Evangélikus Élet, 1972 (37. évfolyam, 1-53. szám)

1972-10-08 / 41. szám

Üt az életre Jn 14. 6 JÉZUS VALÓSÁGOS KAPU, a juhok ajtaja, de amikor át­megyünk ezen a kapun, nem egyenesen az üdvösségbe toppa­nunk, hanem a göröngyös keskeny útra. Majd csak később nyí­lik meg előttünk egy újabb kapu, ha ezt a vándorutat győzel­mesen megharcoljuk. MILYEN IS HÁT EZ A MI UTUNlt? Jézus példázatában azt mondja róla, hogy keskeny. Ez ugyanazt jelenti, hogy ö az igazság. Keskeny úton járni annyit tesz, hogy csak egy lehető­ségem van: az igazság, Isten akarata. Példázatában Jézus azt is mondja, hogy ez az út életre visz. Ez is összecseng a felol­vasott igénkkel, hogy ö az élet. Ez az út célja szerint az élet útja, és tartalmában is az, mert az újjászületett életben benne van mar az örök élet záloga. AZ EGYHÁZNAK EZT AZ ÚTJÁT nem lehet lerövidíteni. Akik úrfy akartak keresztyének lenni, hogy őket nem érdekli a világ hivsága, nyomorúsága és félrevonultak négy fal közé és ott semmi mással nem akartak törődni, csak a lelkűk üdvössé­gével, más utat választottak, mint amin a szolgáló Jézus járt. A reformáció igyekezett rávilágítani, hogy az imádság, az ige­hallgatás, a hit a szolgáló szeretetben, az emberek közötti hasznos és munkás életben termi meg a maga gyümölcseit. Akadhatnak ma is olyanok, akik úgy képzelik el az egyház cél­egyenes útját, hogy nem törődnek semmivel, nem néznek sem jobbra, sem balra. Ügy gondolják, hogy az egyháznak nincs kö­ze a világhoz, amiben él. Pedig ha nem törődünk azzal, hogy milliók éheznek, vagy éhenhalnak, hogy Vietnam földjén több bombatölcsér esik egy négyzetkilométerre, mint ahány ember, hogy a faji megkülönböztetés miatt feketék a fehérekkel még Istent sem imádhatják egy templomban, akkor letértünk az irgal­mas samaritánus útjáról. Ha nem érdekel minket az atom- katasztrófa veszélye, szociális vagy antiszociális körülmények között élnek-e mellettünk az emberek, egyik ember kizsákmá­nyolja-e a másikat, tele van-e az emberek gyomra vagy üres, nem Jézus útját járjuk. Ha mi utunkat a mostani világtól füg­getlenül akarnánk végigjárni, elhagynánk Jézust, az utat, az igazságot és az életet. JÉZUS AZ ÜT EMBERTŐL EMBÉRIG. Ha vele járok, nem­csak meglátom az emberiség világméretű nyomorúságait, ha­nem szenvedélyesen, szeretettel és az igazság oldalán pártosan tudok állást foglalni. Odaállít embertársaink mellé, hogy együtt építsük mindnyájunk számára a szebb, boldogabb szociális életformát. Csodálatos, hatalmas út Jézus Krisztus. Ha rá tu­dok lépni, vele tudok járni, ő oda tud vinni embertársamhoz, hogy bocsánatot kérjek, vagy megbocsássak. Vele a meghide- gedett gyemekszivek odatalálnak öreg szüleikhez, hogy meg- aranyozzák szeretetükkel az élet alkonyát. Üt tud lenni élettár­sak között, hogy ne csak egymás mellett járjunk, hanem egy­mással. Mi nem úgy képzeljük el az utunkat, hogy amikor már szinte az egész világ felemeli hangját az emberiség békéje érdekében, akkor mi óvatosan megreszkírozunk egy-két bátortalan szót arról, hogy a lélek békessége mellett nagyra értékeljük a világ békéjét is. Mikor emberek elfacsarodottan küzdenek az emberi jogokért, akkor mi kijelentjük, hogy Isten szemében minden em­ber egyenlő. Mi nem hátul kullogok, óvatosan lépkedők, min­denről lekésők akarunk lenni, hanem elsőként szeretnénk ott lenni, ahol úgy érezzük, tehetünk valamit, szüliség van ránk. JÉZUS AZ ÉLET ÚTJA, és mi mégsem azért akarunk szol­gálni, hogy ezzel megszerezzük magunknak az üdvösséget. Ha csak ezért tennénk jót másokkal, utunk az önzés, a haszonlesés, az érdek útja lenne. Vele akkor járunk, ha szeretetből szolgá­lunk. Számunkra a világ nem ugródeszka, mely segít átröpülni az életre, nem verejtékes munkahely, ahol megdolgozunk a jutalomért. Nekünk nem eszköz a világ, hanem cél, szeretetünk tárgya. Már itt Jézus által megélhetjük az igazi életet, mert az élet itt is és odaát is a szeretet. Az ö szeretete nyitja meg a szememet, hogy meglássam a nyo­morúságot, ö ad erőt, hogy le tudjak hajolni a bajban levőhöz. Vele tudom járni az egyház mindenkor igaz és érvényes útját a diakónia, az irgalmas szeretet útját. így lesz Jézus utam, a lábaim szövétneke. Részlet Benkő Béla kissomlyói lelkésznek a Magyar Rádió­ban elhangzott igehirdetéséből. A szószékről az emberek közé Lelkésziktatás a békéscsabai nagytemplomban Békéscsabára vezető utun­kon hívta tel figyeümüniket D. Káldy Zoltán püspök a hagyo­mányoknak tiszteletére, a tisz­teletadásnak szinte rituális rendjére, amellyel találkozni fogunk s amit talán még a szlovák tájakról hoztak ma­gukkal az ősök. S az első jel mindjárt a kezünkben volt an­nak az ünnepi „menetrendnek” a formájában, amelyet Mekis Adám esperes adott át szinte, megérkezésünk pillanatában. Táborszky László beiktatásá­val kapcsolatban. Ennek a rendnek első esemé­nyeként várta a közel 20 Lu- ther-kabátos lelkész, a gyü­lekezet tisztikara és presbi­tériuma az ünnepi igehirdetés szolgálatára meghívott püspö­köt a kistemplomban Kiss György igazgató lelkésszel az élen. Es a hagyományok tisz­teletéről esett szó Mázán Má­tyással, a Hazafias Népfront titkárával, amikor szíves szó­val adott tájékoztatót a nem­rég megnyílt szlovák tájház­ról, amelynek létrejötte nehe­zen lett volna elképzelhető az evangélikus egyház és a most nyugalomba vonuló id. De- dinszky Gyula lelkész komoly segítsége nélkül. A hagyományok azonban nem jelentenek béklyót a gyü­lekezetnek. A csabai gyüleke­zet nem integetni akar az út­padkáról, hanem együtt akar haladni az egész egyházzal a szolgáló egyház útján — mon­dotta az igazgatólelkész. A mában szolgáló lelkész és gyülekezet elhívásáról és fel­adatáról szólt a püspöki ige­hirdetés is Jónás 3, 1—3 alap­ján. A nagy fejlődésben levő vá­ros nagy gyülekezete nagy hi­tet, nagy áldozatot, nagy erőt követel a lelkésztől s erre sen­ki magában nem vállalkozhat. Ezért kellett Istennek másod­szor is megszólítani az új lel­készt, hogy vállalja a több fe­lelősséget, a nagyobb szolgá­latot Itt olyan lelkészekre van szükség, akik előre vi­szik a gyülekezetét. Ennek a gyülekezetnek nagy lehetőségei vannak. Az emberek éhesek a szeretetre és Isten azt akarja, hogy a hozzá megtért emberek oda­térjenek a másik emberhez is. Férj és feleség, szülők és gyermekek, öregek és fiata­lok tudják egymást segíteni. Társadalmunkban pedig ma­gyaroknak, szlovákoknak, né­meteknek és románoknak kell egymást segíteniük és együtt szolgálniuk népek, és fajok egymásra találását világunk­ban. A lelkésznek úgy kell hir­detnie a Krisztus evangéliu­mát, hogy az emberek még jobban szeressenek, még job­ban szolgáljanak, a család­ban, a gyülekezetben, a vá­rosban, társadalmunkban és a világban. Békéscsabán két nyelven magyarul és szlovákul végzik a lelkészek a szolgálatot, mint ahogyan magyarul és szlová­kul csendül a több száz éves Tranoscius ének is a ha­talmas két karzatos templom­ban a becslés szerint 1700 em­ber ajkán. Természetes hát, hogy az egyházmegye esperese szlovák nyelven fordul az új lelkész­hez. De amit elmond Dk 12, 48/b alapján az a bizonyság- tétel azonos nyelvén csatlako­zik a püspöki igehirdetéshez: A „sok”, ami rád bíztatott — mondotta — „a lelki élelem” kiadása a maga idején, vagy­is Isten igéjének hűséges és korszerű hirdetése, a szentsé­gek kiszolgáltatása, a szűkebb és tágabb diakónia végzése. Hazánk legnagyobb lélek­számú gyülekezete egyúttal jelentős része Békéscsaba tár­sadalmának is, hívei hazánk állampolgárai, akik egynek tudják magukat népünkkel. A lelkésznek jó tanáccsal és példamutató élettel kell segí­tenie a gyülekezet tagjait ab­ban, hogy népünkben és tár­sadalmunkban is jól tudjanak helyt állni. De azonos nyelven hangzik Táborszky László igehirdetése is Rm 16, 17—20 alapján; Szolgálni szeretnék az evan­géliummal, hogy Isten szereti a világot. Szeretnék hidat verni leiektől—lélekig. Sze­retném szolgálni népemet, ha­zámat. Szeretnék menni együtt veletek — a szolgálat, a diakónia útján. Imádkozzatok velem, hogy ezt tehessem. A magas szószékről az emberek közé D. Káldy Zoltán püspök foglalta egybe ezzel a kifeje­zéssel a lelkészi szolgálat táv­latát, amikor a fehér asztal­nál szemtölszembe ültek egy­mással lelkészek és gyüleke­zet, államunk jelenlevő kép­viselői Gregor György Békés megyei egyházügyi tanácsos vezetésével és egyházunk ve­zető személyiségei, köztük Szent-Ivány Ödön, a Déli Egy­házkerület felügyelője. — A békéscsabai nagytemplom szédítően magas szószékére célzott a püspök, de érteni le­het alatta minden szószéket, amelyik az emberek feje fölé emelkedik. A magas szószék­ről a lelkésznek az emberek közé kell jönnie, az egyháznak a nép közé, hogy betölthesse szolgálatát. így jöhetett létre az a jó kapcsolat is államunk és egyházunk között, amit ez a mostani együttlét is jelez. Az ünnepi asztalnál felszó­laló Gregor György egyház­ügyi tanácsos is arról szólt, hogy a gyülekezetnek ilyen igénnyel kell lennie lelkésze felé. Ezért fontos mindig a sze­mély kiválasztása és az is, hogy maga a gyülekezet is ne­velje lelkészét. Kondoroson ez megtörtént Táborszky László ezért kerülhetett a békéscsabai gyülekezet szószékére. Lelkész és gyülekezet való­ban nevelheti egymást Rohály Mihály, a kondorosi gyüleke­zet felügyelője ugyanis arról szólt még a templomban, az ünnepi közgyűlésen elmortdott köszöntőjében, hogy Táborszky László korszerű egyházszere- tetre, a mindennapi élethez való korszerű keresztyén hoz­záállásra nevelte a kondorosi gyülekezetei és minden adott­sága megvan arra, hogy Bé­késcsaba nagy papjai közé tartozzon. Békéscsabán adva van min­den ahhoz, hogy a lelkész ezt a korszerű szolgálatot elvégez­hesse — amint arra Szent- Ivány Ödön egyházkerületi felügyelő utalt. S itt nemcsak a szépen rendbe hozott és mo­dern felszereléssel gazdagított lelkészlakásokra gondolt, amelyeket a püspök kíséreté­vel az ünnepségek után végig­látogatott A politikai múlt és jelen összeforrottsága, nagy elődök és ma szolgáló jeles egyházi vezetők, mint Mekis Adám es­peres, kerületi főjegyző és munkatársai, értékes hagyo­mányok és modern intézmé­nyek itt együtt vannak. Mind­ez lehetővé teszi, hogy a lel­kész a két világrendszer küz­delmében, a szocializmus vi­lágát építve, hittel és diakóniai lelkülettel szolgálja az egész emberiséget. A templomban elkezdődő és a fehér asztalnál folytatott ün­nepi köszöntések során Mekis Adám az egyházmegye lelké­szei és gyülekezetei, valamint Péterfy Gábor egyházmegyei felügyelő nevében, Koszorús Oszkár a szomszéd Nyugat- Békési Egyházmegye, Kiss György a Csabán szolgáló lel­készek nevében, id. Dedinszky Gyula az előd jogán, Tóth- ßzöllös Mihály espereshelyet­tes a Bács-kiskuni egyházme­gye, Hulej Alfréd az évfolyam- társak nevében köszöntötte az új lelkészt. A helyi reformátu­sok köszöntését Szabó Géza lelkész, a baptistákét Hányik János lelkipásztor, a római ka- toikusokét Bielek Gábor má­sodlelkész hozta el. A nagy ünnepi esemény, amelyen megtelt a hatalmas templom a helyi gyülekezet, a kondorosi hívék és az érdek­lődő vendégek seregével, és több száz vendég foglalt helyet az ünnepi asztalnál is, nem kis gondot jelentett Povázsay Mihály „protokoll főnöknek”. A segédkező presbiterek; Mecskó György gyülekezeti felügyelővel az élen, és az asszonyok, akik a fogadó sze­retet a Várkonyi Jánosné ál­tal az új lelkész feleségének átnyújtott virággal jelezték, felejthetetlenné tették az al­kalmat lelkész, gyülekezet és vendégek számára. M. Gy. Petőfi Sándor születése 150. évfordulójának az ünneplésé­hez 1972 még csak az elő­készítés éve. Ezért amikor az Evangélikus Országos Könyv­tárban és az Evangélikus Or­szágos Levéltárban őrzött Pe- tőfi-emlékeket vázlatosan is­mertetem, inkább törekszem tennivalóink számba vételére, mint ünnepi hangvételre. AZ EGYKORI TOLNA-BA- RANYA-SOMOGYI EVANGÉ­LIKUS ESPERESSÉG iratai közt van egy tenyérnyi papír, amelyen rajta van a költő ne­ve Pstrovits alakban. A fel­jegyzés Balassa János sár- szentlőrinci evangélikus lel­késztől való, 1832 márciusából. Azoknak a tanulóknak a ne­vét vetette e papírra, akiket megkérdezésre javasolt Haag Péter oktató ügyében. Az eljá­rás következtében befejeződött Petőfi addigi tanítójának a sárszentlőrinci működése. És a Petrovits nevet tartalmazó i- rat sem lenne különösebben je­lentős, legalábbis a költő szem­pontjából nem az. Nincsen ugyanis nyoma annak, hogy az esperességi bizottság valóban ki is hallgatta őt tanúként. De mégis különleges értékű, mert a sárszentlőrinci-bonyhádi evangélikus gimnázium törté­netének írói az 1830 utáni évek­ről (gy szólnak: A követke­ző években volt Petőfi is ta­nítványa az intézetnek, de ne­vét csupán egy fegyelmi vizs­gálat iratai őrizték meg, ame­lyek szerint tanúképpen ki­hallgatták. Ezt már 1895-ben igy írta róla Gyalog István. Te­hát nem azután kallódtak el az 1831 és' 1833 közti tanuló- návsorok, amelyekben Petőfi nevét kellene találnunk. A vizs­gálati iratok fennmaradtak, és azok nem igazolják az állítást, hogy Petőfit kihallgatták. Ez nyilván csak jóhiszemű követ­keztetés volt. Viszont ez a té­vedés még hasznos is; óv a tetszetős következtetésektől. Semmi okunk sincsen úgy ma­Petőfi nyomában „Itt fog állni nevem" Petőfi emlékek országos egyházi gyűjteményeinkben bői. A második világháború kö­gyarázni Petőfi említetlensé- gét a tanulók vallomásaiban, hogy ő nem akart a tanítója ellen vallani. Egyáltalán hát­ra van még, hogy Jakus La­jos kezdeményezése nyomán, tít 3!W, dCcc TUytieiú' t/Eojy gondos kutatás és értelmezés útján megírják Petőfi első sárszentlőrinci oktatójának szomorú sorsát, és mérlegel­jék esetleges hatását a költő lelkivilágának formálódásá­ban. Petőfi már közel kilenc­éves volt, nem pedig hétéves, amikor megkezdte sárszent­lőrinci tanulását. 9—10 éves ko­rában tett reá még igen ala­pos elemzésre szoruló hatást egy elmebeteg, valószínűleg hasadásos elmezavarban (szki- zofréniában) szenvedő pedagó­gus. MÁSODIK PETŐFI -EMLÉ­KÜNK: a pesti evangélikus is­kola anyakönyvében a költő 1833/34. tanévi adatai- 1833. au­gusztus 27-én iratkozott be, el­sőként abban az iskolai év­ben. A második osztálynak volt a tanulója, összesített osztály­zata a „tanulmányokban” mindkét félévben „príma” volt, és ez a mai közepesnek felel meg. Sajnos csak ez az emlék maradt fenn róla ebből az idó­vetkezményeképpen a buda­pesti Deák téri épületekben el­pusztultak az 1833/34. tanévi tanulónévsorok és vizsgaren­dek. Ezért vált különösen be­csessé ezeknek a közlése Hitt- rich Ödön művében, a buda­pesti evangélikus gimnázium 1923-ban megjelent történeté­ben. A veszteség annál fájdal­masabb, minthogy az elpusz­tult iratok egykorúak voltak; ellenben a fennmaradt tanu­lói évkönyv csak közelkorú; feltehetően 1837-ben készült, mindenesetre hiteles anya­könyvek másolataként. A HARMADIK EMLÉKET GYŰJTEMÉNYEINK KÖZÜL a Könyvtár őrzi. Harmadik­nak mondom, mert a hagyo­mány szerint a pesti tanuló­évek alatt jutott Petőfi birto­kába az a latin-német szótár, amelyben a tulajdonosi be­jegyzés a költő sajátkezű írása — minden bizonnyal közhasz­nálatú mintára. Hic Liber est meus / Testis est Deus, / Hic nomen erit, / Alexander natus, / Petrovits vocatus. A ritmust érzékeltetve. így magyarítjuk: E könyv az én könyvem, /Tanúm rá az Is­ten,/ Itt fog állni nevem:/ Szü­lettem Sándornak, / Hívnak Petrovitsnak. Nyilvánvaló, hogy a könyv­tulajdonos a szótagszám ked­véért kapcsolta össze az Ale­xandert a natus-szal és a Pet- rovitsot a voeatus-szal. Nem eltévesztésből, még ha úgy véljük is, hogy a fordított kap­csolat lett volna rendjén való. A sorok versszerűségére utal az is, hogy az ötsoros bejegy­zésből négy az s betűvel vég­ződik. Ez okozhatta, hogy a 11—12 éves Sándor tolla a harmadik sor végén is rásza­ladt az s-re; a szó csak utóbb helyesbítődött az érit-re. A betűtévesztés is arra vall, hogy e könyv a költő gyer­mekkori írását őrzi az utókor­nak. A könyv sorsáról legutóbb H. Törő Györgyi írt a költő műveinek kritikai kiadásában. De a kutatást még korántsem zárhatjuk le. A közlésekből fenntartás nélkül csak annyi fogadható el, hogy „a Selmec- ről távozó Petőfi Sándor hagyta” a könyvet Szeberényi Lajosnál, akkor szintén sel- meci diáknál, 1839 elején. Csakhogy ez egy későbbi be­jegyzés, tehát Szeberényi La­jos a könyvet Selmecről ma­gával vitte. Változatos pályá­ja nem kanyarodott vissza Selmecre. Ennélfogva megma­gyarázhatatlan az a feltevés, hogy a könyv mégis Selmec­ről került Budapestre. Nagy kár. hogy egy kegyeletien kéz kimetszette az előzéklevelet, bizonyára azért, hogy eltűnje­nek a Szeberényi Lajos utáni birtoklók bejegyzései. A könyvben és a könvvtáblán levő köz- vagy magánkönyv­tári jelzetek mindeddig nem vollak azonosíthatók. Ellenben új támpontot nyújthat a könyv utótörténe­tének a kutatásában az, hogy a könyv végén, azon a lapon, amelyen most a Petr. S. (?) tinta bejegyzés áll, kitörölt ce­ruzaírások nyomai láthatóit. A tintabejegyzés előtt vagy után keletkeztek? Az egyik szóból kivehettem annyit, hogy a mi folyóírásunkkal írták; két sorról pedig megállapít­hattam, hogy úgynevezett gót betűkkel. A szövegek alatti neveket így olvasom: Dobro- vojevits Antonius, Sinkovits Ignacius. E neveket nem ta­láltam meg Petőfinek sem pes­ti evangélikus, sem selmeci iskolatársai közt, de keres­nünk kell még azokat, első­sorban pesti piarista és aszódi iskolatársai névjegyzékeiben. A NEGYEDIK EMLÉK a selméci evangélikus lyceum 1838 39. tanévi első félévi ere­deti jelentése az, első és máso­dik humanitási osztályról. (A „humanitási” osztályban már görög nyelvet is lehetett ta­nulni nem kötelezően.) Petőfi a hazai történelemből szekun- da osztályzatot kapott. Aztán elhagyta Selmecet. Az első félévi sikertelenség sokat fog­lalkoztatta az irodalomtörté­nészeket. De túl egyszerű csak a tanárok értetlenségét emle­getnünk. Az emberségesség igénye szerint, mérlegelnünk kellene a pedagógusok min­denkori osztályzási terhét is. Amikor pedig éppen Lichard Dániel oktató esetleges szemé­lyi ellenszenvét feltételezzük Petőfi szekundája mögött, ak­kor számba kell venni azt a ténwt is, hosv Lichard csak 1838 novemberében kezdte meg selmeci működését. És milyen előzmények után? Sár­kány János, a költő sárszent­lőrinci iskolatársa, az 1845- ben kelt önéletrajzában, az 1835 és 1838 közti selmeci ta­nulásáról írva, Boleman Ist­ván oktató méltatása után így jellemezte az állapotokat: „A többi tanokban nem nagy elő­menetelt tehetett az ember, mivel Royko oktató úr beteges lévén, s később meg is halá- lozván, többnyire helyettes ta­nítók pótolták a helyét, néha hetekig senki sem. A helyet­tesekkel gyerekes elbipottsa- gunkban nem a legszelídebben bántunk, mi miatt kevés si­kerrel működhetének”, lg}' lehetett ez Petőfi selmeci. féléviben is — Lichard meg- jöttéig. Az új oktató bizonyá­ra az iskolai fegyelem lazulá­sának akart véget vetni a szi­gorúságával. Szigorú osztályo­zásának érdekes adatai van­nak a második félévi jelentés­ben is, de Petőfi akkor már messze járt. AZ ORSZÁGOS EGYHÁZI GYŰJTEMÉNYEINKBEN őr­zött Petőfi-emlékek sorát be­fejezvén, érdemes felfigyelni a költő iskoláztatásának a kü­lönlegességére. Éppen az em­lített Sárkány János és annak Sámuel nevű testvére iskolái­nak a sorával összehasonlítás­ban. Ök Sárszentlőrincről egyenesen Aszódra mentek (mind a ketten már 1832-ben), azután Salmecre, hogy aztán onnan Pozsonyba menjenek tovább. Ez lett volna a Du­na—Tisza közi Petrovics Sán­dor számára is a szokványos út! Miért jött közbe két pesti év? Egy az evangélikusoknál, egy a piax-istáknál. Ez az iga­zán érdekes kérdés a költő ta­nulókorának a kutatásában. Petőfihez éppen az méltó, hogy tovább lépjünk élete megismerésében. 1844-ben Az utánzókhoz címzett versében ezt írta: Fogj tollat és írj, hogyha van erőd / Haladni, merre más még nem haladt. Mintha tudta volna, hocy nem fecsérelheti az idejét a régi­nek az utánzására ás közhe­lyek ismétlésére! Űjat kell mondania. Ez az ismertetés is remélhetően újabb munkára, továbbhaladásra fog ösztönöz­ni a Petőfi-kutatásban. Sólyom Jenő I (

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents