Evangélikus Élet, 1972 (37. évfolyam, 1-53. szám)

1972-09-10 / 37. szám

A tanulásnak soha nincsen vége Jelentés a 27 kántorképsö tanfolyamról Szívesen választottam be­számolóm alcíméül a 27. kán­torképző tanfolyam jelentését. Egyrészt, hogy jelezzem vele azt a precizitást, ahogyan Kiss János, a fóti Mandák Intézet vezetője és a tanfolyamok gazdája számon tartja a legki­sebb részletet is, amely ezzel az egyházunk számára nagyon fontos munkával összefügg. Másrészt, mert tartozunk je­lentéssel a gyülekezeteknek, amelyek várakozással tekinte­nek Főt felé, onnan várva a segítséget a kántori utánpót­lás biztosítására. ÖRÖMMEL JELENTJÜK, hogy a tanfolyamnak 84. ren­des résztvevője volt és né­hány érdeklődő. Köztük 8-an már közvetlenül a tanulmá­nyaik befejezése előtt állanak. — S mi mindent tudnak. Nemcsak összes korálunkat (énekeink kottába szedett dal­lamait) ismerik kitűnően, úgy­hogy ők már nem mint ver­senyzők, hanem mint „zsűri” vettek részt a záróünnepséget megelőző énekversenyben. (Laborczi Erzsébettel az élen egyébként a tanfolyam részt­vevői közül már 15-en vannak ilyenek.) Nemcsak úgy érte­nek már az orgonához, mint az áhítatkeltés szent eszközé­hez, ahogy lenyűgözött Szabó Etelka orgonaelőjátéka, vagy ahogy a nagy orgona lehető­ségeit ízleltette már Nyirő Gá­bor játéka, a bátrabbak, mint az előbb említett Laborczi Erzsi, már az öreg kántorokat is megizzasztó „hegyek meg­mászására” készülnek (B-dúr Kivetített szomorúság „Minél szomorúbb — annál igazibb?” címmel hetekkel ez­előtt megjelent cikk még min­dig foglalkoztat. D. Káldy Zoltán püspök azt írta cikké­ben, hogy némelyek szinte már minőséget jelző életelvvé tették a sötéten látást, részben népünkre, részben egyházunk­ra nézve. Ennek a nem éppen egészséges jelenségnek a kór­okai közül néhány olyanra sze­retnék most rámutatni, ame­lyek a tudatalatti lelki réte­gekből származnak, tehát ere­detük homályban marad. Az ilyen jellegű indulati tartal­makról nincs tudomásunk, hi­szen tudatunk megkerülésével szüremlenék bele magatartá­sunkba, látásunkba, életérzé­sünkbe, de valóságukat külö­nös módon sokszor éppen az jelzi, hogy heves ellenállást vált ki belőlünk a puszta gon­dolatuk is. Am ha apránként, önmagunkkal becsületesen küszködve meg tudunk velük barátkomi, az bennünk és kö­rülöttünk egyaránt felfrissíti a.levegőt, az „emberi klímát”. .,TÁRGYILAGOS" VÉLE­MÉNYEINK NEM KIS RÉ­SZÉT ÖNMAGUNKBÓL ME­RÍTJÜK! Egy kis őszinte­séggel észrevehetjük például, hogy rossz vagy ingerült han­gulatban másképp gondolko­zunk és cselekszünk, mint ki­egyensúlyozott lelkiállapotban, s hogy néha amit este meg­oldhatatlannak látunk, * az másképp fest, miután aludtunk rá egyet. Másokat megfigyelve tapsztaljük, hogy az epés ter­mészetű ember hajlamos le­sújtó bírálatban részesíteni szinte mindent — amit a jobb kedélyű korántsem fog fel tragikusan, még ha a ne­hézséget komolyan is veszi. Pontosan ugyanarról a sze­mélyről, vagy dologról akár­hányszor homlokegyenest el­lenkező „tárgyilagos” vélemé­nyek születnek, amelyek vi­szont valójában jócskán függe­nek maguknak a nyilatkozók­nak beállítottságától, tudatos, vagy öntudatlan érdekeitől, indulataitól, beidegződöttségei- től, egész lelki minőségétől. Nem szórakoztató, de annál egészségesebb dolog szembe­néznünk az ilyen „rejtett véle­ményforrásainkkal”, melyek közül előveszünk most párat. ÉLETSORS. Nem egy olyan szívbeteget ismertem, akinek a valóság-látását egészen sö­tétté torzította betegsége: csakúgy áradt belőlük a vad ítélkezés, többnyire egészen szélsőséges formában, maró gúnnyal, súlyos kifejezések­kel. Más tekintetben szeren­csétlen sorsú emberek hason­lóképpen kivetíthetik a külvi­lágra évtizedek óta sűrűsbödő rossz közérzetüket, nyomasztó életérzésüket — anélkül, hogy erről sejtelmük lenne! Aka­ratlanul is keresik, min lehet szörnyűlködni, kétségbeesni, sápítozni, felháborodni, oda­lenni, elájulni. Szinte boldogta­lanságból élnek, de az olyan, mint a légnemű anyagok: ter­jedni akar. szétszivárog — hogyne hatolna be a vélemé­nyükbe is? De nincs ez szükségképpen így! Nem egy olyan súlyos be­teget, vagy más nehéz sorsot hordozó embert láttam, akik­ből semmiféle reménytelenség és pesszimista hangulat nem áradt, mert a nagy teher alatt is igazán éltek: szolgálni, hasz­nálni akartak, nem roskadtak magukba, ha voltak is ilyen kísértéseik — mert nem azt keresték, amin a kezüket csap­kodhatták, hanem, egészséges ösztönnel, vagy éppen a hit erejével azt, hogy mi jón len­díthetnek valamit adott hely­zetükben. ÉLETKOR. Különösen negy­venen túl igen könnyen úgy nézhetünk vissza ifjúságunk idejére, mint valami boldog aranykorra. A „megszépítő messzeség” azonban nagyon gonosz tréfát is űzhet velünk: akkor, ha túlságosan elfelejt­jük egykori külső-belső nehéz­ségeinket, hibáinkat, vergődé­seinket, lázadozásainkat, s fő­ként ha ifjúkorunk kulisszái is úgyszólván megdicsőülnelc az emlékezés arányfényében — az volt a szép idő, igen, akkor még jók voltak az emberek, stb. Így öntudatlanul az egész akkori helyzet pozitív előjelet kap, (főleg aránylag gondtalan ifjúkor esetén) a gazdasági­politikai viszonyokkal együtt — csakhogy a jelenkor rová­sára és elsősorban jelenkori tetterőnk kárára! A merevség, az újtól való idegenkedés (sőt bevállattan félelem!) jellemzi ezt a magatartást, ami persze rontja kapcsolatunkat az ifjú­sággal s a rénkváró feladatok megoldása elől mind több erőt és alkotó fantáziát szív el. Együtt jár ezzel a túlzó ha­gyománytisztelet, a „legyen úgy, mint régen volt” óhaja, s hátat fordítás mindannak, ami nem alkalmazkodik ehhez. Mi­vel azonban ma a történelmi fejlődés sokkal gyorsabb üte­mű, mint régen, annak is áldat­lanabbak a következményei, ha valaki manapság próbálná meg az „atyák világát” mara­déktalanul átmenteni a jelen­be. Az Isten teremtette élet mindig fejlődik, s aki ezzel szembeszegül, az úgy jár, mint a szekér után kötött kutya, ha vonszol tatja magát: csak ful- doklik, hiába. De miért?! Hi­szen idős embereknek sem kö­telező a begubózás és marad* - ság! KÖRNYEZET. Először is a neveltetés, a családi légkör szól bele döntően a jövőhöz való viszonyunkba. A túl szi­gorú, sőt talán rideg nevelés sokszor merevít fiatal életeket hagyományimádóvá, vagy épp ellenkezőleg a minden ellen és mindenáron való lázadás csí­ráját ülteti el bennük. Az ilyen emberek ahogy idősödnek, egyre jobban „haragban lesz­nek” a jövővel, sőt a jelennel is. Közben könnyen meglehet, hogy hasonlóan egyoldalú, vagy torzult szemléletű embe­rek társaságát keresik és se­gítenek egymásnak — re- ménytelenkedni és ítélkezni. Sokféle összetételben jelent­kezhet a saját belső állapotunk miatti szomorúság, keserűség, vagy éppen düh, amely azon­ban „kicsordul” belőlünk, ki­ve títődik a külvilágra, egyház­ra, hazára, bármi másra, de nem vesszük észre, hogy saját bensőnket mázoltuk rá emberi világunkra, amelyben vannak komoly problémák, de a re­ménytelenséget, bénultságot, sötétenlátást önnön lelkűnkből kevertük rá a képre. Isten nem arra hívott el min­ket, hogy huhogjunk és óbé- gassunk a jövő bejáratánál. Az élő Krisztusról reménység energiájával töltött, tevékeny életek tehetnek csak hitelesen bizonyságot! Bodrog Miklós kis prelúdium). De tudnak kart is vezetni. AZ AU GUSZTÜS 15-ÉN TARTOTT ZÁRÓÜNNEP­SÉGNEK a sok szép élménye között a legfeledhetetlenebbek maradnak, gondolom nem csak számomra, a tanfolyam résztvevőiből alakult alkalmi énekkar bemutatói. Most saj­náltam, hogy nincs egy mag­netofon a kezünk ügyében, hogy valami módon közkincs- csé tegyük a „női kar meny- nyei kórusát”, ahogy Trajtler Gábor orgonaművész — lel­készünk kísérete mellett Nyí­ró Gábor, megelőzőleg pedig Varga Tünde, Laborczi Erzsé­bet, Varjú Gyöngyi formálták szakavatottan a friss, zeneileg pallérozott fiatal hangokat. De nyomukban már ott je­leskednek a gyülekezeti isten­tiszteleteket gazdagító ének­kari szolgálat ügyét felkarol­ni kész Magassy Sándor, Ko- czor Tamás, Koczor Zoltán és Szomorú Márta. Őket Trajtler Gábor és Bencze István, e szak vezetői a „férfikar mély­vizébe” (szépszámú mutáló hang) dobták, hogy e szolgálat nehézségeivel is idejében is­merkedjenek. AZ PEDIG IGAZÁN SZÍ­VET DOBOGTATÓ, hogy a már végzettek és az oklevél megszerzése előtt állók már segítőtársakként jelentkeznek a tanfolyamok munkájában. Joggal illette meg különösen is az utóbbiakat a kettős di­cséret, akik tanulva taníta­nak. Ok gyakorlatban is igazol­ták Sulyok Imre zeneszerző — karnagyunk kiértékelő sza­vainak megállapítását, ame­lyet nagy mestere, Kodály intelmeihez kapcsolt: A ta­nulásnak soha nincsen vége. Az itt tanultak arra segítenek, hogy a résztvevők megtanul­janak tanulni. Adott esetben tanítva is tanulni. A szakem­berek: Trajtler Gábor, Gáncs Aladár, Bencze István, Bélák Erzsébet, Miskolczyné, Gönczy Irén, Bohus Imre és Kiss Já­nos mellett Roszik Melitta, Muntag Judit, Győri Gábor, Demján Sándor, Nyirő Gábor és mások is részt vettek a ve­zetés, képzés, rendtartás és oktatás munkájában. MERT VOLT KIKKEL FOGLALKOZNIUK. A végzés előtt álló „haladó orgonisták”- hoz 8 kezdő orgonista, 41 alapfokön haladó és 27 telje­sen kezdő kántorjelölt taposta reggel 6-tól a 12 harmonium fujtatóját illetve a 3 orgona pedálját. (Van ilyen felszerelés még valahol a világon a kán­torképzés szolgálatára?) S ezen a nap mint nap után ismétlő­dő orchesteren kívül zeneel­mélet, karvezetés és a szolgá­lat sok más megismerendő és tudatosítandó anyaga szolgál­tatta azt a „kásahegyet”, ame­lyen a tanfolyan résztvevőinek át kellett magukat „rágniuk” a rendelkezésre álló 10 nap alatt. KEMÉNY MUNKA. Felnőtt­nek is, hát még javarészt a serdülőkor határán álló, vagy azt alig átlépő fiataloknak. És Fótról mégsem a nyögés, pa­nasz, izzadtságszag felhői ér­keztek el az otthon levelet vá­ró szülőkhöz és gyülekezetek­hez. Fiatalos vidámság, jókedv, szíves vállalkozás, erő a to­vábbhaladáshoz, visszavágyott testvéri közösség új szálai: ez Fót légköre. Kié az érdem? Kiss Jánosé, aki elképesztő „felvevő képes­séggel” tartja számon és biz­tos határozottsággal intézi el még a részt vevők legaprólé­kosabb ügyeit is? Vagy Bohus Imréé, aki e nyájért érzett pásztori felelősséggel oly fris­sen és időszerűen alkalmazva szólaltatja meg az ige szolgá­latba lendítő üzenetét? Vagy Trajtler Gáboré, akinek egy kézmozdulatára egyszerre kö­zel száz csodálatosan egyfor­mán képzett „Ó” kerekedik az ajkakon, és aki nagyon ko­moly dolgokat tud játékosan megtanítani ? (Mi a „közép­európai egyezményes gyüleke­zeti énekritmus?” — 80 cm hosszú madzagon egy kulcs, ámint ide-oda leng a harmoni­um oldalán szögre függesztve. Ezt nem lehet elfelejteni!) Nyilván azoknak a szolgálata is segíti a jó közérzetet, akik­nek napról napra gondoskod- niok kellett azokról a valósá­gos kásahegyekről (hússal és egyebekkel körítve), amit e jó étvágyú sereg egykettőre el­tüntetett. Uhrin Ilonka, Dem­ján Sándorné és Tóth József azonban nem maradt szégyen­ben. A napi fárasztó munka utáni pihenéshez pedig hozzá­járult az az 50 darab új hab­szivacs matrac is, amelyet ezen a tanfolyamon vettek először igénybe a Gyülekezeti Segély és külföldi hittestvérek adományaképpen. A mindenek alapját képező hátteret azonban Virágh Gyu­la esperes rajzolta meg, ami­kor D. Káldy Zoltán püspök megbízásából a köszöntés és köszönet szávait tolmácsolta és országos egyházunk e fon­tos munkájára az ige fényét rávetítette. A KÜLSŐ ÉS BELSŐ IGÉNY: a gyülekezet és rajta keresztül az emberért, a vi­lágért végzett szolgálat, diakó- niai teológiánk és gyakorla­tunk időszerű követelése ta­lálkozik itt a kapott hajlamon és készségen keresztül Isten hívásával. A sajátos, rokon­szenves egyéni képesség he­lyére talál az egész közösség szolgálatára. Ez a cél valósul itt és ad játékos jókedvet a felkészüléshez. E háttér alapján lépnek egy­más nyomába az új kántorok innen indulva, ahol a kis Dedinszky Gyula játéka nyo­mán már spontán kezd éne­kelni e kis gyülekezet s ahol a nagyobb testvér már oktat­ja a kisebbet és tanulják egy­mástól és együtt az egyre szélesedő közösség szép szol­gálatát. Mezősi György Nádass József: Tiszta arcodat Megcsúnyul a leány, aki sokáig nem néz a tükörbe, nézz gyakran a tükörbe, lélek, hogy ne veszítsd el bátorságodat. hogy a bizonytalanság és önáltatás, a képmutatás és gyávaság, a közömbösség, a mindenbe belenyugvás gyász-ráncai ne torzítsák el tiszta arcodat. A költő „Földi szivárvány” című kötetéből (1972.) A „FEHÉR” DÉL-AFRIKAIAK 60%-A HORDOZ „SZÍNES” VÉRT EREIBEN A Daily Telegraph londoni újság jelentése szerint két dél­afrikai orvos, dr. Marius Bol­ha, a fokvárosi Groote-Schuur- kórház szívátültetési orvosi csoportjának tagja és dr. J. A. Heese, az Angol Református Egyház levéltárának korábbi munkatársa vizsgálatai bebizo­nyították, hogy a Dél-afrikában született holland származású fehérek (búrok) vérösszetételé- ben a színesektől származó rész átlag 6,9%. A búrok Dél- afrika fehér lakosságának (összesen 3 millió) 60%-át je­lentik, míg az öss«népesség 21 millió. A megállapítás a faji keveredésre annyira kényes fajüldöző Dél-afrikában ko­moly visszhangot váltott ki. (epd) LENGYELORSZÁG A második világháború után közvetlenül államosított nyu­gat-lengyelországi egyházi épü­leteket most az 1971. június 23-án kelt új rendelkezés sze­rint fölosztották a helyi egyhá­zak között, (lwi) Az igazság győzni fog Az igazság független attól; hogy hányán vallják. De az igaz­ságra eljuthatnak egyre többen. Sőt előbb-utóbb általános ér­vényű lesz, s azt mondhatjuk: „győzött az igazság”. Vietnam­ban az az igazság, hogy egy nép hosszú éveken keresztül füg­getlenségi harcát vívja, függetlenségéért elképesztő áldoza­tokra képes. Vietnamban az is igazság, hogy az Amerikai Egyesült Államok agresszív háborút visel. Az utóbbi tényt ketté kell bontanunk. Egyfelől Dél-Vietnam belső életébe avatkozik bele, másfelől „hadüzenet nélküli” háborút folytat a Vietnami Demokratikus Köztársaság ellen. Mindezek közis­mert tények, igazságok. Mégis hosszú időnek kellett eltelnie, míg legszélesebb körökben erre rájöttek, s ma már a legszél­sőségesebb politikusok ás vallják ennek igazságát. A Magyarországi Evangélikus Egyház kezdettől fogva hir­dette a vietnami nép jogos igényét. Kezdettől fogva a függet­lenségükért harcoló, szabadságukért életüket áldozó nép igaz­sága mellé állt. A vietnami néppel minden tekintetben szoli­daritást vállalt, s szolidaritásának jelét anyagiakban is kife­jezte. Gyűjtött vietnami kórházra, kötszerre, gyógyszerre és híveit buzdította a szenvedő népért hozandó további áldoza­tokra. Mindezt abból fakadóan vállalta, hogy Távol-Keleten ártatlanul szenvednek embertestvéreink, és hogy jelét adja, azok mellett a helye, akik igaz ügyért küzdenek. EVANGÉLIKUS EGYHAZUNK EGYÉRTELMŰEN ÍTÉLTE EL az amerikaiak durva beavatkozását. Hogy Dél-Vietnamban koncentrációs táborokat állítottak fel, hogy kínzásokkal félem­lítették meg a hazafiakat, s hogy a „felperzselt föld” taktiká­ját alkalmazták. Számtalan, a genfi konvenciókat megsértő módszereit elítéltük és nyilvánvalóvá tettük, hogy sem erköl­csi, sem semmifélé jogcíme nincs arra, hogy Dél-Vietnamban állomásoztassa hadseregét és önkényesen kinevezett „szövet­ségesként” a Thieu-rendszer csendőr szerepét töltse be. Azt sem hallgattuk el, sőt mélységes megbotránkozással és felháborodással ítéltük el, hogy napjaink egyik legkegyetle­nebb háborúját folytatja Észak-Vietnam ellen. Légierejének fitogtatása, városok, falvak, kikötők, települések bombázása borzadályt vált ki belőlünk. Ezek a bombázások ártatlan em­berek százainak életét oltották ki, elpusztítottak templomo­kat, kórházakat, iskolákat, gyárakat, pótolhatatlan nemzeti ér­tékeket, s nem utolsósorban a békés lakosság hajlékait sem­misítették meg. Az utóbbi időben a kiszélesített légitámadások során több­szörösen megrongálták a vietnami gátrendszert. A gátrendsze­rek bombázása azzal a rendkívül súlyos következményekkel jár, hogy a lakosság mindennapi kenyerét biztosító művel­hető földek víz alá kerülnek, de egyúttal létbizonytalanságot von maga után, hiszen a gátrendszerek óvják meg a lakott településeket, falvakat és városokat a mindeneket elpusztító árvizektől. VÉLEMÉNYÜNK MINDENKOR EGYÉRTELMŰ VOLT: semmiféle erkölcsi, politikai, katonai törvény nem igazolhat­ja az Egyesült Államok cselekedeteit. Ismételten apelláltunk a nyugati félteke lelkiismeretére, mert hiszen ún. keresztyén állam folytatja napjainkig meg nem engedhető eszközökkel és módszerekkel háborúját egy tőle több mint tízezer kilométer távolságra fekvő kis és szegény állam ellen. Vietnam soha nem veszélyeztette az Egyesült Államokat. Aggódva és a háború kiszélesedésétől félve ítéltük el a Laosz és Kambodzsa irányába tanúsított amerikai magatartást csak­úgy, mint a tengeri utak blokádjának önkényes alkalmazását. Megítélésünk szerint e kockázatos intézkedésekért felelőssé­get az Egyesült Államoknak kell vállalnia. Egyetértettünk azokkal, akik felemelték szavukat Vietna­mért, mert jó és igazságos ügyet képviseltek. Az egyházi szer­vezetek, az amerikai és nyugati ifjúság, valamint minden más mozgalom, amely elítélte az amerikaiak vietnami háborúját, tüntettek és nyilatkozatokban fejezték ki a legújabb idők szé­gyellni való háborúját, egyetértésünket váltotta ki BÉKÉT, MÉGPEDIG IGAZSÁGOS BÉKÉT kívántunk mi is mindenkor Vietnam népének. Békét, amely magában hordja a szabadságot és függetlenséget, s legfőképpen az amerikai csapatok teljes, korlátlan kivonását. De ahhoz is van szavunk, hogy azokat a pusztításokat, amelyeket a hosszú évek során előidézett az embertelen és oktalan bombázások tömege, va­lakinek helyre kell állítani. A világ népeivel együtt figyelünk arra, vajon aki pusztít és rombol felelőtlenül, fog-e építeni. Szeptember 2-től 9-ig hazánk népe vietnami szolidaritási hetet tart. Ebbe a szolidaritási hétbe kapcsolódunk be ml is azzal, hogy még hangsúlyosabban ejtjük ki Vietnam. igazsá­gát és azt, hogy az igazság Vietnam esetében is győzni fog. Dr. Rédcy Pál nak bizonyítására talán leg­jobb lesz, ha a riport néhány mondatát idézzük magunk elé: „ ... helyes és kitűnő törvény az, amely megvédi a házassá­gon kívül született gyermeket, és nevet, teljes jogot ád neki — de egy törvény önmagában még nem törölheti el tüstént ezer év minden előítéletét. A tizenhét esztendős Farkas Anna, ha leány létére meg­szüli gyermekét, nem látogat­hatja meg többé pirulás nél­kül a családját, faluját. Hiszen ő maga mesélte nekem, hogy náluk odahaza szinte leprás- nak tekintették a megesett lá­nyokat, s férjhez egy sem mehetetett a faluban. És ez nemcsak egyes vidékeken van így: hallhatott volna Anna megjegyzéseket a budapesti házban, a környéken, munka­helyén is.. A leány megszülető gyerme­két végül is nem az „ezer év” öli meg — hiszen a múló idő sohasem gyilkol ilyen módon — hanem a környezetének tagjai (erről szól a dráma), de az a szomorú tény, hogy az elmaradottság fizikailag is pusztíthat, azon mindnyájunk­nak el kell gondolkoznunk és ellene még sokat tennünk. Karinthy Ferenc éppen erre a cselekvésre ad indítást. vj­SZOVJETUNI0 A Grúziái Ortodox Egyház tuetuiiiMjeri s nem egyszer sa- r . ............ _ ,. r. „s „ _ , . . ját magunkban. Hogy az írót u;) batear,$ra)«a Damd urbmsi mi nyugtalanította s hogy mi- metropoiäöfc >eálasztották. vei akarja nyugtalanítani, an- (epd) Karinthy Ferenc: Ezer év Az ezer számnév és az év főnév együttes kiejtése vagy meghallása rendszerint vala­milyen ünnepi hangulatot kelt bennünk. Azt, mert egy nép, egy közösség, ritkábban egy település életét lehet csak év­századokkal vagy évezredek­kel mérni s az erre való em­lékezés újból napvilágra hozza a régvolt vagy a közelmúlt je­lentős eseményeit. Ezek kö­zött pedig ott vanak a kezdet bátorsága, a fennmaradásért, a továbbfejlődésért megvívott számtalan küzdelem, szóval mindaz, ami egyszerre lehet felemelő s a jövőre nézve ta­nulságos vagy biztató. Karinthy Ferenc 1953-ban megjelent riportja s 1955-ben írott drámája azonban egészen másról szól, egészen másfajta korántsem felemelő jelen­ségről szól. Nem, mert itt az ezer év” azt a gondolkodás- és magatartásbeli elmaradott­ságot jelzi, amely olyan sok­szor okoz kárt mindennapi

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents