Evangélikus Élet, 1972 (37. évfolyam, 1-53. szám)

1972-01-30 / 5. szám

Meghallgatlak titeket... Dán 9, 18/b—19 A keresztyének Istennel az imádság beszélgetésének meghitt közösségében élnek. Elképzelhetetlen, hogy mosolygó, egészsé­ges gyermekek ne „csicseregjék” szüleik körül boldog életük örvendezését. A keresztyének imádsága sem merülhet ki „panasz áradatból” vagy siránkozásból. Elképzelhetetlen a keresztyén élet örvendező imádkozás nélkül. A KERESZTYÉNEK IMÁDSÁGA — nem szívdobbanás, hanem állandó és folyamatos szívdobogás Isten megújuló ir­galmáért. Erről az irgalmas szeretetről beszél minden, ami él. A zúzmarás fák és az illatos virágok. Néki kell hálát monda­nunk gyermekeink boldog életéért és mosolyáért, otthonaink melegéért és a béke alkotást és építést, életet biztosító levegő­jéért. Irgalmas szeretete teszi lehetővé, hogy sok hűtlensége, engedetlensége ellenére is népe járhat még a történelemben. Keresztyének ajkán az imádság kell, hogy az életet muzsikál­ja mindig. Nem természetes ez. Mennyi imádság liheg bosszút, könyörög Isten ítéletéért, — aminek a „másikra” kellene „le­sújtani”, „feketít be” felebarátot, embertársat vagy ember- csoportokat. Az első atombomba elindításakor is imádság hangzott! Ágyúkra és életet pusztító gyilkos fegyverekre is mertek keresztyének Istentől áldást kérni! Az imádságot csak az élet szolgálatába lehet beállítani! NEM SZABAD AZ IMÁDSÁGBA MENEKÜLNI AKKOR, amikor Isten' a cselekvő szeretet munkás tevékenységét köve­teli. Gyakran hangzott, vagy hangzik imádság akkor, amikor valamit tenni kellene! Nem elég csak imádkozni, hogy az emberiség kétharmad része is jusson kenyérhez, emberi élet­módhoz. Ahhoz meg kell nyitni a zsúfolt éléskamrákat. Nem elég „csak” imádkozni a békéért — amelyik korunkban a létet és az életet jelenti, a háború pedig a halált és az élet meg­semmisülését —, le kell fogni minden kezet, amelyik fegyvere­ket hoz működésbe, ölni és pusztítani akar. Ahol a keresztyé­nek abban a bizonyosságban élnek, hogy Isten mindannyiunk Atyja, ott minden erővel azon tevékenykednek, hogy Isten atyai szívének valóságát már itt a földi életben is mindenki megtapasztalja és átélhesse. Az imádság szava azért hangzik, hogy Isten ilyen tevékeny, felelős munkára ösztönözze a ke­resztyéneket szerte ezen a világon! Isten adjon erőt népének a „felebarátért” végzett szolgálatra! AZ IMÁDSÁG „IGENT MONDÁS” Istennek a történelem­ben végzett munlcájára. Akkor is, ha az talán nem a mi „szájízünk” szerint való. ha nem is az imádságban Isten elé tárt terveink szerint történik is. Igent mondás egyházunk szolgá'ó életformájára. Arra az életformájára, amelyik már nem „kioktatni akar", nem „vezetni és uralkodni” szándékozik. Nem akarja előírni a társadalmi életformát hanem ebben a mi új —'a régivel szemben emberségesebb, igazságosabb — társa­dalmunkban akar szolgálni népünk és hazánk felemelkedését szolgálva. Ez „igent mondást” jelent az egyéni életútra az örömben és betegségben, a fiatalságban és a terhes öregség viselésénél is. Az imádkozó ember nem törtkszik arra, hogy imádságán keresztül Isten cselekvésének „milyenségét” és idejét sugal­mazza, vagy meghatározza. Számtalan ember ajka marad néma, mert úgy gondolja: nem cselekedett Isten úg'f, •ahogyan én gondoltam, vagy amikor én akartam. Isten beszédes viszonyt tsz&mt, de a cselekvésének idejét és módját maga határozza megy mindig javunkra! Nagy István IMÁDKOZZUNK Atyánk, köszönjük, hogy szabad nekünk imádkozni. Magasz­talunk napoknént megtapasztalt irgalmadért és jóságodért. Éreztessed atyai szeretetedet minden emberrel. Áldd meg azokat, akik az emberiség javát, életét és boldogabb holnapját munkálják. Ébressz felelősséget híveidben, hogy Mindenki ke­resse akaratod szerint nem csupán a maga hasznát, hanem a felebarátét is. Ámen. Istentiszteleti rend Budapesten, 1972. január 30-án Deák tér de. 9. (úrv.( dr. Hafen- scher Károly, de. 11. (úrv.) Virágé Gyula, du. 6. dir. Kelten András. Fasor de. 11. Szirmai Zoltán, du. 5. Szeretetvendégság. Dózsa György út de. fél 10. Szirmai Zoltán. Ül­lői út 24. de. fél 11. Karácsony Sándor u. de. 9. Rákóczi út' 57/b. de. 10. (szlovák) Solymár János, de. 12. (magyar). Thaly Kálmán u. 28. de. 10, de. 11. dr. Rédey Pál. Kőbánya de. 10. Sülé Károly. Utász u. de. 9. Veöreös Imre. Vaj­da Péter u. de. fél 12. Sülé Károly. Zugló de. 11. (úrv.) Bizik László. Rákosfalva de. 8. Boros Károly. Gyarmat u. de. fél 10. Bizik Lász-e ló. Fóti út de. 11. Benczúr László. Váci út de. 8. Baranyai Tamás. Frangepán u. de. fél 10. Baranyai Tamás. Üjpest de. 10. Blázy Lajos. Pesterzsébet de. 10. Soroksár Új­telep de. fél 9. Pestlőrinc de. 11. Matuz László. Kispest de. 10. Kis­pest Wekerletelep de. 8. Pestújhely de. 10. Schreiner Vilmos! Rákos­palota MAV-telep de. 8. Rákospa­lota Kistemplom de. 10, du. 3. Rá­kosszentmihály de. fél 11. Karner Ágoston. Sashalom de. 9. Karner Ágoston. Mátyásföld de. fél 11. Cinkota de. fél 11, du. fél 3. Kis- tarcsa de. 9. Rákoscsaba de. 9. Bé­kés József. Rákoshegy de. 9. Rá­kosliget de. 10. Rákoskeresztúr de. fél 11, du. 3. Bécsikapu tér de. 9. (úrv.) de. fél 11. (német), de. 11. (úrv.) du. 6. Torockó tér de. fél 9. Öbuda de. 9. Turchányi Sándor, de. 10. (úrv.) Turchányi Sándor. XII. Tartsay Vilmos u. de. 9. Takács József, de. Pl. Takács József, du. fél 7. Csengődy László. Pesthideg- kút de. fél 11. Turcsányi Károly. Kelenföld de. 8. Reuss András, de. 11. (úrv.) D. dr. Ottlyk Ernő, du. 6. Bencze Imre. Németvölgyi út de. 9. (úrv.) D. dr. Ottlyk Ernő. Albertfalva de. 7. Visontai Róbert. Nagytétény de. fél 9. Kelenvölgv de. 9. Visontai Róbert. Budafok de. 11. Visontai Róbert. Csillag­hegy de. fél 10. Csepel de fél 11. — Hetvened vasárnap az ol- tárterítö színe: zöld. A délelőt­ti istentisztelet oltári igéje: Mt 29. 1—16; az igehirdetés alapigéje: Dán 9. 18b — 19. — TATABÁNYA. Advent második vasárnapján a finn— magyar testvériség ápolására szeretetvendégséget tartottak a gyülekezetben. Magyar nyel­ven finn népviseletben szol­gált Liisa Iso — Hirvelä ösztön­díjas finn lelkésznő, élmény- beszámolót tartott Magyar László szendi lelkész, volt finn ösztöndíjas lelkészünk, vetí­tettkénes előadást tartott Ba­logh Ernő református főgond­nok. A szeretetvendégség be­vételét a Zuglói Szeretetotthon részére küldte el a gyülekezet, az összegyűlt ruhacsomagokat pedig a Budai Szeretetottho­noknak. — ACSÁD. A karácsony esti istentisztelet keretében kö­szöntötte Weltler Sándor, a gyülekezet lelkésze Horváth György iratterjesztőt, aki húsz éve végzi önzetlen munkáját a kis gyülekezetben, s adta át a gyülekezet könyvaiándékát. — IHAROSBERÉNY. A gyülekezetben és filiáiban ha­gyományos szokás szerint a ka­rácsonyi ünnepekben a kicsi­nyek is szolgáltak. Szavala­tokkal, élő karácsonyfa állítá­sával örvendeztek a gyüleke­zet felnőtt tagjaival együtt. Különös színt adott a szentes­tének a furulyások szolgálata. — HARTA. A gyülekezet január 16-i szeretetvendégsé- gén dr. Groó Gyula teológiai tanár tartott előadást „Jézus tanítványai vagyunk” címmel, a délelőtti istentiszteleten pe­dig igehirdetéssel szolgált CSALÁDI HÍREK — HÁZASSÁGI ÉVFOR­DULÓ. Kösz Imre a gyüleke­zet gondnoka és felesége Farkas Erzsébet az ország legkisebb evangélikus templo­mában, Somogycsicsóban ün­nepelték házasságkötésük 50 éves évfordulóját. Gyermekűit és menyük velük együtt ünne­pelte házasságkötésük 25 éves évfordulóját a népes család­dal együtt. Fadgyas, Rózsa verssel köszöntötte a jubiláló- kat, akiket Hegyháti János, az iharosberényi gyülekezet lel­késze áldott meg. — Polgár Lajos és felesége sz. Bödecs Eszter január 9-én ünnepelték házasságkötésük 50 éves évfordulóját a csikvándi templomban. Gyermekek, uno­kák, dédunokák és szépszámú rokonság ünnepelt velük a gyülekezeti tagokkal együtt. „Mindeddig megsegített ben­nünket az Ür” — SZÜI ETÉS. Lábossá Lajos tatabányai lelkészüknek január 4-én negyedik gyermekük szü­letett. Neve: GYÖRGY, AN- TéL. EVANGÉLIKUS ÉLET A Magyarországi Evangélikus Országos Egyház Sajtóosztályának lapja Szerkeszti: a szerkesztőbizottság Felelős szerkesztő és kiadó: D. Koren Emil Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest. VIII., Puskin u. 12. Telefon: 142—074 Csekkszámlaszám: 20.412—vm. Előfizetési ár: egy évre 90,— Ft Árusítja a Magyar Posta Index 25 211 © 72.0497 Athenaeum Nyomda Budapest Rotációs magasnyomás Felelős vezető: Soproni Béla igazgató „Hajtsad, én Istenem, a te füledet hozzánk és hallgass mag; nyisd meg szemeidet és tekintsd meg a mi pusztulá­sunk és a várost, amely a te nevedről neveztetik; mert nem a mi igazságunkban, hanem a te nagy irgalmasságodban bízva terjesztjük elődbe a mi csedezéseinket.” (Dán. 9, 18.) VASÁRNAP. — „Tudja a ti Atyátok, mire van szüksége­tek, mielőtt kérnétek tőle.” (Mt 6, 8) Nem a szavaknak üres és szívtelen ismétlése a lé­nyeg imádságainkban, hanem a szív, amely könyörgéseink mögött áll, a szív, amely tud­ja, hogy Isten ismeri egyéni életünket ezernyi problémá­jával együtt é3 a kivezető utat megadja nekünk. Hivő szívre van szükségünk, amely bízik Isten világfenntartó és életünket .irányító munkájá­ban. HÉTFŐ. — „Magatokat pró­báljátok meg, vajon a hitben vagytok-e?” (2 Kor 13, 5.) Ke­resztyén életünk alapja a hit. A hit feltétlen bizalmat jelent Isten iránt. Ez a hit ráhelyez­kedik Isten igéjére minden élethelyzetben, mert megta­pasztalta a számára érdemte­len isteni szeretetet. Ez a hit az, amely mer vállalni, szol­gálni és élni másokért. Ebből a hitből fakadó keresztyén élet nepn a maga hasznát ke­resi, hanem a maga érdekei elé tudja helyezni a másik embert. KEDD. — „Jézus mondja: Én semmit sem cselekedhetem magamtól, amint hallok, úgy ítélek, és az én ítéletem igaz­ságos, mert nem a magam akaratát keresem, hanem an­nak akaratát, aki elküldött en­gem.” (Jn 5, 30.) A Fiú nem cselekszik semmit magától. Ebből az következik hogy nem „magától” ítél, hanem „amint hallja’, vagyis az Atyával va­ló egységben. Ez a biztosítéka annak, hogy ítélte „igazságos”, azaz az egyetlen igazi, Isten­től rendelt és igazságos ítélet. Az ítélettel nem keresi a maga akaratának érvényesítését, ha­nem Isten akaratát hajtja vég­re. Sajnos mi sokszor egyéni utakon, saját elképzeléseink szerint járunk, nem hagyjuk, hogy abba más beleszóljon — még Isten se. Istennek pedig olyan szívek kellenek, amelyek nem ítélkeznek, és amelyeken keresztül akaratát végrehajt­hatja. SZERDA. — „Mert azok ma­guk hirdetik felőlünk, milyen volt a mi hozzátok való mene­telünk és ti hogyan fordulta­tok el a bálványoktól az Is­tenhez, hogy az élő és igaz Is­tennek szolgáljatok, és várjá­tok az égből az ö Fiát.” (1 Ts 1, 9—10) Manapság mosoly- gunk az antik világ bálvány« lmádásán. De vajon nincse- nek-e ma is előttünk amolyan „modern” bálványok? Olykor még „imádjuk” is őket, s mi több, tőlük várjuk életünk, sorsunk jobbra fordulását. Is­ten ettől nekünk többet adott Fiában. Ennek a többnek csak úgy lehetünk birtokosai, hi számolunk Istennel és hívó szavát feltétel nélkül elfogad­juk. CSÜTÖRTÖK. — „Ez a kin­csünk pedig cserépedényekben van, hogy az erőnek rendkí­vüli nagysága Istné legyen és ne magunktól való.” (2 Kor 4, 7.) A mi kincsünk az evangé­lium. Ez a mienk lehet a hit által, de nem tőlünk való, nem a mi szellemi produktumunk. Isten üdvösséget szerző csele­kedete hívott el bennünket az Ö szolgálatába. Ezt nem mi hoztuk létre — ezt kaptuk. Ezt a kincset sokszor nem az érté­kének megfelelően kezeljük. Azt hisszük, ha már egyszer birtokunkba vettük, akkor az mindig a mienk lesz. Pedig olykor a mi bizalmunk is meg­remeg, amikor mások a mi kincsünk értékében, valódisá­gában kételkednek. Az evan­gélium' értéke állandó, mert „nem magunktól való”. PÉNTEK. — „Mert Istennek valamennyi ígérete Jézus Krisztusban lett és ő általa lett ámen az Istennek dicső­ségére mi általunk. Aki pedig minket veletek együtt Krisz­tusban megerősít és felken, Is­ten az.” (2 Kor 1, 20—21) Is­tennek az emberhez lehajló szeretedét Jézus Krisztusban ismerhette meg a világ. Istent csak Jézus Krisztusban ismer­hetjük meg — nincs más út. Isten Fiában teljesítette be ígé­reteit. Hitben az örök élet már a mienk — teljességét várjuk. Jövőnknek jelenünket úgy kell meghatároznia, hogy szívünk Istenért dobogjon a másokért élés szolgálatában. SZOMBAT. — „Vegyétek fel Isten minden fegyverét!” (Ef 6, 13.) Fegyvereinket Istentől kapjuk. A mi fegyvertárunk leghatékonyabb fegyvere a „békesség evangéliuma”, amely — mint győzelmi hír — ma­gába foglalja Isten győzelmét a gonosz, a bűn felett. Ezért az evangéliumban kell hin­nünk. ez köt össze minket Is­tennel és a felebaráttal. A má­sik fegyverünk, a hit legsze­mélyesebb lelki tulajdonsá­gunk, de ezt is Istentől kap­juk — Ö támaszt hitet a mi szíveinkben. Az Isten által adott fegyverek' győzelemre viszik életünket, de ahhoz fel kell venni őket. Kalácska Béla Nem tesz semmit, kis Dukai! Azon az estén fáradtan érkeztem haza, s már a Metrón arra gondoltam, végre egy es­te, amikor mm kell dolgoznom, a napi gon­dokon tovább rágódtam. Családom már tud­ja, ilyenkor nem szabad háborgatniok, sem a kisebb hármasával, amit írásból hozott, sem a nagyobbik matek leckéjével, de még a piaci árak sem érdekelnek. — Scevasztok! Kérek egy pohár teát és hagyjatok békén — köszöntem, ledobva ma­gamról kabátommal együtt egy nehéz nap minden gondját és terhét. Feleségem máris hozta a kedvenc köntö­söm, s félve megszólalt: — Leveled van. Hozzam, vagy majd csak reggel? — Levelem? Nem érdekel. Akárki írta, vár­jon holnapig. Láttam, hogy az asszony csak áll s mint­ha nem merne megszólalni. Segítek neki. — Kitől jött? Rokon küldte? Vagy ki? — Valami hivatalos lesz. — Micsoda? — kérdeztem meglepetten. A levél valóban furcsa volt. Nevem, címem pontosan áll rajta s a feladó! Uram Isten, mit csináltak ezek a gyerekek? „Szíveskedjék... megjelenni... III. emelet ... a jelzett időben ... Várom...” Aláírás Du­kai István. Ki lehet ez? Mi történt? A családi kihallgatás gyorsan lefolyt. Állí­tólag senki nem csinált semmi redkívülit. Bár Andrea elfelejtette a házipéldát megcsi­nálni. Anikó nem ma~adt ott takarítani az osztályt, a feleség a párizsivéget viszaadta a Közértben. De ezek nem főbenjáró bűnök! És én? Elvégeztem a munkám, tilosban nem mentem át. A Páternoszterra alig tudtam fellépni. Utol­jára akkor remegtek így a lábaim, amikor esküvőmön az oltár előtt álltam. Harmadik emelet. Ki kell szülnöm. 324-cs szoba. Fehér keretben apró névkár­tya. Még van fél percem. Bemenjek vagy ne? De mit mondtak? Hogy hívattak? Es hogyha baj van... Hirtelen kinyílt előttem az ajtó. Most már nem volt visszaút. A csinos titkárnő tudott rólam és moso­lyogva köszöntött. Felemelte a fehér telefon­kagylót és beszólt a párnázott ajtó mögé. Az­tán mosolyogva mutatott az ajtóra. — Tessék, már várják! Ma sem emlékszem, hogy mire gondoltam, míg azt a két métert megtettem. Lenyomtam a kilincset de ugyanakkor már belülről is nyitotta valaki. — örömmel köszönitek! Örülök, hogy el­jöttél! — állt előttem egy alacsony, deresedé hajú férfi. — Parancsolj beljebb — s máris invitált a bő fotel felé. Valamit dadoghattam, talán azt, hogy jó na­pot kívánok, ez és ez vagyok. Aztán megveregette vállam, míg elment melletten hogy szembe üljön velem. — Olvastam a neved az újságban, gondol­tam, felkereslek, hiszen olyan régen találkoz­tunk Jó lesz elbeszélgetni a régi csintalansá- gokról. Emlékszel még rájuk? Ha nem, nem tesz semmit, majd felidézzük őket. Istenem, hiszen ez a Kis Dukai! „Nem tesz semmit, kis Dukai!” ez csak ö lehet. Erre a meglepetésre nem számítottam. A párnázott ajtó gyorsan megfordult körülöttem, a telefo­nok táncba perdültek, a tapéta ezer színben bomlottt szét. Dukai Pista rövid nadrágban bukfencet hány előttem, én pedig izzadtam a nyári melegben, és sehogy sem tudtam utol­érni a labdát, amit a kapu felé kergettem... Gyermekkorom megszomorítója Dukai Pisti, ez a vézna, karikalábú gyerek volt, aki hat éven keresztül nem tudott a sor végéről el­kerülni. Szeplős arca, nagyra nőtt fülei, kis­sé hibás beszéde célpontul szolgált a hajda­ni gyerekkoromnak. Gáncsot vetni Dukain próbáltuk ki, s ha nagyot esett a folyosó kő­padlóján, szívből tudtunk nevetni. A csapat­ban ő volt a labdaszedő, akinek csak azért is messzire rúgtuk el a bőrt, hogy jól nevessünk karikalábainak kaszáló futásán. A kicsi a ra- kás-nagyobbat kíván szabadfogású birkózó tréningünk legalján ott szuszogott, nyögött a kis Dukai. De ő mindezekért sohasem hara­gudott. Jött velünk a pályára, mintha az osz­tály ünnepelt csatára lett volna, ő volt az, akit május estéin feltoltunk a plébánia kerí­tésén, hogy orgonát tépjen, amit aztán mi vit­tünk a ránk mosolygó polgáristáknak. Ki tud­ná ma már megmondani, hány füzetlapból készült levél fordult meg kezén, hogy tizené­ves szívünk minden tikát odacsempzssze a kó­ruson ülő s kötelező istentiszteletén levélké­ket váró Anciknak és Erzsiknek. Hogy nem szerettük, azt annak köszönhet­te, hogy ő volt a szülők példaképe. Ha leszakadt cipőtalppal értem haza, anyám így fogadott: — Már megint hogy nézel ki? Nézd meg a kis Dukált, az nem futballozik. Tanév végén: — Te persze nem kapsz könyvet, mert egész évben nem tanultál, bezzeg a kis Du­kai most is kapott kettőt is! Barátságunknak hamar vége szakadt. Egy­szer rózsaszedő utunkról szakadt nadrággal tértem haza. A legnagyobb szégyen ekkor ért. Anyám ugyanis nem volt meghatva, hogy mi­lyen szép rózsát sikerült tépnem a főjegyzőék kertjéből, ahol egy szög csúful bekíváncsísko- dott a nadrágom alá, s ott helyben minden elő­zetes tárgyalás és bírósági végzés nélkül jól el- fenekelt. És mindezt Dukai Pista elöli! A föld megnyílt alattam, a napot sötét felhő borítot­ta és minden összeomlott bennem. Azt hiszem, nem is a verés fájt, hanem az a gyalázat, ami­nek éppen Dukai volt a szemtanúja, ő utá­nam jött a kertbe és csak ennyit mondott: — Nem tesz semmit. «. Ettől kezdve ellensége voltam Dukálnák. A gáncsvetés már komollyá vált, a gúny, ami olyan könnyen ver tanyát a gyerek lelkében, már sebzett. És ettől kezdve Dukait kivetettük az osztályközösségből. Egy darabig csak haj­togatta: „nem tesz semmit”, de aztán már ő sem bírta erővel. Tanulmányi átlaga romlott s nem tehetett mást. mint menekült közülünk. A következő évben ki is maradt az osztályból, s attól kezdve a Felsővárosba járt iskolába. És nem telt bele fél év és ő lett a felsővárosiak vezére, akik bennünket — alvárosiakat — ül­dözni kezdtek. Kiszorultunk a focípályáról, a plébánia kertjéből, a Sóstóról s a polgárista lányok szívéből. Dukai Pistával utaink szétváltak, s többé nem ismertük egymást. Aztán felnőttünk mindketten. Én már ré­gen elfelejtettem őt, amikor a háború után újra hazakerültem. Kisebb gondom is na­gyobb volt, mint hogy Dukai Pista után ér­deklődjem. És már első órában találkoztam vele. Anyám mesélt a nehéz napokról. — Bizony, fiám, alig volt mit ennünk. Ha az a drága, jó Dukai Pista nem segít rajtunk, ta­lán éhen is haltunk volna... Akkor nagyon szégyelltem magam. Nem bán­tam volna, bárki lett volna is az, aki anyá­mon segít, de éppen Dukai Pista. Elmentem hozzá, megköszönni. — Nem tesz semmit! — hárította el magá­tól a köszönetét. — Nem tesz semmit, csak becsüljük egymást. Ekkor már nem volt felsőváros és alsóvá­ros, s mi sem voltunk már azok, akik régen, megrágott bennünket az idő. De azóta, valahányszor átlépem szülőfalum határát, érzem, hogy kifizetetlen számlát hor­dok magammal. De azt is tudom, hogy ezt már nem tudom sohasem rendezni. .. Dukai István ismét eltűnt életemből. Nem kerestem, mert nem akartam vele találkozni. Mert mit szóltam volna neki, ha az anyám­nak adott kenyérről akart volna velem be­szélni ...? És most itt ül velem szemben. Életnagyság­ban, deresedő haijal, pocakot eresztve, ö hí­vott. Beszéde volt velem. —... mert arra gondoltam, hogy nekünk, földiknek is jobban össze kellene tartanunk. Mit szólnál hozzá, ha havonta összejönnénk, akik itt vannak a régiek közül Pesten? Elbe­szélgetnénk a régiekről, s talán így is tud­nánk segíteni a falunk sorsának jobbulásán. Mit szólsz hozzá? Nem tudom, mit tudtam mondani. A Pá- ternoszter mintha gyorsabban futotta volna végtelen útját ezen a délelöttön. Alig tudtam belépni az alásuhanó kasba. Karner Ágoston

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents