Evangélikus Élet, 1973 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1973-03-04 / 9. szám

Vegye fel az«keresztjét Süt 10,38 Jézus Urunk küldetését, egész földi életútját és működését — mindig és mindenütt — az önfeláldozó szeretet határozza meg. ínségen segítő, betegséget gyógyító, mulasztást és bűnt eltörlő, megbocsátó nagy szeretete végtelen. Célja: a bűnös ember meg­tartása. Ezt a szeretetéböl fakadó nagy szolgálatát (diakóniáját) a golgotái kereszten fejezi be, élete feláldozásával. Meghal ér­tünk, hogy életünk legyen Általa. Böjt küszöbén jó erre figyelnünk és meglátnunk: Jézust sen­ki és semmi sem tudja letéríteni erről az útról. Az Atya iránti engedelmességéből és bűnös, engedetlen emberi nemünk iránti szeretetéböl lép a kereszthordozás fájdalmas, nehéz útjára. így végzi el messiási szolgálatát. JÉZUS TANÍTVÁNYÁNAK SEM LEHET MÁS AZ ÚTJA Igénk nemleges formájában is Jézus hatalmas, erőteljes felszó­lítása hangzik. A tanítványnak fel kell vennie a maga kereszt­jét és úgy kell követnie Mesterét. Aki ezt nem teszi, az nem le­het méltó Jézushoz, azaz nem érdemli meg, hogy hozzá tartoz­zék, nem lehet az ő tanítványa. Ezt egyébként Lukács szó sze­rint is így fejezi ki: „Ha valaki nem hordozza az ö keresztjét és nem jön utánam, nem lehet az én tanítványom” (Lk 14, 27). Közelebb kerülünk igénk mondanivalójához és világosabb lesz előttünk Jézus kívánalma, ha elolvassuk Lk 9, 23 versét: „Majdágy szólt mindenkinek: Ha valaki én utánam akar jönni, tagadja meg magát és vegye fel az ö keresztjét minden nap és kövessen engem.” Az állandó jelenvalóságban, „minden nap” történő Jézus-kö­vetésben a tanítvány akkor és úgy veszi fel tehát a keresztjét, ha megtagadja magát. Nem kíván uralkodni, lemond vélt elő­jogairól, nem járja az önérvényesülés útját, hanem a minde­neket elhordozó, szolgáló szeretet útján halad Jézus nyomában. Félreértés, tévedés ne essék itt: nem „mártírságot” jelent a kereszt felvétele! De még csak a világtól, emberektől elvonuló valamiféle aszkézis sem akar ez lenni, hanem'felszabadulás ön­ző saját-önmagunktól és odafordulás embertársaink, a társada­lom, a világ gyötrő kérdései felé. KÖVETEM JÉZUST, hordozom keresztemet — és fordítva —, tartalmilag ez annyit jelent: utitársa vagyok, de nem a sétálás, hanem életformájának felvállalása, sorsában való osztozás ér­telmében. Ezen az úton Jézus a Vezetőm, Tanácsolom. Megmu­tatja életem helyes útirányát, de utam célállomását is, ahová Vele eljutok. Alázatra tanít, imádkozásra késztet a kereszthor- dozó utamon. Megláttatja velem, hogy ezen az úton nem egye­dül járok. Keresztet viselő testvérek járják velem együtt az utat. Ezekhez odaállít engem Jézus, hogy az irgalmas samaritá- nus szívével és segítökészségével hozzájuk lehajoljak, hogy őket talpraállítsam, ha az úton bajba-jutottak, elestek. Miközben ezt a munkát végzem, érhetnek nehézségek, terhemmé, keresz­temmé válhat a szolgálatnak ez az útja, de tudom azt — és ez nagyon boldoggá tesz! —, hogy Jézus ezt így kívánja tőlem és így akarja látni nálam. AZT IS TUDOM: ezen az úton Jézus sohasem hagy magam­ra, Ö mindig ad új erőt, vigaszt, türelmet és tanácsot, hogy a szeretet nagy parancsát teljesíteni, éltemben valóra váltani tud­jam. Erre a szeretetszolgálatra Jézus mindig kínál alkalmat és egyúttal lehetőséget is ad a megújulásra, hogy az „én” bűvkö­réből kilépve valóban odaforduljak szolgáló szeretettel csalá­dom, gyülekezetem, népem tagjaihoz, embertársaimhoz szerte a világon és segítsem őket, hogy kevesebb legyen a panasz, a könny és a fájdalom. SZÍVEMET EZEN AZ ÜTŐN ELTÖLTI A HÁLA, mert lá­tom, hogy előttem megy Jézus, a nagy Diakonosz, s hordozza a legnagyobb keresztet, az én bűneimet. Ezért hadd törjön fel bensőmből a dal és én is zengjem, megvalljam Gerhardt Pállal együtt: „Lelkemnek mélyén hordalak mindvégig életemben, és átkarolva tartalak, amint Te tartasz engem. Szivem világossá­ga vagy, s ha szívem egyszer megszakad, Tebenned újnak ér­zem; Hozzád, hozzád ragaszkodom, Jézus, ma és mindenkoron: Tiéd vagyok egészem” (767. sz. ének 4. v.) Sztehlo Mátyás Közöttünk szolgálnak Lévi rendjéből való Ha szolgálatának számát nézném, akkor Csilló Mihály pilisi kántorra úgy kellene gon­dolni, mint rendkívül idős ag­gastyánra. Mert kereken 26 ezer templomi, temetési és es­küvői szolgálat áll mögötte. Igen, 26 ezer, nem tévedés ked­ves olvasó! Mégis egy mosoly­gó, derűs arcú ember ül velem szemben, akinek alig van ősz hajszála s csendes beszélgeté­sében egyre mélyebben megy bele faluja, társadalma múltjá­ba, nyugalommal, mint akinek semmi dolga az ég egy adta világon nem volna, csupán ne­kem mesélni. Még csak közelít a 60-hoz, de ebből az öt és fél évtizedből 36 évet itt töltött a pilisi egyház szolgálatában. A Lévi rendje szerint* élete a templomhoz és gyülekezethez kapcsolódott és 1936-tól meg­szakítás és különösebb reklám, hírverés és elismerés nélkül végzi munkáját. Most is alig bukkantunk rá. AZ ADATOK ÉLETÉBŐL keveset mondanak. Csontvázak azok, amelyekről ínak és iz­mok hiányzanak, a személyisé­get az élet ritmusából, az el­végzett munkák eredményéből lehet kihámozni. Csilló Mihály 1936-ban, mint számvevő kezd­te működését Pilisen, 1938-ban „feles”, ill. másodkántor, 1939- től önálló. Hitoktatást tíz éven keresztül végzett Ez a csontváz. Erre kell az ínakat, izmokat rárakni. Mert 1936-ban a gazdasági válságot követő években túlságosan „szegény volt” a község ahhoz, hogy a fiatal tanítónak kenye­ret adjon. Elfogadta a társa­dalmi munkát tőle, s így mind a falu, mind az egyház ének­karainak, társadalmi szervei­nek pénztárosa, jegyzője, ve­zetője volt. Első fizetését 1938- ban kapta, akkor is csak „fe­lét”. És amikor véglegesítet­ték, eltéphetetlen szálakkal kötötté magát szülőfalujához. Az idők viharait ebben a falu­ban állta ki, hozzánőtt Pilis­hez, mint borostyán a fához, s ma ő Pilis lexikonja. CSILLÓ MIHÁLY NEM­CSAK KÁNTOR, hanem falu­kutató is. És hogy mikor van ideje hozzá, azt nem szabad kérdezni. De az bizonyos, hogy a község hiteles múltját az ő kutatásai alapján állították össze s így neve a járásban és megyében is ismert. „Mindig izgatott a múlt. Iz­gatott az a kérdés, hogy a Bu­dapest és Szolnok között létre­jött település miként ment végbe a török megszállás után. Honnan jöttek őseink, milyen feltételek között kezdték éle­tüket itt, az elhomokosodott Duna-Tisza közén?” Előfizetőink figyelmébe Értesüljük kedves Előfizetőinket hogy lapunk mostani szá­mában csekkbefizetési lapot helyeztünk el azok számára, akik az előfizetési díjukat rendezni szeretnék. Azok, akik előfizetési díjukat már rendezték, ne vegyék zaklatásnak a csekkbefizetés! lap küldését, s tegyék el azt akkorra, amikor számukra is ese­dékessé válik újabb befizetés. Azokat pedig, akik még nem ren­dezték az előfizetési díjat, szeretettel kérjük, szíveskedjenek az előfizetési dijat befizetni. Az előfizetési díj egy hónapra 730 Ft, negyed évre 22,50 Ft, fél évre 45,— Ft. egész évre 90.— Ft * SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL A kántoriak levegője átfor­rósodik és Csilló Mihály sza­vaiból kibontakozik a múlt. „Az ötvenes évek elején vé­letlenül bukkantam az Orszá­gos Levéltárban arra a szerző­désre, amelyet őseink, a Nyíl­ra megyei Ürményben kötöttek Pilis földesurávál, a reformá­tus Beleznay gróffal. Korábban volt itt település, amely elpusz­tult, s 1722-ben, kétszázötven éve, nagyon szűkös körülmé­nyek között kezdték életüket a Felvidékről származó szlová­kok.” JEGYZETEIBEN LAPOZ­GAT és folytatja: „Két évre építették az első templomot. Valószínűleg a török időkben elpusztult helyén, de annak anyagából. 1780-ig ez a tem­plom szolgálta a községet, de ekkorra már szűknek bizo­nyult, s a Türelmi Rendelet ide­jén a falu hatalmas, arányai­nak megfelelő istenházat hú­zott fel. Ez a mai templom.” A templom tragédiájával 1970-ben találkozott az olvasó, amikor hirt adtunk arról, hogy tornya az országúton keresztbe feküdt, mert 1944-ben a vissza­vonuló fasiszta sereg felrob­bantotta. Ma újra eredeti for­májában látható, s körerkélye, valamint nemes barokk torony­sisakja a legszebbek egyikévé avatja hazánk evangélikus templomainak. DE CSILLÓ MIHÁLY NEM­CSAK A LETELEPEDÉS, vagy a templom történetiről tud ér­dekes mozzanatokat. Elmond­ja, hogy ez a lélekszámában mindig jelentős község milyen nehézségekkel küzdött. Aligha akad példa az ország történeté­ben arra, ami Pilisen történt A századfordulón 4 ezer lel­ket számláló község 80%-a evangélikus volt. Egy iskolát tartott fenn. Egy 1877-es kul­tuszminiszteri leirat szerint tarthatatlannak minősül, hogy egy tanítóra 400 gyermek jut. Mi lehetett az oka, hogy a kiegyezés utáni konjungktúrá- ban az egyházközség ilyen szűkmarkú az iskola üggyel kapcsolatban? A többtanerős Iskola is alig negyed századot E. STANLEY JONES misszionárius 89 éves korában megjelent könyve nyomán: Indiában elhunyt. Neve nálunk Krisztus India országútján és is ismert volt két magyarul is Krisztus a világ országútján. Amit a következőkben le­írok, az mind feltevés. Bizo­nyosat a költő haláláról senki nem állíthat. Pedig számtalan kísérlet történt Petőfi utolsó óráinak kiderítésére. Dehát Segesvár mellett csata volt, véres, utolsó leheletig tartó csata, s a menekülés lázában ha gondoltak is a bajtársak Petőfi megmentésére, az csak ideig-óráig tarthatott, végül is mindenki a saját kis nyomo­rult életével volt elfoglalva. PETŐFI JÚLIUS 25-ÉN csatlakozott Bemhez, amikor az Moldvából visszatért. Talál­kozásuk Bereckén megható volt. Egymást szorosan átölel­ve tartották alig jött szó az aj­kukra. Július 30-án a Marosvá­sárhelyen hagyott költő Bem serege után lopakodott, és Szé- kelykeresztúron a Gyárfás­kúrián, Varga Zsigmondéknál aludt. Reggel a házikisasszony unszolására állítólag még sza­valt is, a fáma szerint éppen az „Egy gondolat”-ot. Azután ko­csira pattant és elrobogott Se­gesvár felé. 18—20 km-es utat kb. 3—4 óra alatt tehette meg, mire Fejéregyházához ért, már dörögtek az ágyúk. A falu szé­léről nézte az ütközetet s je- gyezgetett. Az esti rohamnál, amikor Bem is megfutamodott, ő Is fu­tásnak eredt, öt és hat óra kö­zött tűnt el, ez az egyetlen adatunk, amelyet eddig .hite­lesnek fogadhatunk el. A dél­utáni zűrzavarban néhányan látni vélték s a szemtanúk a következőket mesélték el: Lengyel József ezredorvos, aki lovon menekült, azt állí­totta, liógé'látta a költőt, amint hajadonfőit, kigombolt inggel és zubonnyal, lobogó hajjal futva menekült, majd beérték az oroszok és bekerítették. Gyalokay Lajos menekülés közben találkozott vele, hívta kocsijára, amely a kocsiúton Petőfi nyomában Az utolsó órák vesztegelt, de Petőfi éppen el­lenkező irányba tartott és Gya- lokayt a másik irány választá­sára kérte: „Nincs idő most gondolkodásra, én megyek, Is­ten veled”-----mondta. Sz kurka György Vilmos-ez- redbeli vén huszár elbeszélése a legdrámaibb. Ez az emfcíer ordonánc volt Bem mellett, s Petőfit nagyon jól ismerte. Számára ő volt az „ajjutáns”. Szkurka sebesült lovon Kőha­lom irányába menekült. Petőfi ugyanabba az irányba tartott és amikor felismerte, odakiál­tott, hogy kapaszkodjon a ken­gyelvasba, vontassa magát és úgy fusson. EKKOR négy orosz utolérte, Petőfi elengedte a kengyelva­sat. S amikor a vén huszár un- szólta a továbbiutásra, a költő lihegve ezt mondta: „Engedj, * engem már az Isten sem ment meg”, — s balra a kukoricás irányába letért Két orosz lo­vas meg utána. S ekkor Szkur­ka György szerint Petőfi meg­állt, szembefordult fegyverte­lenül üldözőivel. Az első kard­vágásra nem esett el, de a má­sodik csapásra elterült Ha így volt, a két kozák nem tudta, hogy a magyar lí­ra legnagyobb mesterét terítet­te le. Gróf Haller József szerint Petőfit egy darabig Zeyk Do­mokos vitte kengyelvasába emelve, s a Buni-hídon döfték le. Haller állítja, hogy élve te­mették el. Ennek is lehet valami alapja. Mert augusztus 1-én Csonta János fejéregyházai paraszt- ember volt megbízva, hogy a Buni-hídnál elesetteket kocsi­ján a közös sírhoz vigye. Cson­ta hajmeresztő történetet mon­dott eL Talált egy borzashajú, vászon öltönyben levő, kecske- szakállas fiatalembert, akit szekerére tett és a sírhoz vitt. Itt az ifjú felnyögött: — Élek, meggyógyulhatok ... Petőfi a nevem... segítsetek! De a temetésire felügyelő orosz katona nem kegyelme­zett. Bele kellett dobni a közös sírba, majd rádobálták a többi halottat, meszet öntöttek rájuk és beföldelték. Illyés Gyula ezzel az elbeszé­léssel fejezi be Petőfi regényét, vagyis valószínűnek tartja, hogy a költőt élve temették el. A LEGVALÓSZÍNŰBB még­is, hogy a kukoricás szélén szúrták agyon. Dehát mindezek feltevések. Petőfit egyfelől nem mindenki ismerte, s mint újra kinevezett őrnagy, civil- ber, fegyver nélkül vett részt a csatában, másfelől ha látták is őt fel-felbukkanni a tusa he­vében, nem igen tudtak vele törődni. Az azonban bizonyos, hogy július 31-én esett, illetve tűnt el. S a nép képzeletében ekkor született újra. Csodálatos te­remtőképessége van a nép képzeletének azok iránt, akit szeretnek! Az elnyomás sötét éveiben megszületett a „Pető- fi-mitológia”. Mert később ott szavalgatott a magyar pusztá­kon bujdosva, vagy Szibéria ólombányáiban fogalmazta ke­serves líráját Fejéregyháza alatt a poros kocsiút helyett most sima be­tonút fut Segesvártól Székely­udvarhely felé. Vékony kis be­kötőút vezet a segesvári csata hőkeinek közös sírjához. Száza­dos, mogorva fenyők árnyékol­ják a dombocskát az emlék­művel, ahol a legnagyobb ma­gyar lírikus alussza álmát a többi hőssel együtt. Harcmező és közös sír volt élete utolsó ál­lomása. De sírját nem lebegte körül álma, a világszabadság”. De bármilyen nagy volt a veszteség Petőfi halálával, ne­ki a sors mégis csak kedvezett. Nem kellett megélnie Világost, a szabadságharc tragikus bu­kását, az aradi bitófákat, Hay- nau vérengzését, Bach elnyo­mását, legjobbjaink börtönbe hurcolását, emigrációját. AMIKOR UTOLJÁRA vol­tam Fejéregyházán, ahol a kö­zös sír mellé múzeumot építet­tek, bájos, magyarul tudó kis­lány mutatta meg az emléke­ket, néhány előkerült fegyvert, fotókópiákat Petőfi kéziratai­ról, képeket a költőről. A sza­badságharc segesvári szakaszá­ról keveset tudott. Keveset ar­ról, hogy a szászok Segesvár­ról már az esti órákban kijöt­tek és másnap, hogy a holtakat kifosszák, a sebesülteket pedig karókkal agyonverjék. És hogy állítólag a költőt is félig leme- zítelenítve dobták a sírba. Azóta is buzgó kutatás fo­lyik, hogy megleljék halála helyét és esetleg őt magát is. A kutatás azonban egyre nehe­zebb lesz, amint időben távolo­dunk a tragikus naptól. De Petőfi éppen akkor született igazán meg, amikor elveszett. Azóta itt él közöttünk. Fiata­lon, lobogva, lelkesítőleg. Ilyen fiatalon zárta a magyar nép szívébe, s költeményei válto­zatlanul szépítik életünket. Ezzel a sorozattal is az volt a célunk, hogy evangélikus ol­vasóink jobban megismerjék, megszeressék, felfigyeljenek élete fordulataira és szívükbe zárják még inkább. Azzal a büszke öntudattal, hogy Petőfi Sándor evangélikus volt. Or. Rédey Pál élt meg, mert 1914-ben átad­ják az államnak. Pilis talán az egyetlen az országban, amely nem ragaszkodott a felekezeti iskolához. AZTÁN ELŐKERÜLNEK A FÉNYKÉPEK, amelyeket ösz- szegyűjtött a falu életéről, em­lékeiről. Az egyiken Móricz Zsigmondot fedezem fel. „Igen, járt közöttünk Móricz. A 30-as évek derekán Szemző Kálmán pilisi kántortanító népfőiskolát szervezett. Ebbe a munkába, mint diák, magam is bekapcsolódtam. Ide látoga­tott el az író.” Majd sorolja a lelkészeket. Keveházi László a tizenötödik. „De tudnak-e arról, hogy Pilis püspöki székhely is volt? 1890—1905-ig Sárkány Sámuel pilisi lelkész volt a püspök és innen kormányozta kerületét.” Jelenleg a község 10 ezer lel­kes. 1945-től nagyarányú bete­lepedés történt. A község tel­jesen elmagyarosodott. Csak az idősebbek beszélik a szlovák nyelvet. A templomban még a régi Tranosciusból énekelnek, de a prédikáció magyar. CSILLŐ MIHÁLY NEM­CSAK SZOLGÁLATAIT vezeti precízen, de a templomlátoga­tók számát is. A hétköznapi és vasárnapi istentiszteletekre kb. ugyanannyian járnak — mond­ja — mint 30 évvel ezelőtt. Csupá” az életkorban történt változás. És a hobby-ja? — tettem fel a kérdést. — „Népművészeti tárgyakat gyűjtők: Eddig a községből mintegy 300 db-ra tudtam szert tenni. Pilisnek ugyan nincsen jellegzetes népművészete, de ízléses használati tárgyakat tartottak otthonaikban.” Az utolsó mondatok már út­közben hangzottak el. A kántor úr sietett énekkari próbájára. Odahaza szüleinél 12 gyermek volt. Az orgonasípok ismerő­sek voltak a szülői háznál is. És a felnőtt Csilló az ónsípok­ból olyan hangokat csalt ki 36 éven keresztül, amelyek egybe­olvadtak az emberi hangokkal és szárnyaltak Isten dicsőségé­re* &. P, Hihetetlen! Hihetetlen? Csodával hatá­ros! — így kiáltunk fel egy- egy nagyszerű sporteredmény láttán, öt méter fölé helyezték a rúdugrók lécét. Át lehet ezt ugrani? Elképzelhetetlen! Az ugró kezéberi a hosszú rúddal nekiszaladt és átvitte. Saját szememmel láttam és mégis azt mondom: hihetetlen! Talán te is értél el már életedben, pL az iskolában, olyan ered­ményt, amiről előzőleg azt mondtad: erre nem vagyok ké­pes, ez szinte hihetetlen: mégis elérted. Aki hisz, komolyan veszi Is­ten parancsát és ígéretét, gyak­ran találkozik életében a „hi­hetetlennel”. Illés próféta is találkozott. Csak azt ne hidd, hogy a „hihetetlen” világába könnyűszerrel, olcsón lehet be­lépni! Az aszály nem akart szűnni Izraelben. Oly nagy volt a szá­razság, hogy egy szép napon a Kérith patak is eltűnt Kiszá­radt Pedig milyen jó menedé­ket biztosított Illés prófétának. Ekkor egy nehezén elfogadható parancsot és egy még nehezeb­ben elképzelhető ígéretet adott Isten Illésnek: Kelj fel és menj el Sareptába. Ott megparan- •csoltam egy özvegyasszonynak, hogy gondoskodjék rólad. Értette Illés az Ür szavát, hi­szen világosan beszélt, csak azt nem tudta eldönteni, hogy jó lesz-e komolyan venni. Hihe­tetlennek látszott az egész. Sa­repta idegen város Sidonban. Éppen abban az országban, ahonnan Jezabel, Illés legna­gyobb ellensége származott. Messze van. A hosszú úton fel­ismerhetik. Éppen ott találna oltalomra? És éppen egy öz­vegyasszonynál? Azt megértem — gondolhatta Illés próféta — hogy innen el kell mennem, mert ha itt maradok éhen ve­szek, szomjan halok. De éppen Sareptába? Egy özvegyasszony- hoz? Hihetetlen! ülés mégis elment. A hit azt is jelenti, hogy valami elkép­zelhetetlenre, hihetetlenre vál­lalkozik az ember — egyedül azért, mert Isten mondja. Amikor a város kapujához: ért, egy özvegyaszonnyal talál­kozott, aki éppen fát szedege­tett. Megszólította: hozz kérlek: egy pohár vizet Ez bizony nagy kérés volt abban az aszá­lyos időben. Az asszony mégis elindult a vízért. Illés azonban utána kiáltott: hozz kérlek egy falat kenyeret is mindjárt Az aszony megállt. Szinte földbe gyökerezett a lába a le­hetetlen kérés hallatán. Így szólt: él az Ür, a te Istened, hogy csak egy marok lisztecs- kém van a vékában és egy ke­vés olajom a korsóban. Azért szedegettem éppen fát, hogy. haza menjek és egy kis enniva­lót készítsek magamnak és a fiamnak. Ha megettük, nincs tovább. Az éhhalál vár ránk. Illés csodálkozott, hogy az asszony egyáltalán szóba állt vele. Még jobban csodálkozott azon, hogy a Baálok és Astar- ték országában egy pogány asszony az Úrra hivatkozik, Iz­rael Istenére, az ő Istenére? Mindez felháborította. Így szólt az asszonyhoz: Ne félj! Süss először pogácsát nekem, azután magatoknak, mert az Űr, Izra­el Istene azt mondja: vékádból a liszt, korsódból az olaj el nem fogy, amíg tart az aszály. Az aszony elment. Hihetet­lennek tűnt előtte Illés bizta­tása, mégis asszerint cseleke­dett. Hogy és mint történt, nem tudjuk. A részletek isme­retlenek. Tény, hogy a hihetet­len megvalósult. Se Illésnek, se az özvegy, szunynak, se fiá­nak nem kellett éhen halnia. Életben maradtak. A vékában mindig volt valami liszt, a korsóban is olaj. A hit mindig bátorság la Nem az eszünk, okosságunk, műveltségünk nehezíti hitün­ket, hanem a gyávaságunk. Fé­lünk. Jól tudja ezt Jézus. Ezért mondja annyiszor azoknak, kik a hit keskeny útjára lép­tek: Ne félj!

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents