Evangélikus Élet, 1973 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1973-03-18 / 11. szám

ORSZÁGOS EVANGÉLIKUS HETILAP XXXVIII. ÉVFOLYAM, 11. SZÁM 1973. március 18. Ara: 2.— Forint Meggazdagító böjt A bajazzó az olasz népi játékokban szomorúan énekli a far­sang végén: „Ö, de kár! — milyen hamar itt vagy újra, sivár böjt!”: Valóban „sivár” a böjti időszak? Régen az uralkodó egyház nagy csendet parancsolt ezekben a hetekben; tilos volt a tánc, a zenés vigalom, eszem-iszomok rendezése. LEHET-E A KERESZTYÉN EMBER ÉLETE időnként szegé­nyebb, színtelenebb? Vagy talán nem is arról van szó. hogy „időnként”. Reviczky Gyula költő a keresztyénség megjelenésé­ről írt versében a pogány siratóknak ezt a sirámot adja szájuk­ba: „Meghalt a nagy Pán, a nagy Pán halott!” — a sápadt Ná­záreti közelében még a virágok sem nyílnak; vele az örömte- lenség, az aszkézis, a fanyarság jött be a világba. A tanítványoknál is úgy indult a „böjt”, hogy egyszerre meg- szegényítettnek érezték magukat. (Márk 10, 32 kk.) Olyan bi­zonytalanok lettek és félénkek, hogy méterekkel lemaradtak Jézus mögött. Hiszen „halálra ítélik, kiszolgáltatják a rómaiak­nak, leköpdösik, megölik.” Ilyen kevés marad a Messiásból vé­gül is? Nem Dávid trónja, csak rabszolga-halál? S mikor Ja­kab és János legalább a túlvilágban akarnak megkülönbözte­tett bánásmódot remélni, Jézus leinti őket és rámutat a földi életre: itt szolgáljatok — ez a döntő. JÉZUS ÚTJA TEHÁT EZT JELENTI: szenvedni, szolgálni, anélkül, hogy itt a földön s a másvilágon tapsot kapnánk? Egy nehéz, verítékes, leszűkült élet? Ezerszer nem! Ha valaki ezt gondolja, úgy tesz, mint a tanítványok: nem figyel Jézus mondatának második felére: „de harmadnapon feltámad”. Húsvét, az örökélet fénye hull a böjti időre is. Csak azért írtak Jézus szervedéséről az evan­gélisták, mivel feltámadott. Egyetlen szava, tettének híre nem maradt volna fenn az utókornak, ha csak ennyi történik: „le­köpdösik, megostorozzák és megölik ...” Itt nincs vége a mon­datnak, csak vessző van ott! Azért volt egyszerre szegény Jé­zus a tanítványok előtt, mert csak a mondat elejére figyeltek. Azért van Üjtestámentum, mert a szenvedés és szolgálat útja az öröklétbe torkollott. AZÉRT NINCS SIVÁR ŰT, mert beletorkollik az örök jó-ba. „Betegen fekszem, kínzó problémáim vannak...!, — itt is csak vessző van. Utána feltétlenül következik egy DE. De Jézus melletted megy az úton! De Isten fogja a kezed' „Isten ve­lünk” — ez nem azt jelenti, hogy életünkben minden gépiesen pereg az isteni forgatókönyv szerint. Hanem azt jelenti: min­den szituációban benne rejlik a nagy lehetőség a jó irányában való lépésre, a teljes megoldás felé. A pusztító, háborús erők bennünk és világunkban sosem vehetik át egészen uralmukat, mert Istené a végső lépés. Az egyetlen szegénységünk csak az lehet, hogy nem bízunk Isten szeretetében, jóra vivő kormány­zásában. Lehet, hogy valaki úgy érzi, túl sok a „megostorozás”. Egy­szer egy lelkész járt egyik neves szobrászművészünknél. Soká­ig figyelte, hogyan végzi az utolsó simításokat, javításokat vé­sővel, kalapáccsal. Azután megkérdezte a művésztől: „Mit csi­nál, ha véletlenül a kelleténél nagyobbat üt a márványra és nagyobb darab törik le? Kárbavész az egész munka, vagy hely­re tudja hozni a hibát?” A szobrászművész határozottan vála­szolta: „Az nem fordulhat elő!” Hogy nagyobbat üssön. A hit és a bizalom ezt mondja: Istennél semmiképpen sem fordulhat elő. Ö pontosan akkora erővel és olyan nyomatékkai helyezi életünkre vésőjét, amennyi éppen szükséges. Gazdagító erő tudni életünk mostani szakaszán: ö mindent jól cselekszik és életünket jó felé vezeti. URUNK „SZOBRÁSZMUNKÁJA” RAJTUNK arra irányul, hogy eltávolítsa rólunk az önzést, az uralkodni-akarást. Kész­ségessé akar tenni a szolgálatra. „Aki első akar lenni köztelek, legyen a ti szolgátok.” Nézem öt, amint kötényt tesz maga elé és megmossa tanítványai poros lábát. Nem gazdagság-e adni? Nem gazdagabb-e az édesanya, aki éjt-nappalt odaajándékoz gyermekének, mint a gyermek, aki mindent természetesként fo­gad el? Istenünk ezekben az években az egyházat nagyon szorongat­ja a felelősségre. Ha tudja az egyház népe, hogy Jézus útja a jó győzelme és a szolgálat, — rá kell ébredni arra, milyen gaz­dag lehetőségek állnak a mai világban előtte. Sohasem volt a bűnözés statisztikája a világon ilyen ijesztően magas, mint ma. És milyen sok az öngyilkosság, az alkohol felé sodródó ember! Mennyi a társadalmi igazságtalanság! Milyen utat lát az egy­ház helyesnek a kor probléma-hegyei között? Három típust lehet megkülönböztetni az egyházi gondolkodásban. A befelé fordult típus úgy képzeli, hogy az egyház nem más. mint egy mentő bárka. Egy hely a világban, ahova be lehet gyűjteni a kárhozat özönvízéből az embereket. Egyébként a vi­lág pusztuljon el az embereivel együtt. Csak a bárka népe ma­radjon meg. A kifelé fordult típusnak jelszava: „Hódítsuk meg a vilá­got”. A világ csak akkor lesz más. ha benne mindenki keresz­tyén lesz. JÉZUS ÍGY SZÓLT: „TI VAGYTOK A VILÁG SÖJAÜ” Ez a helyes lelkűiét: a világ „tésztájában” kovászként, sóként fel­oldódni. A hétköznapokban, a munkában, emberek között az a feladatunk, hogy szeretettel szolgáljunk. Ne képzeljük magun­kat ezzel a jelszóval bárkának: „Gyertek ki a világból” Ne in­duljunk hódító útra. A kovász, a só nem hódít, hanem meg­mozgat, ízt ad. hiányérzetet ad, ha nincs. Az irgalmas samari- tánus vállalt ilyen só-szerepet. A böjti idő is éppoly gazdagító, mint az év többi szakasza. Adjon áldott csendességet, s nyitott ajtókat az örökélet és a szolgálat felé. Görög Tibor DIAKÖNIAI KÜLDÖTTSÉG UTAZIK AZ NDK-BA A Német Demokratikus Köz­társaság diakóniai szervezeté­nek meghívására március 30— április 8. között Virágh Gyula esperes, országos diakóniai ügyvivő lelkész vezetésével hattagú diakóniai küldöttség utazik az ottani diakóniai in­tézmények meglátogatására. Tárgyalásokat folytatnak Ber­linben egvházunk és a német testvéregvházak közötti diakó­niai munka területén sorra ke­rülő tapasztalatcseréről. Több szivet, több szeretetet A tél lenyelte már utolsó falatjait s a böjtelő enyhe fu­vallata halványkék foltokat fes­tett az égre. A gyárkémények néma vigyázzban álltak, nem okádták a füstöt s a keskeny utcákban a nyugalom terpesz­kedett. A kopott, vedlett ház­falak közül az élet behúzódott az otthonokba. Pihent a gyár, a munkáskéz, vasárnap volt. ITT VAGYUNK „A VÁROS PEREMÉN”. Munkáskerület­ben, földszintes házak erdejé­ben, ahol csak elszórtan emel­kedik ki egy-egv nagyobb bér­kaszárnya, vagy gyár. hogy megtörje a kőrengeteg egyhan­gúságát. Itt holnap kétszer annyian loholunk, sűrű rajok­ban lepjük el az üzemek, gyá­rak helységeit s gépek csatto­gása. zúgása fog kiszűrődni az utcára, hogy a gépkocsik zajá­val együtt az élet ritmusának különös dallamot szabjon. Ez a Ferencváros. Gyárnegyed, munkáskerület. A Thaly Kálmán utcában, amely csak pár száz méter hosszú, a kisebb üzemek mel­lett három nagyobb gyár is van. Ebben az utcában, a „kül­ső Ferencvárosban” van az evangélikus templom is. Tűz­falak közé szorulva, de a tél­utó kék ege ráleheli az ünnepi hangulatot. Innen csak kétszáz méterre született József Attila s szülőháza a templommal együtt szimbóluma a kerület­nek. A IX. kerületnek az éle­tét csak az érti meg igazán, aki ismeri azt a néhány négyzet­méternyi szoba-konyhás lakást, amelyben a költő született. A gyülekezetei is csak a gyárak, a ferencvárosi pályaudvar, a Mária Valéria-telepek össze­függésében lehet megismerni és megérteni. József Attillák „Mamái” ma is ott ülnek az is­tentiszteleteken s a kerület né­pének nagy „lázadása”, tiltako­zása volt a régi rend ellen a József Attila-telepi új lakóne­gyed s azok a vakmerő tervek, amelyek az egész kerületet új­já akarják varázsolni. MOST AZONBAN A KI­CSINY FERENCVÁROSI TEMPLOM harangszava ünne­pélyesen cseng. Ezen a kora márciusi vasárnapon 26 pres­biter, meg a gyülekezet új kán­tora, Koch István áll az oltár elé, hogy szolgálatát hat esz- tépdőre vállalja. A gyülekezet, ez a meg-megújuló, újraszülető folyam most először állított asszonyokat a kötelességválla­lás. a példamutatás, az egyház- községi munka élére. A presbi­térium 26 tagjából 12 asszony. — TÖBB SZIVET, TÖBB SZERETETET fognak a szolgá­latba vinni —. hangsúlyozta D. Káldy Zoltán püspök, aki az új presbitériumot hivatalába iktatta. Az egyház ma csak szívével, szeretetével szolgál­hat. És ezzel a gondolattal a Déli Egyházkerület püspöke a gyü­lekezet lényegét ragadta meg. Mert a ferencvárosi gyülekezet eddig sok mindent tudott szí­véről, szeretetéről elárulni. Va­lahogy úgy van az. hogy a templom, annak berendezése, az oltárkép, vagy a szószék egy-egv szív melegebb dobba­nása volt. Sokszor annyira név­telenül személytelenül, hogy az egyházközség krónikái is hall­gatnak róla. Nem tüntető büsz­keséggel jött létre a gyüleke­zet. nem így épült a templom, vagy talált minden a helyére, hanem csendes áldozathozatal­lal született meg a rend, amelyre a püspök azt mondta: „figyelemre méltó.” Valóban szív és szeretet épült ebbe a fiatal gyülekezetbe”. DE BESZÉLHET-E A GYÜ­LEKEZET ARRÓL, hogy ez a szív és szeretet amelyet min­den vendég meghatottan szem­lélt, nem szorult meg a tűzfa­lak között? Hogy a püspök ál­tal hirdetett evangélium min­dennapi élet? Gyakorlat, amelyről fel lehet ismerni az evangélikus hivő embert? Mit tud felmutatni a ferencvárosi gyülekezet abból a teológiából, amelyet lelkesen vállal? Érti-e tennivalóját, helyzetét a mai társadalomban, a fővárosnak eme kerületében? Mert ebben van a lényege egy-egy püspöki látogatásnak! Hogy az egyház szava, az egyházvezetés felelős üzenete ne rekedjen meg a „hivatalokban” és a gyülekeze­tek ne vergődjenek ellentmon­dásokban, egyszóval ne sza­vakban kimerülő egyház le­gyen az evangélikus egyház. Nos kérdőre vonatott egy egyházközség, s azon keresztül talán az egész magyarországi evangélikus egyház. Basilides Sándor felügyelő a gyülekezet nevében hangsúlyozta a püs­pök előtt, hogy „vállaljuk a szolgálat útját”. A gyülekezet életében nem rendkívüli és soha vissza nem térő alkalom a presbiter ikta­tás. De ez az alkalom mégis jelentős volt. Mert a ferenc­városi gyülekezet presbitériu­ma az előtt a püspök előtt vál­lalta a szolgálat útját, aki „éle­tét tette arra", A kölcsönösen elhangzott fogadalom ereje adott lendületet az ünnepség­nek. AZ EGYHÁZKÖZSÉG FOR­RONGÓ ÁTALAKULÁSON megy keresztül. Temeti múlt­ját és az új születésénél még esetlenül bábáskodik. Nem lát­ványos akciókra vállalkozik, de a tenniakarás nagyszerű ki­bontakozásának tehetünk ta­núi. Messze van még a példa- mutatástól, de érez és ért vala­mit abból, mit jelent ma és az adott történelmi, társadalmi helyzetben gyülekezetnek, ke­resztyénnek lenni. Hiszen ép­pen ezért kell az eligazító szó és pásztori útmutatás. A püs­pök igehirdetése, a gyülekezet­tel folytatott beszélgetése ezt a vállalkozást megerősítette. „Vállaljuk”, hangzott a fel-1 ügyelő ajkáról. S a presbitéri­um diakóniai bizottságot ala­kított. Az asszonyok ígéretet tettek — és ezt már gyakorol­ják —, hogy nemcsak beteglá­togatást végeznek, de a rászo­rulóknál ápolást, takarítást és egyébb segítséget nyújtanak. Parányi cserépdarabok a sze­retet nagy edényéből. ÜNNEPÉLYES VOLT A VASÁRNAP. Sokkal többen is voltak a templomban, mint ál­talában. Ez természetes. Túl­zás lenne azonban azt monda­ni : „ez a ferencvárosi gyüleke­zet”. De azt is hozzá kell ten­nünk. hogy ennél jóval több, tagja van az egyházközségnek.' Mert o kerület mintegy 110 ezer lakójából 3 ezer evangé­likus van. Ott vannak a hívek a gyárakban. Irodákban, orvo­si rendelőkben, tervező aszta­lok mellett. És ott vannak sze­rény hajlékaikban a nyugdíja­sok. Fáradoznak önmaguk és a társadalom jólétén, vagy a tár­sadalom biztosít számukra megélhetést. És ha a becsület­tel végzett munkájuk a püspök által hangoztatott több szívvel és szeretettel párosul, akkor ez evangéliumi cselekedet már. Az evangélium szava azon­ban nemcsak a presbitérium­nak szólt. Ezért a ferencvárosi gyülekezet holnapja, állóké­pessége és jövője szívén és szeretetén múlik. A GYÜLEKEZET VENDÉ­GE. D. KÁLDY ZOLTÁN püs­pök és felesége az ünnepség után látogatást tett József At­tila szülőházában. A század- eleiei proletársors dermesztő valóságát tárták elő a múze­ummá átalakított parányi la­kásban elhelyezett fotókópiák. (József Attilától semmi emlék nem maradt, ezeket elsodorta a proletársors.) Ha belegondo­lunk, hogy 1941-ben 110 ezer volt a kerület lakossága, — holott akkor még nem volt új lakótelep (15 ezer lélekkel), sem új lakónegyed, akkor megértjük a költő sorsát, de azokét is, akik ebben a zsúfolt kerületben tengődtek. A József család hatod magával lakott alig 25 m2-nyi lakóterületen. De csak egy évig Attila szüle­tése után, mert a családot ki­lakoltatták. A „Mama” nem tudott lakbért fizetni. S MA? Erről a főváros cen­tenáriuma beszél. Ott,- ahol az evangélikus templom áll, s ahol a költő született 1905-ben, már a város közepe van. S né­hány év múlva erre az újjá­születő kerületre nem lehet rá­ismerni Dr. Rédey Pál Csak a valóság talaján állva tölthetjük be szolgálatunkat Emlékezés zsinatunk 1952153. évi ülésszakára A folyó és a medre A folyó és a meder össze­tartozó fogalom. Nem lehet­séges folyó meder nélkül, s nincs értelme a folyóvíz nél­küli kiszáradt medernek. A valóságban a folyó születik meg először, s alakítja ki ma­gának a medrét, hogy minél akadálytalanábbul siethessen célja felé. Ez a kép érvényes az egy­házra is. Az egyház élete és szolgálata nem képzelhető el, a külső rendet szabályozó tör­vények nélkül. De az egyházi törvények nem úgy születnek, hogy a zsinati atyák összeül­nek és kiagyalnak elméleti szabályokat, amelyekhez azu­tán hozzá igazítják az egyház életét és szolgálatát. Ellenke­zőleg. Először megszületik az egyház, végzi Istentől rábízott szolgálatát, s e szolgálat érde- ( kében születnek meg a szol- I gálatot szabályzó és segítő egyházi törvények. Ezek a törvények annál jobbak, mi­nél jobban tekintetbe veszik a valóságot, ahol az egyház­nak Isten akarata szerint szol­gálnia kell. Ha az egyház szolgálati for­májában vagy a külső körül­ményekben változás áll be, akkor előbb, vagy utóbb az egyházi fövényeket is meg kell változtatni. A felszabadu­lás után egyházunk új körül­mények közé, a szocializmust építő új társadalmi rendbe került és ha hűséges akart maradni küldetéséhez, szolgá­latát új tartalommal kellett megtöltenie. Ezért senki előtt nem volt kétséges, hogy előbb, vagy utóbb új egyházi törvé­nyeket kell alkotni. így ke­rült sor 1948-ban legfőbb tör­vényalkotó szervünknek, a zsinatnak összehívására. A valóság talaján Egyházűnk valóságérzékét mutatja,, hogy a zsinat első szakaszában 1948-ban tisztáz­ta egyházunknak az új, szo­cialista államunkhoz való vi­szonyát. Egyezményt kötött államunkkal, kifejezésre jut­tatva ebben azt, hogy egyhá­zunk együtt kíván munkál­kodni népünkkel az új társa- dalmi rend felépítésén. Egyházi belső reformokra azonban csak a zsinat máso­dik szakaszában 1952-ben ke­rült sor, amikor figyelembe véve a realitásokat, a zsinat egyházunk szervezetét hozzá arányosította egyházunk lé- lekszámához és teherbírásá­hoz. így született meg a régi négy egyházkerület helyett a Déli és az Északi Egyházkerü­let. mindkettő Budapest szék- hellvel. Ez nemcsak az admi­nisztráció végzésében és a gyülekezetek megközelítésé­ben jelentett óriási könnyebb­séget, hanem a régi nacionalis­ta. irredenta elv feladását is je­lentette. hiszen a négv egvház- kerületnek minden áron való fenntartása mögött a „Nagy­Magyarország” irredenta kép­lete húzódott meg. A zsinat az eddigi 22 egy­házmegye helyett 16 egyház­megyébe osztotta be gyüleke­zeteinket, s az egyházmegyei beosztást a politikai megyék határaihoz igazította. Az egy­házmegyék lélekszáma így arányosabb lett, az esperesek a megyei tanácsokon kömy- nyebben tudták intézni a gyü­lekezetek ügyes-bajos dolgait, s könnyebben tudták megkö­zelíteni gyülekezeteiket. Szolgáló egyház felé A zsinat következő üléssza­ka 1953 márciusában megal­kotta az egyház munkásairól, az egyház háztartásáról és az egyház diakóniai szolgálatá­ról szóló törvényeket. Ezekre a törvényekre már rányomta bélyegét az az új teológiai fel­ismerés, mely szerint egyhá­zunk elsődleges feladata a szolgálat. A formális, jogi be­állítottság helyett a törvény- alkotókat az a szempont ve­zette, hogy az egyház szolgá­latát a valósághoz igazítsák hozzá. A gyülekezetek és a közegyház anyagi fenntartá­sát nem az „egyházi adó” kényszerére, hanem az ön­kéntes adományokra helyez­ték. Bár ettől a lépéstől na­gyon sokan féltették az egy­ház jövőjét, de az idő azokat igazolta, akik bátran mertek rálépni a hitből fakadó ön­kéntesség útjára. Külön tör­vény szabályozta az egyház diakóniai szolgálatának rend­jét, hogyan végzi egyházunk diakóniai szolgálatát a , gyüle­kezetek felé a Gyülekezeti Se­gély, az egyházi alkalmazottak felé a Nyugdíjosztály, a gyüle­kezeti tagok felé pedig a Dia­kóniai Osztály segítségével. Ezek a munkaágak az elmúlt húsz esztendőben jól beváltak, s nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy egyházunkban nemcsak elméletben, hanem gyakorlat­ban is valóság lett a szolgáló egyház útja. Egyházűnk szolgálatát úgy értelmezte, hogy nemcsak ön­magának, hanem népünknek, társadalmunknak, sőt az egész emberiségnek kíván szolgálni. Ezt mutatják a zsinati felszó­lalások és a zsinatnak az Egy­házak Világtanácsához intézett üzenete, amelyben az egyházak felelősségére hívja fel a figyel­met a háború és béke kérdésé­ben. megjelölve az egyházak konkrét feladatait az akkor dú­ló koreai háború leküzdésére. E felhívásban bizonyos mér­tékben már benne van egyhá­zunknak az a felismerése, amit ma politikai diakóniának ne­vezünk. Egész törvénykönyvünk új- jáformálására csak az 1966. évi zsinati ülésszakon került sor. de az 1952'53. évi zsinati fára­dozásaink nem vesztek kárba, mert az akkori, valóságot jól figyelembe vevő határozataink beépültek az 1986. évi törvé­nyeinkbe. Dr. Selmeczi János

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents