Evangélikus Élet, 1973 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1973-12-23 / 51. szám

99 emberekhez hasonlóvá lett... 99 A FÖLDÖN JÁRT Jézus személye izgató probléma. Mi lehet benne, hogy alakja kö­zel kétezer esztendő óta ked­ves olyanoknak is, akik nem hisznek a feltámadt Krisztus­ban? A másik oldalról: miért ragaszkodnak Jézus élete rész­leteihez a keresztyén hivők, akiknek a láthatatlan mennyei Krisztus mindent átfogó, élő valóság? Egy őskeresztyén Krisztus- himnuszt idéz az apostol, amelynek most elénk kerülő sora magyarázatot ad ezekre a kérdésekre, már amennyire beletekinthetünk a titokba: „emberekhez hasonlóvá lett”. A készülő új fordítás szerint pontosabban: „emberi alakban jelent meg”. A NÁZÁRETI JÉZUSBAN, akit feltámadása óta Istenként tisztel a keresztyénség, egy embert pillantunk meg, hason­lót minden más emberhez. Külsejében, életmódjában, életszükségleteiben, gondolko­zásában és érzéseiben, beszé­dében és cselekvésében nem különbözött az emberektől. Eletsorsa is emberi sors volt. Kicsi síró csecsemőként szü­letett, járni és beszélni kez­dett, gyermekkorában játszott, fiatalon két kezével dolgozott, majd rövid életét egy hivatás tölti be, amely külsőleg éppen olyan volt, mint a korában szokásos vándortanítóké. Megismerte az emberi élet szépségeit, örömeit, szomorú­ságait. Jókedvű volt és idegei remegtek. Testi és lelki szen­vedéseket kell elviselnie, mi­előtt átélte volna a haláltusát. A költő Illyés Gyula szavaival az ő földi útjáról is elmond­hatjuk: „Félelmetes is, de né­ha varázslatos is volt élni.” EMBERI ALAKJÄNAK leg­benső mélyén azonban más is rejtőzött, ami föléje emeli már a földi életét is a többi em­bernek. Dőre dolog lenne ku- tatgatni — mert hiábavaló —, hogy isteni mivoltából mit és hogyan takart az emberi alak­ja: de itt véljük, hogy nyomá­ra akadtunk a rejtély megfej­tésének. Emberi tisztasága, józansá­ga, szeretete, amit a tőle tá­volállók is észrevesznek alak­jának rajzán, az Istennel való páratlan viszonya, az isteni hatalom jelei (legmerészebben a bűnbocsánat adásában), amit a benne hivők észlelnek a róla szóló hagyományokban — mindennek a magyarázata személyének a titkában van: isteni valót hordoz emberi testben. Krisztus emberi alakja több­féleképpen is szolgálat az em­bereknek. A HASONMÁSUNK Ö, ezért testvérünk az emberi életben. Minden élethelyzetben és min­den emberi sorsban az Isten velünk való együttérzését ajándékozza. Az isteni szoli­daritás megtestesülése Krisz­tus emberi életútja. Nincsen ezen a földön olyan nyomor­gó vagy örvendező ember, aki ne érezhetné maga mellett Krisztus emberi alakja révén a szerető és hatalmas Istent. AZ EMBER IGAZI KÉPE Ö, azért olyan vonzó az alakja. Az életéről szóló bibliai elbe­szélések az igaz emberség megtestesítőjeként mutatják. Innen ered — mondja egy mai filozófus —, hogy a Jézus-alak vonzó ereje messze meghalad­ja azoknak a körét, akik hisz­nek benne, s alakjának jelen­tősége túlnyúlik a vallás ható­körén. Emberi alakjából és ta­nításából sok indíttatást és út­mutatást kapunk az embere­ken segítő szeretetre, az áldo­zatos szolgálatra. A TÖRTÉNELEMBE LÉ­PETT BELE Kriszus azzal, hogy emberi alakban jelent meg. Ez az esemény tavább- hullámzott az emberiség törté­netében. A személyéhez kap­csolódó történeti jelenség, a keresztyénség, minden' gyarló­sága ellenére alakította az el­múlt századok folyását és ter­mékenyítette az emberiség éle­tét. Követőit ma is arra kész­teti, hogy álljanak bele a tör­ténelem sodrába, és tegyék meg az emberiség sorsáért mindazt, amit tőle tanultak a cselekvő szeretőiben. Emberi alakban jelent meg. Itt azonban nincsen vége a Krisztus-himnusznak. Veöreös Imre „...megalázta magát...” Jézus születése és földi élete az alázat jegyében folyt. Ügy lett emberré, hogy belealázko- dott emberi formánkba, azaz emberek között és Isten előtt belesimult az emberi sorsba és Isten akarata teljesítésére szánta magát. Megalázta rnhgát az emberek között Jézus születésének és életé­nek külsőségei szemléletesen példázzák, hogyan valósult meg életében az emberi sors­hoz való alkalmazkodás. Nem az akkori hatalmas világbiro­dalom fővárosában, Rómában, nem is a zsidók szent városá­ban, Jeruzsálemben, hanem Betlehemben született meg. Egy kicsiny nép fia lett, ebben a népben is nem a király vagy az előkelők családjába lépett be, hanem egy szegény názá­reti ácsmester házába. Tanít­ványait nem a gazdagok, ha-' nem a szegény halászok közül válogatta, velük együtt járta végig a falvakat és városokat. Lehajolt a nyomorultakhoz, a Politika a szószéken ? 1848 karácsonya Sok karácsonykor templo- mozó ember fejében megfor­dul talán a kérdés, különösen akkor, amikor a szószéken ko­runk problémáiban foglal ál­lást a lelkész: vajon hogyan prédikáltak régen? Érdekes belepillantani, hogy történel­münk izgalmas korszakai ho­gyan tükröződtek az evangé­likus lelkészek prédikációiban. Íme a 125 év előtti szabadság­harc ideje. Hogyan prédikáltak 1848 karácsonyán? Sajnos, az akkori idők megmaradt iratai között az alapos kutatómunka is alig talál elhangzott prédi­kációkat. Nem tudunk tehát teljes képet alkotni azokról. A szabadságharc bukása kö­vetkeztében a legtöbb irat — köztük a leírt prédikációk is — a tűz maratalékává lettek. Nyomtatásban későbben sem jelenhetett meg semmi az ak­kor elhangzott beszédekből, a cenzúra féktelen dühe miatt. Székács József pesti magyar lelkész is kihagyta 1871-ben megjelent beszédeiből a sza­badságharc korabeli igehirde­téseit. Pedig ékesszólóan hir­dette az igét a Deák téri tem­plom szószékéről és még a Protestáns Egyházi és Iskolai Lap 1848-as utolsó számában így írt: „...végső szavunk a protestáns közönséghez, kivált pedig ennek minden lelkészei­hez és tanítóihoz az: igyekez­zenek felfogni teljes nagysá­gában az egyetemes szabadság azon szentelt céljait, melyekért ezen elárvult haza háborút vi­sel... ” Az akkori Magyarország te­rületén a hullámzó frontvona­lak változásai szerint rpás más körülmények között ünnepel­ték a karácsonyt. A Habsbur­gok által elfoglalt Sopronban megdöbbent hívek adták száj- ról-szájra a hírt kedves lelké­szük letartóztatásáról. Székács lapjában így jelentette: „Sop­ronban Kolbenhajer evangy. lelkészünk a városunkat meg­szálló ellenségtől elfogadott és nehéz őrizet alá helyeztetett, egyenesen azért, mivel mind szószéken, mind családi kö­rökben a haza szent ügyének pártolója volt!” Kolozsvárt éppen karácsony ünnepén 1 foglalta vissza a le­gendás hírű Bem apó az oszt­rák seregektől. Itt a hazafias érzelműek örömmámorban ün­nepelhettek. A főváros felé vi­szont Winditschgrätz hadsere­ge közeledett feltartóztatlanul. Karácsonyra megbolydult a város, a Honvédelmi Bizott­mány Debrecenbe készült köl­tözni. De a kecskeméti 'gyülekezet lelkipásztorával az élen még bízott a szabadságharc végső győzelmében! Torkos Károly igehirdetései azok közé a rit­kaságok közé tartoznak, ame­lyek nem pusztultak el az idők viharában és az 1848—49-ből valókat az Országos Levéltár őrzi. Van köztük ádventi, ka­rácsony másodnapi és újévi igehirdetés is. Ez a később or­szágos hírű szónok tüzes sza­vakkal lelkesítette a kecske­méti evangélikusakat és vilá gos politikai látással vezette őket. Advent 2. vasárnapján keserűen állapította meg: „ ... midőn a népek szemevi- lága megnyílt... és a zsarnok­ság járma alól szabadulni igyekeztek, akkor a koronás gondviselő (értsd: a király) ránk^küldi magához méltó, hó­hérait. hogy a szabadságra törő nemzetet legyilkoltassa. 1849. újévi prédikációja egyetlen hatalmas riadó! A ha­zafiúi szent kötelességről be­szélt. „Rendületlen hűség le­gyen az első... melyet e nagy napon fogadunk ... Fogadjuk továbbá az áldozatkészséget... Fogadjunk bizalmat... a ha­zafiúi érzelmű kormánynak, mely új szebb jövendőt bizto­sít számunkra...” S végül így zárta szavait: „Fel, fel ti bajnokok! Vesszen a zsarnok, éljen a magyar! Ámen.” Fennmaradt karácsony má sodnapi beszédében István vértanú magatartását elemez ve (Csel. 7,54—60) a valódi szeretet jellemzőiről beszélt. Arról, hogy a vaíbdi szeretet mindent remél, mindent eltűr! Szomorúan állapította meg, hogy „a lágymeleg szeretet korunk romlottságának egyik főoka”. Aztán a keresztre mu­tatott: „Jézus példája szerint még életünket is odaadnunk (kell) testvéreinkért, mi pedig gyakran csak egy lépést tenni, egy pár szót szóllani. kezünket mozdítani is resteljük, mint­hogy valami kellemetlenséget állanánk ki midőn mások job­bítása forog kérdésben.” A zsarnokság ellen hadakozó prédikátor szavait bizonyára azonnal alkalmazni tudták hallgatói nemzetük helyzetére, amikor ezt mondta: „Minden aranynak meg kell a maga tü­zének, minden világosságnak meg kell a maga árnyékának, minden igazságbajnoknak meg kell a maga zsarnokának len­nie, hogy annál tisztább, an­nál ragyogóbb fényben tűnje­nek fel!” Torkos Károly példája tehát azt mutatja, hogy azok a lel­készek, akik népükkel együtt éreztek és nemzetüket szeret­ték, igehirdetésükben arra tö­rekedtek, hogy a gyülekezetét koruk kérdéseiben eligazítsák. Bencze Imre Reményik Sándor: József, az ács, az Istennel beszél Magasságos, Te tudod: nehéz ez az apaság, Amit az én szegény vállamra tettél. Apja volnék, — és mégsem az vagyok. Ez a gyermek... ha szemébe tekintek, Benne ragyognak nap, hold. csillagok. Anyja szemei s a Te szemeid. Istenem, a Te szemeid azok. Gyönyörűséges és szörnyű szemek, Oly ismerősek, s oly idegenek ... Ez az ács-műhely... ezek a forgácsok ... Mit tehettem érte?... mit tehetek? Én tanítottam fogni a szerszámot. Mégis rá fogják majd a kalapácsot. Ügy félek: mi lesz? Most is ki tudja, merre kóborog, Tekintetétől tüzet fog a műhely, Tüzet a világ, s egyszer ellobog. Ö, jó volt véle Egyiptomba futni S azután is óvni a lépteit, Fel a templomig, Jeruzsálemig, Míg egyszer elmaradt... Ö, jó volt, míg parányi rózsaujjs Borzolta szürkülő szakállamat. * Ezüst nyomot hagyott már akkor is, Komoly nyomot parányi rózsaujja, S most olyan más az útja . . . Vezetném és ö vezet engemet. Csak azt tudom, a Te utadon jár, Magasságos, De ki tudja a Te ösvényedet? Te vagy az atyja, — én senki vagyok, Az Evangéliumban hallgatok, S hallgat rólam az Evangélium. „KENYÉR HELYETT” (1932) című kötetből betegekhez és szegényekhez. Amikor egyszer csodáin föllel­kesülve a tömeg királlyá akar­ta tenni, elmenekült arról a vi­dékről. Amikor a legtöbben éljenezték, a virágvasárnapi jeruzsálemi bevonuláskor, ak­kor sem délceg hadsereg élén, ficánkoló paripán jelent meg, hanem a szegény emberek megszokott módján, szamárhá­ton, alázatosan. Milyen különös király! E föld uralkodói, kortársai min­dent elkövettek, hogy minél többen hódoljanak nekik és térdet-fejet hajtsanak előttük. Jézus maga volt az, aki példát adott az alázatosságból, ami­kor lehajolt, hogy elvégezze a szolgák kötelességét és meg­mosta tanítványai lábát. Az az általános emberi ma­gatartás, hogy szeretünk ki­emelkedni a környezetünkből, keresünk valamit, amit csak mi tudunk, féltve őrizünk tu­lajdonságokat, szakmai fogóso­kat. élményeket, hogy legven mivel büszkélkednünk, hogy legyen valami, amivel fölébe tudunk kerekedni másoknak. Jézus ellenben mindig azt néz­te, hogyan tudna ö adni. Alá­zata azt jelentette, hogy ráfi- gyeit mások bajára, kérdései­re, nem hozakodott elő azzal, amit ő tudott, hogy fölényét fittogtassa. Az emberi sorsnak nem­csak a magaslatait, hanem a mélységeit is megjárja, a ma­gányt, az elhagyatottságot, a csalódást emberekben, a testi fájdalmakat és a halált. Mindezzel célja volt, mert alázata nemcsak az emberek­nek szólt. Megalázta magát az Isten előtt Jézus nemcsak hirdette, ha­nem élte is. hogy „aki magát megalázza, fölmagasztaltatik”, azaz fölmagasztalja azt az Is­ten. Földi életének sikerei, szavai és csodái abból a nagy összefüggésből érthetők, hogy Isten küldötteként jött hoz­zánk, hogy hirdesse kegyel­mét, hogy bizonyságot tegyen az igazságról. .Az ószövetségi prófécia megjövendölt alak­jaként, „az Űr szolgája" sor­sára vonatkozó utalások be­töltése kísérte végig. Jézusnak Isten előtti aláza­ta a példa akkor, amikor Pé­ter apostol arra hív föl min­ket a levelében, hogy „az alá­zatosságot öltsétek föl, mert Isten a kevélyeknek ellene áll. FRANCIAORSZÄG Ez év téli félévétől kezdve a francia protestáns egyházak újjászervezték lelkészképzési rendjüket. Egy intézmény ke­retébe (Institut Protestant du théológie) fogták össze Párizs és Montpellier teológiai fakul­tását és a Lyonban működő elő­készítő iskolát (Ecole prépara- toire). Az új szervezeti fölépí­tés alapgondolata az volt, hogy közelebb kerüljön egymáshoz az elméleti és gyakorlati okta­tás, az egyetem és az egyház. Az első három évet ugyanis a licenciátusi vizsgáig Párizsban kell letenni, majd kétéves ta­nulmányi idő következik Montpellierben, ahol a lelké­szek részére állandó tovább­képzési tanfolyamokat is tar­tanak. A harmadik tanulmányi rész két éve alatt a gyakorla­ti szolgálatban állnak már a lelkészjelöltek, de időről időre elméleti előadásokat is hall­gatnak. A jogilag külön rend szerint működő strasbourgi egyetem teológiai fakultását nem érinti ez az új rendezés, (öpd-ch) az alázatosoknak ellenben ke­gyelmet ad”. Isten színe elé tehát nem állhatunk akár­hogyan! Ha a példázatbeli fa- riezus módjára a kegyes gőg és elbizakodottság vezet min­ket, „Isten, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint más ember...!”, akkor nem várhatunk Urunktól kegyel­met. A jézusi példázat másik szereplője, a vámszedő pél­dázza az igazán helyes maga­tartást: „Isten, légy irgalmas nekem, bpnösnek!” Azaz nem mások megalázásával jutha­tunk előbbre Isten előtt, ha­nem „érdemeinkre” nem te­kinthető kegyelmében bízva. Abban volt egyedülálló Jé­zus alázata, hogy végig tudott menni a kereszt útján. Isten rajta keresztül, az ő alázatán keresztül adott számunkra, bűnösök számára bűnbocsá­natot. Krisztusnak ebből- az alázatából sugárzik'azután to­vább a kegyelem. Urunk újra és újra ott van közöttünk, hozzánk alázkodik, amikor nevében és emlékezetére meg­törjük a kenyeret, vesszük az Űrvacsorát. Ott van jelen da­dogó emberi szavakban is, az igehirdetésben, ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az ő nevében. Az egyházban, a gyülekezet közösségében az igén és a szentségeken keresz­tül szól hozzánk. Végül abban is Urunk sza­vára kell figyelnünk, hogy amikor valahol a rászorulók­nak segítséget nyújtunk, ezt ö úgy veszi, mintha neki ma­gának segítettünk volna. Alá­zata így ösztönöz bennünket is alázatra, szolgálatra, mások megsegítésére. Voltak és vannak, akik az alázat szót nem kedvelik, mert alázatoskodást éreznek ki belőle. Nem szabad azon­ban összekeverni a kettőt! Az alázatoskodás, azaz a meghu- nvászkodásos megalkuvás, más kedvének keresése hátsó indétékokból. Ezt el kell ítél­nünk! Jézus azonban nem alá- zatoskodott például Pilátus előtt, hanem alázatosan, de magabiztosan vallott küldeté­séről. Az alázatoskodás mögött a másik félrevezetésének szán­déka húzódik meg, az alázat viszont a másik megbecsülése és szeretete, a másikhoz való alkalmazkodás. A karácsonykor Betlehem­ben hozzánk alázkodott Jézus indítson minket emberek kö­zötti és Isten előtti alázatra. If j. Harmati Béla Temploma blak GAZDAG VERSES ANTO­LÓGIA a tesvér református egyház kiadványa, amely szá­zadok költészetéből merítve nemcsak hazai, de világiro­dalmi válogatásból is. A gyűjteményes kötet az 1300 körüli Ó-magyar Mária siralommal kezdődik és a mai élő magyar költők verseivel zárul, a külföldi rész pedig — amely a kötetnek közel a fe­lét teszi ki — Alexandriai Ka­talintól kezdve Luther mű­vein keresztül a mai költők verseit is taralmazza legjobb műfordítóink tolmácsolásá­ban. A VÁLOGATÁS SZEM­PONTJAIT azonnal érezzük, amint belemélyedünk a kötet olvasásába: csak valóban mű­vészi értékű, őszinte hangvé­telű művek kaptak benne he­lyet. A bevezetőben megjelölt cél szerint mindazoknak szól, akiket „érdekel, hogyan tük­röződik Isten és az ember vi­szonya régi és mai, hazai és külföldi költők műveiben”; ezt a szándékot a mű mara­déktalanul betölti. A gyűjtemény a ma embe­réhez kíván szólni, mai hang­vétellel; ez különösen a kül­földi anyag modern műfordí­tóinak munkáján keresztül érezhető. De ugyanez a hang­ja a legutóbbi idők magyar termésének is, hiszen akik ír­ták, legtöbbjüket ismertük, vagy éppen ma is itt élnek közöttünk. A VÁLOGATÁST VÉG­ZŐK jó munkát végeztek. Különös érdekessége a kötet­nek, hogy helyenként, a ver­sek között párhuzamvonásra is lehetőséget ad, így a vers­kedvelők egymás mellé he­lyezhetik az Ó-magyar Mária siralmat és Weöres Sándor Mária siralmát, vagy az Erős várunk ismert szövegét József Attila műfordításával. A gazdag gyűjteményben helyet kapott sok olyan vers, ének is, amely énekesköny­veinkben megtalálható. A kö­tet így ökumenikus jellegű. A Református Sajtóosztály kia­dásában megjelent mű össze­állítói arra figyeltek, hogy tartalomban és formában a versek legjavát nyújtsák. A FEDŐLAPON a kötet cí­mét adó Templomablak lát­ható. Ügy érzem, ez jelkép, és azt példázza a ma emberének, az olvasónak, hogy az ablak bár el is választ, de össze is köt a külvilággal. — A ke­resztyén ember belső hitélete mellett nem felejtheti, hogy a közösségben, a világban él, és annyit ér a keresztyénsége, aménnyit abból mások, az ab­lakon kívül levők megérez­nek. Ehhez a magatartáshoz nyújt segítséget a gyűjte­mény. O. I. ROMÁNIA gusnak biztosítanak tanulmá­nyi ösztöndíjat német egyete­meken. (Junge Kirche) A Román Ortodox Egyház és a Nyugatnémet Evangéli­kus Egyház megállapodása szerint évente 4 ortodox teoló-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents