Evangélikus Élet, 1972 (37. évfolyam, 1-53. szám)

1972-08-27 / 35. szám

ft Emberi módon szólva Gál 3,15—32 Néhány éve, amióta érvényben van evangélikus egyházunk új istentiszteleti rendtartása, az úrvacsoravételt megelőző gyüle­kezeti gyónás rendjében helyet kapott a tízparancsolat. MIT KERES ITT A TÍZPARANCSOLAT, MIRE VALÓ A TÖRVÉNY. Mire való a törvény, ez az ősi, háromezer évnél idősebb tila­lomsor (ne legyen ... ne csináld. .. stb.), amikor már Jézus Krisztus iránti hitben élhetünk, ennek a hitnek a szabadságá­ban, és amikor felváltotta az ószövetséget az újszövetség idő­szaka? — Hogy mire való, az megsejthető az említett rendtar­tás tízparancsolatot követő egyik mondatából: „Ha azt mond­juk: nincsen bún mibennünk, magunkat csaljuk meg, és igazság nincsen bennünk". Igen, Isten törvénye meg akar óvni bennün­ket a nagy önbecsapástól, az önelégültség biztonságától. Attól, hogy életünk mértéke a másik ember legyen, ahogy a példázat­ból ismert farizeus mondotta: „hálát adok, hogy nem vagyok olyan, mint egyéb emberek __” (Lk 18, 11) A tízparancsolattal ta lálkozó ember éppen vétkességében érzi magát egynek min­den embertársával, mert az élő Isten személyt nem válogató törvénye leleplezte mulasztásait és bűneit. MÉG MIRE VALÓ A TÖRVÉNY, A TÍZPARANCSOLAT? Amire az útjelző tábla: irányt mutat a járható, jó út felé és közben jelzi a veszélyt! Célba is juttat? Nem, ahhoz kevés, ah­hoz más kell! Megmondja a törvény, hogy ember az emberrel csak bizo­nyos szabályok, törvényes rend betartásával élhet együtt (ne lopj, ne ölj) és világosan megmondja, hogy ezt Isten akarja így, aki az egész embert magának követeli (ne legyen más iste­ned). Útjelző tábla Isten törvénye, aki hozzá igazodik az élet kanyargós útvesztőiben is előre haladhat. Mert mindenki iránt szeretetre, megbecsülésre és tiszteletre indít, úgy. hogy elvezet földi utunk minden szakaszában az egymás felé forduló felelős­ségre. Mégis — kevés a/célba jutáshoz! A MÓZESI TÖRVÉNYT MEGELŐZTE, KÖRÜLVÉTTE ÉS TÚLHALADTA EGY ÍGÉRET. Ugyanattól az Istentől, aki a törvényt is adta. Egy ígéret, amelyben nincs parancs, nincs követelés, hanem csak adás, és mindig csak adás. Az ígéret felfogására csak a hit képes. Az ígéretre figyelve járta végig Ábrahám nagy útját (1 Móz 12, 1— 35 és 22, 1—14), sőt, célba is jutott! Csak az Istentől kapott, fél­reérthetetlen ígéretben van éltető erő a célba jutáshoz, a törvényt jelképező útjelző táblától ilyent nem várhatunk. Szemben állna, ellenkezne a céllal ez a tábla, vagy fölösleges volna az úton? Szó sincs róla — mondja Pál. Hiszen mindig az ígéretet adó Isten féltő gondoskodását, akaratát jelzi a vándorok számára, akik az úton haladnak, akik mi vagyunk. Jelzi Annak jelenlé­tét, aki mielőtt parancsol és követel, előbb bizonyságot tesz ar­ról, hogy nem akar szemben állni velünk, hanem mellénk áll értünk és javunkra cselekszik mindent. Ezt mondja el a tízpa­rancsolat bevezetésében: „Én vagyok az Ür, a te Istened”. Igen, Ö a mi Istenünk a Jézus Krisztusban, ezért nem kényszeredet­ten és rettegéssel, hanem gyermeki bizalommal fordulunk Hoz­zá és örömest cselekedjük akaratát. Ez a célig elsegítő ígéret még inkább összeköt minket minden emberrel, annyira, hogy csak reménységgel tekinthetünk az előttünk álló útra, a velünk menetelő vándortársakra, vagyis az egész emberiségre. EMBERI MÓDON SZÓLVA: nélkülözhetetlenek az útjelző táblák — a törvény —, de amiben igazán megbízhatunk, az Is­ten sokszorosan megerősített ígérete, magához fogadó szerete- te. Ez visz minket az úrvacsorában is a célig! gimonfay Ferenc Aligha találunk a vallások történetében izgalmasabb, ka­landosabb fejezetet, mint Mo­hamed próféta vallásának fe­jezetét. S ez a vallás, noha hat­száz évvel fiatalabb, mint a keresztyén vallás, az emberi­ség felekezetbeli megoszlásá­nál az előkelő második helyet vívta ki magának. Ha a ke- resztyénség összlétszámút mintegy 800 millióban állapít­juk meg. akkor a Mohamed ta­nait követőkét 400 millióban rögzíthetjük. S ’ ha az iszlám egyik fő erénye, a jóindulat nem hatja át a mohamedániz­must, ez a hatalmas szám is nagyobb méreteket ölthetett volna a történelem során. De a türelem és jóindulat az egyéb erények mellett az /iszlám bi­rodalmak más felekezetű népei iránt toleranciát parancsoltak általában, s így vallásának ter­jedését sok tekintetben erköl­csi erejével magyarázhatjuk. Igaz, sokszor heves üldözésben részesítette a keresztyéneket, zsidókat, mégis az a vallás, amely a hivő négert egy sorba állította a kalifával, olyan tár­sadalmat teremtett, amely le­rázta magáról az elnyomás és a kegyetlenség általános szo­kását, s így sokkal inkább von­zóbb lett, mint a 7. században levő bármely más, vallási tár­sadalom. A koránban, az iszlám szent könyvében Mohamednek nin­csenek olyan fenséges szavai, mint Jézus kinyilatkoztatásai­nak, de a nagylelkűség szelle­me árad belőle. „Óh, ti népek, figyeljetek szavamra és értsé­tek meg azt. Tudjátok meg, hogy minden muzulmán a töb­bi muzulmán testvére, s egyen­lőéit vagytok valameny- nyien ...” „Rabszolgáitokat az­zal az eleséggel tápláljátok, amellyel önmagatokat és abba a köntösbe öltöztessétek, ame­lyet magatok is viseltek. Ha pedig hibát követtek el, ame­lyet szívetek megbocsátani nem hajlandó, akkor adjátok el őket, mert az Úr szolgái és ne gyötörjétek őket...” Ren­díthetetlen ragaszkodás az egyistenhithez sugallja az ilyen és hasonló mindennapi életre szóló követeléseket. Nin­csen benne bonyolult teológiai rendszer s az iszlám kezdettől fogva megőrizte hitének egy­szerűségét. Hitvallása rövid: „Egy az Isten Allah és Moha­med az ő prófétája”. A vallás etikája egyszerű. Néhány köte­lező ima, zarándoklat, jó csele­kedet és az istentisztelet rend­Moliamed futása jenek megtartása egészíti ki a kultuszt. Nem csoda, hogy az egyszerűbb műveltségű népek könnyen elsajátították és tö­megével hódított közöttük a századok során. A próféta De ki volt az a próféta, aki írni sem tudott és akire eskü­szik még ma is Földünk lakos­ságának egynyolcada, és aki­nek nevétől rettegett egykor a keresztyén világ? Az arab fél­sziget, a sivatag prófétája 570 körül született Mekkában. Ab­ban a városban, amely őrizte a Kábát, vagyis egy szentélyt, ahová befalaztak egy meteori- tot, a fekete követ és amely ősidők óta a mintegy három­száz arab törzs istene fölött uralkodott. Szegény szülők gyermeke volt, hányatott volt gyermekkora is. Huszonöt éves lehetett, amikor egy gazdag kereskedő özvegyét feleségül vette. Az özvegynek szolgála­tában állott s az nálánál jóval idősebb volt. Korábban nagy utakat tett meg Szíria és Je­men felé, ahol ebben az idő­ben keresztyének és zsidók él­tek. Mekka híres zarándok-, szent- és vallásos menedékhely volt. Az bizonyos, ha Mohamed időközben a zsidók egyistenhi- tével találkozott és az meg­érintette, a tömeges zarándok­latokban felismerte szülőváro­sa babonás hitetlenségének el­szomorító valóságát. Negyven esztendős koráig azonban sem­mi jelét nem adta elhivatásá- nak. Először rendkívül szűk kör titka maradt tanítása. Fe­leségén kívül alig akadt egy­két csodálója. Volt az arab sivatagban egy másik város is, amely falai kö­zé fogadta korábban a zsidó­kat: Medina. Ez a város eddig is riválisa volt Mekkának, hi­szen zsidó hatásra mélysége­sen megvetették és kigúnyol­ták lakói a bálványimádást. Medina nyitott volt Mohamed tanítása előtt is és amikor a prófétának nehézségei támad­tak szülővárosában, meghívta magához. De Mohamed a meg­hívást nem fogadta el azonnal. A mekkaiak között az új tan valóságos forradalmat idézett elő s ott, ahol nem volt sza­bad vért ontani, elhatározták, hogy Mohamedet megyilkol­ják. Csodálatos és kalandos körülmények között menekült meg és menekülésének ezt az évszámát, 622-t alkalmazzák a mohamedán időszámítás első évéül. Ez volt ama nevezetes ,.hedzsra” és idén van a ke­resztyén naptár szerint ennek 1350 esztendeje. (A mohame­dán naptár más számítási rendszere miatt eltérés mutat­kozik.) A Medinába menekülés után változatos sikerű küzdelmek folytak a két város lakossága között. Ne terheljük az olva­sót a sivatagi és városcsaták felsorolásával. Tény, hogy vé­gül Mekka is behódolt az új hitnek. Számára csak az volt fontos, hogy a vallásos zarán­doklat középpontja maradjon. És miközben a „szent városok­ban” kiirtotta a zsidókat és keresztyéneket, Mohamed is letett arról a szándékáról, hogy tömegesen téríti őket meg. A nagy lendülettel hir­detett egyistenhit, hogy Isten minden népnek, embernek Allahja, egyre inkább az ő kü­lön istene lett. A Mekka fölöt­ti uralom kompromisszumra kényszerítette. Allahot szoro­san odakötötte a Kába kövé­hez. A „hedzsra” utáni tíz esz­tendőben hatalma szakadatla­nul gyarapodott. Csaták, vér­fürdők, árulások tíz esztendeje volt ez, de ő mindig felülke­rekedett. Amikor 632-ben meg­halt, egész Arábia ura volt. Mohamedán impérium A most következő sorok va­lóban elnagyolt vázlata egy roppant birodalom kialakulá­sának, amelynek közös voná­sát rendszerint a vallásban, mégpedig az iszlámban szok­ták keresni. Mint Nyugaton, úgy keleten is a barbárok be­törése társadalmi forradalom­mal járt együtt. Itt azzal a kü­lönbséggel, hogy vallási forra­dalommal párosult, amelyben új, életerős szellem buzgott. Az arab félsziget törzseinek egyesítése után az új hit első számú „közellensége” Bizánc és Perzsia volt. Nincs időnk részletezni, hogy gyors és megsemmisítő csapásokat mértek a haldokló Bizáncra és Perzsiára a próféta tevés és lovas osztagai. De alig halála után Bizánctól elragadták Szí­riát, s 640-ben már a piramisok árnyékában pihentek a prófé­ta csapatai. Örményországot egyetlen rohamban hódították meg, s Jeruzsálem is hamaro­san élesett. Fegyelmezett és hatalmas hadseregek szállot­tak szembe velük, de legyőzték őket s a nép sehol nem támadt ellenük. Az arab hódítás virágkorát nem egészen kétszáz év múlva érte el. Harun al Rasid nevét emeljük ki és az Ezeregy éj­szaka halhatatlan költészeté­nek világát. Halálával (809) egy kétszáz esztendős zavaros korszak1 kezdődött. A törökök megjelenésével új erő szivár­gott az iszlám ereibe. A régi birodalmat nemcsak feltámasz­tották, de kis híján Európa is áldozatul esett hódításaiknak. Az Ibér félsziget, s a Balkán egészen Bécsig nyögte a török hódoltságot. Közép-Kelet Évszázadokig tartott a világ- történelem egyik legnagyobb birodalmának haldoklása.’ S ma Afrikában, azon a térké­pen, ahol valaha egy biroda­lom terpeszkedett, pontosan féltucat, Ázsiában pedig több, mint egy tucat állam helyezke­dik el. A szellemi forradal­mak meglehetősen későn érin­tették meg őket, hosszú ideig a török birodalomtól leszakít­va, gyarmati sorban éltek, az ipari és technikai forradalmak pedig messzi ívben elkerülték őket. Különböző imperialista érdekeknek kiszolgáltatva egy­más ellen küzdve tengették nyomorúságos életüket. Az isz­lám és az arab eredet, vala­mint a szegénység volt egyet­len közös vonásuk. Az arab egység kérdése azon­ban az utóbbi évtizedben egy­re inkább előtérbe került. Ha­talmas társadalmi forradalmak rázkódtatták meg egyik-másik részüket. Az iszlám még ott vibrált némelyikőjük előtt, mint az egység alapfeltétele, de egyre inkább jöttek rá, hogy az egységnek feltételei vannak. Feudális kiskirályok élvezik még hellyel-közzel kiváltságos helyzetüket, de a nép egyre in­kább kezdi tudni. hogy a sivatag, amelyben egykor látomásai voltak a prófétának, nem olyan semmirevaló, szegény terület. Mert mélyén ott szunnyad a felemelkedését, jólétét biztosig tó „fekete, folyékony arany”’, az olaj. A Közel-Kelet hatal­mas változások előtt áll. dr. Rédey Pál Petőfi nyomában Petőfi Sárszentlőrincen 4. A nép emlékeseiében A sárszerrtlőrinciek szívesen emlékeznek a múltra, nagy papjaikra, 66 éven át működő gimnáziumukra s annak halhatatlan diákjára, Petőfi Sándorra. Persze ez az emlékezés nem mindig valósághű. „Mire a skáláig érünk, kigondolok egy verset“ Hadi János bácsitól gyermekei nagyon el- rongyolt Petőfi-kötetet örököltek. (Csak Bib­liát lehet találni ehhez hasonlót)Meg egy érde­kes történetet is. Az apa szerette, olvasta, idéz­te és dalolta Petőfit. Mikor először került a kezébe olyan kiadás, amelyben a versek alatt megvolt azok keletkezési ideje és helye is, egészen felháborodott, hogy „A kisbéres” alatt nem 1832-t és Sárszentlőrincet olvasott, ha­nem „Szatmár, 1847”-et. ö ugyanis tudta pontosan — az apjától hal­lotta —, hogy ezt a verset Petőfi diákkorá­ban Sárszentlőrincen írta. Mikor egy reggel Sass Pistával iskolába mentek, Lehr András professzor tanításai nyomán a nagy költőkről beszélgettek, a kis Sándor tűzbe jött és azt mondta: „Meglátod, mire a skóláig fölérünk, én is kigondolok egy verset!” Homloka ösz- szeráncolódott, nagy szemei csillogni kezdtek, — Sass Pista csak csendben, áhítattal lépke­dett mellette —. s mire megérkeztek az utca végében álló kisgimnáziumhoz, készen volt „A kisbéres”. Segítséget jelentett a vers meg­születésében, hogy eközben éppen ökrössze­kér ballagott végig a falu főutcáján ostor­pattogtató szolgalegénnyeL „Mint aféle gyerek..." A gimnázium telkének átellenében volt a Győri porta. A Győri testvérek is több em­léket őriztek Petőfiről. Nagyapjuktól hallották, aki 1812-ben született. Még közelebb hozta csa­ládjukat az iskolához, hogy telkük lábjában rét nyúlt le a Sió partjáig, amelyen a gimnázium tanulói labdáztak szerda és szombat délutáno­kon. A kis Petrovicsot ügyes labdázónak is­merték. Mindig felengedett csöndességéből a játék hevében és tűzbe jött. Még verssorokat is örököltek ezekről a felszabadult, boldog emlékű játékdélutánokróL Bertalan György tanúsította, aki iskolatársa volt Petőfinek a lőrinci gimnáziumban, a Győri nagyapa is tudta ezt, és Győri Erzsébet is így emlékezett rá. Párás, ködös tavaszi estéken, játékból ha­zatérőben Petrovics Sándor mindig azt kia­bálta: Mikor a föld gőzölög, Akkor jönnek bögölyök. Győri Zsuzsanna pedig azt tudta, hogy a gimnázium mögötti utcában lakott egy mogor­va ember. Szakács Jánosnak hívták. Ennek a Szakácsnak nagyon szép körtéi termettek a kertjében. A diákok — mint afféle gyerekek, nem rosszaságból, csak virtusból — átmász­tak a sövényen, megtöltötték ingük kebelét A sárszentlőrinci dézsmaház (ma gyógyszertár), háttérben az evangélikus templommal körtével, aztán megosztoztak rajta. Haragu­dott ezért Szakács János nagyon, csőszköd te 'a kertjét, hogy megfogja a diákokat. Egyszer aztán meg is fogta az egyiket, Petrovics Sán­dort, amint éppen szedegette a körtét. Ki­ugrott Szakács, megfogta a kis Petrovicsot, úgy kiadta neki a porciót, hogy még Petőfi Sándor korában se felejtette el. (Dienes And­rás: A legendák Petőfije). „Ha akarok, csicsonkások/“ Petőfinek lőrinci szállásadója leányával, Hittig Amáliával való barátsága a költészet terén is gyümölcsöző élménye. (Gyermekkori barátnémhoz.) A lőrinciek emlékezése szerint Amália pajkos incselkedése egy kissé kelle­metlen, de a gyermek-Petőfire nagyon jellem­ző kalandba is belesodorta a kis Sándort Az őszi, tavaszi labdajátékokat tél jöttén csúszkálás, szánkózás váltotta fel. Az alig be­fagyott ér sima jegét nagyobb diákok sajá­tították ki maguknak játszótérül. Hittig Amá­lia a kapujuk előtt elvonuló nagyobb fiúk láttán csipkelődve emlékeztette a kis Sán­dort: Te még nem mehetsz csicsonkázni (csúszkálni), mert még kisfiú vagy! — Ha aka­rok, csicsonkázok! — vetette oda félvállról Sándor. — Hát akkor akarj! — heccelte to­vább a leány. S az önérzetében érintett fiú utánuk is eredt a nagyobbaknak. S amikor azok a társaságukba való befogadást ahhoz a feltételhez kötötték, át tudja-e ugrani az ért, Sándor nekifutott, de minden erőfeszítése mellett is csak az ér közepéig jutott, ahol leg­vékonyabb volt a jégréteg. A térdig csurom­vizesen játszó kisfiú ragaszkodott a megálla­podáshoz — és feltett szándékához, hogy velük csúszkáljon esteiig. 'A deres emléke Nagy István volt igazgató és egyházköz­ségi felügyelő évtizedekig lakott családjával együtt a Petőfi-házban, a korábbi jegyzői la­kásban, és járta naponta otthonából az is­koláig ugyanazt az utat, mint a kis Petrivics Sándor. Útjuk mindig a régi urasági dézsma­ház előtt vitt, amely előtt Petőfi korában még ott állt a deres, hogy figyelmeztessen a jobbá­gyi kötelességekre, a paraszti sors terhére. A lőrinci nép majd félévszázadon át szolgáló tanítója gyakran végig gondolta, milyen je­leneteknek lehetett tanúja ez a kisfiú iskolába menet és jövet. Már itt rányílhatott igazság­kereső szeme a földesúri önkény túlkapásaira, az egyszerű nép kiszolgáltatottságára s ébre­dezhetett benne az egyenlőség és testvériség jövendő harcosa. Talán itteni gyermekélmény öltözik szavakba egy későbbi versében: Itt egy öreg cigány a derezsen, Ütik, verik kínos, keservesen, Vernek le róla húsdarabokat, Fájdalmában, mint a kutya, ugat... „Valamiféle költő* Miszlai György bácsi is szívesen és gyakran elmondja, hogy amikor ő még nagyapját fag­gatta a régi lőrinci emlékek, többek között a gimnázium felől, amelynek padjaiba járt is, a nagyapa emlékezett a kis Petrovicsra is. ö is elmondta felőle, hogy jó métázó volt, ügyes futó és hirtelen haragú. Nem volt jó vele ki­kezdeni. Amikor unokája megkérdezte, tud­ja-e, hogy mi lett abból a Petrovicsbói, azt felelte: Valamiféle költő. Ennek a lőrinci öregdiáknak az emlékezését nem színezte a nagy költő nimbusza. De az unoka Petőfire emlékezve már így sóhajtott: Költő!... Szabadságért égő szíved Lángjából adj át nékünk egy parányt! Pósa Pál verselgető lőrinci tsz-tag is meg- illetődve jár Petőfi lábnyomain: Ennek a falunak levegőjét szívtad, A mi utcáinkat végig-végig jártad. Nagyon büszkék vagyunk arra, hogy Te itt tanultál, A szent szabadságról már itt álmodoztál. A szószék alatt A lőrinci gimnázium mellett a sárszentlő­rinci templom is őrzi Petőfi emlékét 1775-ben, a gyülekezet alig ötven évi fenn­állása után, kis sártemplom helyére emelték ezt az impozáns, műemlék-jellegű szentegy­házat. Talán a kis templomban szorongó, vagy abból kiszoruló gyülekezet ösztönéből folyt, hogy ez a tágas, nagy templom tele van zsú­folva ülőhelyekkel. A széles karzatok két ol­dalt szinte a szószékig nyúlnak előre, és pa­dok vannak minden kis sarokban, még az or­gona mögött és az oltár mögött is. Ezeket az oltár mögötti padokat Petőfi-padoknak hívja a gyülekezet. Ugyanis ezekben a padokban úT- tek a régi gimnázium tanulói, — közöttük Petőfi Sándor is két éven keresztül. Bizony­sága ennek sok monogramm, faragé^ a pado­kon. Petőfi emléke után nyomozók' gyakran faggatják is ezeket az évszázados jeleket, és megtalálni vélik a nagy költő első „alkotásai” nyomait. De talán még mindig könnyebb azt kutat­ni, amit a kisdiák kése faragott a templom­padokba, mint azt, amit a lőrinci templom szószéke vésett a nagyon érzékeny gyermek- Héekbe. Balassa János alig pár méterre a diá­kok feje felett tartotta gondosan elkészített, kézírásban is fennmaradt, biblikus és a hét­köznapi élet egész területére kiható, magvas prédikációit. Igehirdetése nem lehetett hatástalan a temp- lomozó fiatalságra sem. Talán mélyebben, mint a kisdiák késének a templompadba vé­sett jelei, ott vannak a lőrinci templom szó­székének a nyomai Petőfi emberségében, lán­goló hazaszeretetében, a nép egészével való közösségvállalásában, fiatalsága, páratlan te­hetsége, élete szemrebbenésnélküli odaáldozá- sában. Csepregi Béla * \

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents