Evangélikus Élet, 1973 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1973-09-30 / 39. szám

FÁKLYÁT,ENYU Gondok között 1 Pt 5, 7 Isten sehol sem ígérte meg az embernek, hogy élete gond- mentes lesz. Békességben, boldogságban él a család. Váratlanul jön egy súlyos betegség. Nagy az aggodalom. Lesz-e gyógyulás? Ho­gyan alakul az életünk, ha kidőlnek szeretteink a sorból. A gond és aggodalom rátelepszik a szívekre. Egyszerre megválto­zik a család élete. A szülők talán mindent elkövetnek, hogy gyermeküket be­csületes, rendes emberré neveljék. De hiába a példaadás, a jó szó. Nem segít sem a kérés, sem pedig a fenyítés. Hogy lehet ezt elviselni, túlélni, kérdezi a meggyötört szív. Nem sikerülnek az anyagi eltervezések. Legjobb számításun­kat keresztüihíizza az élet. Mit tegyek, hogy a felszínen tud­jak maradni? Elszalad az élet. Egyre fogy az erő és gyengül az egészség. Hogyan alakul az életem, ha a mellettem levőket hazahívja az Űr? Mások élete csupa rohanás és senki sem ér rá még csak megkérdezni sem tőlem, hogy mi bánt, mi fáj. Tépelödik az egyedül maradt lélek. Mint a napot az árnyék, úgy követik életünket a gondok, mert nemcsak napsugár van, hanem felhők alatt is visz az élet útja. Nagy különbség van az emberek között, hogyan tudnak megbirkózni a gondokkal. Van, aki hamar; elcsügged. Kétség­beesik cs engedi, hogy elborítsák életútját a gondok. Ilyen élet­nek nincs öröme, nyugalma, nincs hála, csak folytonos panasz, elégedetlenség, kétségbeesés. Ezért sokan megkeseredett szív­vel járják az élet útját, sőt sokan el is dobják azt, mert nem látnak a gondok sűrűjéből kiutat. Mások viszont megfeszített akarattal megpróbálnak szembe­szállni a gondokkal, legyőzni az akadályokat és úrrá lenni az élet gondjain. De a küzdelemben sokszor úgy tapasztalják, hogy „erőnk magában mit sem ér”. Isten igéje eligazít bennünket. Nem kell az élet gondjai alatt összeroskadni, sem erőnk elfogytáig velük küzdeni. Bíz­tatás hangzik felénk: van kiút. Gondjainkat vessük Istenre. Ez nem jelent tétlen semmittevést, sem mozdulatlan várako­zást Életünk gondjai maguktól nem rendeződnek. Isten oldja meg gondjainkat, de nem nélkülünk, hanem velünk együtt. Az Ű útmutatását el kell fogadnunk gondjaink megoldására, ö valóban erőt ad és erejét adja a gondok elleni győzelmes harc­hoz. Isten gondviselését a hivő lélek állandóan tapasztalja életé­ben. Gondoljunk betegségre, háború idején történt csodálatos megmenekülésekre és az élet egyéb alkalmaira, amikben Isten gondviselését nyilvánvalóan fel kellett ismernünk. Az a bizodalmas hit, hogy Isten nekünk szerető mennyei Atyánk, aki az élet gondjainak megoldásában gyermekeinek segít, mindnyájunknak erőt adhat a gondok idején, hogy ő az élet gondjainak megoldásában is segíti gyermekeit. „Minden gondotokat Oreá vessétek.” Szende Sándor Dr. Nagy Gyula professzor ázsiai és ausztráliai útja Egyházunk képviselője a Lutheránus Világszövetség genfi központjában, dr. Nagy Gyula teológiai tanár, szep­tember második felében és október első részében Indoné­ziában, Ausztráliában és Űj- Cuinea szigetén tesz hivatalos körutat az LVSZ tanulmányi osztálya megbízásából. Elő­ször — szeptember 15 és 20. között — Eszak-Szumátrában, a batak egyház Nommensen egyetemén az indonéz ökume­nikus egyházak konferenciá­ján tart előadást „A lelkész­képzés mai helyzete világ­perspektívában” címmel. Majd dr. Nababannak, az LVSZ első alelnökének és az indonéz egyházak tanácsa fő­titkárának meghívására Dja- kartában tesz látogatást, ta­lálkozik egyházi vezetőkkel és meglátogatja a teológiai intézményeket. Szeptember utolsó hetében az Ausztráliai ökumenikus Tanács vendége lesz Sydneyben és találkozik ausztráliai teológiai profesz- szorokkal. Szeptember végén és október első napjaiban Űj- Guinea szigetére utazik, a Melanéziai Egyházak Tanácsa főtitkárának meghívására, és látogatást tesz a pápua evan­gélikus egyház püspökénél, majd az észak-új guineai Laeben, az ottani evangélikus teológiai főiskolán. Dolgos nyár Hévízgyörkön egyre veszélyesebbé váltak. A gyenge és rossz elosztású vi­lágítás vezetékei elavultak s már-már tűzveszélyt jelentet­lek. Mindez' evek' ófa állandó témája vélt'' gyűléseirikhek. Volt, akit megkopott falak és padok háborítottak. Másokat a karzat és a világítás állapota aggasztott. Nyár elejére meg­érett az elhatározás: nekilá­tunk! A munka június 25-től augusztus 11-ig tartott. Június 24-én még minden a régi volt, amikor A. Greiner párizsi püspök urat láttuk vendégül. Másnap reggel 5 órakor már csengett a véső és a kalapács. A világítás felújításával kezd­tük. A nagy villanygyertyás csillár a padlásra került. Kor­szerűtlen és embertelen volt! Egy nagy fénytömeg az oltár előtt, amely a karzat és az ol­tár közötti látószöget elzárta s a fal mellett ülőknek alig adott fényt. Helyette a két nagyobb megterhelés idején is biztonságos. Az oszlopcserénél tűnt ki, hogyha,, padokat, tartó régi pár­nafáid elkórhadtgk. Ezért elha­tároltuk, hogv mindkét pad­sort szétszedjük, a homokos altalajt lebetonozzuk és a pa­dokat új párnafákba véssük. Hatalmas munka volt! De még nagyobb volt a lelkese­dés! Naponta 10—15 férfi se-' gitett a három munkavezető­nek, akik ugyancsak a gyüle­kezet tagjai. Egyúttal bővítet­tük is a padokat. Kényelmesen ülhetnek már a magasterme- tűek és a sokszoknyás asszo­nyok is. Jó ötlet volt, hogy az eredetileg egybeépített pado­kat kétpadonként ■ különvá­lasztottuk. Így, ha valamikor szükséges lesz, könnyen szét­szedhetők és kihordhatok a templomból. A KŐVETKEZŐ LÉPÉS a falak és a padok festése volt. A hasai reformáció nyomában Tata: poraiból megéledett főnix Századunk elején, 1903-ban Tatába kerül egy evangélikus vallásé állami tanító, e sorok írójának édesapja, s össze­gyűjti felekezete híveit. Szá­muk alig több néhány tucat­nál. Évente egy-kétszer a szendi lelkész úrvacsorát oszt nekik a református tem­plomban, s meghallgatják pré­dikációit. Később, a 20-as években dr. Kovács Sándor teológiai tanár, majdani püs­pök megszervezi a tatai fiók- gyülekezatet. Vasárnaponként az iskola egyik tanterme át­alakul imateremmé, a tanító asztal oltárrá. 1927-ben fel­avatják imaházukat, évtizedek múlva pedig önálló gyülekezet lelkésszel. Ennyi lenne Tata „újkori reformációja.” Amíg idáig eljutott, négyszáz éves múlt áll mögötte. Tata városa osztozott végvá­ra sorsában. Hétszer cserélt gazdát a török időkben. Előbb 1543-ban. majd a század köze­pén nyolc évig török kézen a vár. Utána, 1594-ig ismét ma­gyar és német őrség vigyázza a környék nyugalmát. Ezen idő alatt, 1578-ban kéri az evangélikus várőrség a sopro­ni tanácstól Tatába tábori papnak Péter balfi lelkészt. Három évvel később Schubert Jánost találjuk ott, előtte gést, de pápista templomban nem értem és mindegy akár otthon, akár ott, azért minden jószága megbecsültetett, az ára lefizettetett és házából ki­hányattatott.” Két év múlva Eszterházy közbenjárására a református oratóriumot földig lerombol­ják, a prédikátort, tanítókat a városból kiűzik. Ekkor még a két protestáns felekezet „feles számú”, a reformátusokról pontos összeírás szerint tud­juk. hogy másfél ezren voltak. 1848-ra az evangélikusság 42 főre zsugorodott. Hova tűn­tek? Elnyelte a katolizálás, s beolvadtak később a reformá­tus egyházba. Számuknak inkább emelkedni kellett vol­na, mert közben beköltözött német és szlovák telepes csa­ládok is szaporították Tata lakosságát. 1841-ben a bony­hádi gyűlésen jelenti Gödör József szendi lelkész a tatai evangélikusok magyarosodá­sát. A gyűlésen ez „örömmel tudatul vétetik”. A ma élő utódok kell hogy megismerjék gyülekezetük hányt-vetett sorsát e néhány soron keresztül is, s belőle ta­nulságot vonjanak le maguk­nak. Jakus Lajos, Angyalföld Évekkel ezelőtt filmet ját­szottak a főváros tizenharma­dik kerületéről, Angyalföldről. A. filmen egy öreg kintornás ócska hangszerét nyekergetve ezt az éneket énekelte: Ez nem a siralom völgye, Ez az angyalok földje... Milyen igaz. Az igazság azonban nemcsak a tizenharmadik ke­rületre érvényes, hanem a mi egész földünkre. Dániel, akiről már annyit szóltunk, egyszer oroszlánveremben tapasztalta meg, hogy még ott is az an­gyalok földje a mi szegény, sehol se veszélymentes föl­dünk. Belsazár halála után a mé- dek és perzsák hatalmába ke­rült Babilónia. Királyuk a nagy hatalmú Dárius volt. Az istenfélő, bölcs és sok állam­férfiúi tapasztalattal rendel­kező Dániel, Izrael prófétája megérte, hogy Dárius szeme is megakadt rajta. Hogy köny- nyebben kormányozza hatal­mas birodalmát, százhúsz tiszttartót rendelt országai fö­lé. A tiszttartókat viszont há­rom igazgatónak rendelte alá. A három igazgató egyikévé Dánielt nevezte ki. Isten azon­ban oly lelkierővel ajándékoz­ta meg Dánielt, hogy a király végül főigazgatóvá akarta ten­ni őt. Társai emiatt irigykedtek rá. Alig várták, hogy Dániel valami hibát kövessen el a kormányzásban, mert be akarták mártani a király előtt. De hiába leskelődtek. Dániel nem követett el hibát. Akkor azt mondták irigyei: majd a vallásossága miatt fogjuk őt le­hetetlenné tenni. Tudták ugyanis, hogy naponta há­romszor is imádkozik Istenhez és ebből nem csinált titkot. Nem kérkedett vele, de nem is szégyellte. Bementek tehát a tiszttar­tói: Dáriushoz és rábeszélték, adjon ki szigorú törvényt, hogy csak a királyhoz szabad fordulni kéréssel és senki máshoz, se emberhez, se Is­tenhez. Aki vét a törvény el­len, oroszlánok vermébe do­bassák. Amikor Dániel meghallotta, hogy ilyen rettenetes törvényt bocsátott ki a király, nem in­gott meg. Szobája ablaka nyitva volt Jeruzsálem felé s mint azelőtt, most is naponta térdreborulva imádkozott Is­tenhez. Irigyei csak erre vár­iak. Azonnal bevádolták a ki­rálynál. Dárius szerette Dáni­elt és meg akarta menteni, de azok arra hivatkoztak, hogy a médek és a perzsák törvényét még a király se másíthatja meg. Dánielt ekkor az oroszlánok vermébe dobták. A király így szólt hozzá: Dániel, a te Iste­ned, akinek szüntelen szol­gálsz, ő maga szabadítson meg téged. A verem szájára követ helyeztek és lepecsételték a király gyűrűjével. Dárius visz- szament palotájába, de egy fa­latot se tudott enni és aludni se tudott a szomorúság miatt. De már kora hajnalban újra odament a veremhez s már messziről kiáltotta: Dániel! az élő Isten szolgája! Meg tu­dott szabadítani téged a te Is­tened az oroszlánoktól? Dáni­el így válaszolt: Isten elküld­te hozzám az ő angyalát és bezárta az oroszlánok száját, mert ártatlannak talált és elle­ned se követtem el semmi vétket. örült a király nagyon. Azonnal kihozatta Dánielt az oroszlánok verméből. Egy kar­colás se esett rajta, mert hitt Istenben. Azonnal levelet kül­detett Dárius birodalma min­den országába. Meghagyta, hogy mindenki félje és retteg­je Dániel Istenét, mert ő az élő Isten és országa örökké megmarad. Dánielnek továbbra is jó so­ra volt Dárius udvarában. Iz­rael népének fogsága azonban nem szűnt meg. Az oroszlánbarlang is az an­gyalok földje. Nincs Isten elöl elzárva. Akik útjain járnak, azokat oltalmazza, védi, mint a madár fiókáit kiterjesztett szárnnyal. Ezért festik a fes­tők az angyalokat hatalmas, erős szárnyakkal. Erre gondol egyik énekünk is: Védő szárnnyal minket béfed. Győrben szolgált. Tata elpusz­tult város 1608-tól újjátelepül alföldi református vallású ma­gyarokkal. Néhány évtized múlva virágzik önálló gyüle­kezetük. Első lelkészük Má- nyoki Ádám festőművészünk nagyapja. Ezen időben az evangélikus várőrség szaba- ; dón gyakorolja hitét 1632-ig, amikor a vár új zálogbirtoko­sa, Balogh István egyben tatai kapitány vitézeit erőszakkal, börtönözéssel akarja kénysze­ríteni áttérésre a kát. egyház­ba. Ezen önkényeskedés ellen tiltakoznak az evangélikus rendek az 1638. évi országgyű- . lésen. Űjabb földesuruk fel- i állítja a várplebániát, utána a : városit. Ettől kezdve mind na- ■ gyobb nyomás nehezedik a ta- i tai protestánsokra. 1673-ban . „Tata végházbeli és Tata vá- . rosi Augustana Confession le- : vő hallsatósás” levélben kéri Szenczi Fekete püspököt, hogy időnként lelkészt bocsásson ki számukra. Ezen időtől tehát már nem volt saját prédiká­toruk, s ezek után évszázado­kig a száki és szendi lelkész gondozta a mindjobban meg­csappant gyülekezetei, amíg ezt is meg nem tiltották. 1719- től lelkészeik beteggyóntatásra sem jöhettek be Tatára. 1727- ben Eszterházy József földes­úr megveszi Tatát, ezzel meg­kezdődik a város és környéke protestáns gyülekezeteinek ül­dözése. 1757-ben megtiltja, hogy a református oratórium­ba „tanításra és könyörgésre járjanak az evangélikus test­vérek”, ugyanúgy gyermekei­ket is eltiltja a ref. iskolába járástól. E rendelkezés ellen egy öreg evangélikus atyafi tiltakozik: „Az apám is oda­járt, én sem szűnöm meg so­ha, mert ott értem a könyör­Orömmel számolok be gyü­lekezetünk nyári nagy mun­kájáról. Hadd örüljenek ve­lünk mindazok, akik magyar- országi evangélikus egyházun­kat egyetlen nagy családnak árzik, ahol nemcsak a gondok és a feladatok közösek, de az örömök is. AZ ELMÜLT ÉVEK SO­RÁN egyre sürgetőbbé vált templomunk belső felújítása. A vakolat itt is, ott is megla­zult. A meszelést belepte a por. A padokat is kikezdte az idő. A karzat tartóoszlopai padsor fölé érő, függesztett lámpatesteket szereltünk fel. A falakra falikarok kerültek, öt-hatszorosra nőtt a fényerő. A gyengébb szeműek is bárhol jól láthatják énekeskönyvü­ket. A gyenge hallású, idősebb asszonytestvérek kéréséről sem feledkeztünk el. A szó­székre mikrofon, a karzat alá három hangszóró került. A KARZATOT IS MEG­ERŐSÍTETTÜK. A négy kor­hadó faoszlop helyébe hat ki­sebb átmérőjű csőoszlopot he­lyeztünk. így a karzat a leg­Hattagú önkéntes festőbrigád dolgozott. A néha szinte béní­tó hőségnél csak templomsze- retetük melege volt nagyobb. Közben naponta jöttek az asz- szonytestvérek is segíteni s ahol már lehetett, takarítani. Az állványozás nagy gondját két állványozó testvérünk ol­dotta meg. Vascsöveken gör­dülő emelvényt építettek, amelyről egyszerre három fes­tő is dolgozhatott. Minden télen visszatérő pa­nasz volt, hogy a régi szige- teletlen, nyirkos falak való­sággal ontják a hideget az ott ülőkre. E panasz orvoslására elhatároztuk, hogy másfél mé­ter magas tölgyfa-lambériával borítjuk be körös-körül a fala­kat. A jól sikerült asztalos- munka nemcsak az egészséget védi majd, de templomunk dí­szévé is lett. A tölgyfa eredeti színe megragadó összhangban van a világos mogyorószín pa­dokkal, a halvány citromsárga oldalfalakkal és a hófehér mennyezettel. A NAGY MUNKA ALKAL­MAT ADOTT ARRA IS, hogy megváljunk a templom régi oltárképétől, amelynek semmi művészi értéke nincs. Ismeret­len, múltszázadi festő kontár­munkája: az üres sír felett le­begő, lánytestű, csukottszemű Feltámadott egy fordított nye­lű győzelmi zászlóba kapasz­kodik. Torzkép! A megválás — érthető módon — mégsem volt könnyű. Az érzelmi szá­lak, a múlt hozzá fűződő em­lékei egy ilyen értéktelen ké­pet is megszépítenek a hívek szemében. Sok közös és sze­mélyes beszélgetés során még­is sikerült felébreszteni vele szemben a kritikai érzéket. Amikor pedig helyébe került a hatalmas tölgyfakereszt, va­laki így fogalmazta meg a gyü­lekezet közvéleményét: „Ele­inte aggódtunk, elég lesz-e a kereszt s nem hiányzlk-e majd a kép. De nem hiányzik! Elég a kereszt! Betölti a templomot és egészen feledtetni tudja a képet.” AUGUSZTUS 11-ÉN, SZOMBATON volt az utolsó nagy munkanap. Férfiak, asz- saonyok, fiatalok sürögtek a templomban. Mindenki akart még valamit segíteni. Éjjel 11 óra felé minden készen volt. Meghatottan álltunk a karzat alatt s percekig szótlanul néztük fénylő, megújult tem­plomunkat. Másnap délelőtt tartottuk a hálaadó istentisz­teletet úrvacsoraosztással. Délután a református testvé­reket láttuk vendégül, akik a munka idején két vasárnapon is helyet adtak nekünk tem­plomukban. A közös alkalmon Hörömpő Gergely református lelkész prédikált, magam pe­dig beszámoltam a munka részleteiről. Utoljára 1904-ben végzett a gyülekezet ilyen nagy felújító munkát temploma belsején. Emlékét márványtábla őrzi az egyik bejárati oszlopon. Az akkori munka kiadásait Hor­váth Sámuel hévízgyörki szü­letésű, tótkomlósi lelkész ha­gyatékából fedezték. Most minden terhet a gyülekezet vállalt és hordozott. Isten iránti hálával mondhatom, hogy a vezetőség, a presbitéri­um és a gyülekezeti tagok egy szívvel fogtak össze és vették részt a munkában. Most pedig együtt örvendezünk. E BESZÁMOLÓ CÉLJA az, hogy örömünket megosszuk mindenkivel, örüljetek ve­lünk ! Dóka Zoltán

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents