Evangélikus Élet, 1972 (37. évfolyam, 1-53. szám)

1972-02-20 / 8. szám

Istentiszteletek... s nem történik semmié

Lukács 9, 37—45

Kár lenne ostorozni ma a vasárnapi hosszú alvást, a viken- det, a tv-t az „egyetlen szabad nap” kapkodó kihasználását!

De egy fontos kérdésre jó lenne feleletet találnunk: honnan ran az. hogy az istentisztelet ritkán ad erőt. Honnan van az. hagy a vasárnapi istentiszteleten nem történik semmi?

1. EGYETLEN ÖRA „NEM” ELÉG! A legjobb orvos sem gyógjjíthat meg egy olyan beteget — egy hét alatt sem —, aki tíz éven át rongálta az egészségét. Mert vannak természeti törvények. Három hét szabadság nem regenerálhatja negyvenkilenc izgalmas hét erőit. Hat órai ali>ás nem hozhat egyensúlyba egy tizennyolc órás, idegfeszítő rohanást. Egyetlen istentiszteleti óra nem rendezhet el mindent. A legjobb prédikáció, a legáhitatosabb liturgia sem képes erre.

Hétköznapjainkban is ott kell lennie Istennek. Munkanapokon is valódi csendre, hallgatásra, átgondolásra, imádságra, „ünnepi” lelkületre van szüksége szivünknek, idegzetünknek.

JÉZUS NÉLKÜL NEM MEGY. Nélküle úgy vagyunk, mint a tanítványok voltak a hegy alatt. Démoni erők tombolnak, tehetetlenül rimánkodik egy édesapa gyermekéért. Jószívű tanítványok igyekezete mit sem ér. „Kértem tanítványaidat. de nem tudták...” Ez a vádoló hang végigcseng a világtörténelmen. Hány szegény, társadalomból kivetett nyújtotta az egyház felé kezét! Mennyi vér, könny folyt az egyház szeme láttára. — sót, néha jóváhagyásával. „Nem tudták" Jézus későbbi tanítványai sem megoldani a kérdéseket. Az istentiszteleteken nem történt semmi valójában! Mert ott a hegy alatt is istentisztelet volt: imádság, szavak hangzottak el Istenről. De nem volt semmi jó következménye mindennek a jelenlevők számára.

De amikor megjelent közöttük Jézus, minden más lett. öröm, kacagás, reménység, boldog továbbindulás! Ez az öröm, ez a reménység kísérte őket otthonaikba, a hétköznapokba. Az a bizonyosság, hogy Isten hatalmas. Isten szeret bennünket.

Ehhez az élő Úrhoz kell odamennünk és esengve kérnünk: legyen jelen istentiszteleteinken, hétköznapjainkban. Az efe- zusi gyülekezethez írt levelében azt panaszolja Jézus, hogy ez elhagyta az e.ső szerzetét (Jel 2.). Csak az első szeretet az igazi szeretet, tehát a felebaráti szeretet. Amikor valakit megszerettünk. tudtuk, hogy ö a legcsodásabb, a legjobb, közelében lenni öröm. Jézus is ezt a ragaszkodó s cselekvő szeretetet várja. Csak ez tud szárnyakat adni. Azt fűzi hozzá Jézus panaszához: „Gondold meg azért, honnan estél le!” Jézustól eltávolodni azt jelenti, hogy lefelé esni az embertelenség felé.

3. ENNEK A SZERETŐ JÉZUSNAK ÚTJA NEM LÁTVÁNYOS, MUTATÓS. Arról beszél a hegy alatti „istentisztelet" végén, hogy szenvedés vár reá. Olyan út az övé, mely a másokért való szolgálat, önfeláldozás útja. Szava, élete, vére beleépült az emberiség jobb jövőjébe.

Ha ö jelen van istentiszteleteinken, hétköznapjainkban, történik valami: elfordulunk magunktól, megbocsátunk, indulunk szeretni, szolgálni. Görög Tibor

ÜLÉSEZETT EGYHAZUNK KÜLÜGYI BIZOTTSÁGA

Egyházunk Külügyi Bizjott- saga D. Káldy Zoltán püspök elnökletével január 28-án ülést tartott. Megtárgyalta az 1972. érvre vonatkozó külügyi terv

végrehajtásának kérdéseit és meghallgatta az ösztöndíjas Tanács és a Tanulmányi Bizottság üléséről szóló beszámolókat.

HELSINKI

A Finn Evangélikus Egyház érseke, dr. Martti Simojoki meghívására az Európai ökumenikus Információs Munka- közösség március 26—29 között a film fővárosban tartja

ez évi munkaüleset. A konferencia megnyitása alkalmából dr. Vrho Kekkemen finn államelnök is üdvözli a megjelenteket. (epd)

Kétszázötven éves gyülekezeteink

Néhány evvel ezelőtt Alberti, Békéscsaba és Kiskőrös kezdte meg a negyedévezredes jubileumok megünneplésének sorát. Most az Alföldén Szarvas, Mezőberény, Pest megyében Pilis és Dunántúlon Tolna megyében Sárszentlő- rinc lépnek a nyomukba. S itt emlékezünk meg Kalaznóról is (ugyancsak Tolna m.), Sólyom Károly esperes közlése szerint ugyan 1717-ben települt, de eddig kimaradt a megemlékezésből.

Területileg elég messze esnek egymástól ezek a helységek. Történetük is különböző, a telepesek nemzetiségi hovatartozása is háromféle, mégis egységes a telepítés alapja, körülményei.

Elet a pusztaságon

Mindezek a helyek elnéptelenedett pusztaságok voltak 250 évvel ezelőtt. A 150 éves török uralom nagy vérveszteséget jelentett a magyarságnak. Az örökös harcok elől elmenekültek, vagy fogságba estek azok. akik nem estek eL S utána sem jött még a megnyugvás. 1703-ban fellángolt a kuruc szabadságharc. A védtelen déli vidékekre a rácok csaptak rá és pusztították. Ekkor pusztultak el feltehetően végleg pl. Szarvas határában Décs, Halásztelek, Káka nevű helységek, melyeknek a neveit ma már csak a határrészék ne /ei őrzik.

AZ ÉLETNEK AZONBAN — Isten rendeléséből — az a sajátossága, hogy szüntelenül új ül, növekszik, alakuL A sebek behegednek, a csonka részek szerepét átveszik mások s a romokon új élet pezsdül. Először az elnyomó osztrák hatalom vette kezébe e területeket. Az „újszerzeményi bizottság” igyekezett rendet teremteni a tulajdonok dolgában. de gondoskodott arról, hogy minél kevesebb régi tulajdonos kaphassa vissza birtokát. így jutott az alföldi terület Harruckem báró kezére hadi élelmezési szolgálataiért, ö ugyan Budán egy malmot kért kárpótlásul, de a kincstár ezt túlságosan nagy jutalomnak tartotta. Felajánlotta azonban neki a teljesen elnéptelenedett Békés és Csanád vármegye jórészét. Pilis puszta Beleznay János generális tulajdonába ment át. Tolna megye érintett részének új birtokosa gróf . Zinzendorf Vencel bécsi pénzügyminiszter. tőle 1722-ben megvette a területet a Mercy gróf család.

A pusztán maradt területekre most már elkezdődött az újratelepítés. A földesurak néhány évi kedevezmény nyújtásával, adóelengedéssel csalogatták a szegényeket a lakatlan földre. /

A SOK HÄBORÜBAN elvérzett a magyarság nagy része s így nem volt képes benépesíteni a pusztákat. Németországban és a felvidéki szlovákság felduzzadt lakossága föld nélküli része szívesen vállalkozott az új honfoglalásra, hogy emberségesebb viszonyok közé kerülhessen és pl. az evangélikus vallásukat szabadon gyakorolhassák.

A közösség szolgálatában

Az emberi szorgalmat és igyekezetét tartalommal töltötték ki a nép akkori vezetői: lelkészek, tanítók, akiket magukkal vittek s akik méltó vezetőknek bizonyultak. A földesurak rendszerint több kiváltságot nyújtottak a telepeseknek, ez több szabadsággal is járt. Pedig a sokfelől össze- sereglett embereknek irány, útmutatás kellett. Az első szervezést majd mindenütt a lelkészek végezték. Szenicei Bárány György, Markovitz Mátyás neveit nemcsak sárguló papírlapok, de a ma élő emberek hálás emlékezete is őrzi. Ök voltak azok. akik közösséggé, rendezett községgé és gyülekezetté szervezték a telepeseket. A kultúrát, öntudatot a tanítók igyekeztek beleoltani a fogékony lelkekbe. És nemcsak elemi fokon. Mezőberény- ben 1802-ben alakult meg a gimnázium, amely 1834-ben Szarvasra került. Sárszentlő- rincen 1806-ban nyílt meg a középiskola, amely utóbb Bonyhádra ment át. Szarvas pedig még azzal is dicsekedhet, hogy Tessedik itt alapí- tottá a külföldön is elismert Gyakorlati Gazdasági Intézetét, amely a földművelés terén végzett úttörő oktató-nevelő munkát.

Elképzelhetjük az akkori primitív viszonyok között a telepesek nehézségeit. Az alföldiek pl. nyár derekán érkeznek meg. A tél előtt valami kalyibát kell összetákolniok a maguk és jószágaik számára. Aztán valami tartósabb épületet. S közben épülnek az első templomok, '

ÉS A FOLYTATÁS is dicséretes, hiszen legtöbbje ma is virágzó község, város. Nemcsak ünnepelni akarnak, a jövőt is építik. Dicséretes nemcsak példaadó szorgalmuk, hanem a magyar hazáért és népért végzett szolgálatuk is. Ezért a hazáért hoztak áldozatot az 1848-as szabadságharc idején és lelkesedtek egy még szabadabb életért Ezért véreitek 2

világháborúban is, hogy végre eljöjjön az a kor is, amikor a nép veszi kezébe a hatalom irányítását és maga érdekei szerint rendezheti be életét. így tanultak meg és tanítanak népi-nemzeti összefüggésekben gondolkozni. Ez az élet sokban, új, különbözik a régitől. de mégis ott hordja magában a múlt örökségét és tapasztalatait. Legtöbbje nagy fejlődésen megy át. Persze az élet sodra néhol másfelé halad. Üj központok alakulnak. így

Kisbabát vártak egy családban. Fiút szerettek volna. Kislány született. Megszületett a fiú? — kérdezték ismerősei az édesapát. „Csak” kislány — felelte. Milyen csacsi beszéd. Később belátta az édesapa is, hogy még tréfából se szép így beszélni. Kislánya nagyon sok örömöt szerzett neki. — Hányszor beszélnek mégis így az emberek. A fiúk is hányszor mondják büszkén, beképzelten : „csak” lány.

Így gondolkozott az egyiptomiaknak az a gonosz királya is, akiről legutóbb szóltunk. Az asszonyokat, nőket, leányokat semmibe se vette. Nem számítanak — mondta. Ezt a királyt is Fáraónak hívták, de ő már nem emlékezett Józsefre és József tizenegy testvérére sem, akik Gósen földjén telepedtek le. Ez a király csak azt vette észre, hogy Izrael fiai, vagyis Jákob leszármazottjai, nagyon elszaporodtak Egyiptom földjén. Félt. ha Izrael fiai megerősödnek, veszedelmessé válnak országára. Ezért így szólt az egyiptomiakhoz: Valamit ki kell találnunk, hogy Izrael fiai ne szaporodjanak. Rabszolgákká tette és kényszermunkára szorította őket. Fáraó palotákat, óriási síremlékeket — úgynevezett piramisokat — építtetett. Izrael fiaival cipeltette a nehéz köveket. Rabszolgahaj - csárai korbáccsal hajtották őket munkára. De hiába. SzáKalaznó is ma már sorvadó falu, ahogy esperese írja. Evan- gélikussága 180 lélek körül van. önállósága megszűnt és Mucsfával társegyhazat alkot. Ez a maroknyi gyülekezet azonban nagyon szereti egyházát, összetart és áldozatkész.

Legyen áldott az Isten, aki negyedévezreden át megtartotta ajándékaival elhalmozta övéit és egész magyar népünket. Adjon erőt és bölcsességet a további jövendő hűséges építésére. Kovács Pál

műk továbbra is növekedett. Az egyiptomiak megijedtek.

Fáraó tovább szigorította a munkát. Téglavetésre kényszerítette Izrael fiait és egyre több tégla elkészítését követelte.

Ebben az időben élt Izrael fiai között az az édesapa és édesanya, akiről múltkor beszéltünk, akiknek három gyermekük volt: Mirjám,

Áron és az éppen akkor született legkisebb, egy kisfiú, akinek még neve sem volt. És éppen ebben az időben adta ki Fáraó rettenetes parancsát: Minden újszülött gyermeket a Nílus vizébe kell dobni, csak a lányokat kell életben hagyni.

Figyelted?. Az egyiptomi király is ezt la szócskát használta a lányokkal kapcsolatban : „csak”. Nem azért nem dobatta vízbe a lányokat, mert sajnálta őket. Nem. Azért tette, mert annyira semmibe vette őket, hogy még vízbe dobásukat se kívánta. Ilyen gőgösen. lenézően gondolkodott tehát Fáraó a lányokról.

Vajon Isten is így gondolkozik? Vajon ő is lenézi a lányokat? Előtte sem számítanak? Ellenkezőleg. Megbecsüli. szereti őket. Majd meglátod később, hogy milyen fontos szerepet adott éppen egy kislánynak, amikor a beképzelt Fáraót kissé meg akarta leckéztetni. De erről majd legközelebb. Most csak annyit, hogy ezt a kislányt Mirhámnak hívták.

Jegyezd meg tehát — akár fiú vagy, akár lány — Isten nem nézi le az embert, azért mert lány. A „csak” szóval találkozunk többször a Bibliában, de sohasem így: „csak lány”, hanem inkább így: „Ne félj, csak higgy!” (Mk, 5, 36)

Csak

r **********

Különös emlékezés Mikszáthról

„Sohasem fogom megtagadni, hogy a ló- nyabányai papok ivadéka vagyok”. így szoktuk idézni Mikszáth nyilatkozatát, amikor a saját szavaival akarjuk jellemezni hűségét egyházához. E mondat abból a beszédből való, amellyel 1910. április 11-én a pesti evangélikus presbitériumban megköszönte, hogy ott negyvenéves írói jubileuma alkalmából üdvözölték

Mikszáth köszönő szavai az úgynevezett jubileumi kiadás 32. kötetéből váltak közismertté. Ott azonban csak jelezve van, hogy a presbitérium mindkét elnöke üdvözölte az ünnepelt írót. Raffay Sándor lelkész-elnök beszéde sincsen közölve. Egyházunk központi levéltárában azzal a reménységgel vettem elő a pesti evangélikus magyar egyház- község jegyzőkönyveit, hogy az ünnepi ülés jegyzőkönyvében megtalálom a köszöntő beszédet Meg is találtam. De nagy volt a meglepetésem, amikor azt láttam, hogy Mikszáth válasza csak részben egyezik azzal a beszéddel, amelyet 1910-ben a jubileumi kiadás közzétett, és imént idézett mondata is más. Az volt az első feltevésem, hogy a jegyzőkönyvben levő szöveg, amely másfélszer hosszabb, mint a közismert változat, a hiteles, az igazán elhangzott szöveg; az pedig, amelyből az idézett mondat is való, szándékosan rövidített, simított, a nagyobb nyilvánosság számára szerkesztett változat.

De a további kutatás még izgalmasabb eredményre vezetett. A közismert szöveg először Az Üjság című budapesti napilap 1910. április 12-i számában jelent meg. Olyan formában, hogy szükségessé vált a tudósítás helyesbítése — két vonatkozásban is. A másnapi szám Raffay Sándor helyreigazító nyilatkozatát közölte, azt, hogy az üdvözlő beszédet ő mondta, nem Zelenka Fái tiszai egyházkerületi püspök. A jegyzőkönyvből azt is tudjuk, hogy Zelenka Pál mint vendég volt jelen a presbitérium ülésén. Mikszáth pedig azon a szövegen bosszankodott, amelyet az újságíró az ő szájába adott. O is helyreigazítást kért a laptól, mégpedig úgy, hogy beszédének a szövegét Raffay Sándor útján ’ küldte meg az Újságnak. A kísérő levél maga elveszett vágj' kallódik, de fennmaradt a fogalmazványa

..Itt küldöm, amennyire emlékszem, a beszedet. Ámbár már megjelent valami ilyenféle, de annak nem volt íüle-farka, (vagy én mondtam el rosszul, vagy rosszul sztenogra- fírozták), ennélfogva legyen szíves az én kéziratomat elküldeni Az Újságnak, (Rákóczi utca) hogy közölje a helyes szöveget, mert szeretném, hogy a protestáns közönség úgy kapja meg, ahogy én gondoltam. A holnap megjelenő helyes szövegből aztán könnyű lesz jegyzőkönyvbe venni. Tessék egy-két sorban dr. Ágai Bélával tudatni, hogy ez az önök és az én kívánságom is”.

Ez a szöveg Az Újság április 16-i számában jelent meg, és azzal egyezik az a szöveg, amely a presbitérium ülésének jegyzőkönyvében és a pesti evangélikus magyar egyház- község hivatalos közlönyének, az Evang. Egyházi Értesítőnek az 1910. április 24-i számában olvasható.

A kétféle szöveg értékeléséhez célszerű megfontolni, hogy Az Üjság tudósítója egyébként is felületes munkát végzett, mert a vendégként jelenlevő miskolci papot, a másutt illetékes püspököt tette meg a presbitérium lelkész-élnökének. Ez a hiba az újsághírben erősen rontja Mikszáth ott közölt szavainak a hitelét is. Az író tehát joggal kereste a hiba okát ebben: rossz volt a gyorsírt feljegyzés az ő beszédéről. De meglehet, hogy az újságíró vagy a szerkesztő szándékosan formálta a nagyközönség számára a mondatok tartalmát. Talán efféle szándékkal, de valószínűbben felületességből ezt a Mikszáth által megtagadott beszédszöveget vette fel a jubileumi kiadás, mit sem törődvén a helyreigazított változattal. A Mikszáth által utóbb írt szöveg viszont azért kérdéses a hitelesség szempontjából, mert azt emlékezetből írta, és olyan tartalommal, ahogy ö gondolta. A kegyelet azonban azt követeli, hogy amikor öt akarjuk idézni, azt idézzük, amit írásba foglalt, és nem azt, amit nem vállalt.

Ennek a Mikszáth-írasnak a szövege a három egykorú közlésben mindössze néhány ponton, leginkább a helyesírásban különbözik egymástól. Ez a szöveg egyeztetve és a mai helyesírással a következő:

„Tisztelt egyháztanács!

Bizonyos esetekben és helyeken feszélyezi

az embert a dicséret. Ez az a helyzet. Bar egy negyedszázada ülök a parlamentben és az akadémia tudósai közt, de még sehol sem éreztem magam olyan kicsinynek, mint ennek a lendületes, szép beszédnek a hatása alatt az önök tiszteletre méltó gyülekezetében. önök itt az egyház szolgálatában tevékenyek, én csak a helyet foglalom el. Nagyobb emberek jelenléte nem hat olyan dep- rimálólag az emberre, mint a nálánál kisebbek hiánya. Én vagyok itt az utolsó, akit ide citáltak, hogy felbokrétázzák.

Hogy ez megtörténhetett, magyarázatát csak abban az emelkedett szempontban láthatom, mely a magyar protestantizmus fényerőit mindenkor áthatotta, mely meg tudja érteni, hogy az, aki más alakban dolgozom hazánk kultúrájának emelésén, ugyanazt cselekszem, amit önök. Nem vagyunk holt rácok, akik a templom körül feküsznek s ezzel betelik örök rendeltetésük. A mi egyházi életünk minden szálával össze van kötve a mi hazánk életének majd minden szálával, s ha nem volna egyháztörténetünk, a magyar nemzet külön történetéből is elődomborodnék egyházi életünk összei keserveivel és viszontagságaival, — sót ha a nemzet történelme valamely kigondolhatatlan módon elveszne, az irodalomtörténetből még fönségesebb pompában emelkednék ki, hogy kik voltunk. Ügyszólva egyre megy, tisztelt Uraim, hogy ki melyik ponton dolgozik. Az Istenhez vezető utak csodálatosan vannak keresztezve és bűvölő természetűek. Mi lesz a mi jámbor szállítmányainkból, míg fölérnek? Miért ne változhatnék át a pacsirtaszó istentiszteletté? Egy ihletett költői gondolat ügy hathat az Úrnál, mint egy ima. A buzgó fohász fölér egy költői művel. Egy jótett a lélek virága. Egy szépen nyíló virág az anya föld zsoltára. Mindaz, aki a szépet keresi, az Istent keresi. Aki a szépet gyámolitja, ugyanaz, mintha keresné. A szépnek a kultusza egyenes értékű a jónak a kultuszával. Es önök, akik az egyházat szolgálják, tökéletesen ott vannak, ahol én, aki a szépet szolgálom. Isten kertjében nyer látszatot úgy az én munkám, mint az önöké.

Es így most már meg bírok békülni e rendkívüli megtiszteléssel, sőt mélyen meghatva köszönöm azt. És így talán önök sem veszik zokon, ha ezentúl is azon a téren szolgálom a magyarokat, ahol azt sikerrel tehetem. An nál is inkább, mert ez idő szerint nincsen egyházunknak semmi baja, legalább a körülményekhez képest, hála Istennek, nincs olyan, mely azokat is ide szólítsa, akik más téren munkában vannak. Mert nekem az a fölfogásom, hogy a csizmadia varrjon csak csizmát, de fogja meg a kardot is, ha szükségessé válik. Bajt azonban, ha nincs, ne keressen a közélet férfia. Mert a közélet nem vadászterület, ahol a bajoknak, mint a Vadaknak még etetőket és sózott helyeket is készítenek, hogy minél jobban mutatkozzanak.

Hiszen nem tagadhatom, észre lehet egyet- mást venni. Letűnt századok silhouettjeit. De ezekben én nem hiszek. Mással viselös ez a század. Azt gondolom, hogy ez a reakció csak a hajdani Majláth István futásához hasonlít, aki megfordítva üttette fel lovai patkóját Fogarasvárban, hogy ellenfeleit megtévessze, hogy a lónyomok azt mutassák, mintha jönne, pedig voltaképpen ment, végkép elment. Nem egyebek ezek a mai jelenségek, mint ilyen visszájára vert patkók, melyek maguktól le fognak esni a lólábakról.

De ha nem így volna, akkor legyenek meggyőződve, hogy a lónyabányai és turopolyai lutheránus papok dédunokája is tudni fogja, mire való kezében a kis vaspenge.”

Az irodalmi szövegváltozatok kritikusai ezentúl is törhetik a fejüket, hogy egyik-másik részletnél nem érződik-e hitelesebbnek az újságíró közlése, mint az író műve, — az ellhangzott beszéd szempontjából. De amit az író kézirata alapján akkor kétszer is kinyomtattak és jegyzőkönyvbe vettek, hitelesen Mikszáth írói műve. Esztétikai szempontból is mikszáthibb. mint a gyorsírási feljegyzésből áttett hírlapi tudósítás. Tehát a Mikszáthról emlékezés mindenképpen az író müvének a méltatására kötelez. Ez az írói műve valószínűleg 62 éven át rejtőzött az olvasóköz -ség elől. Új közlése ezen a réven az akkori „helyreigazítás” megismétlése. Ezért különös ez az emlékezés,

(Folytatása a 4. oldalon.)

*