Evangélikus Élet, 1971 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1971-04-11 / 15. szám

Háromssásötvenéves évforduló Bakonytamásiban Vasárnap reggel nyolc óra. Konfirmandus gyerekek virá­gokkal, ünneplőbe öltözött fér­fiak várják a meghívottakat. Az első hivatalos pontosan jött. A tavasz! Pontosan az évfordu­lóra. Egy hete még hóvihar tombolt a Bakonyban. A temp­lom és a parókia körül méltó­ságteljesen feketéllik a tömeg. X. István idején szerveződött, Tamás főpapé volt a föld és az ember. Megmaradt jobbágy­falunak a felszabadításig. A tulajdonosok cserélődtek, Esz- terháziak, Batthyányiak, — a 350 éve szintén itt állt a templom, kisebb ugyan — a papiak is, más ugyan. Gyüleke­zet is volt, s nagytiszteletű Bona Jakab érkezett meg a lu­theránus zsinatról. A Hitvallási Iratokat írta alá a gyülekezet nevében: ego subscribo... Ez volt a döntés napja. Előtte in­kább a kálvini tanokra hall­gattak. A döntés 350 éves. Per­sze akkor nem fekete modern szabású ruhák, nyloningek lát­szottak a templom körül, ha­nem fehér halinák. Jobbágyfa­lu volt Bakonytamási. falu lakosai nem. Túléltek ta­tárt, töfököt. A töröknek 5 aranyforint adót fizettek, de a Teológusnap Yönöckön Verőfényes márciusi nap fo­gadott bennünket Vönöcköh, Kemenesalja egyik legpatiná­sabb evangélikus gyülekezeté­ben a hivatalos tavasz első napján. A teológusok küldött­ségét dr. Nagy Gyula dékán vezette és a teológus ifjúság képviseletében Feyér Zoltán, Foltin Pál, Böröcz Enikő és Reisch György látogatott el a gyülekezetbe. A délelőtti istentiszteleti szolgálatot dr. Nagy Gyula dé­kán végezte, s ige alapján az egyház jövőjének kérdéseit tárta a gyülekezet elé. Kiss Gyula lelkészéknél eltöltött meleg, baráti órák után ke­rült sor a gyülekezeti ünne­pélyre, ahol a gyülekezet sze­mélyesen is találkozhatott a teológusokkal. Szavalatok után az északi evangélikus országok életéről tartott beszámolóban dr. Nagy Gyula dékán kiemel­te, hogy a magyar evangélikus egyház nehezebb történelmi múlt után a saját lábán áll­va megtalálta helyét új társa­dalmunkban. Ezt követően a teológusnapok hagyománya szerint rövid, változatos fel­szólalásokban ismertették a teológusok a gyülekezettel az Akadémia és Otthon életét. Foltin Pál a személyes keresz­tyén életről, Böröcz Enikő és Reisch György az elsőévesek és a leányok problémáiról szá­molt be a vönöckieknek. Fe­yér Zoltán a Teológiai Aka­démia munkájáról szólt, majd kifejezte reményét, hogy azt a nagy áldozatot, amit az állam és egyház hoz a lelkészkép­zésért, egyházunkhoz és né­pünkhöz hű, becsületes mun­kával fogjuk meghálálni. Meg­köszöntük a gyülekezet lelké­szének és a gyülekezeti tagok­nak az eddigi lelki és anyagi támogatást a Teológus Otthon részére, de azt a példamuta­tást is, amit mint egyházunk hű tagjai és egyben mint szo­cialista társadalmunkat építő keresztyének mutatnak. A tavasz első napján ma­radandó élménnyel meggazda­godva tértünk haza. Köszön­jük, vönöcki gyülekezet! F. Z. A DÁN PARLAMENT A LELKÉSZHlANY MEGOLDÁSA ÉRDEKÉBEN A dán egyházügyi miniszter, a tavaly hazánkban járt Arne Fog Pedersen javaslatára a dán országgyűlés hozzájárult ahhoz, hogy más hivatásban dolgozó megfelelő jelöltek 3 éves előtanulmány után és az aarhusi és koppenhágai teoló­giai fakultás tanáraiból ala­kított vizsgabizottság előtt teendő vizsga után lelkésszé avathatok. Jelenleg a dán evangélikus egyházban 150 lelkész! állás betöltetlen. (EPD) legnehezebb szakasz az ellen- reformációban kezdődött. Kol­dussá tenni, katolikussá és né­metté — ez a magyar evangé­likus faluban fenyegetőbben hangzott, mint akárhol másutt. Eszterháziak láttak neki, s a szomszéd falvakban megvaló­sították. A tamásiakkal nem tudták. A reformkor új szeleket ho­zott a Bakonyba is, s a nagy megújulás a szabadságharc ko­ra. 1848-ban fiatal pap kerül a gyülekezetbe. Petőfi, Jókai ba­rátja és osztálytársa. Fiatal fe­lesége hímezi a 48-as szabad­ságharc egyik zászlaját. Bör­tönbe kerül. Színfoltok ezek, évszázado­kat takarnak, tragédiákat és örömöket * Vasárnap reggel nyolc óra. Az ünneplés presbiterek és a virágcsokros gyerekek szalad­nak egyik vendégtől a másikig. Ott voltak D. dr. Ottlyk Ernő püspök és felesége, Karner Ágoston országos főtitkár és felesége, Szemerei Zoltán or­szágos főpénztáron, Kőszeghy Tamás egyházkerületi titkár, az egyházmegye lelkészeit Né­meth Géza espereshelyettes, Dorn Vilmos bakonyszentlász- lói lelkész képviselték. A püspök igehirdetésében a múltját ünneplő és a jelenben megújuló gyülekezetről beszélt. Ennek külső jegyei is láthatók. A gyülekezet a régi, történelmi parókiát belülről modernné tette, gyülekezeti termét is megújította. Belső megújulás is tapasztalható, de ennek még erősebbnek kell lenni. A templom elől nehezen osz­lott el a gyülekezet. Verőfé­nyes tavasz volt. A fényözön sugárzott be a gyülekezeti te­rem üvegfalán. A fali tárlók­ban üveg alatt ott voltak a gyü­lekezet értékes műkincsei, 1715-ből aranyozott kehely, sok száz éves iratok. Délután fehér asztal mellett voltak együtt a gyülekezet és a vendégek. Ruttkay Levente, a gyülekezet lelkésze szeretet­tel köszöntötte a helyi párttit­kárt és Tsz. elnököt. A püspök pohárköszöntőjében mór előre tekintett, hiszen a gyülekezet további terve a templom fel­újítása.. A múltra emlékezés mindig akkor és úgy helyes, ha a jövő felé mutat. R. L. A titokzatos test Egy test... Egyik kezével könnyeket töröl, másik kezével sebeket kötöz, a harmadikkal utat épít szívektől szívekig. Mind dolgozik: a negyedik, a századik, az ezredik, szánt-vet, hidat ver, ültet szüntelen. Magyarországon és Tanganyikában, és Kínában és bárhol a világon, mindefelé találsz ilyen kezet és mindenütt a menny felé vezet. S az Ö kezére ismersz boldogan. Egy test. Sok tagja van. Egy test... Egyik szájával gyermeket tanít, másik szájával szenvedőt vigasztal, a harmadikkal békít, a negyedikkel szegények szivének hirdettetik az evangéliom. Van szája millióm. S Magyarországon és Tanganyikában és Kínában és bárhol a világon, a vándomtat akármerre járod, hangját, szavát mindenütt megtalálod, s ráismersz boldogan. Egy test. Sok tagja van. Egy test... Idáig érzem, ha egy tagja fáj valahol messze... túl a tengeren. És ha szenvedek, szenved mind velem. Megerősödik, ha erős vagyok. Parányi tag a csodálatos testen, hadd énekeljek arról boldogan, milyen kicsivé válnak együtt vállalt bajok, milyen naggyá együtt az örömök! Eltűnnek a határok! Ez a csoda örök, szent és határtalan! örülj parányi tag a nagy titoknak: Egy test. Sok tagja van. Túrmezei Erzsébet Krisztussá legyetek! Ki látta a feltámadott Krisztust? Egy asszony, néhány ta^ nítvány, Pál apostol. Jelenések, látomások, a feltámadás ese­ményének és hírének közvetlen fénykörében. S azóta s ezen kí­vül? Bizonyosan számtalanszor elhangzott a sürgető kérés: Látni szeretnénk Jézust! (János 12, 21). Azonban senkinek nem adatott testi szemmel látni a feltámadott, élő Krisztust. S még­is az első gyülekezetek egyértelműen vallották, hogy a Feltá­madott közöttük van. Nem kevésbé, mint amikor a tizenket­tővel vándorolt Galilea térségein. Vallották, hogy az egyház, a keresztyén gyülekezet a „Krisztus teste”. Hogyan értsük ezt? Krisztus ma, a feltámadása és visszajövetele közötti időben, az egyház korszakában, híveiben, gyülekezetében van jelen a vi­lágban. Híveiben, gyülekezetében akar találkozni az emberek­kel. Krisztus teste az egyház, ez azt jelenti: az a szerszám, esz­köz, amely által jelen van és cselekedni akar. S ez utóbbi min­dig azt jelenti: szolgálni akar, vagyis segíteni akar. A keresztyén gyülekezet, de az egyes hivő ember is így lehet az élő Krisztus keze, lába, amivel közeledik az emberekhez s jót tesz ve­lük. 1. Az élő Krisztus találkozni akar gyülekezete által az embe­rekkel. Tehát általunk azokkal az emberekkel, akik között ép­pen élünk. Roppant felelősség ez „Követségben járunk, Krisz­tus követei vagyunk”, mondotta Pál apostol. A követ a nemzet­közi életben képviseli megbízó országát. Annak színeit hordoz­za, ügyének igyekezik jó szolgálatot tenni. Ha szégyent vall, országára hoz gyalázatot. Ha jól végzi munkáját, országának szerez dicsőséget. Az emberek róla következtetnek az országra, az ügyre, amit képvisel. Nagy ügyeket lejárathatnak haszonta­lan követek, akik rosszul képviselik azt. Krisztus és egyháza esetében a szó eredeti értelmében így van: képét viseljük, orcá­ját hordozzuk az emberek között. Milyen vonásokat olvasnak le rólunk? Urunk és küldőnk arcvonásait? A szeretet, az ir­galmasság, a türelmesség, a szolgálatra készség vonásait? Von­zóan tudjuk kiábrázolni Krisztust életünk képeskönyvében? Vagy mindennek az ellenkezője a szomorú valóság? Félre ne értessünk: nem arról van szó, hogy valamiféle maku­látlan tökéletességet, tévedhetetlenséget, hibátlan tisztaságot kellene „odaélnünk” a világ elé. Ez lehetetlen feladat, remény­telen vállalkozás volna. Krisztus nem ezt kívánja tőlünk — s nem ezt várja a világ sem. Hanem, hogy röviden és szemlélete­sen fogalmazzunk: az irgalmas samaritánus magatartását és képét várja. 2. Az élő Krisztus cselekedni akar gyülekezete, az ő teste által az emberekkel. Nemcsak megjelenni akar, hanem tenni is valamit. Nemcsak követek, képét hordozók vagyunk az em­berek között, hanem Krisztus tetteinek alkalmas szerszáma is. „Az Isten szerelmére tegyetek már valami bátor dolgot!” — kiáltotta oda Blumhardt Kristóf kora keresztyénéinek több mint száz év előtt. S ez a nagy szívű hivő, lelkipásztor és ige­hirdető engedelmes és alkalmas szerszáma lett Urának. Embe­rek ezrei találtak testi-lelki megújulást szolgálata által. S még előbb Luther így intett: Krisztussá legyetek az emberek szá­mára! Hallatlanul merész és félre is érthető szó. Pedig a refor­mátor gondolata világos: Krisztus általunk akar odalépni a másik emberhez s irgalmasan cselekedni vele. Az élő, feltáma­dott Krisztus így egyházának s a gyülekezet egyes tagjainak cselekvésében lehet valóság a világban. Nem nevét kell únta- lan emlegetnünk, hanem nevéhez méltó tetteket tennünk. Hi­szen nevét viseljük. Nagyszerű feladat és lehetőség: Krisztus teste, tehát jót cselekvő keze lehetünk a világban. A világban s itt az egész lakott földkerekségre gondolunk. Ahogyan egyre inkább egymásra talál s összenő a világ keresz- tyénsége, úgy nőnek meg feladatai is. S egyre nyilvánvalóbbá válik: keresztyének találkozásának, beszélgetésének, egyetér­tésének, mindannak, amit ökumenikus mozgalomnak nevezünk, igazi értelme a szolgálatban van. Abban, hogy egyesült érövéig egymást támogatva, egymástól tanulva az emberiség javán fá­radozzanak. Így válhatnak egyre inkább az élő, tagjaiban munkálkodni kívánó Krisztus testévé. Pál apostol szerint még a templomi istentiszteletnek is az a mértéke: mennyire hasznos, építő, segítő az a „kívülállók”, tehát a környezet, az emberek, a világ számára (I. Kor 25). Mennyivel inkább így van ez a keresztyének mindennapi életével. „Látni szeretnénk Jézust”! — ez a kívánság így fogalmazva talán nincsen ott sok embernek a szívében. Annál inkább vilá­gos a mi feladatunk: ábrázoljuk ki, mutassuk meg nekik az élő Krisztust, segítő, irgalmas cselekedeteiben, amiket általunk akar végeztetni abban a világban, amelyért életét adta. Dr. Groó Gyula f I. CYRILL, BULGÁRIA PÁTRIÁRKÁJA A mintegy 6 milliónyi bol- 1. Cyrill március 7-én 70 éves gár ortodox egyház feje, az korában Szófiában elhunyt. 1953-ban páriárkává választott (ÖPD) Életem igen fontos fordulópontjához érke­zem a közeljövőben. Ez év júliusában nyuga­lomba vonulok és leteszem hatalmas gyüleke­zetem vezető-lelkészi és püspöki tanácsosi tisztemet. Ugyancsak évfordulót jelent az a körülmény is, hogy nemrégen negyven éve volt annak, hogy „véletlenül” (keresztyén hi­tünk szerint nincs véletlen) Magyarországra kerültem és beiratkozhattam a soproni teo­lógiára. Itt Finnországban már akkor rendes lelkészi állásom volt, de ott Sopronban megint — akkor magyar — egyetemi hallgató lett be­lőlem. A magyar evangélikus egyháztól ösz­töndíjat kaptam, mely azt jelentette, hogy a soproni teológus otthonban ingyen kaptam la­kást és ellátást, a fakultáson pedig tandíjmen­tesen tanulhattam. Zsebpénzt persze senkitől sem kaptam. Azzal kellett beérnem, amit kül­földi utam előtt megspórolhattam... Petőfi Sándor szegény juhászlegénye voltam! Azért ma se’ bántam meg! A kis egyetemistának, leszámítva diákbarát- jait, természetesen igen szűk ismeretségi köre volt. Csak egy kedves kecskeméti család meg egy kedves kiskőrösi lelkészbarátom hívott meg magukhoz vendégségbe. Majdnem meg­feledkeztem arról, hogy egyszer Szolnokra is bekukkanthattam, oda egy jó diákbarátom vitt el. Budapesten pedig közel egy héten át egy keresztyén egyesület vendége voltam. Még mindig hálás vagyok azért, hogy egy fiatal finnül tudó nőtlen lelkész rövid időre éjjeli szállást nyújtott nekem, máskülönben az utcán rekedtem volna. Elfogyott ugyanis az én kevés megtakarított pénzem. Magától értetődő, ha néha-néha Jókai Mór koldusgyermekének éreztem magamat. Ilyen az élet! Azt hiszem, vagy még inkább attól félek, hogy ugyanilyen tapasztalatra tett szert valamelyik magyar teológus itt nálunk Finn­országban. Nem szabad elfelejteni, hogy a teológus csereakció egészen új próbálkozás volt akkor a két egyház között. Egyiknek sem volt ebben a vonatkozásban messzire menő tapasztalata. Toivo Laitinen, aki előttem ta­nult Sopronban, velem együtt úttörője volt ennek a szép mozgalomnak. Csak jóval később lett egészen természetes dolog a teológus cse­reakció. Most meg különösen egészen megvál­tozott a helyzet. Az előbbiekben kisebb nehézségeimről is írtam. Nem panaszként említem, amit megír­tam. Csak szép emlékek maradtak a szívem­ben. Ha valamikor úgy látszott, hogy „vélet­lenül” kerültem el Magyarországra, ma tisz­tán látom, hogy a jóságos Isten szeretett keze készítette és vezette utamat oda, mint ahogy ö irányítja a kis madárka repülését is. Hálával és alázattal kell a kalevalai költő szavait idéz­nem akkor, amikor a finn-magyar kapcsola­tok hídépítő munkájára gondolok vissza: „Ágat nyestem, utat leltem, innen megy az út ezen­túl ...” Mikor Magyarországra érkeztem, egy szót sem tudtam magyarul. Ez bizonyítja legjob­ban, hogy sohase’ készültem Magyarországra utazni. Csak némettel és T svéd nyelvvel fog­lalkoztam. A második vüágháború előtt nem volt általános szokás, hogy a finn diákok kül­földre utazzanak, éppen úgy, mint a magyar diákok között sem volt ez divat. Messzire es­tünk Közép-Európától. Meglepetésként kerül­tem Magyarországra. Az egész út olyan hirte­len történt, hogy időm sem volt a magyar nyelv tanulására. Persze ez nagy kár volt. De mivel csak a magyart hallottam ott körülöt­tem és a nyelvtan mellett szorgalmasan olvas­tam a Szinnyei-Kivekas olvasókönyvét is, las­sanként megnyílt előttem a szép magyar nyelv ajtaja. Egészen új és csodálatos világ tárult ki előttem. Megértettem a mondást: „Nyelvé­ben él a nemzet!” De azt is tapasztaltam, hogy a nyelvet nemcsak fejjel, de inkább szívvel kell tanulni. Egyetemista barátaim is mindig készen voltak a segítségre. Azóta — túlzás nélkül állíthatom — minden nap foglalkoztam a gyönyörű magyar nyelvvel és a magyarsággal. Nem szeretném csak „tör­ni” a szép rokonnyelvet, hanem annak titkait is meg akartam és meg akarom ismerni. Örü­lök annak is, hogy a magyar nyelvet jóformán önzetlenül lehet tanulni. Az csak kedves hob­bym volt. Most már azonban annyit megtanul­tam, hogy még mindig milyen keveset tudok. Vígasztal azonban az a tudat, hogy a „jó pap holtig tanul”. Van tanulnivalóm! Az egyetemen természetesen sokat ültem, de keveset tanultam, mivel eleinte különösen gyenge volt a nyelvtudásom. Amikor kilenc hónapi magyarországi tartózkodásom után el­utaztam, sokkal tudatosabban tanulhattam volna tovább. De lejárt a szabadságom, haza kellett utaznom. Különben is egyedül marad­tam Sopronban. Csak a derék hichtl-bácsival laktam együtt az üres otthonban... Ebből a szempontból sem volt hasznos a további ott- maradásom. Valamit mégis tehettem Sopronban. Nagyon bátor munka volt. Ma nem mernék ilyenre vállalkozni. Lefordítottam t. i egy egész finn­nyelvű könyvet magyarra! Pietilü Anlti Jaak­ko: A bünmardosás és az Isten békessége c. könyvet. 1932-ben jelent meg Győrött és gyor­san elfogyott. Azóta sokkal gyávább lettem. Elsősorban csak magyarból finnre fordítottam. Néhány évvel ezelőtt mégis két verset is lefordítottam finnből magyarra, melyeket aztán Túrmezei Erzsébet simított át és tette élvezhetővé. Azt is megemlíthetem, hogy a. magyarországi tanulmányutamról egy regényt (Magyar csil­lagok) és egy tanulmányt (Finnország és Ma­gyarország kutatása közben) írtam. Ilyen mély hatást gyakorolt rám az a gyönyörű idő, amit a kedves és szeretett magyar nép körében tölthettem. Persze az említetteken kívül ren­geteg előadást tartottam a magyar életről és második hazámról. Számalan magyar atyafit fogadtam és kalauzoltam, akik itt jártak ná­lunk. Az ilyen esetek mindig ünnep számba mentek az egész családom életében. Szeret­tem volna legalább egy kevéssé törleszteni azt a szeretetadósságot, amellyel annak idején a „szegény juhászlegénytkörülvették a kedves magyarok. Most elérkeztem életem végső szakaszához. „Lement a nap, a csillagok nem jöttének ...” Évfordulóm alkalmából azt merem kérni, hogy ez a kis emlékezés az Evangélikus Élet­ben megjelenhessék. Elbúcsúzom! De nem örökre. Amikor csak felragyog a holdvilág, ku- rucmódra lekapom a Göncöl-szekerét és felhő- parip'val odahajtok, ahol „fúj, süvölt a Mátra szele," vagy ahol „hullámzik a Balaton.” őszinte szívvel szépen megköszönöm a ven- dégs: eretetet. A jóságos Isten, a mi mennyei Atyái.k gazdagon áldja meg az egész magyar testvérnépünket és a testvér magyar evangé­likus egyházat! Paavo Viljanen ...iMIIIllllllllliHIIIWIllHWIIIillllllllfflllllllllllllllllllllWil^^ IITlIllllllllllIlilBWni A KRISZTUS TESTI AZ ANYASZINITEGYHÁZ Finn levél

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents