Evangélikus Élet, 1972 (37. évfolyam, 1-53. szám)

1972-10-01 / 40. szám

„Használati utasítás *

5 Móz 30, 16—2»

Minél bonyolultabb egy gép, vagy készülék, annál részletesebb a mellékelt használati utasítás. Minél veszélyesebb egy gyógyszer hatása téves használat esetén, annál szigorúbban ellenőrizni kell a felhasználást. Ha nem a rendeltetésnek megfelelően kezelik a gépet, tönkre megy, kár keletkezik.

isten Áldásként adta az ember szamara az

ELETET és megáldotta a teremtettséget a teremtéskor. Hogyan lehet mégis átkozott az ember és környezete? Ügy, hogy nem „rendeltetésszerűen” használja az ember saját életét, nem Isten rendje szerint alakítja viszonyát az embertárssal és önző érdekből megrontja biológiai, természeti környezetét.

Mihelyt Isten „használati utasítását” áthágjuk életünkre vonatkozóan, átkozott dolgokat művelünk. Hiszen Isten nem zsarnoki parancsokkal terhel bennünket, hanem ez embervilág jó rendjét biztosítja parancsolataival. Isten ahhoz a feltételhez kötötte az ember boldogulását a földön, ha miyden erejét, tudását az igazság, a békesség és a szeretet SZOLGÁLATÁBA állítja. Minden elv, filozófia, politika és gazdasági rend átkozott „idegen isten”, ami nem az emberi közösség, az egész világ fejlesztését és védelmezését célozza. Rajzoljon a zászlajára bármekkora keresztet az imperializmust kitermelő kapitalizmus, áldássá meg naponta keresztyén templomokban önző ügyleteit a profitéhség, és esküdjön a Bibliára a faji megkülönböztetést fenntartó államfő, mégis átkos visszaélés történik Isten embermegtartó akarata ellen.

ISTEN VÉGTELENÜL EMBERKÖZELI ISTEN. Jézusban szolidaritást vállalt az emberrel. Könnyű tehát leleplezni az „idegen isteneket”. A világra átkot hozó „idegen isten” minden gondolat, szó és tett, ami nem az ember javát szolgálja, ami csak egy-egy ember, csoport, vagy ország érdekeit tartja szem előtt és ezért az érdekért a világ békéjét, emberek, nemzetek életét és a természet harmonikus rendjét képes feláldozni.

„Idegen isten” igájába görnyed az az egyház, amelyik uralkodni, vezetni, megdicsőülni akar az emberek között ahelyett, hogy szolgálna.

„Idegen istenné” válik az az ember is, aki könnyedén felrúgja a hitvestárs iránti szolgáló hűséget, a maga kényelméért elhanyagolja családját, előbbre jutásáért elgáncsolja a munkatársát és cinikus* módon „fejős tehénnek” tekinti a köz vagyonát.

EMBERI LÉTÜNK BIZTONSÁGA, környezetünk tisztasága, a természet javainak harmonikus épsége boldog életünk és gyermekeink jövőjének feltétele. Ha betartjuk Isten „használati utasítását”, megteremtjük ezeket a feltételeket, akkor Isten áldó ígéretét valósítjuk meg. Akkor igazi istentiszteletet végzünk. Máskülönben legáhítatosdbb gondolatainkkal, szavainkkal és tetteinkkel is idegen istent imádunk.

Baranyai Tamás

IMÁDKOZZUNK

Mindenható igaz Istenünk! Ne engedd, hogy idegen istenné váljon számunkra a kényelmünk, önzésünk és szeretetlensé- günk! Tedd egész életünket igaz istentiszteletté, hogy útmutatásod szerint szolgálhassuk embertársainkat. Köszönjük, hogy nem hagysz magunkra ebben a szolgálatban, hanem ösz- szekapcsolsz minden jószándékú, a másik ember életét is óvó, féltő emberrel. Bocsásd meg, ha akaratodat megszegtük és adj lehetőséget, hogy bűneinket jóvá tegyük a szolgálat útján, ámen.

„Az a parancsolat is trau 6

tőle, hogy aki szereti az Istent, szeresse a maga atyjafiát is.” (1 Jn 4, 21)

VASÁRNAP. — „Az Ür az én oltalmam.” (Zsolt 91, 9 — 1 Kor 1, 2—3 — 1 Kor 1, 4—9 — Zsolt 41, 1—5) Keresztyén életünk alapmagatartásáról beszél heti igénk. Arra hívja fel ismételten figyelmünket, hogy nein, elég keresztyénnek vallani magunkat, hanem a hétköznapi életünkben kell ennek tükröződnie. Az embertársainkkal való viszonyban kell ezt aprópénzre váltanunk. Sze- retetben szolgáló élet nélkül nem beszélhetünk Isten iránt való hitről sem. És azért tudok szolgáló életet folytatni, mert maga Isten akarja vezetni, védni, óvni életünket.

HÉTFŐ. — „A szombat lett az emberért, nem az ember a szombatért Az Ember Fia tehát a szombatnak is Ura.” (Mk 2, 27—28 — 2 Móz 20,

9—10 — 1 Ts 4, 9—12 — 2 Kor 8, 1—15) Igazi ünnepszentelésünk tartalmáról beszél mai igénk. Nem látszat vallásosságra van szükség, mely sokszor még ma is kísért, hanem arra, hogy ünnepnapunkat különösen is Istennek szenteljük. Ez azonban nem lehet érv az ellen, hogy Istené minden napunk. Neki tartozunk felelősséggel minden napunkért, minden cselekedetünkért. Ünnepnapunkat is úgy szenteljük meg helyesen, ha igehallgatás mellett gyakoroljuk a szeretet cselekedeteit kis és nagy körben egyaránt.

KEDD. — „Körülvette népét gondja volt reá, őrizte mint a szeme fényét.” (2 Móz 32, 10 —

1 Pt 5, 10 — 1 Móz 4, 3—15 —

2 Kor 8, 16—24) A Biblia híven tanúskodik arról, hogy Isten minden körülmények közt gondot viselt népéről. Jóban-rossz- ban velük volt és irányította életüket. Csak a nép hitetlensége és engedetlensége volt mindig az akadálya Isten munkájának. Nekünk is felkínálja naponként gondviselő szerete- tét Jézus Krisztuson keresztül. Életünk azonban sokszor azt bizonyítja, hogy „nincs szükségünk” rá. Isten mégis, engedetlenségünk és bűneink ellenére is gondot visel ránk. Ezért csak életünkkel adhatunk hálát neki.

SZERDA. — „Mikor a Krisztus, a mi életünk megjelenik, akkor majd ti is megjelentek ővele együtt dicsőségben.” (Kol 3, 4 — Ézs 51, 11 — 1 Jn 4,

7—16 — 2 Kor 9, 1—7) Életünk egyenes és jogos következménye a halál és örök kárhozat. Isten, hogy megszabadítson minket ettől, elküldte Jézus Krisztust, aki magára vette a mi bűneinket, hogy Vele és Általa ne halál és örök kárhozat legyen életünk „eredménye”, hanem üdvösség és örök élet. Életünk egyetlen lehetséges útja tehát Jézus Krisztus, és szolgálatának, útjának követése. öt elfogadva lesz életünk megajándékozott és Vele együtt dicsőségben folyó élet.

CSÜTÖRTÖK. — „Szere te tétek olyan, mint a reggeli felhő és mint a korán tűnő harmat.” íHózs 6, 4 — 1 Jn 2, 6 — Ef 6, 1—9 — 2 Kor 9, 8—15) Súlyos ítélet ez az ige életünk felett, mert arról beszél, hogy nem tudjuk betölteni azt, amire hivattunk, nem tudunk úgy szeretni, ahogy Jézus példája mutatja nekünk. Keresztyén életünk pedig csak úgy képzelhető el igaz életnek, ha azt önzetlen és szolgáló szeretetét irányítja. Kérjünk Istentől naponként erre erőt és kitartást,

PÉNTEK. — „Tégy Uram!

zavart az én szájamra; őriztesd az én ajkaim nyílását!” (Zsolt 141, 3 —2 Tim 2, 24—25 — 2 Kor 8, 1—15 — 2 Kor 10, 1—11) Sokszor mondjuk, hogy nyelvvel, szájjal ölni lehet. Pletykák, rosszindulatú megjegyzések sorozatával tönkre lehet tenni egy ember életét. Jogos kérés ez a mi számunkra is, hogy Isten őrizze ajkunkat az ilyen beszédtől. A másik oldalon beszédünk sokszor trágár és káromkodások fűszerezik mondatainkat. Jogos a kérés! Ilyen beszédekkel nem lehetünk Istennek igaz gyermekei.

SZOMBAT. — „Nem emlékeztek? Mikor az öt kenyeret megtörtem az ötezernek, hány kosarat szedtetek tele darabokkal?" (Mk 8, 18—19 —Zak 8, 6 — Csel 5, 1—11 2 Kor 10, 12—18) Isten gondviselő szeretőiéről beszél mai igénk. Mindennapi kenyerünkről gondoskodik és bőségesen ellátja életünket minden jóval. Gondoskodó szeretetét csak egyféleképpen tudjuk viszonozni, azzal, ami önfeláldozó, másoknak szolgáló, a másik ember hasznát és javát néző életet jelent. így „szolgálhatjuk meg” Isten gondoskodó szeretetét.

lfj. Kendeh György

Jelentkezés kántori tanfolyamra

1972. november 2I-töl 1973. március 26-ig

az országos Kántorképesítő Bizottság Foton négyhónapos kántori tanfolyamot tart teljesen kezdők, haladók és kántorok továbbképzésére.

A tanfolyam bentlakásos. Részvételi díj havonként 560,— Ft, amelyben benne van a teljes ellátás, lakás és tandíj. Azok számára, akik nem tudnak négy hónapon keresztül részt venni mint bentlakók, lehetővé tesszük, hogy a tanfolyam elején, közepén és végén 2—2 hetet töltsenek a tanfolyamon. Ez időre a díj felét, 280,— Ft-ot fizetnek esetenként. A közelben lakók pedig bejárhatnak hetenként egyszer, az orgonisták szombatonként, a kezdők más napokon is. A bejárók 140,— Ft tandíjat fizetnek, de az ellátás és szállás költségeit esetenként térítik. Ez napi 26,— Ft.

Jelentkezési határidő: október 20.

Jelentkezési cím: Országos Kántorképesítő Bizottság Budapest, VIII. Puskin u. 12. A kérvényhez mellékelni kell: lelké- szi ajánlást, hatósági orvosi bizonyítványt, életrajzot.

A felvételről részletes írásbeli értesítést küldünk.

ORSZÁGOS KÁNTORKÉPESÍTŐ BIZOTTSÁG

— EGYEDÜLÁLLÓ hölgy gonzo- zását vállalná, vagy életjáradekot fizetne megbízható 32 éves nő. „Külön szoba” jeligére a Kiadóhivatalba.

— TISZTVISELŐNŐ keres különbéi áratű albérleti szobát fürdőszoba használattal.. „Belváros” jeliigére a Kiadóhivatalba.

— ROZSAK, legszebb fejtéiről díjtalan árjegyzéket küld PALKÓ kertész. Budapest. XV. Csillagfürt

U. 8.

— HAKMŐNIUMOT vennék vidékről is ármegjelöléssel. Zelenai Istvánná. Budapest. VIII. Szerdahelyi u. 13. I. 15.

— Szentháromság után * 18. vasárnapon az oltárterítő színe: zöld. A délelőtti isten- tisztelet oltári igéje: Mt 22,

34—36; az igehirdetés alapigéje: 5 Móz 30, 16—20.

— BÉKÉS. Október 1-én a 9 órai istentiszteleten Bodrog Miklós gyulai lelkész, sajtóelőadó végez szolgálatot. Ugyanezen a napon Petor János békési lelkész Gyulán szolgál a 10 órás istentiszteleten.

— KELEN FÖDD. A gyülekezet első őszi szeretetvendégsé- gén, október 7-én, szombaton este fél 6 órakor dr. Hafensc- her Károly Deák téri lelkész tart előadást „Az imádság iskolája” címmel. Minden érdeklődőt szeretettel vár a gyülekezet a XI. Bocskai út 10. szám alatti tanácsterembe.

— gyémAntdipuoma. A

kiskőrösi gyülekezetben mint egyházi tanító negyvenöt éven át szolgált hűséggel Meskó György, aki 25 éve kántora is a gyülekezetnek. Tanítói oklevelét hatvan évvel ezelőtt nyerte el a Bajai Állami Tanítóképzőben. Volt tanítványai és a gyülekezet Isten iránti hálával emlékezett meg hűséges szolgájáról, aki most gyémántdiplomát kapott. „ ,. .sokakat oktattál..

evangélikus elet

A Magyarországi Evangélikus Egyház Sajtóosztályának lapja Szerkeszti: a szerkesztő bizottság Felelős kiadó: Harkányi László tördelő-szerkesztő Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest, Vin. Puskin u, la. Telefon: 143—074

Csekkszámlaszám: 516—20.412—Vm Előfizetési ár: egy évre 90,— Fi. Árusítja a Magyar Posta Index 25 2ÍÍ

72.3167

Athenaeum Nyomda Budapest

Rotációs magasnyomas Felelős vezető: Soproni Béla vezérigazgató

Kodolányi János:

Én vagyok (2)

A megdicsőülés hegyén

— Most a Jordan fonáshoz megyünk barátaim. A többit majd meglátjuk — döntötte el a vitát Jesuah.

Jehudát megint letorkolták. Némán rakosgatta megviselt lábát, de nagyon nehezére esett a törtetés hegynek fölfelé. A többiek is szótlanul haladtak, csak olykor mondott egy-két szót valamelyikük a hegyvilág csendjében.

Déltávban fölérkeztek Pane- ász magasságába, s a város egészen közelről bontakozott ki. A Hermon meredek lejtői között fészkelt, sűrű erdőség mélyén. Közepén a Palota pompázott, vele szemközt a Pannak szentelt templom márványoszlopai, szobrai ragyogtak a tűző napfényben. Tisztán látszott minden ház és minden kő. Szép volt a város, egykor Gád nemzetségének áldozó helye, zöld patakok kanyarogtak át rajta, a Hermon jegének olvadt patakjai. Mindnyájan megálltak, a Mester is hasszan gyönyörködött benne. Philip- posz tetrarkha fővárosa kevé- lyen nézett le a mélybe, mint egy ékszerekkel, szalagokkal, fátylakkal páválkodó, szép, pogány istennő.

Simon intézkedett, hogy a Görög meg az Essaja a városba menjen élelemért, ők továbbhaladtak a Jordán keskeny ága mellett, a város mögé.

A barlang, Pan sötét barlangja hirtelen tárult elébük a fák közül, mint egy félelmesen tátott száj. Odvából fekete sziklák fogai meredeztek.

Jehuda meghőkölt. Torka elszorult, szeme homályba borult. Meredten állt a szakadék szélén, a barlang előtt, minden tagja reszketett. Sötéten, zúgva tört ki a folyó a föld alól, a feneketlen Alvilágból, sötét, csillogó sziklákon habzott. forrt, ágaskodott...

Jehuda bénultan ült egy kőre s a folyóba meredt.

A torkához kapott félelmében.

Zúgott, habzott a folyó, csillogtak a kövek, mint gonosz

alvilági szemek. A mérhetetlen Föld ürege rámeredt. Ez a kapu, amelyen a megsemmisülésbe tért vissza Pan, Attis, Dio- nüszosz, Tamuz, ahol a megholtak lelkei örök homályban dideregnek mezítelenül, port esznek, poshadt vizet isznak, siránkoznak, bosszúért lihegnek, élet után sóvárognak, s reménytelenül kuporognak, mint a keselyük.

Ide kellett érkeznie Jehudá- nak messze délről, Judea mélyéből, meg-megszakadó s megint folytatódó utakon, s éppen a Mester vezetésével, aki megnyugtatta őt, hogy elengedtettek a bűnei, s aki előtt a földre borulva zokogott.

Jehuda ökölbe szorította ujjait, megfeszítette gerincét, s minden erejét összeszedve körülnézett. Óriási fák zúgták körülötte, zúgásuk összevegyült a föld alatti robajjal s a víz sistergésével. A barlang fölött nagy, régi, görög betűket pillantott meg a kőbe vésve, de csak néhány szót tudott elolvasni, a többit elborította már a moha: Meghalt és él...

A tanítványok némán álltak a csodálatos helyen, szemüket a sötét odúra meresztették, s mintegy révülten hallgatták a föld alól előtörő víz fenyegető zúgását.

Jesuah szólt:

— Telepedjetek le, barátaim. Nekem magasabbra kell mennem, Simon, Johanan meg Jákob, ti jöjjetek velem, a többiek várjanak meg és pihenjenek- A görög meg az Essaja hamarosan visszatér a városból, egyetek, aludjatok békén.

Körülnézett, elmosolyodott.

— Féltek? Ne féljetek. Béke veletek.

Simon, Johanan meg Jákob társaságában elindult a meredek, sziklás gyalogúton. Vén fák, buja bokrok között, a Hermon szikrázó csúcsa felé.

A tanítványok a fűbe heve- redtek a barlang közelében. Eleinte szótlanul nézegették a vad tájat s a város fehéren csillogó épületeit, de lassanként sorra megszólaltak. Csak Jehuda ült még ugyanazon a helyen, s bámult a sötéten kavargó vízbe.

Végre fölbukkant a Görög meg az Essaja is. Lassan kapaszkodtak fölfelé a sziklák között, csöndesen beszélgettek. Ismerős hangjukat mintha üvegfalak verték volna vissza.

— Hahó, erre! Itt vagyunk! — kiáltotta Taddé-Lebbé boldogan.

— Békesség, békesség! Hát a Mester, Simon meg a két Mennydörgő?

Megmagyarázták nekik, hogy a Mester följebb ment velük, itt kell megvámiok. A két vándor egy darabig szótlanul bámulta a barlangot, a forrongó vizet, azután, mint akik mindent értenek, elkezdték kirakni az élelmet a batyuból. Kenyeret, kecskesajtot, szárított fügét meg valami pogácsafélét hoztak. Mindnyájan körülülték őket, ettek.

Jehudát bosszantotta társai nyugalma.

— A Mester följebb hág, mint mi, ez igaz — mondta nyugtalanul. — De hát Simon is följebb tud hágni? Johanan meg Jákob is? Mi pedig nem? Andreas, Simon öccse, már nem? Mattai sem, pedig mindent otthagyott a Mesterért? Thomas sem, aki ismeri az Ég titkait és a szent számokat? Sem Lebbé, noha erősebb mindnyájunknál? Te sem, Zelota, aki véredet ontanád a Birodalomért? És te, pedig a Gyógyítóknál tanultad a titkokat, és te sem, Philipposz? Magamról nem szólók, testvérek, pedig tanulmányoztam a görög tudományt is, nem szólva a szent nyelvről... Ám jó, az én lábam beteg, ide ugyan föl tudtam kapaszkodni, de följebb már nem hághatok...

Szorongó hangon beszélt, arca komor volt.

— Testvéreik, kerekedjünk föl, és menjünk utána — javasolta az Iker.

De a többiek lehurrogták.

— A Mester tudja, ki menynyit képes elhordozni. Várjatok türelmesen!

— Vigyázz. Jehuda, rossz úton jársz — szólt a Görög.

Jehuda hallgatott.

A Nap korán alkonyod óra hajlott, el takarták a hegyek.

Jesuah és három társa elhagyták a gyalogutak A levegő egyre ritkább és hűvösebb lett, a havas-jeges lehelet megcsapta őket. De a Nap forrón tűzött, s a kövek hőséget sugároztak. Lombos erdőbe értek, bokáig süppedtek az évezredes avarba, iszalagok, szúlakok, indák, gyökerek vetettek nekik gáncsot.

A három tanítvány össze- összenézett, de nem szólt semmit. A Mester pedig emyedet- lenül haladt előttük, botjára támaszkodva, fényes homlokát lehajtva, ajkát összeszorítva, mint aki tökéletesen megfeledkezett a világról, s olyan célra tör, amiről nem lehet, nem szabad szólni.

Kikerülvén a lombos erdőségből, tűlevelű fák, bozótok közé érkeztek, kinyílt előttük a tájék. A hegyek mint megkövesedett roppant hullámok torlódtak körülöttük. De a Mester nem állt meg. Még egyre tovább kapaszkodtak, lábuk bizonytalan kövekre hágott, kezük mohón nyúlt a fenyőbokrok segítő ágai után, lélegzetük elakadt, szívük vadul vert. De a levegő egyre tisztább lett, a föld zöldes paréja piszkos mocsárként terült el, mélyen alattuk, s a parányi házak úgy úsztak a mélyén, mint a moszatok.

— Hová megyünk, Mester? — szólalt meg végre Simon, a homlokát törölgetvé.

A másik kettő is megállt, sóhajtott.

— Ezen az úton eljöhettek, azután olyan helyre megyek, ahová úgysem követhettek — mondta a Mester, s nem állt meg.

A vízi emberek összeszedték erejüket, tovább lépkedtek. Mindenütt a Mster járt elöl, azután Simon, majd Johanan és Jákob következett. Szemüket a földre szegezték, mindenütt Jesuah lába nyomába léptek. Olykor megingott alattuk egy szilárdnak látszó kő, megindult lefelé, dübörögve zuhant a mélybe. Hangját úgy verték vissza a hegyek, mintha az egész világ megindult volna.

Megállt a Mester is, kinyújtotta karját, körülmutatott a világon.

Álltak és nézték. Hol van Galilea? Hol a Jordán? Hová tűnt el a Kinnereth? Hol van Kafarnahum, Migdal, Tiberias? Hol a gergesai hegység? Merre van Judea, hová lett a Holttenger? Hová süllyedtek Moab kopár hegyei? Hol a Cion, a Morijah, a Három Fény Hegye? Höl emelkedik a Béke Háza? Merre igyekeznek a karavánok, a konokul mendegélő gyalogos utazók?

A Mester egy kőre ült.

Elébe ültek ők is, átadták magukat a csendnek, a magánynak és a fénynek. Simon és Johanan maga alá szedte a lábszárát, Jákob kinyújtott lábbal ült. így hallgatták mozdulatlanul a szél suhogását, lebegő fejkendőjük szárnyainak surrogását, a havas hegyormok hangtalan zizegését, az áradó fény zengését. És amint így ültek, s a végtelenség káp- rázatába merültek, a lelkűk eloldódott tőlük.

Simon halkan megszólalt:

— Uram, jó nekünk itt lennünk! Építsünk három Házat. Neked egyet, Mószénak egyet és Élijáhunak egyet.

Mikor kimondta, úgy éreztej

nincs ennél természetesebb kívánság. Igen, itt kell maradinak örökké, a fényben, a Mesterrel, Mószával és Élijáhuval, három Házban, a világ magányos csúcsán.

Mind a hárman a Mestert nézték. Vakítón ragyogott, mint a kristály.

Hangok zizegtek a levegőben. Mintha láthatatlan selymet bontogatnának másvilági kezek, vagy pehelyvékony üvegeket döntenének halomra. A fény megszólalt. A fehér, a piros, az arany, a zöld, a viola... Felülről, alulról, minden irányból zengtek a színek, s a hangok betöltötték a világot.

Mindnyáján halották, értették, pedig nem héberül és nem arámul, nem is görögül szólt, hanem mint a zene, belülről, ahol nincsenek szavak és fogalmak.

— Ez az én szeretett fiam, akiben kedvem telik...

Ámulva figyeltek. Szájuk kinyílt, szemük kerekre tágult, szívük verése megállt. Minden tagjukat megrázta a Hatalom áramlása. Vakító fény gyűlt ki körös-körül, a Nap szétfolyt, eláradt, mint a tűztenger.

Mikor föleszméltek, a látomás eloszlott, mint a szivárvány vagy mint az álmunkban megragadott isteni alak selyemköpenye. A Mester mozdulatlanul ült a szürke kövön, sötéten tátongtak a homályba vesző völgyek, borzongtak odalent az erdők, alkonyati fényben úsztak a jégárak és a csúcsok. És odalent megint előtűntek az ezüstfonalak, a csillogó pókhálószálak, a szürke, sárga, zöld foltok s az üvegdarabok.

A három tanítvány megrendültén hallgatott. Szerettek volna itt maradni, soha, soha vissza nem térni a világba, de nem lehetett. Lelkük-szívük megtelt a végtelen pillanattal, amit az imént tapasztaltak.,

— Menjünk, barátaim, este van — mondta a Mester. — De arról, amit láttatok, ne szóljatok senkinek odalent,.,

(Folytatjuk)

4

),

I