Evangélikus Élet, 1972 (37. évfolyam, 1-53. szám)

1972-11-19 / 47. szám

A reformáció felelőssé teszi a keresztyéneket Reformációi ünnepély a Deák téren A Magyaroszági Egyhazak ökumenikus Tanácsa a tag­egyházak közreműködésével ez évben a Deák téri templomban rendezte meg október 29-én es­te a reformációi ünnepélyt. Je­len voltak a budapesti evangé­likus, református, baptista, me­todista, ortodox gyülekezetek képviselői és tagjai szép szám­mal. Az ünnepélyen az Állami Egyházügyi hivatal képvisele­tében Madai András főosztály- vezető volt jelen. Az „Erős vár a mi Istenünk” 1—2. versének eléneklése után Békefi Pál, a Baptista Teológia dékánja olvasott igét és imád­kozott, majd ismét gyülekezeti ének következett. Az igehirdetés Az igehirdetés szolgálatai Virágh Gyula, a Pesti Egyház­megye esperese végezte Zsid 13, 7—8 verse alapján. A felolvasott igeversek lel­künk kapcsolótábláján három gondolati áramkört kapcsolnak be — kezdte igehirdetését. AZ ELSŐ ÁRAMKÖR refor­matori eleinkre emlékeztet, s lelki szemeink előtt elvonulnak a hittel megáldott ősök, akik készek voltak arra, hogy koruk és környezetük terheit hordoz­zák. Megelevenedik előttünk Luther Márton alakja, de lát­juk azokát a magyar reformá­torokat is, akik a reformáció ügye mellettoa nemzet ügyét is szolgálták. Életük prédikáció: hogyan kell az élet döntő kér­déseiben a hitet gyakorolnunk. A MÁSODIK ÁRAMKÖR arra hívja fel a figyelmünket, hogy hogyan kell az igét meg­hallanunk a saját viszonyaink között. A reformáció szellemé­től megérintett ember ma a közösség és a szolgálat szava­kat érti hangsúlyosnak. A dia- kónia végzésére kötelez ma a reformáció, s ez az ember szol­gálata mellett világméretű szolgálatot jelent. A HARMADIK ÁRAMKÖR a mára ad indítást. Krisztust a mában kell szolgálnunk, a má­ba kell beleélnünk. Ez szá­munkra a szocialista Magyar- országot jelenti. Isten nemcsak utat adott a reformáció egyhá­zai számára, hanem az út mel­lé szolgálatot is adott. Ezen az úton kell járniuk a reformáció egyházainak ma a szocialista Magyarországon, s csak akkor lesznek hűségesek a reformá­cióhoz, ha elvégzik a mában a diakóniaí szolgálatot. Az igehirdetés után J. Haydn: Esti ima című művét adta elő a Kálvin Kórus, Máté János orgonaművész, karnagy vezényletével. Az ünnepi beszédet dr Ba­jusz Ferenc református teoló­giai professzor tartotta. Elő­adásából idézzük az alábbi részleteket. Az ünnepi beszéd „Valahányszor mi, protestáns keresztyének összegyűlünk ok­tóber 31-ét, a Reformáció em­léknapját ünnepelni, mindig az az érzésünk, hogy nem-protes­táns ismerőseink elnéző mo­sollyal néznek reánk: ezek a protestánsok 1517-ben szétrob­bantották a keresztyén egyhá­zat és ilyenkor azért gyűlnek össze, hogy a világ közvélemé­nye előtt „megmagyarázzák a bizonyítványukat!” Nem lenne méltó hozzánk, ha mai ünneplésünk abban me­rülne ki, hogy 400 éves sebeket kezdenénk újra felszaggatni s azt próbálnánk bizonygatni, ki volt felelős az egyházszaka­dásért? De hogy tévedés ne essék, elöljáróban meg kel! mondanunk, hogy a keresztyén egyházat már 500 évvel a re­formáció előtt szétrobbantotta IX. Leó pápa. MEGEMLÉKEZÉSÜNK EL­SŐ RÉSZÉBEN erről szeretnék bővebben szólni: Tulajdonkép­pen mi volt a reformáció? Mi — a reformáció örökösei — azt valljuk, hogy a refor­Ige, nép, egyház Ezen a címen jelent meg a Református Zsinati Iroda Saj­tóosztályának kiadásában dr. Bartha Tibor református püs­pöknek, a Magyarországi Egy­házak Ökumenikus Tanácsa el­nökének könyve két kötetben, kereken 700 oldalon. A könyv a szerzőnek tizennégy év alatt megjelent írásait tartalmazza, de olvashatunk benne nyom­tatásban eddig meg nem jelent igehirdetéseiből, előadásaiból is. BARTHA PÜSPÖK minde­nekelőtt úgy áll előttünk, mint kiváló igehirdető. Igehirdeté­seiben — amelyek között talál­hatunk gyülekezeti igehirde­tést, rádiós prédikációt, úrva­csorái és temetési beszédet és kátéprédikációt — mesteri mó­don szólaltatja meg Isten igé­jének örök üzenetét az enybe- rek számára. Nem ragad le az ige magyarázásánál, hanem fe­leletet ad nemcsak a gyüleke­zet, de a ma embere égető kérdéseire: hogyan lehet ma Isten akarata szerint igaz ke­resztyénnek lenni, hogyan vál­lalhatunk felelősséget ma né­pünk és az emberiség nagy kérdéseinek megoldásában, a szocializmus építésében, a bé­ke védelmében, másképpen ki­fejezve, hogyan lehetünk iga­zán emberek. Igehirdetései fe­leletet adnak a gyülekezet és az egész keresztyénség belső problémáira, ugyanakkor igazi krisztusi szeretettel átölelik né­pünket és az egész emberisé­get. Valóban igaz, amit egyik igehirdetésében mond: „A gyülekezetnek az a feladata, hogy a halál erőivel küzdő vi­lágnak segítséget nyújtson, hogy az emberiség sebeinek gyógyulásához hozzájáruljon.” Az igehirdetéseknek csaknem minden mondata ennek a szent feladatnak minél tökéletesebb betöltésére indít. A SZERZŐ azért tudja mindezt mesteri szinten elérni, mert kitűnő teológus. A könyv­ben megjelent előadások, cik­kek, tanulmányok arról szól­nak, hogy a szerző jártas a teológia minden területén: a bibliateológiában éppúgy, mint a rendszeres teológiában, az egyháztörténelemben éppúgy, mint a gyakorlati teológiában. S ezt a teológus mivoltát so­hasem tagadja meg, akár a gyülekezetét tanítja, akár a lel­készeknek tart előadást, akár a Parlamentben, Hazafias Nép­front-gyűléseken, vagy egyhá­zi világgyűléseken szólal fel. Bartha püspök teológiájának két pólusa van: Jézus Krisztus és az ember. Az a Jézus Krisz­tus, aki közösségbe akarja vonni az embert, hogy igazi emberré, szolgálatra kész fele­baráttá tegye. A könyv írásai­ban kirajzolódik az a hatalmas teológiai munka, amit a ma­gyarországi protestáns egyhá­zakban végeztek az elmúlt idő­ben, hogy a szolgálatnak ezt a krisztusi útját egyházaink megtalálják. Ebben a teológiai munkában Bartha püspök elöl járt, és utat mutatott nemcsak a református egyháznak, ha­nem a többi protestáns egy­háznak is. A szerző, mint az ökume­nikus Tanács elnöke,' az egy­házak közeledésének, együtt munkálkodásának, vagyis az ökumenikus mozgalomnak őszinte munkálója. Ezt a köze­ledést úgy tudja munkálni, hogy közben nem mond le kál­vinista mivoltáról. Szerinte az igazi ökumené nem az egység­nek mindenáron való elvtelen keresése, hanem hitelveink, fe­lekezeti sajátságaink megtartá­sa mellett a testvéri együtt­működés népünk és az egész emberiség javán. Sok ökume­nikus tárgyú írást olvashatunk a könyvben, de ez a határozott elvi magatartás egyetlen írás­ból sem hiányzik. A szerző írá­saiból kitűnik, hogy ez a test­véri magatartás a magyaror­szági protestáns egyházak kö­zött megvan, hiszen egyhá­zaink vezetői egyházi világ­gyűléseken egy szívvel, lélek­kel tudnak küzdeni azért, hogy a keresztyénség Istentől rábí­zott feladatát az egész világon betöltse. A KÖNYV a szerző 60. szü­letésnapjára jelent meg, s így valójában születésnapi aján­dék. Kívánunk Bartha püspök­nek mi is jó egészséget és erőt, hogy mint igehirdető, mint az egyház tanítója és az ökumené munkálója, még sokáig végez­hesse közöttünk áldásos mun­káját. Dr. Selmeczi János máció a Krisztus egyhazát ősi, tiszta, eredeti alakjába állítot­ta vissza — a latin „refor­matio” szó nyelvtani értelme szerint is. Az egyház a száza­dok folyamán eltért az Üj szö­vetségben előírt és az őskeresz- tyénségben meg is valósult eszményi alakjától. Végié is szükségessé vált egy nagy megrázkódtatásokkal Járó nagy „visszaigazodás” a bibliai egy­házeszméhez. A reformáció tehát sok hiá­bavaló keresgélés és tapogató­zás utáni „újra rátalálás” a ke­resztyénség lényegére, ami nem más, mint sz Isten vá- lasztottainak az Isten országát váró egyedül Isten igéjének engedelmeskedő testvérközös­sége: a „szentek egy essége”. Tegyük hozzá: egészen hatá­rozottan nem sikerült a refor­mációnak a keresztyén egyhá­zat eredeti, újszövetségi alak­jába visszaállítania. De ha úgy tekintünk a reformációra, hogy benne a hivő emberi lélek szembekerült élő, kegyelmes Istenével, akit a vallás, mint intézmény eltakart előle, akkor nyilvánvaló, hogy a reformá­ció több volt, mint az a félév­százados szellemi folyamat, a- mit a történelemben róla elne­veztek. S ami emberi gyarló­ság ehhez a folyamathoz ta­padt, nem érinti annak termé- szetfölötti többletét. A MÁSODIK KÉRDÉSÜNK: Mi volt a reformáció társadal­mi mondanivalója? „Isten úgy rendezte be a földet — mondja Kálvin az Ézsaiás 30,23 magyarázatá­ban — , hogy az bőségesen táplálja az egész emberiséget, sőt még arra is alkalmas, hogy bőséges táplálékot juttasson az összes jövőbeli nemzedéknek, bármennyire is megsokszoro­zódhatnék azoknak száma”. Rossz úton jár az az egyház, amely a halál után ígér min­den földi jót a híveinek! A ke­nyér kérdését még ebben az életben kell megoldani, mert Isten teremtő akarata gondos­kodott minden ember kenyeré­ről! Hogy évente mégis sokez­ren halnak éhen a földön, en­nek az az oka. hogy sok helyen rossz kezekben van az elosztás. A reformáció olyan társadalmi haladás megvalósulásában te­szi felelőssé a keresztyéneket, amelyben a kenyér és az élet- szükségletek elosztását igazsá­gosan szervezik meg. A mi fe­ladatunk az, hogy a világban az adott társadalmi rendszerek közül ma is azt támogassuk és segítsük, amely mindenki szá­mára biztosítani kívánja a mindenapi kenyeret és. az élet­re szükséges anyagi és szelle­mi javakat. DE KAPTUNK ÖRÖKSÉ­GET reformátor atyáinktól a társadalmi szolgálat területén is. Ä keresztyén prófétai szol­gálatnak régi kísértése, hogy a földi élet gondjainak a földön túli megoldását prédikálja. A Jézus Krisztus visszajövetelé- nek a bizonyosságát hirdető prédikációink azonban nem te­hetnek közömbösekké bennün­ket a körülöttünk élő emberek kenyérgondjai, betegségei, sza­badságvagya vagy szenvedései iránt, sőt elkötelez a megoldá­sok keresésére és munkálására. A töredelmes szívűeket gyó­gyító, a szegényeknek szaba­dulást hirdető Jézus Krisztus (Lk 4, 18k) azok mellé állít bennünket, akik gyógyítják a társadalom sebeit, vigasztal­nak, kenyeret szélnek, keresik és munkálják az emberiség problémáinak az intézményes megoldását. Ott van a helyünk azok mellett, akik jót tesznek az emberért — akár hitből teszik e jót, akár humanizmus­ból, emberségből! A bűn elleni harc útját jár­va oda kell tehát állnunk azok mellé, akik hazánkban a tár­sadalmi tulajdon ellopása, a munkacsalás, az iszákosság, a felelőtlen terhességmegszakí­tás és más, a társadalmunk életét veszélyeztető bűnök el­len harcolnak és azok mellé, akik a nemzetközi élet bűnei: a kizsákmányolás, a háborús uszítás ellen küzdenek. Ma eb­ben a szolgálatban valósíthat­juk meg legjobban Urunk pa­rancsát : „Szeresd felebaráto­dat!” A HARMADIK KÉRDÉS, amire feleletet keresünk: Ho­gyan rendeződött a reformáció egyházainak viszonya Romá­val? A II. Vatikáni Zsinat óta sok hír kelt szárnyra a Római Egy­ház ökumenikus jószándékai­ról és áz egyházak egysége ér­dekében tett lépéseiről. Mind­éből sajnos csak annyi igaz, hogy az elmúlt tíz évben a protestantizmus minden nagy­gyűlésén. felekezeti világkon­ferenciáján szorgalmasan részt vettek a Római Egyház megfi­gyelői is. Tény. hogy az egyetemes ke­resztyén egyház sokféle törté­nelmi egyházra szakadozva áll előttünk. A REFORMÁCIÓ NAGY TA­NÚSÁGA tehát ez: a történel­mi egyház különbségeiben is­merem meg és ragadom meg a történelem feletti Istent és az ő örökkévaló Krisztusát. Aki azután ezen az úton csak­ugyan megérkezett a Krisztus orcája elé, megért még egy tit­kot: hogy bár sok egyház van, de Krisztus csak egy van! Min­den felekezetnek az a legfőbb érdeke, kötelessége, hogy mi­nél több krisztusi életet sugá­rozzon. Mindig akkor újul meg és megy át boldog reformáci­ón az egyház, amikor önmagá­val szemben Krisztusnak ad igazat.” Az ünnepi beszéd után J. S. Bach h-moll miséjéből a Sanc- tust adta elő a Lutheránia Énekkar Weltler Jenő karnagy vezényletével. A befejező imádságot dr. Berki Feriz protoiierei, az Or­todox Egyház esperes admi­nisztrátora mondta, majd a 90. Zsoltár 1. versének eléneklé- sével ért véget az ünnepély. Öröm volt látni a nagyszámú gyülekezetei, amelynek tagjai úgy élnek reformátor! őseink példáiéval, hogy hűségesen szolgálnak ma egyházainkban, de népünk között és a világban is. H. L. Simon Lajos: ISTENEM Emlékezz, édes Istenem, hogy mennyit keseregtem, pedig csak szóval vert anyám ha olykor bűnbeestem. Lapultam, mint a megriadt bogár a rőt avarban, ha rám mordult a számadó pásztor koromban, hajdan Amikor rámkáromkodott valami úri-fajta, csak földre néztem szótlanul, mintha az vigasztalna. Azóta megkeményedett — látod — a szívem is már, de azért, édes Istenem, inkább botoddal üss rám. Simon Lajos „Ügy is meghalhatunk” c. köteléből (1972) LELKÉSZI MUNKANÉLKÜLISÉG AZ EGYESÜLT ÁLLAMOKBAN A 33 egyházat magában fog­laló Amerikai Nemzeti Egyházi Tanács vizsgálata szerint az utolsó években a gyülekezetek száma igen megfogyatkozott a városiasodás következtében. Számos lelkész maradt állás nélkül, mert sok kis létszámú gyülekezet megszüntette a lel- készi állást és a helyzetet ront­ja az a tény is, hogy a misz- sziói egyházakban dolgozókat hazaküldik a fiatal egyházak­ból Afrika és Ázsia országai­ból. (epd.) Meditáció centenáriumkor HÁROM CENTENARIS ÜNNEPSÉGEN VETTEM RESZT, Számos előadást és 54. az előadást követő vitában megszólaló személyt hallottam. Ezek a társadalom legkülönbözőbb réte­geit képviselték. Voltak közöttükf párttitkárok és papok, or­vosok és szocialista brigádvezetők, mérnökök és postások. Leg­nagyobb örömöm az volt, ami a felszólalásokból hiányzott, amiről előadók és hozzászólok nem beszéltek. Nem volt szó nyomorról, éhségről, állástalanságról, ami még ma is sok met­ropolis életéi jellemzi. Mert a fővárosoknak nemcsak fényei, hanem árnyai is vannak, s szép arculatukat sokszor elrútítják a fent említeti sebek. így volt ez Budapesten is. ahogy erre Palotay Sándor célzott felszólalásában a Hazafias Népfront Bu­dapesti Bizottsága által rendezett papi békeülésen, amelyen Kelemen Lajos, Budapest főváros Tanácsának VB elnökhe­lyettese adott tájékoztatást a főváros centenáriumi program­járól. — Ássuk be ihagunkat a 25, 50 vagy a 75 év előtti Buda­pest múltjába. Kutassuk fel a könyvtárak archívumaiban el fekvő egykorú újságokat vagy kutassunk az idősebb nemzedék emlékezetében. S egyszerre megelevenednek a régi Budapest árnyai: a Cséry-telep szemétben guberáló görnyedt alakjai, a Mária-Váléria telep vagy Angyalföld bádogtelös nyomortanyai, az állásért kilincselő emberek sokasága, a házbért fizetni nem tudó kilakolíatottak és utcára tett anyák és gyermekek (ilyet nem egyet láttam gyermekkoromban!), a hivatalos papírral el­látott allami koldusok és az „illegális’' koldusok. De az egykorú sajtó és emlékezetünk egyaránt őrzi az uralkodó római katolikus egyház gőgjét és a lobbi felekezeteket elnyomó szándékát. A MAI ÜNNEPSÉGEK ELŐADÓI és felszólalói minderről nem beszélnek. Nem azért hallgatnak róla. mintha szemérme­sen takargatni akarnák ezeket a sebeket, nehézségeket, hanem azért., mert ezek egyszerűen nem léteznek. Felszabadulá­sunk óta fokozatosan felszámoltuk. Nyomortelepek helyén mo­dern városnegyedek emelkednek, éhség, nyomor, állástalanság nincs. A koldusok eltűntek. Egy gyermekbibliaköri órán, ami­kor a gazdag és a koldus Lázár történetéi tanítottam, megkér­dezte az egyik gyermek: mi az. hogy „koldus". Először örül­tem annak, hogy tanítványom nem tud valamit. Sajnos mj azt tudtuk, hogy 3 millió volt belőle hazánkban annakidején és ebből tekintélyes számú Budapesten. Szocialista államunk a lelkiismereti és vallasszabadsagot minden polgára számára biz­tosítja. Eltűntek a regi árnyak és ha az Európai Biztonsági Értekez­let összeül és garanciái ad a további békés építésre, a jövőben még fényesebb lesz Budapest arculata. Persze ez nem jelenti azt, hogy Budapestnek ma nincsenek gondjai, nehézségei. Ahol lüktet az élet, ott új és újabb problé­mák bukkannak fel. Modern életünk számtalan új problémát szül. Gondjaink közismertek. Új iskolákra, bölcsődékre, óvodákra van szükség. Szennyezett a vizünk és levegőnk. Vannak közle­kedési nehézségeink. Erről annál hangosabban beszélnek, sót tesznek is érte! — előadók és hozzászólók. Mindenki úgy be­szél a mi gondunk, és mindenki érzi. hogy mindent az Embe­rért teszünk, A RÉGI PEST EGYIK MONOGRAFUSA — a derék Pata- csich József — a múlt század negyvenes éveiben megjelenteti írását a Közhasznú Honi Vezérben. Arról ír, hogy 1720-ban Pest még egy mezőváros szintjét is alig éri el 2600 lakosával. 1840-ben pedig Pest már ipari és kereskedelmi centrum, s egy­maga 64 ezer lakost számlál. E fejlődés láttán így lelkesedik: Pestet nem királyi akarat, nem a hivatalos állam főhatóságá­nak elhatározása, hanem egy nemzedék legjobbjainak szive, esze, szívós munkája és iparkodása tette az ország centrumává. Es a mai ünnepségek hozzászólásaiból nemzedékünk szívét, eszét és iparkodását éreztem ki. De ezzel párosul — nem úgy mint Patacsich korában állam és a város főhatóságainak veze­tése, irányítása, kezdeményezése, inspirációja, gondoskodása. Pontos, évekre, hónapokra szóló tervekkel. A kettő együtt ga­rancia arra, hogy Budapest holnap szebb lesz mint ma, lakói­nak közérzete és kényelme és életformája holnap jobb lesz mint ma. Ehhez az együtteshez a vidék is kapcsolódik. A CENTENÁRIUM NAGYSZERŰ KEZDEM ENYEZESEK HAJNALA — mondta az egyik előadó. (Mert a centenárium nem egy naphoz kötött ünnep, hanem folyamatos cselekvés Buda­pestért.) De a megvalósulás dele a mi helytállásunktól függ. Nemcsak a munkahelyen, hanem a társadalmi munkában is. S ez van bőven. Húszezer facsemetét kell elültetni társadalmi munkában, hogy jobb legyen a levegő. (Most nem tankcsapdá­nak. vagy fuióúroknak ássuk az árkot!) Rendbehozhatnánk tempomaink kertjét és környékét. Hozzájárulhatnánk a kultu­ráltabb emberi együttéléshez stb. Hogy majd az eljövendő kor Patacsicha azt Írhassa rólunk is: ez a nemzedék méltó volt a nagy elődökhöz. Matuz László Karinthy Ferenc: Budapesti tavasz Karinthy Ferenc — Karin­thy Frigyes fia, — 1951 augusz­tusában kezdte írni regényét. Az 1946-ban mejelent „Szel­lemidézés” című müvével kap­csolatosan így vall önmagáról: „A második könyvemet azon­ban már azért írtam, mert egy­szerűen nem tudtam volna nem megírni. Ez néhány évvel később történt, az ostrom ide­jén. Egy betvárosi lakásban, majd a ház pincéjében éltem, olyan körülmények között, mint akkoriban a legtöbb pes­ti ember ... Nem bírtam el a tétlenséget és rettegést, úgy éreztem megőrülök, ha nem csinálok valamit. És még va­lamit éreztem: hogy az elmúlt idő most záródik le, végérvé­nyesen, benne az én ifjúsá­gom is: az ostrom a fejezet vé­gén a pont.” Az ostrom, a fel- szabadulás élménye több írá­sában visszatérő téma. Érző­dik rajta, hogy személyes át­élése meghatározója irodalmi munkásságának. Ez különösképpen is érződik a „Budapesti tavasz”-ban. „Budapest ostroma, a felsza­badulás életem legnagyobb él­ménye volt” — vall a regény alapgondolatáról Karinthy Fe­renc. A regény cselekménye 1944 karácsonyán kezdődik, amikor Budapest körül bezá­rult a szovjet hadsereg „for­málta” gyűrű. A gyűrűn belüli karácsonyi estén két katona sietett a Rákóczi úton: Pintér Zoltán, aki öt nap szabadságot kapott és Pestre jött családját meglátogatni és Gazsó Berta-, lan, akinek ő szerzett papírt, hogy „eltávozásával” befejez­ze az esztelen háborút. Gazsó bányászgyerek volt, majd ma­ga is gyerekfejjel azzá lett. Pintér egy középiskolai igaz­gatónak a fia. Bár más-más osztályból indultak el, de az esztelen háború mindkettőjük szemét az igazság,keresésre nyitotta meg. Az író a két szereplőn ke­resztül élményszerű átéléssel rajzolja meg azoknak a hetek­nek és hónapoknak izgalmas óráit, amely a rabságból sza­badságra hívta elő a főváros népét, a rettegésből újjáépí­tésre vezette a Pintér Zoltá­nokat és Gazsó Bertalanokat. Karinthy Ferenc saját maga írt regényéből forgatókönyvet, amelyet meg is filmesítettek. így írásának fő mondanivalói nemcsak könyv alakban, ha­nem vásznon is hirdetik egy város tavaszának reménytel­jes üzenetét. Érdekes, elgondolkoztató és jó írás Karinthy Ferenc regé­nye a „Budapesti tavasz”. —r —n *

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents