Evangélikus Élet, 1973 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1973-01-14 / 2. szám
\ Jézus a Diakonosz Mt 4,1—11 Nem többet és mást jelent ez a cím, mint azt: Jézus a Szolga. Isten szolgája, de emberek között, azokért, azok javára. Akkor sem hamisítunk tehát, ha azt mondjuk: Jézus emberek szolgája. Ez az elnevezés Jézusra nézve nem társadalmi hovatdrto- zás vagy sorsbélyeg, amiből többé nincs szabadulás, hanem' lemondás isteni dicsőségéről teljes egyetértésben az Atyával. Ugyanakkor sorsközösségbe állás önként azokkal az emberekkel, akik szintén szolgák. Vagy a „szolgaság” szolgái, annak minden emberséget és életet csonkító harapásával, vagy az önzés és ideig való hatalom szolgái, annak minden visszaélésével. Jézus éppen azért lett Szolga, dicsőséget cserélve dicstelenséggel, hatalmat cserélve kiszolgáltatottsággal, rangot cserélve a legalacsonyabb emberi sorssal, hogy egészen ember közelben teljesítse Isten embert mentő akaratát. Már a szolgálata küszöbét átlépve úgy bukkan elénk az igéből Jézus, mint a nagy Szolga, mint az, aki szolgál. LEMONDOTT „JOGOS” IGÉNYÉRŐL, amikor a gonosznak ellentmondva nem teremtett magának kenyeret a kövekből. Tudjuk viszont, hogy az éhes ötezret nem engedte útjára kenyér nélkül, mert azokat féltette, hogy elcsigázottan kidőlnek az úton. Annak a kísértő egyoldalúságnak sem engedett teret emberek érdekében, amelyik a mindennapi kenyér bűvületébe akarta beleegyszerűsíteni az életet. De annak a rajongásnak sem, amelyik az igére hivatkozással kívánta bármikor is elterelni a figyelmet az eleven ember kenyérszükségéről. Lemondott a maga számára Isten olyan segítségéről, amelyikkel nagyot emelhetett volna tekintélyén. De mindent megtett azért, hogy Isten hatalmát és szeretetét minél többen tapaszalják és az Ő nevét áldják. Lemondott minden hatalomról, uralomról, de mindent latba vetett azért, hogy emberek megszabaduljanak a gonosz hatalmából. A nagy Szolgd magatartása az Isten akarata iránti engedelmesség volt. Ez az engedelmesség azonban nem az erőszak, a kényszer szabta beletörődésen nyugodott, hanem azt a teljes szeretet és bizalom diktálta, amelyik Jézus Atyjához viszonyulását töretlenül meghatározta. Éppen a kísértés története mutatja, hogy Jézusnál nyoma sem volt a szolgalelkűségnek. Hiszen az éhség, a gonosz igecitátuma sem ingatta meg szent elhatározásában és elszántságában. Semmi áron nem engedett csorbát ejteni „szolgai” hűségén, de minden áron betöltötte küldetését. A MÁSIK JELLEMZŐJE A NAGY SZOLGÁNAK az alázatos és józan célratörés. Szeretetszolgálata határtalan volt az áldozatban. De magát sohasem hagyta kisajátítani. Lehetőségeit nem szolgáltatta ki az önzésnek, de a kíváncsiságnak és látványosságnak sem. Egy cseppet sem takarékoskodott viszont akkor, amikor Atyjának adta a dicsőséget, vagy segítségre szorult embereken segített. Nem töprengett, érzékenykedett, amikor emberek üdve, java, egészsége, kenyere volt időszerű és sürgős. De elhárított minden olyan igényt, amelyik bárki emberfia uraságát teremtette volna meg. A jóságot és igazságot nem hagyta kijátszani egymással és szembeállítani. A szükséges segítést soha meg nem tagadta, de az önzés szekerébe soha nem engedte magát befogni. Ö az igazi, nagy Szolga! EGYHÁZÁNAK ÖRÖK MINTAKÉPÉ. A mintaképet persze ez esetben nem puszta „mintának” tekintjük. Jézust nem egyszerűen utánozni kell népének, hanem követnie. Ez a követés pedig az Ö szívére, erejére támaszkodó és hozzá illő időszerű magatartást, gondolkodást és cselekvést jelent. Krisztus még teljes dicsőségében sem a maga dicsőségének, rangjának és hatalmának útegyengetője. Mindezek már az övé egészen. Egyházát egyenesen arra neveli, terelgeti, biztatja és áldja, hogy szálljon szembe gz önzés, uralkodás, a gazdagság és hatalomvágy kísértésével. Úgy, hogy Őrá ebben is számítson. Világosan láttatja, hogy Őt követni csak abban lehet, ami Isten időszerű, mostani akarata, amiben az önzés ördögétől szabadon a másik ember, az emberiség gondja-szüksége, kínja-baja nyerhet orvoslást. A kísértés története nemcsak elénk bukkantja a nagy Szolgát, hanem szivünkre helyezi a szolgálat útját is és beleállít mindhalálig a legmodernebb értelemben vett diakóniába. Szabó Gyula A diahónia és a hit Örömmel fedezzük fel a szolgátat útján az útitársakat. Aki ártó szándékkal indul, szívesen tapos magának külön gyalogutat, hogy észrevétlenül férkőzzék áldozatához. Aki azonban segíteni, használni szeretne, örömmel lép olyan útra, amelyen mások is járnak. Menetközben kiderülhet, hogy esetleg közös ügyben fáradnak, önteltség lenne azt képzelni, hogy egyedül mi keresztyének ismerjük a másokért való szolgálat útját. Pál apostol ugyan a gyülekezet együttes szolgálatára alkalmazza a test különböző rendeltetésű tagjainak célszerű, működését, de bátran lehetne alkalmazni az egyház diakóniai szolgálatában társakra lelő, minden jó ügyért szívesen együttműködő készségére is. AZ EGÉSZEN TERMÉSZETES, hogy akik a diakóniai úton menetközben találkoznak, különböző kiindulópontról indulhatnak, sőt a szolgálat indítéka, hajtóereje is sokféle lehet. Megbecsülés jár annak is és azoknak, akik a humanizmus, az emberiesség mozgatóerejével vetik latba nevüket,' tehetségüket, művészetüket, sokszor az életüket is, mivel azt vallják, hogy emberek és így semmi emberi nem idegen tőlük. Az egyház, a keresztyén ember azonban a saját útravaló- jával járja ezt a társas szolgálati utat. Ez a saját útravalónk: a Krisztus-hitünk. Ajándékba kaptuk, ezért nincs mit kérkedni vele, de vétek lenne letenni róla, hiszen akkor hálátlanok lennénk Krisztus iránt, Akitől kaptuk és felelőtlenek azok iránt, akikért, akiknek a szolgálatára. ÜTRAVALÖNKAT, hitünket Krisztus Urunk két mozdulata formálja, teremti. Kettő, de ebben összeadódik minden szava, tette, indulata és szándéka, halála és élete. Az egyik mozdulatával a kenyeret töri és a kelyhet emeli. Társa, testvére és bűnbocsátó Istene mindenkinek, akinek a szive ettől az ajándékozó mozdulattól átmelegszik: „Ó, csodálatos változás, Az Űr szolgává lett, S abból reánk szabadulás, Üdvösség eredeti.” (Dt. Ékv 134, 4.) A MÁSIK MOZDULATA: ahogy tanítványai lábához hajol és mossa. Példát hagy, de olyat, amit nem lehet szellemes mondásként emlegetni. Belénk égeti arcpirító megalázkodásával, hogy ne legyen nyugtunk mindaddig, amíg mozdulata nem késztet mással tenni, mit Ö tett velünk. (Dt. Ékv 784, 7.) A saját magát ajándékozó és ajándékával irgalmas emberségre nógató mozdulata teremti, formálja a hitünket útravalóvá. E két mozdulat egy fényben villantja elénk az úrvacsorái asztal fehér vászonterítőj ét és a lábtörlőkendőt, amivel körülkötötte magát, a kelyhet és a lábmosóedényt, az eucharisz- tiát és a diakóniát, hogy ebben a vonatkozásban se válasszuk szét azt, amit Ö egybeszerkesztett! Krisztus legszentebb mozdulata akasztja egyháza nyakába ezt az útravalót, hogy ne fáradtan és kedvetlenül, ne idegenkedve, ne is más útra- valójára nézegetve, hanem a sajátja erejével és jó ízével járhassa együtt a szolgálat útját. Számon is azt kéri majd egyházától, mire futotta ebből az útravalóból. Kevesebbel, mint Krisztus-hitünknek az útravalójával elindulni a szolgáló egyház útján azt jelentené, hogy csak a karikatúráját adhatnánk a szolgálatunknak. Hát akik más útravalóval, más indítékból vállalkoztak arra, hogy vállukat készséggel tartsák alá az emberiség és hazánk közös ügyeinek? Az indítékok rangsorolását, az űt- ravalók minőségének a vizsgálatát nem bízta ránk Jézus Krisztus: A mienk erejével kell járni és tisztelő megbecsüléssel nézni, mi minden kitelik a másiké erejéből. A többi Krisztusra tartozik. Amikor Péter az apostoli szolgálat útHalálozás özv. KÁLDY JÖZSEFNE szül. KLIMÖ VILMA, a völt iharos- berényi lelkész özvegye életének 81. esztendejében 1972. december 12-én Budapesten elhunyt. Temetése december 16-án volt a Farkasréti temetőben. D. Káldy Zoltán, a Magyarországi Evangélikus Egyház püspök-elnöke és Dr. Káldy József, a Soproni Erdőmémöki és Faipari Egyetem rektorhelyettese édesanyjukat gyászolják. A temetés szolgálatát Fónyad Pál nagykanizsai lelkész végezte, aki közvetlen utóda volt Káldy József volt iharosberényi lelkésznek, „Krisztus feltámadt a halottak közül és zsengéjük lett azoknak, akik elaludtak” 1 Kor 15, 20. jára indulva János szolgálati útjának titkaiba is bele szeretett volna kukkantani, kemény rendreutasítás oan részesült: „Mi közöd hozza?! Te kövess engem!” (Jn. 21, 21—22) Abban nem tett bennünket Jézus Krisztus Urunk munkatársaivá, hogy az együttszolgálók indítékait minősítsük, ö majd megteszi. És az evangéliumok meleghangú utasításai sejtetik, hogy ennél az értékelésnél érnek még bennünket meglepetések, amelyek azonban nem a szánalmasan öntelt verebet igazolják majd! Fehér Károly Öregek és fiatalok Megfigyelted-e, hogy a durva beszéd néhány családban mennyire elharapódzott? „Vén bolond” — igy beszélt egy fiú öreg édesapjáról, aki már törődött nyugdíjas volt. Volt néhány rossz tulajdonsága is persze. Az idős emberek sokszor bogarasait, egy kicsit. Nehezen illeszkednek be a mai világba. Így mégsem szabad beszélni. Aki így beszél édesapjáról tiszteletlen, hálátlan és irgalmatlan. Dávid is megöregedett. Értelme azonban világos maradt. Teste erőtlenedett el. Állandóan fázott. Hiába takargatták. Az ilyen öreg embernek sok szeretetre és irgalomra van szüksége. Az tartja életben. Dávid egyik fia, Adónia, nem így gondolkozott. Életerős, szép férfi volt, akárcsak Ab- solon. Lenézte az öregeket és a betegeket. Ügy vélte, itt az idő, megszerezheti magának apja trónját. Magához édesgette az embereket. Nagy lakomát készített. Meghívta rokonait és a főembereket Juda törzséből. Nem hívta meg azonban testvérét, Salamont. Nem hívta meg Nátán prófétát sem, aki Salamon nevelője volt. Tudta, hogy Dávid már régtől Salamont jelölte ki utódjául gyermekei közül. Nagyon csúnyán viselkedett Adónia. Megvetette öreg édesapját. Pedig Dávid szerette őt. Sohase szólt bele dolgaiba. Mindent ráhagyott. Talán éppen ez volt a hiba. Nátán próféta és Salamon édesanyja, Betsabé, bementek ekkor Dávidhoz és elmondták, mire készül Adónia. A király összehívatta országának vezető embereit. Ágyából felkelni nem tudott, de világosan és határozottán rendelkezett: Ültessétek Salamont, az én fiamat, öszvéremre. Kenjétek fel királlyá. Üljön bele királyi székembe. Fújjátok meg a harsonákat és kiáltsátok: éljen Salamon király. így történt. Sádók pap előhozta az olajjal töltött szarut az Űr sátorából és Nátán prófétával együtt királlyá kenték Salamont. Az egész nép ujjongott. Szinte megrepedt a föld a nagy örömtől, amikor Salamon Dávid trónszékébe ült. Dávid így szólt: Áldott az Űr, aki olyan embsrt adott nékünk a mai napon, aki az én királyi székembe ülhet szemem láttára. Eljutott a hír vidékre. Meghallotta Adónia is. A házában összegyűjtött vendégek szétszéledtek. Mindenki jobbnak látta hazasietni. Adónia egyedül maradt. Félni kezdett. Futásnak eredt. Meg sem állt a templomig, a szövetség sátráig. Oda rohant az oltárhoz és mind a két kezével erősen belekapaszkodott az oltárba. így kiáltott: esküdjék meg Salamon király, hogy nem öl meg engem fegyverrel. Salamon bölcsen viselkedett. Nem állt bosszút. így szólt: ha jól viseli magát Adónia. haja szála se görbül. Erre Adónia előjött. Meghaitotta magát Salamon előtt. Ö pedig megengedte neki, hogy hazatérjen otthonába. Ádónia nem tanúsított irgalmat öreg édesapja iránt. Most életét köszönhette fiatalabb testvérének, aki ir- galmasan cselekedett vele. Az idős embereknek szeretetre, irgalomra van szükségük — mondottuk az elején. Csak nekik? Mi lenne a fiatalokból irgalom nélkül? Mi lett volna Adóniával. ha Salamon nem irgalmas? Az irgalomról, bizony sokszor megfeledkezünk: öregek és fiatalok egyaránt. Isten azonban nem feledkezik meg. Ö tudja, hogy irgalom nélkül elpusztulna a világ. Ezért adta értünk Fiát, Jézus Krisztust. Az ő keresztje a mi oltárunk. Ügy kell belé kapaszkodnunk, mint ahogyan Adónia kapaszkodott az oltárba. amikor a templomba menekült. Sőt jobban! Hiszen Jézusban Isten irgalmassága van jelen. Közismert tény, hogy nemcsak Petőfinek, hanem szüleinek is nagyon hányatott volt az élete. Petrovics Istvánnak, az egykor jómódú mészárosnak, bérlőnek és kocsmárosnak 1839- es szabadszállási csődpere során — egykorú feljegyzés szerint — „minden vagyona bírói foglalás útján elfoglaltatott”. Az öreg szülők azóta sem tudtak igazán talpra állni. Sándor fiuk, aki a forradalom nagyszerű napjaiban szép, fiatal feleségével a pesti Dohány utcai Schiller-házban lakott, részben azért is költözött 1848 nyarán olcsóbb lakásba — a Lövész utca 391., ma Királyi Pál utca 18. első emeletére , hogy tönkrement szüleinek cinkotai, majd váci eltartási költségeit is jobban fedezhesse, végül pedig őket is magához vegye. Ebben a pesti lakásban volt utoljára együtt a családi kör két nemzedéke. Júlia már várandós volt, ezért a költő nem is sokat habozott, hogy Jellasics betörésének a hírére sürgősen Erdődre vigye szeptember végén. Amikor hamarosan egyedül visszatért, ezt a lakását is felszámolta — több, mint tizedik pesti otthonát diákkora éta... Űj otthonba vitte a teljes közös berendezést: a Zöld- kert utca 481. alá. Dehogy sejtette, hogy fél éven belül itt fognak megszámláltatni ingóságai — és apja életének napjai is!... MA IS ÁLL ez a háromemeletes ház, éspedig megújított pompában, mint szép pesti műemléképület a Magyar utca sarkán: Reáltanoda utca 19. Akkor alig egyéves volt, a neves Wágner János építette 1847- ben Kegelné Farkas Éva számára (századunk elején a Gundel-családé lett). Itt, az első emeleti 3 szobás lakásban Petőfi nyomában Végső búcsú a szülőktől (1.) (ahol utóbb Rexa Dezső lakott) még rövid ideig együtt élt 1848 októberében apa, anya és fia. István, a fiatalabb fiú ekkor már katona volt — nemsokára Sándor is az lett. De ekkor még utolsó közös élményként láthatta apját, aki mint „vén zászlótartó”, önként jelentkezett a Vasvári Pál vezette pesti önkéntes szabadcsapatnál, hogy azután büszkén üldözze Jellasics megvert seregét egészen Bruckig, az osztrák határig. Ügy tűnik, ekkor az emlékezetes zászlóavatáson — látta a költő utoljára édesapját. A történelem és az élet vihara eltépte őket egymástól, s alig néhány hónap leforgása alatt az apának, majd az anyának, s végül a fiának is kioltotta lángoló életét. Több érdekes, sőt helyenként új, s ezért értékes adatunk van ezekről a szomorú, sőt drámai eseményekről. Vegyük hát őket sorra. PETŐFI ISTVÁN — az utolsó években fia után már 6 is elhagyta a Petrovics nevet — 1848 telén már csak levél útján érintkezhetett Sándor fiával. Hiszen ő még október 12- én jelentkezett katonának, s mire négy napra rá megkapta századosi kinevezését a debreceni 28. honvédgyalogos zászlóaljhoz, már Erdőd vidékén járt December 13-án melegszívű — egyben a pesti drágaságról panaszkodó — levelet ír Debrecenbe címezve a féltőtürelmetlen nagyapa jelölt „Nem kívánom éltemet, mert látom, hogy öreg vagyok, egi- sigem nincsen... de nem tehetek rula, erővel nem bújhatok a föld alá, ha már élnem köll... csak ugyan örömömben halnék meg, ha onokámat láthatom, és szinte öreg Felesigem óhajtjuk ászt a hírt és szempillanatot, hogy szerencsésen megvan az Édes Szüleje meg az kis ártatlan ... Sándor Fijam, császári köpök jelennek meg a Zöldkert utcai házban: Mukits János királyi alügyész, Madedl János Pest városi tanácsos és Metzl Ignác hites becsüs kíséretében, Petőfiné jelenlétében összeíratja és lefoglaltatja „a pártütés bűnébe esett” költő ingóságait. Fennmaradt ez az Petőfi István levele fiához Pestről 1848. december 13-ről köszönöm Fijam az pént, 50 ft megkaptam ...” Két nap múlva megszületett a kis Zoltán. Hruz Mária soha nem láthatta unokáját de a nagyapának még teljesült az álma. Egykorú feljegyzés szerint „a tél folyamán egyszer még Debrecenbe szökött, ott láthatta Zoltánt, s határtalan gyönyöre telt benne”. Ám költő fia ekkor is úton volt... I 1849 ELSŐ HÓNAPJAI azután tragédiát hoztak a családra és Pest városára egyaránt. A kormány újév napján Debrecenbe menekült, Win- dischgrátz pedig január 5-én bevonult a fővárosba. Február 1-én rendőri körözőlevél kelt Petőfi ellen. Távollétében 16-án össszeírás. Megtudjuk belőle, milyen volt a lakás berendezése, milyen könyvei, képei, használati tárgyai voltak a fiatal házasoknak. Elkobzásukra végül sem került sor, mert a kiújuló harcok miatt nem vihették át a holmikat a kijelölt raktárba: a hírhedt Újépületbe. Még egyszer, utoljára, május végén még ennék darabjaival rendezhették be utolsó pesti lakásukat a Síp utcai „Marczibányi-hátban” a féléves gyermekükkel rövidre ismét Pestre költöző fiatalok —, de ekkorra már a földben pihentek a szörnyű tavaszi kolerajárvány ártatlan áldozatai, a drága szülők. Mit tudunk ennek részleteiről? Viszonylag sokat. Hiszen — mint nagy költőnk, bölcsőjénél Kiskőrösön — a szülők koporsójánál is egyházunk ajkáról hangzott az evangélium. HÁROM FORRÁS tájékoztat „a jó öreg” kocsmáros” 1849. március 21-én bekövetkezett haláláról és annak körülményeiről. Az egyik egy gyász- jelentés. Ennek szövegét és érdekes szöveghibáit —, amelyek nek okaira Győry Vilmos mutatott ra 1883-ban, a Petőfi- Társaságnak írt levelében — irodalomtörténetünk is ismeri. Két névelírás van ugyanis benne: az özvegyet Hruz helyett Hersz-nek, az unokát Zoltán helyett Gézának írja. A másik forrás a halottvizsgálati bizonyítvány. Erről is tud a Petőfi-kutatás: úgy tudja — ugyancsak Győry Vilmos közlése nyomán —, hogy az Erényi nevű halottkém által március 22-én kiállított hivatalos írás megvan a pesti evangélikus egyház levéltárában. Ez irányú kutatásaim most sajnos azt valószínűsítik, hogy ez az okmány a háborús viszonyok következtében azóta elveszett. Rendelkezésünkre álin. !c azonban egyházunk halotti anyakönyvi bejegyzései, éspedig három különféle formában — és ez az adat bizonyára új az irodalomtörténeti kutatás számára is. Ezek egybehangzó bizonysága szerint az 58 éves korában tífuszban elhunyt Petőfi Istvánt március 23-án Székács József — a későbbi nagynevű püspökünk — temette. Halotti beszéde sajnos nem maradt fenn levéltárunkban őrzött prédikációinak kéziratai között, de az Emlékirataiban feljegyezte, hogy az egyénileg vezetett magánanyakönyvekből a pesti egyház lelkészei hetenként átvezették bejegyzéseiket a magyar, illetve német egyház anyakönyveibe. így maradt fenn számunkra az Evangélikus Országos Levéltárban őrzött Székács-magánanyakönyv itt fényképen is közölt értékes adata mellett a Deák téri lelkészi hivatalban két bejegyzés is Petőfi István haláláról, éspedig a magyar és a ..közös” német anyakönyvben. Szövegük azonos, de a magánbejegyzések . többlete, hogy Petőfi István pontos lakhelyét is tartalmazza. Ennek az adatnak és a Fővárosi Levéltár kéziratos topográfiai segédletének a birtokában biztosan állíthatjuk, hogy Petőfi apja 1849. március 21-én, a mai Reáltanoda utca 19. számú házban halt még, s bizonyára itt imádkozott egykor holtteste felett Székács József is. A CSÁSZÁRI MEGSZÁLLÁS nehéz napjai voltak ezek Petőfi ekkor éppen Kolozsvárott időzött; ő sem, István öcs- cse sem tudott a halálesetről. Az özvegy, aki egy szál maga állhatott a ravatal mellett, maga sem sejtette, hogy két hónap múlva — mint látni fogjuk — felette mondja el gyászbeszédét a pesti magyar evangélikus lelkész Méltó volna, ha a Petőfi- szülők utolsó közös pesti lakását és a szomorú eseményt emléktábla örökítené meg a pesti belváros oly szépen renovál» műemlékének falán. Dr. Fabiny Tito! A i 4 Á
