Evangélikus Élet, 1972 (37. évfolyam, 1-53. szám)

1972-09-10 / 37. szám

Irigység', önteltség: öncsalás Cal 5, 25—6, 10 A modern technika korszakában az ember nem élhet ele­fántcsonttorony életet. Még ha valaki szeretne is elvonulni a világtól, vagy legalábbis visszahúzódni az emberektől, a hu­szadik században ez már lehetetlen. Nem lehet az idő kerekét megállítani, vagy még kevésbé, évszázadokkal visszaforgatni. KÖZÖSSÉGBEN ÉLŐ EMBEREK VAGYUNK. Benne élünk s legkisebb közösségben, egy családban. Mint ‘férj-feleség, mint, szülő-gyermek, mint testvér van kapcsolatunk egymás­sal. Más vonatkozásban mint munkatársak találkozunk. Akár a gyárban a gépek mellett, akár a földeken, akár egy hivatali szoba falai között dolgozva, akár egy iskola padjaiban ülve tartozunk egymáshoz. Máskor mint szomszéd, vagy albérlő­társbérlő áll fenn kapcsolat közöttünk. S egy darabig minden megy simán. Valóban közösségünk van egymással. S AZTÁN MEGTÖRTÉNIK NÉHA, hogy egyszer csak felüti a fejét valami szóbeszéd, vagy történik valami, s mint valami lavina indul meg a vádaskodás a közösség egy tagja ellen. Először csak suttogva négyszemközt, azután mind nyíltabban, sokszemközt. Talán sokan alig tudnak valamit „az ügyről”, de beállnak a vádaskodók sorába, mert úgyis volt bennük va­lami tüske. Hogy az a másik előbbre jutott, mint ö; jobban elismerik a munkáját, mint ríeki; jobban érvényesül, s most elérkezettnek látja az időt irigysége szülte szeretetlenségének kielégítésére. Mert a vádaskodásnak mindig valami irigység a melegágya. Az irigység pedig legtöbbször hamis önismeretből fakad. Ma­gamat sokkal többre értékelem, mint ami vagyok. Másoknál értékesebbnek, különbnek. Csak magammal vagyok eltelve. Ez az önteltség vezet mások leértékelésére, mások eredmé­nyeinek, sikereinek az irigylésére. S bizony sokszor későn vesszük észre, hogy túlértékeltük magunkat. Hosszú időn, ta­lán egy életen át becsaptuk, megcsaltuk — önmagunkat. Más lehetett volna az életünk, szebbé tehettük volna mások éle­tét, helyesebb önismerettel, ha nem lettünk volna önteltek, gőgösek. Eltűnt volna a szívünkből sok-sok irigység, ha nem csaltuk volna meg önmagunkat. Mert „ha valaki úgy gondol­ja, hogy ő valami, holott semmi, önmagát csalja meg” — mondja az apostol. ISTEN EBBŐL AZ ÖNCSALŐ ÉLETBŐL AKAR MEGSZA­BADÍTANI! Hogyan? — Először is úgy, hogy meg akar taní­tani helyes önvizsgálatra. „Minden ember pedig a maga cse­lekedeteit vizsgálja meg.” Nekünk Jáj, ha minket megszól­nak, ha hamisan vádolnak, ha velünk szemben szeretetlenek mások. Ha a munkatársi, vagy más viszonyban nem kapunk elismerést, megbecsülést. Ha mások irigf/lik a mi sikereinket vagy eredményeinket. És nem hasonlókat kapnak tőlünk má­sok? Persze amit másoknál égre kiáltó szeretetlenségnek ne­vezünk, az nálunk semmiség. Nálunk „más a helyzet”. És ez­zel csaljuk önmagunkat. Erre mondja az apostol: „amit vet az ember, azt aratja is le". % Isten ebből az öncsaló életből meg akar szabadítani úgy is, hogy meg akar tanítani a helyes magatartásra. Ezt így mond­ja az ige: „a jónak cselekvésében meg ne restüljünk!” Nem könnyű megtanulni ezt a jót. Az öntelt embernek az alázat magatartását. Pedig a jónak cselekvése, az Isten szerinti ma­gatartás ott kezdődik, ha azt az embert, akivel egy közösség­ben élek és dolgozom, aki ugyanúgy ember, mint én, ember­nek nézem és nem felülről kezelem. Ha nem helyezem ma­gam más ember fölé, hanem észreveszem benne is a jót, a tu­dást, az értéket, a testvért. Vagyis az irigység magatartása helyett a szeretet alapállásából közeledem felé. MINDEN KÖZÖSSÉG ADDIG MARAD MEG JÖNAK ÉS TARTÓSNAK, amíg nem lesz úrrá benne a közösséget bom­lasztó irigység, önteltség, vagyis a bűn. S ha az én bűnöm miatt bomlik fel egy család, vagy más közösség, nem ment­ség arra hivatkoznom, hogy mások is ezt teszik, mások sem élnek különbül, mint én. Mert mindenki magáról kell, hogy számot adjon Istennek!” Azért amíg időnk van, cselekedjünk jót mindenekkel!” Puskás János Gyülekezeteink életéből Villámcsapás Kétbodonyban JÚLIUS 19-ÉN DÉLUTÁN sötét felhők tornyosultak a fa­lu fölött. Alacsonyan terültek szét és szinte megállni lát­szottak. Esti sötétség borult a táj fölé. Aggódva néztünk az égre, hiszen idén nemcsak a fagy, de jég is pusztított. Egy­szer csak megdördült az ég hangos csattanással és rázú­dult a falura egy soha nem látott zápor. A villámlás és dörgés nem szűnt meg há­rom óra hosszat. Már szűnő­félben volt az eső. amikor ha­talmas dörrenés rázta meg az eget és a villám az evangélikus templom tornyába csapott. A kereszten ülő galamb holtan bukott a mélybe. Vagy tíz perc múlva Ba- gyinszki Istvánné kétségbeesve rohant a szomszédokhoz ezzel a kiáltással: „Ég a templom!” Megdöbbenve láttuk, hogy a torony résein füst szivárog, sőt lángnyelvek csaptak ki. Ba- gyinszki János vadőr a torony­ba rohant és megkongatta a harangokat. Emberek futottak össze és mindenki úgy látta, hogy nincs mentség, drága kis templomunk leég. A balassa­gyarmati és váci tűzoltóság riasztva volt ugyan, de mire ideérnek, már nem lesz temp­lom. Hogyan oltsanak a 20 mé­ter magas toronyban? AZ EMBEREK NEM TANA­KODTAK, hanem rohantak a toronyba. Elsőnek Szilágyi Sándor, Takács József vil­lanyszerelő, Galbács János, Dénes János gondnok, Varga András, Bagyinszki János vad­őr, Kovács János, Hoksza Mi­hály, Hugyecz István, Matulá- nyi György, Kovács Jánosné, akik végigállták a toronylép­csőket és kézről kézre adták a vízzel telt vödröket, amivel Takács Jánosnak és a többi­eknek sikerült eloltani hősies bátorsággal az égő gerendák tüzét. Az asszonyok — Simon Ferencné, Pária Mihályné, Petras Györgyné és a többiek — hordták a vizet. Mindenki segített volna, de többen nem fértek >a torony lépcsőin, és mégis segítettek, mert köny- nyes imádsággal kérték az egek Urát, mentse meg a temp­lomot. A Salgótarjánból a helyszín­re érkező rendőrség alezredes vezetője megdicsérte a hősies helytállást. A GYÜLEKEZET PEDIG a múlt vasárnapon tartott gyű­lésen elhatározta, hogy rend­behozatja a villanyvezetéket, a toronysisakot és új villám­hárítót szereltet a toronyra. Ezzel ismét megmutatták a hí­vek, hogy minden áldozatot vállalnak templomukért, egy­házukért. Isten áldja meg az adakozókat és a hősies helytál­lást. Csőváry Dezső után. 75. évében, 1909. decem­ber 1-én temették el. MIKLER SÁMUEL kölesei próbaszónoklatának és beikta­tásának immár 110 éve. Meg- indultan vettük körül a nagy­hírű előd nyomait kutató uno­kát. Az istentiszteleten való köszöntésében az unokák talál­kozásáról esett szó, hisz a mai öregjeink nagyapái nagyapjá­val Mikler Sámuellel együtt vállalták a kezdést, az anyá- sodást minden nehézséggel együtt. Az ő hitüket, fárad­hatatlan buzgalmukat, mag­vetésüket megáldotta az Isten, s lett az akkori szétszórtság­ban élő 200 lelkes gyülekezet­ből ma is élő, élni, szolgálni akaró gyülekezet. A. nagynevű Mikler Sámuel gazdag életművének feltárása történészek dolga. A mi dol­gunk a köszönet és a hála an­nak az Istennek aki e gazdag életből bennünket is részelte­tett. Felejthetetlen marad e kölesei találkozás, az unokák találkozása. Lábossá László Kilencven év — hatvanhat évi szolgálat Unokák találkozása Kölesén Magyarországi evangélikus egyházunk egyik legnagyobb elszigeteltségben élő gyüleke­zete számára mindig különös örömet jelent, ha valaki, vállal­va a hosszú, véget nem érő utazást, arra vállalkozik, hogy rövidebb-hosszabb tartózko­dásra a gyülekezetbe érkezzék. A „szomszéd” evangélikus gyü­lekezetig is legalább 80—100 km utat kell megtenni. Ritka a vendég. Nincs idegenforga­lom, pedig a hazai táj szépsé­ge, értéke sem lebecsülendő. Közvetlen közelünkben van a ma is működő turistvándi vízi­malom, a Himnusz költőjének, Kölcsey Ferencnek szatmár- csekei síremléke, vagy Móricz Zsigmondnak tiszacsécsei nád- fedeles, műemlékszobával el­látott szülőháza. S a táj, a ter­mészet szerelmesei számára a Tisza, Szamos és a Túr gazdag, ligetes, fatornyos falvakkal te­letűzdelt, melegszívű emberek­kel megrakott világa. Itt a selymes vizű kis Túr partján áll a kölesei gyülekezet fehér­re meszelt temploma égbe­nyúló tornyával hívogatva, vendéget várva. A TÉL FOLYAMÁN KÜLÖ­NÖS VENDÉG érkezése hozta lázba a gyülekezetét. A gyüle­kezet első lelkészének Mikler Sámuelnek ma Szlovákiában, Komáméban élő unokája Slollmann Gusztáv érkezése, aki elindult, hogy kora ellené­re felkeresse azt a helyet, ahol nagyapja megkezdte lelkészi szolgálatát, azt a gyülekezetét, melyről oly sokat hallott, mely gyülekezetét Mikler Sámuel haláláig sem tudott feledni. E találkozás alkalmat adott arra is, felfedje a gyülekezet első lelkészének életét. A Hont megyei hodrusbányai születé- tésű egyszerű bányamunkásfiú életét, aki kitűnő eredmény­nyel abszolválta vizsgáit, teo­lógus éveit. A másféléves köl­esei tartózkodás után a volt anyagyülekezet, Nagykároly hívja meg, ahol 10 évig szol­gál, ahol igehirdetései vonzzák a város más felekezetű lakóit is. Az egyre növekvő család, a 11 gyermek arra kényszeríti, hogy Nagykőrösön a híres fő­gimnázium meghívását elfo­gadja, ahol a német nyelv és irodalom, valamint a termé­szetrajz tanára 14 esztendeig. Irodalmi munkásságára is felfigyelnek s méltatják. A tu­dós pap élete Besztercebányán éri el csúcspontját. Három nyelven szolgál, s hallatlan energiával szinte feltámasztja a megszüntetésre ítélt, egyház- község által fenntartott gim­náziumot. Áldott, munkás élet Augusztus 26-án a dunaföld- vári lelkészcsaládban ritka évfordulót ülnek: Haniffel Sándor ny. evangélikus lelkész, a tisztelettel és szeretettel kö­rülvett nagyapa lelkésszé ava­tásának 66. évfordulóját. Ez a ritka és jeles ünnep jelentősé­gében túlnő a család még oly bensőséges és ragaszkodó hála- és szeretetnyilvánítási alkal­mán, azért a tágabb testvéri közösség: az az egyházmegye­beli lelkészi fratemitás és a gyülekezetek népe nevében is bekopogtattunk az ünnepre ké­szülő családi körbe. A 90. ÉLETÉVÉT TAPO­SÓ ŐSZ PÁSZTOR teljes szel­lemi frissességben, jó egészség­ben, meglepő apró részletekig emlékezik 66 év előtti elhiva- tásának és szolgálatra való ki­bocsátásának ünnepi esemé­nyeire. „Mint Sopronban született és minden iskolámat Sopron­ban végzett ifjú, gyakran vet­tem részt lélekemelő lelkész­avató Istentiszteleten. Hiszen szinte hagyományossá vált, hogy a dunántúli evangélikus egyházkerület hitjelöltjeit, akik közül a teológiát legtöbben a soproni főiskolán végezték, a teológiai akadémia székhelyén avatta lelkésszé a kerület püs­pöke. A mi felavatásunkra mégis Bükön került sor 1906. augusztus 26-án. Hogy miért éppen ebben a falusi gyüleke­zetben, annak meg volt a ma­gyarázata. Gyurátz Ferenc püspök büki származású volt, s szülőfaluját kívánta kitüntet­ni és megajándékozni a lel­készavatás hiterősítő ünnepé­vel. A BÜKI GYÜLEKEZET kü­lönben is ünnepelt abban az évben. Az egyházközség tel­jesen új, a kor kívánalmainak megfelelő iskolát épített, min­den egyházi épületét tatarozta, a nőegylet a templom belsejét is újrafestette és kicsinosította, s a gyülekezet népe lelkész­avató istentiszteletre érkező avatóbizottságot (Gyurátz Fe­renc püspök, Poszvék Sándor líczeumi igazgató, Payr Sándor teológiai tanár, Brunner János, Németh Pál, Farkas Mihály esperesek, Mód Lénárd, Far­kas Elemér, Balogh István lel­készek) s a tizenkét felavatan­dó teológust. (Darvas Aladár, Fóris András, Görög Ernő, Kirnbauer Gyula, Kund Vil­mos, Horváth Olivér, Haniffel Sándor, Varga Imre, Szűts Gá­bor, Mód Aladár, Rónai B. Gyula és Nowík Elek) hozzá­tartozóikkal együtt magyaros szeretettel vendégül látta. TIZENKETTED MAGAM­MAL indultam a büki oltár elől, de már csak egyedül ro­vom az utat. Társaim közül többen kiemelkedő feladatot teljesítettek egyházunkban, s már be is fejezték. Az én 86 évem is szolgálatban telt. Nyugdíjba vonulásom se tétet­te le velem a Luther-kabátot. Szolgálatban megkopott Lut- her-kabátomat utoljára ez év július 2-án viseltem, amikor Márta unokámat és frissen lel­késszé avatott vőlegényét, Jan- kovits Bélát vezettem az eskü­vői oltár elé. A TOLNA—BARANYAI EGYHÁZMEGYE lelkészei au­gusztus 17-i, paksi családi ösz- szejövetelükön emlékeztek a ritka mérföldkőhöz érkezett idős szolgatársra, és küldették el néki szerető és tisztelő ál­dáskívánásukat. Boldogok azok a szolgák, akiket az ő Uruk, amikor visszajön, munkában talál! Csepregi Béla Petőfi nyomában Nézem Aszód régi lá/tképét. Aki a XIX. század elején Pestről érkezett, így látta: dombtetőn az evangélikus templom, közvetlen alatta a régi Podmaniczky és az új Podmaniczky-Széchenyi kas­tély, balra a völgyben a római katolikusok temploma. A kas­télytól jobbra a papiak áll, s közvetlenül mellette a szalmá­val fedett, egyszerű paraszt­háznak tűnő evangélikus latin iskola, s körülöttük sok apró ház látszik. A mezővárosban bevezető út — az időjárástól függően — hol poros, hol lé- lekrázóan kátyús, sáros. Pedig ez az út volt a Pest és Eger közötti gyorskocsijárat útja. A mezővárosban ez időben 2300 ember lakott. Ez a látvány fogadta Petőfit 1845 tavaszán, amikor felvidéki utazásra indult a pest-eperjesi gyorsszekéren. Megpillantotta a Galgát, a dombtetőn a templo­mot, alatta a két nagy palotát, mellette a régi iskolát. Szinte átfűti sorait az emlékezés, amint Űtijegyzeteiben ezeket írja: „Aszód! — Ah kedves ol­vasó ... ha te tudnád, mennyi fekszik rám nézve e kis szócs­kában: Aszód!!... ezt nem ol­vasnod kellene a flegmatikus papírról, de hallanod... Aszódi —-! Csak egyszer kelle­Aszód — a mezőváros ne ezt a szót tőlem halla­nod... ” JELENTŐS MEZŐVÁROS volt Aszód ez időben. Gazda­sági és kulturális vonzó hatása elsősorban a galgavölgyi fal­vakra terjedt ki. De a távo­labbi vidékek is emlegették. A Podmaniczky-család 1782-ben bíróságot szerzett. Ezt a ran­got felhasználva a báró-család kijárta az uralkodónál a me­zővárosi címet. Ez a város szá­mára nemcsak rangot jelen­tett, hanem a vásártartás jogát is. Ennek jelentősége, fellendí­tő hatása lemérhető abban, hogy ettől kezdődően az Aszó­don letelepedő iparosok szá­ma egyre növekedett. A cipé­szek és csizmadiák 1789-ben kapták céhlevelüket II. József császártól, a szabók és szűcsök pedig Ferenc császártól 1804- ben. Amikor Petőfi az evngé- likus latin iskola tanulója volt, evangélikus gyülekeze­tünkben 100—120 mesterem­ber élt a családjával. Leg­többjük csizmadia volt. Külön utcában volt műhelyeik sora. Az ún. Suszter utca volt ez. De a fő utcán is iparosok lak­tak. A csizmadia mesterséget űzők mellett voltak kovácsok, molnárok, szabók, szűcsök, szűr-szabók, fésűsök, tímárok, kékfestők, kereskedők, de te­vékenykedett itt nyereggyártó, kalapos, hentes, lakatos, aszta­los, tűs-mester, pintér, téglás, üveges. Ezek mellett még sok olyan, akikről csak annyit tu­dunk mesterember volt. A mezőváros földművelő ré­tege szlovák eredetű volt. Aszódra költözésük egybeesik Aszód újjáéledésével és az evangélikus gyülekezet meg­alakulásával. A török hódolt­ság idején kuriális község, de lakói, akik magyar ajkú ősla­kosok, református és római ka­tolikusok voltak, gyakran kényszerültek menekülni. Ezért több ízben úgy szerepel az összeírásokban Aszód, mint lakatlan település. 1715. jelen­tette a fordulópontot. Ekkor kötött házasságot a gazdag örökösnő: Osztroluczky Judit és a szegény úr: Pod>maniczky János. Első lépésként 20 nóg- rádmegyei szlovák család ka­pott letelepedési engedélyt. S azok az új telepesek, akiknek élete viszonylag tűrhetőbbé vált, nem feledkeztek meg a Felvidéken maradt, s gyakran nyomorgó rokonaikról, szülő­falujukról. Még a 19. század elején is állandóan költöznek a Podmaniczky-birtokokra Honiból, Trencsénből, Nyitrá- tjól, Túróéból. PETŐFI APAI ÉS ANYAI ŐSEI ás ezekben az évtizedek­ben vándoroltak be Aszódra. Apai nagyapja, Petrovits Ta­más a községi mészárszék bér­lője volt. Édesapja, Petrovits István pedig Kartalon szüle­tett, az aszódi evangélikus templomban - keresztelték. Édesapjától tanulta a hentes mesterséget. Petőfi anyai nagyszülei, Hruz Jánosék pe­dig a Turóc megyei Necpálból kerekedtek fel és Aszódon te­lepedtek le. Hruz Mária és Petrovits István 1818. szeptem­ber 15-én az aszódi evangéli­kus templomban kötöttek há­zasságot. Az esküvő után nem sokkal Szabadszálláson talál­juk a házaspárt, ahol Petrovits István a községi mészárszék albérlője lett. S mikor 1835 szeptemberé­nek első napjaiban Sándor fiák Aszódra hozta iskolába, méltán érezte úgy, fia nem ke­rül idegenbe. Koren István ta námak így is indokolta meg fia iskolacseréjét: „Elvettem őt onnan, mert a színházak körül ólálkodott, xs elhoztam ide ... Tettem ezt annál szívesebben, hogy mind nekem, mind kü­lönösen nőmnek Aszód kedves emlékű város. Lakása leend Neumanné asszonyságnál ... Pesten már konfirmáltatott is Kollár János lelkész úr ál­tal....” Cetre János Háziállatok a Bibliában JUH. Nyájban élünk. Sze­retjük a jó pásztorokat. Figye­lünk szavukra, hiszen ők is is­mernek minket. Előttünk jár­nak, füves legelőkre, csendes vizekre terelgetnek. Nem sze­retjük a béreseket. Félünk a nyáj ellenségétől, a farkasok­tól. Sokszor támadtak ránk. De ha a pásztor velünk volt, meg­védett minket. Még az életét sem sajnálta értünk kockára tenni. Ha egy-egy társunk el­kóborolt, utána ment, mert ne­ki az egy is nagyon drága. Meg­kereste, megtalálta, vállára vette és visszahozta az elve­szettet. Hogy örültünk, amikor megláttuk! Ennél csak az ő öröme volt nagyobb. — Ilyen önzetlen, önfeláldozó, a nyájért élni és halni tudó jó pásztor csak egy van: Jézus. Boldogan énekeld: „Én is juhod vagyok, Én is juhod vagyok, Nyájadnak legkisebbje, Kit te megtérít­hetsz. Bűnből kivezethetsz, Az szép kies helyekre. Kérlek azért hitből, Töredelmes szívből, Fo­gadj, végy kegyelmedbe.” * KUTYA, EB. Megvetett álla­tok voltunk Izrael népe között, mert az utcára kidobott hulla­dékot faltuk fel. Az est beáll­tával hangos ugatással, csopor­tokba verődve jártuk az utcá­kat. Még az embereket is meg­támadtuk éles fogunkkal. Ilyenkor nagyon utálatosak le­hettünk. Talán ezért lett az em­berek között a legbecsmérlőbb szó az „eb”. A pogányt, a tisz­tátalant, a bűnöst csak „eb”- nek nevezték. Pedig tudunk jó- szívűek is lenni A szegény, be­teg Lázárral senki se törődött. Mi hozzá mentünk. Nyalogat­tuk sebeit (Lk 16, 21). ő is, mi is kivetettek voltunk. Bölcs Sae Iámon király egyik hasonlatá­ban némileg mellettünk szólt: „jobb egy élő eb,mint egy ha­lott oroszlán” (Préd 9, 6). LÖ. Harci szekerek előtt érez­tem jól magamat. Megszoktam a csatazajt. Megbecsültek ezért a régi hadakozó népek: egyip­tomiak, káldeusok, szkíták, mé- dek, perzsák, filiszteusok. Volt idő, amikor a hódítani vágyó népek úgy bíztak bennünk, mint ma a tankokban. Amikor pihentek a fegyverek, mi is pi­hentünk. Ilyenkor búzát nyom­tattak, csépelhettek velünk. Meguntuk már a sok harcot! Békében kívánunk élni! SZAMÄR. Szamárnak tarta­nak az emberek, az is vagyok. Azért én is tudok néha okosan viselkedni. Milyen okos volt Bálám. Mégsem vette észre az úton Isten követét. Én nem akartam továbbmenni. Ütötte^ verte fejemet. Végül kénytelen voltam megszólalni (4 Móz 22, 28). Életem legboldogabb pilla­nata volt, amikor én vittem há­tamon a Jeruzsálembe vonuló Jézust. Alázatos volt, szegény és szamárháton- ülő. Azt mond­ta: szüksége van rám. Nagyon csodálkoztam ezen. Nem szok­tak velem így beszélni. De ö mondta. Hinnem kellett. Enge­delmeskedtem. így én is részt- vehettem a nagy örömben. Hal­lottam az éneket: „Hozsánna a Dávid Fiának!” A pálmaágak felém is intettek. Az emberek leterített felsőruháin lépdelhe­tett lábam. Szépen lehajtottam fejem. Tudtam, hogy mindez nem értem történt, hanem Jé­zusért. így tud ő örömöt adni. dicsőséget, méltóságot, sőt böl- ccasséget is — egy szamárnak. Hegyháti János %

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents