Evangélikus Élet, 1972 (37. évfolyam, 1-53. szám)

1972-08-06 / 32. szám

V ÖRS Z ÁG OS E VAN G É L I IC U S HETILAP XXXVU. ÉVFOLYAM 32. SZÁM 1972. augusztus 6. Ara: 2.— Forint Bekezdés a történelemkönyvben Porosodó iratok? Közérdekű értékek! Ügy augusztus elején évtizedek óta zarándokolunk el lélek­ben Hirosimába, ahol a második világháború végén az ameri­kaiak ledobták az első atombombát. Sokan közülünk a Csen­desóceáni háborúból alig tudnak többet, mint azt, hogy a vilá­gon először itt alkalmazták a tömegpusztító fegyvereket. El­mosódtak a nagy tengeri és szárazföldi ütközetek nevei, Hát- só-India kegyetlen dzsungelküzdelmeinek részletei, de megma­radt egy városnév, lángokban, romokban, jellegzetes, gomba alakú felhővel: Hirosima neve. Szomorúan, tragikusan nőtt össze ennek a városnak a neve az atombombával. A katasztró­fa úgy ivódott tudatunkba, mint az első korlátlan méretű tö­megsír, ahol valóban „tömeg" lelte halálát ama emlékezetes augusztus 6-án, 1945-ben. HIROSIMA ŰJRA MEG ÜJRA FELIDÉZTE AZ ATOM­HALÁLT legutóbbi történelmi szakaszunkban. Félelmet és iszonyatot jelentett, mert Hirosima óta nem élhettünk bizton­ságban. „A világ változatlanul az atomveszély árnyékában van” — jelentette ki a parlamentben legutóbb külügyminiszterünk —, s ez a „változatlanság” egyetlen közös vonása korunknak. Lehet-e, szabad-e az emberi cselekvésből, gondolatból és ter­vezésből csupán egy másodpercre is kikapcsolni? Meg szabad-e feledkezni létezéséről és ki lehet-e iktatni tudatunkból? Azt hi­szem, egyértelmű' választ adhatunk erre: Nem. És újra csak nem! Mert ennek a fegyvernek alkalmazása, egyáltalában bir­toklása széttörte a hagyományos történelmi kereteket, és a szó szoros értelmében véve a lét és a nemlét kérdése elé sodorta világunkat. Ennek a fegyvernek az alkalmazása végét jelenheti kultúránknak, civilizációnknak, történelmünknek. Eddig sem hagytunk kétséget afelől, hogy alkalmazása 1945- ben végzetes merénylet volt az emberiség ellen. De sokkal in­kább húztuk alá a felelősség kérdését, hogy meg ne ismétlődhes­sék Hirosima. Ezek a sorok aligha kerülnek az atomhatalmak képviselőinek asztalára, legjobb esetben néhány evangélikus család gondolkodik el felettük, mégis következetesen fellebbe­zünk a felelősségre, mert rólunk is, népünkről is, Európáról is, az egész világról is szó van, ha az atomháborút megemlítjük. Parányi kövecske ez, és beejtjük a tükörsima tóba. Hadd gyű­rűzzön, zavarja meg a nyugalmat, mert a veszély kimondhatat­lanul nagy. Evekig Monopolium volt az atomtitok. az Egye­sült Államok, amely az atomfegyverrel késztette gyors kapitu­lációra Japánt, a világot akarta „kormányozni” vele. Rendkívül súlyos feszültség támadt ennek során. De az sem váltott ki osz­tatlan lelkesedést, hogy azóta öt nagyhatalom — Egyesült Ál­lamok, Szovjetunió, Anglia, Kína, Franciaország — osztozik ebben a titokban. Az atomtitok nem monopólium már, de megnövekedett az atomháború veszélye. Soha nem tekintet­tünk az ún. korlátozott, vagy helyi háborúkra úgy, mint ame­lyek nem rejtik magukban a háborús „láncreakciót”, de amióta az atomfegyverek hatalmas arzenáljai állnak rendelkezésül, mindenkor az a veszély fenyeget, hogy elszabadul a pokol. Jaj, csak el ne kezdje valaki, rebegjük csendes imákban. Az atom, és most már a sokezerte nagyobb hatású fegyverek tekintetében „egyensúly” van. A nyugati hatalmaknak nincs fö­lénye Kelettel szemben. De az „egyensúly” megbomlása köztu­dottan az emberiség tökéletes pusztulását vonná maga után. Ez volt a lényege külügyminiszterünk kijelentésének is. Ezért ele­mezte úgy a közelmúltban megkötött szovjet—amerikai meg­egyezést, hogy az a végső katasztrófától mentheti meg az embe­riséget. Az ,.atomnagyhatalmak” az elmúlt évek során már jelét adták felelősségüknek. 1963-ban a Szovjetunió, Egyesült Álla­mok. Nagy-Britannia aláírta a részleges atomcsend-egyezményt. Ettől az első egyezménytől az 1972-es SALT megállapodásig Moszkva nevéhez fűződik a kezdeményezés. SZINTE HIHETETLEN, MILYEN NEHÉZ AZ ÚT az atom­fegyvermentes világ felé. Hogy mekkora vargabetűket teszünk meg és milyen szédületes energiát köt le a világméretű pusz­títással szembeni küzdelem. Az, amit a józan ész azonnal fel­fog, belát, felismer, azt évtizedek kemény és fáradságos mun­kája is alig tudja megvalósítani. És mintha az idegeinket akar­nák köszörülni; itt-ott újra kísérletek történnek, hogy egyes államok „versenyképességüket” bebizonyítsák. Az 1963-as atomcsend egyezményt Franciaország. Kína és Albánia kivéte­lével Földünk valamennyi állama aláírta. Azóta Kína buzgón kísérletezett s legutóbb a Csendes-óceán térségében, általános felháborodás mellett Franciaország (Június 21, 30 és a harma­dik napjainkban lesz.) A francia „gloire” egyáltalában nem lesz fényesebb attól, hogy e szörnyű fegyverrel kísérletezik. A Csendes-óceán, ha beszélni tudna, csak nyögne. Itt alkal­mazták először az atombombát, embereket pusztítva általa és itt kísérleteztek először az amerikaiak a hidrogén bombával. És talán ennek a félelmetes sorozatnak záróakkordja lesz a francia kísérletezés. De kell-e mindez? Megnyugtató-e szá­munkra, hogy pl. a franciák a Szaharából „átköltöztek” a Csendes-óceánra? MÍG Ml ITT EURÓPÁBAN A KOLLEKTÍV BIZTONSÁ­GÉRT, a koegzisztenciáért, az atommentes világért küzdünk és reszketünk, addig a Csendes-óceán nyugalmát jellegzetes gom­ba alakú felhők árnyékolják be. „Kísérletezés” a neve ennek a groteszk gyermeknek, az emberi gonoszság e szörnyszülöttjé­nek. Mintha nem tudnánk kísérletezés nélkül is, hogy mire ké­pes ez a fegyver! Sajnos, nagyon is tudjuk. Azon az augusztus 6-i reggelen, amikor Hirosimára először dobták le, másodper­cek alatt több, mint nyolcvanezer ember semmisült meg. Bi­zony sokáig tudni fogjuk, mire képes. Hacsak! HACSAK ELJÖN AZ AZ IDŐ. amely felé■ reménységünk szerint haladunk, hogy mindez már csak rossz álom lesz. Tör­ténelemkönyvekbe iktatott bekezdés. Hogy volt egy gonosz szakasz valamikor civilizációnk tetőfokán, amikor attól kellett félnünk, hogy teljesen elpusztítjuk magunkat. De győzött a jó­zan ész és megsemmisítettük még az irmagját is ennek a pusz­tító erőnek és most boldogan, félelem nélkül élünk. Dr. Rédey Pál Beszélgetés dr. Sólyom Jenővel az Evangélikus Országos Levéltárról „Az Evangélikus Országos Levéltár munkája a múlt em­lékeinek őrzésével és a múlt­beli valóság megismerésének segítésével vállal részt a jelen munkálásában és a jövő meg- érdemlésében.” így végződött az 1970-es Evangélikus Nap­tárban az ismertetés egyhá­zunk központi levéltárának 1945 és 1969 közti működésé­ről. Megkértük a cikk íróját, dr. Sólyom Jenőt, az Evangé­likus Országos Levéltár meg­bízott vezetőjét, folytassa a há­rom évvel ezelőtti ismertetést. Valóban, nem szeretném is­mételni, amit a Naptár számá­ra írtam. Az Evangélikus Or­szágos Levéltár másfél évszá­zados történetéből annak a 25 évnek az áttekintése nemcsak azt mutatta meg, hogy a benne őrzött iratanyag e negyedszá­zad alatt közel hétszeresére duzzadt, miért és hogyan duz­zadt annyira, hanem azt is magában foglalta, hogy egyál­talában mi is a feladata és szol­gálata e levéltárnak. Híven gondozni az őrzésére bízott történeti értékű iratokat! Azo­kat is, amelyeket a korábbi nemzedékek gyűjtöttek és azo­kat is, amelyeket a legutóbbi évtizedekben vettünk át meg­őrzésre. Az őrzött iratanyagot rendezetten és használhatóan tárolni! A kutatók számára az őrzött iratanyag használatát biztosítani! E közérdekű szolgálat végzésére megvannak-e a feltételek? A szükségleteket az Orszá­gos Egyház fedezi, jelentős költségvetési tételben. De szük­ség lenne több polcra a rak­tári helyiségekben, több kuta­tóasztalra és több munkaerőre. A Levéltár sokrétű munkáját egyetlenegy ember nem végez­heti el kielégítően; már azért sem, mert éppen a legutóbbi három évben megsokasodtak a Levéltár feladatai. A tenniva­sát és jó rendjét. Nem csak azok a gyülekezetek, amelyek­nek a levéltára szaklevéltár lett, . vagyis a békéscsabai, nyíregyházi, soproni és szarva- si-ótemplomi, hanem különb­A/ újpesti ág. h. ev. egyházközség elnökségétől. Mélyen tisztelt gyámiutézeti Elnökség! Az ujabbkori prot. gyülekezeti élet történetében alig van érdekesebb és tanulságosabb kép, mint a melyet az újpesti evg. egyházközség alakulása és fejlődése rajzol szemeink elé. Itt Újpesten, ebben a nagy gyárvárosban, a hot az ország és a nagy világ majdnem minden tájékáról telepszik le munkát kereső nép, az 1500 lélekből álló kicsiny és szegény evang. gyülekezetnek 35000 rom. kath. lélek közölt elszórva, — csaknem kizárólag vegyes házasságban élve9 — ugyancsak erős hnrezot kell vívnia léte i'enlarlásáérL Az épilkezés legnagyobbrészt hitelbe történt s midőn az erőtlen gyüle­kezet a könyörailománvokba vctelt reménységében csalódva, fizetésképtelenné lett, beállt a csőd: a csaknem 30000 koronába került egyházi épület (templom, pap­iak és ingóság) bíró/ nton nyilvánosan dobsző mellett elárvercztetelt és 9000 korona vételárért a hitelező tulajdonába ment át. A torony a váczl ev. tem­plomra került, olt.van ma is; a pompás toronyóra egy másik pestmegyei Részletek az újpesti egyházközség leveléből lók tágulása legnagyobbrészt közvetlenül kapcsolatos a gyü­lekezetekben őrzött levéltári anyag jó rendjével és gondo­zásával. Mi lenne a gyülekezetek részéről a legközelebbi ten­nivaló? Az, hogy a gyülekezetek va­lamennyien és a presbiterek különösen is a maguk ügyének tekintsék a helyben őrzött le­véltári-irattári anyag megóvá­Csanádi Imre: Üstökös Szikrázó markolattal a porhanyó homályba ütve köd­ük a szemközti égen egy misztikus Kard. Aranyszö- kőkút-pengéje fölfelé, mutat, mintha láthatatlan Lovas hordozná körül, ahogy szokás vala hajdanvaló időkben, mikor a határhegyek felől falutüzek égőemberszagú füstje hömpölygött és fegyver-élbe zuhanók jajongása. Hányszor ijedeztetted meg a régieket, Égi Jel. Hány­szor jósoltak belőled pusztulást, kárvallást, követ kö­vön nem hagyó hadakat. Lázas tekintetek hányszor égették az Utolsó Ítélet képeit a feszülő éjszakába. Utolsó ítélet? Jámbor túlzásnak bizonyult a szoron­gás. Elnéptelenedtek vidékek, tartományok, de nem az egész lakott föld. Ellenség, pestis, éhínség két kézre kaszált minduntalan, de az emberiség megmaradt. Halottaikat szemérmetlen tánccal taposták földbe a szílajon szaporodó-kedvű élők. Kövér és magabiztos mosollyal fordult el a révült elődöktől az elégedettség százada, de az utókor tekin­tetében a Végső pusztulás lehetősége vet lángot megint. Gonosz részecskék hajókáznak az édes és gyanútlan levegőben, gonosz kísérletek ivadékai. Perzselnék le a földgolyóról az életet, ahogy nyárson forgó libáról leperzselik a tollat. Amit pedig meg nem bírt ellenség, pestis, éhínség, megbírhatja az atomhasogatásban el- arcátlanodott Tudomány. Visszaomlottunk a Félelmek Éjszakájába. Szekták remegnek falusi nádtetők árnyékában, városokszerte betűn zabáit vajákosok vetik ki hálójukat. Kalandor sejtések leselkednek szakadásig hajszolt, elcsigázott tűnődésünkre. Mintha csak a szomszédban, megdördül évezredek verméből a próféta medve-bömbölése: A FEJSZE IMMÁR A FÄK GYÖKERÉRE VETTETETT! Remény azonban olthatatlanul izzik csontunkban, zsigérünkben, minden egyes, agysejtünkben. Bunkózza­nak le bennünket, hamvasszanak el nyomtalanul: még egy utolsót lobban fölöttünk mint makacs lidércfény. A remény pedig angyali szót hall ki a kopár próféciá­ból, bölcseket kormányzó csillaggal cseréli meg a Há­borúit Kométáját és a zűrzavar tengermoraja fölé legendák téveteg-édes énekét hajítja: BÉKESSÉG FÖLDÖN AZ EMBEREKNEK. . . (A József Attila-díjas költő „CSILLAGFORGÓ” cí­mű verskötetéből, amely 1966-ban jelent meg. „Szabad vers” vagy még inkább „vers prózában”. A hirosimai atombombázás 27. évfordulója alkalmából közöljük.) ség nélkül valamennyi! Tel­jes felelősség a helyben őrzött iratanyagért! Ez az igazi kez­dete annak, hogy a gyülekeze­tekben legyen felelősség az Evangélikus Országos Levéltár iránt is. összes gyülekezeteink vegyék végre tudomásul, ha eddig nem tudták, hogy még a legkisebbek és a legfiatalab­bak is őriznek történeti értékű, közérdekű és válogatás nélkül megóvandó iratokat. Ha egy gyülekezet nem gondozná jó ál­lapotban és rendben a saját levéltári-irattári anyagát, ak­kor hátráltatná a központi le­véltár munkáját, sőt egyene­sen azzal lenne megvádolható, hogy ellensége a tudomány­nak. Az 1969-ben írt ismerte­tés óta éppen az az új mozza­nat a levéltári munkában, hogy minden gyülekezetben megkez­dődött, a legtöbben be is feje­ződött a levéltári anyag szám­bavétele, rendezése, gondos el­helyezése és jegyzékelése. Saj­nos, még nem mindenütt. Ezért sem mindegy, miképpen figye­lik és segítik a presbitériumok azt a törekvést, hogy a lelkész az iratanyagnak is legyen hű sáfára. Ezért sértettek közér­deket, ahol értetlenül nézték a lelkész fáradozását a „poros” iratok rendbetételével, vagy ahol az új parókia építésénél figyelmen kívül hagyták: ab­ban is kell hely a levéltári anyagnak. Viszont nemcsak magát becsülte meg, hanem közérdeket szolgált a rákoske­resztúri gyülekezet, amely ta­valy új levéltári szekrényt készíttetett. Miképpen fejleszthető to­vább az együttműködés a gyülekezetek és az Evangé­likus Országos Levéltár kö­zött? Válaszomban egy példából indulok ki. Egy nemrég nyu­galomba menő lelkész töpren­gett, mitévő legyen hosszú szolgálata alatt gondosan leírt prédikációinak nagy gyűjte­ményével. Magától értetődővé kellene válnia, hogy ilyen eset­ben az a gyülekezet a hivatott a gyűjtemény további őrzésé­re, amelyben az a lelkész leg­utóbb vagy legtovább szolgált. A lelkészek irathagyatékának megőrzése dolgában is helyte­len lenne a vetélkedés az Or­szágos Egyház Levéltára és a gyülekezetek között. Az a rend­jén való, hogy minden egyes gyülekezet szívesen megőrzi múltjának írott emlékeit. Elég nagy kár, hogy gyülekezeteink alig-alig őriznek kéziratban maradt prédikációkat. E te­kintetben sok a mulasztásunk, súlyos a kárunk. De viszont gyülekezeteinkben bőven van értékes forrásanyag mind az egyháztörténészek, mind a tár­sadalomkutatók számára. Leg­alább felerészt közös az ér­deklődésük. Milyen közösségi érzések hatottak közre egy- egy gyülekezet keletkezésében, fenntartásában, építkezései­ben? Miképpen volt egy-egy gyülekezet az ige szolgálatát fenntartó — például: templom­építő —, továbbá művelődési és más társadalmi vonatkozás­ban is jó szolgálatot végző kö­zösség? Ezt minden gyüleke­zetben egyenként kell vizsgál­ni a jegyzőkönyvek, számadási könyvek, mellékleteik és a többi irat alapján. Ezért lenne nagyszerű összefogás a lelké­szek és a tudományos kutatók között, ha az előbbiek maguk elvégeznék a mai érdeklődést kielégítő kutatást. Ez lenne csak igazán modern, magyarul mondva: mai munka. Megint egy példán szeret­ném megmutatni, miről van szó. Az újpesti gyülekezetét említem, azért is, mert a kelet­kezése és a küszködése szer­vesen kapcsolódik a „százéves Budapestéhez. Hogyan állott elő a Pest határán túli Újpest helységben az ott összeverő­dött, nincstelen evangélikusok­ból egy önálló gyülekezet? Meglehet, hogy az istentiszte­let utáni vággyal egyenlő ere­jű tényező volt az állami anya­könyvezés hiánya, az, hogy a születések, házasságkötések, temetések anyakönyvezése a vallásfelekezetek teendője volt. A közösségi érzések gyökereit, erejét, hatását helyenként kell feltárni. Ez a múlt nem lenne igazán megismerhető összefo­gás nélkül. Az újpesti evan­gélikusok 1874-ben szerződést kötöttek a pesti közös evangé­likus egyházzal a gyülekezeti életről. A négy példányban ki­állított szerződésből csak egy maradt fenn, nem Újpesten, hanem a „Pesti Egyház” irat­anyagában. Levéltárunk őrzi. Még tanulságosabb egy egy- lapnyi nyomtatvány 1910-ből. Ebben az újpesti gyülekezet se­gélyt kér a Gyülekezeti Segély elődjének, a Gyámlntézetnek a szerveitől. Ebből is eddig csak egy példány került elő, és azt a zalai egyházmegye esperesi irattára őrizte meg. Az akkori esperes nem mondta, hogy se­lejtezhető, úgy is van belőle másutt; gondosan iktatta; meg­őrizte. Így maradt meg Újpest „helyismereti” forrásaként ez a szociológiai szempontból is ér­tékes nyomtatvány. Ilyen pél­da után merem nyersen osto­bának mondani azt a szemlé­letet, hogy ma már nem érde­kes, milyen közösségi érdeket szolgált, milyen társadalmi funkciót töltött be egy-egy gyülekezet, nem érdekes, mert ma másképpen van ... Éppen azért kell kutatnunk, feltár­nunk, ismernünk a múltat, azért kell megőriznünk a régi iratokat (és velük együtt az újakat is), hogy tisztán, s tel­jesen ismerjük a különbséget, hogyan is volt másképpen. Ez a tanulság összefoglalásul is hasznos: a levéltári munka, a levéltári-irattári anyag őrzése minden szinten összekapcsolja a múltat a jelennel, s jövővel, és gazdag lehetőséget kínál a közérdekű összefogásra a tör­ténetírásban. *> I

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents