula: Krisztus szögei Szögek, ezek!? Micsoda istenbarmai szabadultak a szakmába megint! Neked ezek —: szögek? A rendelés szerint?! Ezek fognak embernyi súlyt megbírni? Külön is üzentem, hogy minden harmadikét hosszabbra kovácsolják: két egymásra tett lábfejet kell átüssenek s a fában két coll legalább; másképp: hol a — tartás ?! Meghogy a szögfőt kalaposra vagy gombásra: adják meg azért a formát; akad a csődületben is szakértő! Itt álljak neki fuserolni, üllő s jancsikalapács nélkül, hidegen? Na, nem! Azt a keszeget talán ezek is megbírják, de amazt, a zsufa köpcösét, meg azt a vén langalétát, nem vállalom. Kötözzétek oda istránggal, hevederrel, bánom én, derékszíjjal, szoknyakorccal, mert úgyis: — megtéve, mit emberileg lehet — én, én megyek; nem fogok vörösödni a mások slendriánsága miatt. (A kétszeres Kossuth-díjas költő verse megjelent a „Szép versek” 1971-es kötetében.) SVÁJC Több egyházi újság nyilat­kozott a svájci alkoholfo­gyasztás ijesztő emelkedésé­ről. Az adatok szerint 1945— 73 között az alkoholisták szá­ma az országban 150%-kal emelkedett, az évi borfogyasz­tás fejenként 40,2 liter, a sör- fogyasztás 77,5 liter. Az egy­házi lapok erőteljes alkohol- ellenes propagandát követel­nek állami és egyházi vi­szonylatban is. (epd) Egy gyülekezet vasárnapja a szolgálat jegyében A DIAKÓNIA JEGYÉBEN telt el a gyülekezet vasárnapja március 18-án, Szombathelyen. Jellege túlnőtt a gyülekezet keretein azzal, hogy a vasi egyházmegye 11 gyülekezeté­ből érkezett küldöttek a tágas gyülekezeti teremben várták az istentisztelet kezdetét. Kö­zöttük boldogan fedeztem fel több régi és fáradhatatlan dia- kóniai munkást. De az újon­nan jöttek arcán is tükröző­dött a szolgálat készsége. A népes gyülekezet számára Virágh Gyula esperes, orszá­gos diakóniai ügyvivő hirdette Isten igéjét. Az istentiszteletet követően vele együtt ifj. Weit­ler Rezsöné Sághy Ildikó, a győri szeretetotthon vezetője adott az egész gyülekezetnek szemléletes tájékoztatást egy­házunk diakóniai munkájáról. DÉLUTÁN A GYÜLEKE­ZETEK KÉPVISELŐI komoly érdeklődéssel hallgatták meg Muncz Frigyesnek, a budai szeretetotthon igazgatójának az öregség kérdéseiről tartott előadását. Kérdéseikkel és hozzászólásaikkal pedig nagy­ban hozzájárultak ahhoz, hogy a gyülekezeti diakóniára és a szeretetotthonok támoga­tására vonatkozó megbeszélés elmélyítővé és utat mutatóvá váljék. Este újra népes gyülekezet találkozott diakóniai szolgála­tunk élenjáró munkásaival. Ennek során különösen is az a vetített képekkel és magnó­felvétellel színesített és gazda­gított előadás ragadta meg a figyelmet, melyben Muncz Frigyes a „sérült” gyermekek­kel való foglalkozás sok türel­met igénylő nehézségeiről és örvendetes eseményeiről szó­lott A VALLÁSOS EST, s egy­ben a szombathelyi diakóniai nap Garam Zoltán egyházme­gyei diakóniai lelkész áhítatá­val ért véget, A budai és győri otthon javára tartott offerto­rium — 1160 Ft — első ered­ménye volt annak a szolgálat­nak, amelynek magvetéséből Istenünk még bizonnyal sok drága gyümölcsöt érlel, programjába még az is bele­fért, hogy a messziről érkezett előadók. Lehel Ferenc lelkész lelkes kalauzolása mellett, ki­csit „futtában” ugj»an, de megtekinthették Szombathely ősének, a sok évszázados Sa- variának beszédes köveit, va­lamint a mai város erőteljes fejlődésének és ígéretesen szé­pülő jövendőjének számos al­kotását. A SZOMBATHELYI DTA- KÓNIAI NAP egészen azzal tágult egyházmegyeivé, hogy Virágh Gyula esperes és ifj. Weitler Rezsöné másnap részt vett a vasi egyházmegye lel­készeinek értekezletén, illetve beszámolót is tartottak. Garam Zoltán Teológusok Tápiószentmártonban Március 25-én Tápiószent- mártonba, olyan gyülekezetbe indult a teológusküldöttség (dr. Selmeczi János otthon­igazgató, Balogh András, Házi Magdolna, Mátrai Marianna és Szabó Vilmos), amelyben még nem volt teológusnap. Délelőtt a gyülekezet előtt dr. Selmeczi János prédikált. Az istentisztelethez csatlako­zóan igyekeztünk bemutatni szolgálatunkat. Ügy láttuk, érdeklődéssel hallgatta beszá­molónkat a gyülekezet, hisz, ha szupplikánst fogadtak is eddig, ilyen közvetlen bepil­lantást még nem nyertek ed­dig a teológusok életébe. Délután kicsit közelebbről is megismerkedtünk a gyüle­kezetitek Természetesen az új teológia építéséről is szó esett. Egy egyház akkor nevezhető egyháznak, ha nem egymástól elszigetelt gyülekezetek ösz- szessége, hanem, ha minden gyülekezetnek sajátja a közös hit, a közös cél, közös terv. Fia ezek megvalósításáért együtt dolgozik a többivel. Ilyen közös üggyé kívántuk,, tenni a tápiószentmártoniak számára is a lelkészképzést, életünket, s a feladatot: az építkezést. Sikerült-e érde­keltté tenni a gyülekezetei? Ezt az offertorium mutatja: 6475 forint. Ebből négyezer forint az építkezés céljait szolgálja, 2475 pedig a Teoló­gus Otthon céljait. Mátrai Marianna Szerencsés véletlen? Szombat délután fáradtan értem haza az iskolából. Barát­nőm megbetegedett, délutáni közös programunk tehát elma­radt. Éppen azon töprengtem, mit kellene tenni, mikor eszembe jutott Fót és a kán­torképző tanfolyam. Pillana­tok alatt megszületett az új terv: kilátogatok az öreg fa­lak közé, elbeszégetek az is­merősökkel és megmondom János bácsinak, az intézet fá­radhatatlan és lelkes igazga­tójának, hogy az augusztusi tanfolyamra ismét el szeret­nék jönni, örültem, hogy is­mét kint lehetek — ha csak pár órára is. Nem is sejtettem, hogy milyen kellemes megle­petésben lesz részem. Már útközben kedves isme­rősökre akadtam: gyülekeze­tünk segédlelkészére és felesé­gére, kiről tudtam, hogy részt­vevője a tanfolyamnak. Tőle érdeklődtem, hogy mit tanul­nak, hogyan haladnak. És mikor lesz a vizsga? Most, háromkor kezdődik! Hát nem arra jöttél? — kér­dezte csodálkozva. Nem, nem tudtam, hogy ma lesz — válaszoltam meglepve. Milyen szerencse! — mondtam örömmel. A bejáratot szegélyező su­dár jegenyefákat mint régi is­merősöket üdvözöltem, Kissé megilletődve léptem be. Sóik ismerős arc mosolygott felém. Jól esett az az érzés, hogy eh­hez a közösséghez tartózhatom, hogy itt mindenki a testvérem. A szeretet kovácsolta össze e közösséget, a Jézus Krisztus szeretete. Azért jöttek ide az ország legtávolabbi sarkából is, hogy Öt dicsérjék, Öt szol­gálják a legjobb tudásuk sze­rint. Ennek a tudatában ért­hetjük csak meg, hogy azok, akik úgy jöttek el, hogy a kot­tát se ismerték, úgy térhettek haza, hogy már a korálkönyv- ből játszottak és még másban is megerősödtek: a hitükben. A tanfolyamon húsz hallgató vett részt. Mondhatnám, hogy minden korosztály képviselve volt. Hatvanéves, őszhajú em­berek nem féltek nekivágni e komoly és nehéz munkának, mert valami erőt adott nekik. „Velem van az Űr, nem fé­lek.” — hangzott az ige s úgy vettem észre, bele is vésődött a szívekbe. „Nem félek!” — vallották az oktatók is, s való­ban nem rettentek vissza a nehéz feladattól. Pedig nem túlzás, ha azt állítom, hogv néha sziklába kellett utat épí­teniük. A vizsgán bizonyságot tettek a kántortanfolyam résztvevői elméleti és gyakorlati tudá­sukról. A kántori bizonyít­ványt és a kántori oklevelet két-két hallgató nyerte el a bizottság teljes megelégedé­sére. Ök már az egyházzene magasiskoláját is megjárták, s játékukból a magabiztosság és lendület tükröződött. Hazafelé menet elgondol­koztam a történteken. Szeren­csés véletlen? Nem! Valaki belülről szólított, vezérelte a lépteimet. Köszönöm néki. Tóth Ottilia volt evangélikusság itt, de ar­ról ma már nincs semmi írá­sos emlék. Viszont kétszáz éve folyamatosan és megszakítás nélkül él itt evangélikus gyü­lekezet. 1843-ban kezdett hoz­zá a gyülekezet mai templo­mának építéséhez. 1847 őszér szentelte fel a templomot az a Haubner Máté dunántúli püspök, aki az 1848—49-es szabadságharc idején nemcsat magát a szabadságharcot tá­mogatta, hanem körlevélber szólította fel egyházkerületé­nek papságát a szabadság ügyének támogatására. Azóta többször javítgatta e gyülekezet templomát, de e felszentelés 125. évfordulójáré kívül-belül teljesen újjávará­zsolta, renoválta templomát Valóban szép ez a templom A gyülekezet hitéről, áldozatos szeretetéről és reménységérő tesz bizonyságot. Az ünnepély Az ünnepi istentiszteleten melynek oltári szolgálatát Du bovay Géza, a Somogy-Zala: Egyházmegye esperese végez­te, igehirdetéssel D. Káldf Zoltán püspök szolgált. Igehirdetésének elején arrói a reménységről szólt, melynek Nem hiábavaló a munkánk az egyházban S HOGY EGYHÁZUNK­NAK EZ A SZOLGÁLATA NEM VOLT HIÁBAVALÓ, azt népünk és egyházunk tör­ténetének közelmúlt esemé­nyei igazolják. Mert bár a múlt század végén és száza­dunk elején egyházunk az uralkodó osztályhoz dörgö­lőzve nagyrészt elvesztette kapcsolatát a néppel, amely­hez tulajdonképpen küldetett, a felszabadulás után újra meg­találta azt. Persze nem ment ez könnyen. Izgalmas útkere­sésben, lázas teológiai eszmé- lésben tusakodta ki egyházunk az egyetlen helyes utat: a dia- kónia, a szolgálat útját. Azt az utat, amely nem az uralko­dás, a minden áron való ön­megtorlás, hanem az önfel­áldozó, alázatos szolgálni aka­rás útja. S ezt az utat megta­lálni, s ezen az úton járni nem lehet emberi erőre, logikai megfontolásokra támaszkodva csupán. Ezt az utat csak úgy lehet járni, ha meg vagyunk győződve arról, hogy a feltá­madott, élő Jézus előttünk jár, s nekünk nem kell mást ten­nünk, mint az ő nyomába lép­nünk. Feltámadáshit nélkül az egyház útja és szolgálata lehet humánus jócselekedet, vagy a szebbért és jobbért végzett tiszteletre méltó erőfeszítés, igazi átütő erőt azonban az egyház szolgálatának mindig az a meggyőződés ad, hogy munkájában és szolgálatában a feltámadott Jézus Krisztus eszköze. Akkor is, amikor az emberek lelki békességét, üd­vösségét munkálja, de ajkkor is, amikor mindent megtesz azért, hogy ezen a földön béke legyen, hogy ne legyenek éhe­zők, üldözöttek és elnyomot­tak, hanem a világ minden né­pe megelégedettségben, jólét­ben és szabadságban élhessen EZ A SZOLGÁLAT OLYAN mint a magától növekedő ve­tés. Sokszor úgy látszik, hogy a munkának és fáradozásnak nincs meg az eredménye. Sok lelkészt, s az emberek üdvös­ségéért és a világ jövőjéért felelősséget, érző embert fogja el gyakran a kételkedés: van-e értelme az egyház szolgálatá­nak, fáradozásának, amikor olyan ritkán tapasztalhatjuk meg e munka gyümölcsét? Ha húsvéti hitünk van, vagyis ha hisszük, hogy az egyházban a feltámadott Jézus Krisztus munkálkodik, akkor félre tud­juk tenni ezt a csüggedést. Mert, amint a földmíves mun­kája nem hiábavaló, hiszen a földbe vetett mag mindig ki­sarjad és gyümölcsöt terem, az egyház szolgálata sem hiá­bavaló. Szolgálatunk gyümöl­cse előbb, vagy utóbb mindig beérik. Miénk a munka és a szolgálat, a növekedést azon­ban a könyörülő Isten adja, aki nemcsak elkezdette ben­nünk és általunk a jó mun­kát, hanem be is fejezi azt az ő Egyszülött Fia, a feltáma­dott, élő Jézus Krisztus által. n»* Tátin« Sok minden szükséges ahhoz hogy az egyház életét, szol­gálatát és történetét megért­sük. Ismernünk kell a társa­dalmat, amelyben az egyház él és szolgál, tisztán kell lát­nunk a gazdasági és politikai összefüggéseket és indító ru­gókat, amelyek a társadalom fejlődésének irányát meghatá­rozzák. Ismernünk kell az emberek gondolkodásmódját és lelki struktúráját, akik kö­zött az egyház szolgál, s. akik­ből az egyház megvalósul. Mindezek az ismeretek azon­ban kevésnek bizonyulnak, sőt félre is vezethetnek bennün­ket, ha nem vagyunk meg­győződve arról, hogy az egy­házban a feltámadott élő Jé­zus Krisztus munkálkodik, szolgálja az emberek javát, örömét és békességét. EZ A MEGGYŐZŐDÉS LÁTTATJA MEG VELÜNK, hogy nem volt hiábavaló az egyház szolgálata és küzdelme a történelem folyamán. Sok­szor vetődik fel bennünk a kérdés, hogy volt-e értelme annak a rengeteg harcnak és küzdelemnek, amely az egyház történetét végig kísérte. Volt-e értelmük a hitvitáknak, az igazságért való küzdelem vál­lalásának, a refomációnak? Volt-e értelme annak a mér­hetetlen sok véráldozatnak és szenvedésnek, amely e küz­delem nyomában járt? Nem illúziókat kergettek a gálya- rabok, amikor az evangélium igazságáért — no meg népünk igazságáért is — készek vol­tak vállalni a gályarabság szenvedéseit, ahelyett, hogy behódoltak volna a katolikus Habsburg uralomnak? NEM, NEM VOLT EZ IL­LÚZIÓ! Nemcsak azért, mert az igazság ügyéért való harc sohasem illúzió, hanem szent kötelesség, hanem azért sem, mert hitünk szerint reformá­tor őseink szolgálatában maga a feltámadott, élő Jézus Krisz­tus hajolt le vigasztaló sza­vával a magyar néphez, akit egyik oldalról a török, másik oldalról a német tartott rette­gésben. Ő adott erőt őseink­nek a megállásra és a kitar­tásra, ő adott reménységet a reménytelen helyzetekben, hogy higgyék, hogy ahol ő je­len van, ott nincs helye a csüggedésnek és kétségbeesés­nek. A feltámadott Jézus Krisztus adott tiszta látást és irgalmas szívet őseinknek, hogy mindig az igaz ügy mellé álljanak, támogassák az elnyo­mottat, s zászlóvivői legyenek a magyar nép szabadságát és boldogulását munkáló mozgal­maknak. Magyarországi evan­gélikus egyházunk történetét csak úgy tudjuk igazán megér­teni, ha hisszük, hogy vele és általa az élő Jézus akart szol­gálni magyar népünknek, aki mindig lehajol az elesetthez, letörli a könnyet, bekötözi a sebeket és akinek nemcsak az emberek lelki üdvösségére, ha­nem testi-lelki javára egy­aránt gondja van. nfiT-AFRTKA A dél-afrikai fajüldöző kormány kemény intézkedé­sekkel próbálja letörni a po­litikája ellenében egyre erő­sebben jelentkező ellenvéle­ményeket. A diákmozgalom vezetőit elítélték, mert a hi­vatalos megokolás szerint ve­szélyeztetik az ország „belső biztonságát”. A néger mun­kásoknak tilos sztrájkolni és tilos a számukra külön néger szakszervezeteket létrehozni, (lwi)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents