Evangélikus Élet, 1971 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1971-12-26 / 52. szám
9 „Leborulva tisztességet tettek neki“ Bölcs pásztorok és alázatos bölcsek A PÁSZTOROK ÉS A NAPKELETI BÖLCSEK egyforma alázattal térdelnek le a betlehemi jászol mellé. Igen nagy különbség van köztük. Iskolázatlan csorda — pásztorok és magas műveltségű csillagászok az egymást követő vendégek. Más a nyelvük, más a bőrük színe, más a társadalmi és anyagi helyzetük. A pásztoroknak semmijük sincs, a bölcsek poggyászában ott van az anyagi világ akkori három fő értéke; a szilárd, légnemű és cseppfolyós anyagi kincs: az arany, a tömjén és a mirha. A pásztorokat lenézték a vallásos izraeliták, mert ünnepnapon is dolgoztak, nem tartották be a szent előírásokat, ezért az alja-népség közé sorolták őket. Míg a csillagászok az emberi tudás koronázatlan királyainak számítottak. Ismerték az űr csodálatos világát, a csillagrendszerek törvényeit és a tudás fölényével jósolták meg a planéták állásából az emberek sorsát. Amerre jártak, minden kapu megnyílt előttük, tudományuk előtt királyok hódoltak, és elhalmozták kegyeikkel őket. Most mégis egyenlők pásztorok és bölcsek a Gyermek jászoi- bölcsője előtt Noha nem egyforma út van mögöttük. A pásztorok csak innen a határból jöttek, egy-két órával előbb még nem is tudták, hogy ma még egy útjuk lesz. A bölcsek már évek óta tudták, hogy Palesztina csillaga jegyében, a főbolygók rendkívüli együttállása következik be, ami egy semmihez sem hasonlítható földi-mennyed találkozást ígér. Rengeteg számítás, egymásközötti vita előzhette meg a nagy zarándokutat. Vizsgálódásaik során — így mondhatnánk — bejárták műszereikkel az eget-földet, míg térben és időben közelkerülhettek a megváltás szülőföldjéhez. AZ IGE JÖTT ELÉBÜK. A természet világának sem gyakorlati sem elméleti ismerete nem vezethette el a zarándokokat az ember-világban megjelent Megváltóhoz. Az ótestamentom prófétai jövendölése lesz friss, útbaigazító üzenetté. Az utolsó kilómétereket már az ige vezérlete alatt teszik meg, éppúgy mint a pásztorok, akiket Isten küldöttei (angyalai) indítanak el Betlehembe. Az egyszerű pásztorokat bölccsé teszi Isten személyes üzenete, habozás nélkül engedelmeskednek a küldő szónak. Ez az engedelmes, örvendező hit az ő bölcsességük. A napkeleti bölcsek sem tesznek mást az írott ige halaiéra. Bölcsészük mellékessé válik, elébe kerül a meghatott alázat. Pásztorok és bölcsek a legnagyobb tudás közös szintjén találkoznak. Csak emberek most, akik Isten szeretetét hittel csodálják. Restellkedve teszik le a bölcsek a szalmába az anyagi világ ■ legnagyobbnak tartott értékeit: aranyat, tömjént és mirhát Nagyobb kincset kell adniuk: önmagukat. A pásztorok és a bölcsek szíve egy nagy emberi ütemre ver: — Velünk az Isten! „Aranyunk nincs, de helyette Van bennünk hit szeretet. * Tömjénünk sincs, de cserébe Buzgóságunkat vegyed. & szívünkben megterem Mirhaként: töredélem!” Németh István NEKED Apró könyvjelzőt tartok a kezemben. Fehér selyemszalagra erősített, szépen fóliázott fekete-fehér fényképet. A fénykép készítője szakmája mestere lehet. A kép két tenyerével felfelé fordított, egymáshoz szorított emberi kezet ábrázol, amint egy vízcseppet tart, amelyben halványan, de mégis kivehetően emberi arc tükröződik. A küldője a kép hátára csak ennyit írt: Neked. És én ebből az egyszerű szóból tudtam, hogy ez a tenyerébe felfogott vízcsepp egy ember könnye, önkénytelenül is összetettem a két kezem, tenyérrel felfelé. Emlékezetemben kerestem azt a könnycseppet, amelynek a felfogását nekem tulajdonították. És új karácsonyfát állítottam fel. Másfajtát, mint az előző években. Lassan, óvatosan, hogy le ne essen, meg ne pattanjon felaggatom karácsonyfámra azokat a könnycseppeket, amelyeket az elmúlt év folyamán én foghattam fel. Legelőször az öregek köny- nyeit. Abból van a legtöbbem. Benne ragyognak azok az órák, amelyeket velük töltök, amikor megkísérelem a világ minden vidámságát eléjük varázsolj. Benne fénylenek a reményre villanó, kicsit hitetlenkedő, kicsit bizakodó tekintetek, hálával minden meleg szóért. Melléjük kerülnek a gyermekek könnyei. Bennük ragyog arcocskájuk. Még rajta van a lehulló könnycsepp útja, de a szemük már mosolyog, mert mi okos felnőttek piindig olyat mondunk, ami meghökkentően újszerű, amiről nem tudni: nevetni kell-e vagy csodálkozni, de sírni, biztosan nem. Itt csillognak a fán a betegek könnyei, az ismeretlen, nagy útra indulóké. Benne ragyog a reménység fénye, a felépülés biztos tudata, amelyben megerősítettük őket, a változhatatlanba való megnyugvás, amelynek elfogadásában megpróbáltuk őket segíteni. Hogy ragyognak az apró ágakon az öröm könnycseppjei! Hány színben játszanak. Milyen sok fényű lehet _ az öröm! És hányféle van belőle! Boldog, aki valamennyit ismeri. Tele van vele a kara- csonyfám. Ügy világítanak a zöld ágak között! Száz és száz kicsi, piros körte, amelyeket az emberi szív, ez a nagy, központi áramforrás táplál. Drágakőként ragyognak az édesanyák könnyei. Ha minden fényt eloltok a szobámban, az ő világuknál mégis tisztán látok. Talán mert legtöbbször sötétben, észrevétlenül hullottak, azért világítanak ennyire. Nagy, egész embert felforgató katasztrófákat tükröznek ezek a súlyos, ólomkristályra emlékeztető könnyek, amelyek lehúzzák az ágakat: az édesapák könnyei. Ahányszor rájuk nézek, nehéz idők végső kétsébeesései, nagy, emberi veszteségek jutnak az eszembe, amelyeken segíteni emberi erő kevés. Itt vannak ezek is a karácsonyfámon, mert hozzátartoznak az élethez, az életemhez. Itt ragyognak üvegesen a harcterek könnyei, a háborúban elesettek arcára fogyottak, amelyeket csak gondolatban vehettem a tenyerembe, az összeomlott házak, lerombolt falvak embereinek el nem sírhatott, meg nem született könnyei a maguk hófehér tisztaságában. Itt vannak a világ könnyei. Az éhezőké, a hajléktalanoké, az üldözötteké, a kétségbeesetteké, a magányosoké, a meg- nem értetteké, a hazátlanoké, a hazavágyóké, ismerteké és ismeretleneké, baráté és ellenségé— valamennyiünk köny- nye itt együtt, ezen a csepp karácsonyfán. Sok kicsi könnycsepp egyetlen nagy ragyogásban. Felnézek a fa tetején fénylő kicsi bölcsőre és két tenyerembe fogva karácsonyfámat egyetlen szavas imával mondom: 95 Halld Urunk, hódolunk mi is.. (750. ének 2. v.) őseink karácsonyt szent karácsony ünnepének nevezték, jelezvén ezzel a kifejezéssel azt, hogy érzik: a szent Isten tett csodát, s hogy a karácsony ünnepléséhez hozzátartozik a szentnek kijáró imádat, hódolat. Ma kiveszőben van hitünk vonásai közül a hódolat, s ez megmutatkozik karácsony-ünneplésünkben is. Templomos keresztyének, gyülekezetbe járó evangélikusok közös veszélye lehet a „pajtáskodó magatartás” Istennel. Sokat emlegetjük társ voltunkat, partnerségünket. Hangsúlyozzuk, hogy felnőtt nagykorú gyermekei vagyunk Istennek, elhitetjük magunkkal is, hogy egy szinten vagyunk Vele. Amint a modern ember általában elfelejt csodálkozni és a természet világában, vagy saját szervezetében mindent magától értetődőnek tart, úgy a modem keresztyén ember is elfelejt csodálattal, hódolattal leborulni Isten előtt. Karácsonyunkból is hiányozhat a hódoló imádat jellege, pedig a tartalmas karácsony ünnepléséhez ez is hozzátartozik. A szent szót mi rendszerint csak erkölcsi értelemben szoktuk érteni és használni, pedig ennek a szónak mérhetetlenül gazdagabb tartalma van. A félelmetes, titokzatos, lenyűgöző, megragadó, bámulatba-ejtő, dicsőséges, isteni — ez mind, mind benne van. Isten szent. Előtte értelmünk meghajol, vitatkozó nyelvünk megnémul. Térdre ereszkedünk azelőtt a Teremtő előtt, akit „csak hódolat illet meg s nem bírálat” — ahogyan Madách is vallja a Tragédiában. Isten szent Isten. A szentség adja meg Isten föl- tétlen Ür voltát, tiszta fennsé- gét, ez késztet mindig térdre minket keresztyéneket és még, ha tudunk is a kegyelemről, nem vesszük könnyen a bűnt, nem játszunk vele, mert szent az Isten. A szentség nem a legtöbb, amit Istenről elmondhatunk, de nélkülözhetetlen háttér, ami nélkül nem tudjuk becsülni szeretetét sem igazán. Karácsony csodája éppen ez: a szent és megközelíthetetlen Isten lépte át a közte és köztünk húzódó demarkációs vonalat, ősi Krisztus himnuszaink mind így énekelték ezt a nagy titkot. Pl.: „Dicsőségedből lejöttél, mi testünkbe felöltöztél, s kik a bűn útjára tértünk, sok nagy kínt szenvedtél értünk” hangzik a VI. századból egyik énekünk (401, 3. v.), a XIV. század gyülekezete így énekelt: „Istennek szent Fia ember váltságára, lejött a világra” (724, 1. v.). Isten szere- tetének és szentségének együtt- tartása evangélikus őseink teo- lógájának igazi művészete volt, mint ahogy a szentségre és szeretetre adandó, méltó emberi választ is mindig kettősen jelölték, amikor az istenfélelmet és szeretetet együtt emlegették.♦ Már klasszikussá vált magyarázatában Luther a Kis Káté magyarázatában azt tanítja minden egyes parancsolatról, hogy ez a mi feladatunk: „Istent féljük és szeressük”. Karácsonykor is úgy énekel Luther, hogy a szent Isten szeretetének örül. A csecsemő Jézusban nem a kedves kis tehetetlen gyermeket látja, hanem az emberré alázkodott szent Istent. Ünneplésének mélységet az ad, hogy megsejti és megsejteti a végtelen csoda misztériumát „Ember romlandó testibe öltözött az örök ige, Világ kit bé nem foghata, most keblén tartja Mária, az Isten ki alkot teremt, mint gyermek köztünk megjelent”. Nem maMenjünk mi is Betlehembe! A „Vitnyédi bölcsőske” záróéneke, Volly-gyűjtés 4. és 5. vers Túrmezei Erzsébet NEKED! Gyarmatby trón Részit venni a nagy1 örömbe. Melyet mennyei Atyánk Árasztott ez éjjel ránk! A pásztorok is ott vannak. Térdrehullva imádkoznak. Ma született Kisdednek Ajándékokat visznek. Egyik tejet, másik sajtot, A harmadik vajat hozott. Emez egy kosár almát, Az koszorús báránykát. Vigyük mi is ajándékunk! Mutassuk be hódolatunk Betlehemi Virágszál, Kisded Jézus jászlánál! A szívünket, életünket, Neked adjuk mindenünket, Aménfc Te úgy szerettél. Mennyországból eljöttél gyarázza, hanem imádja a karácsonyi titok Istenét, mert a tartalmas karácsony ünnepléséhez hozzátartozik a hódolat is. A szent Istent hódolat illeti meg karácsonykor is. Biblikus Isten-hitünk, szentíráson alapuló Krisztus-hitünk imádat is. Az imádat nem csupán imádság: kérő, könyörgő, vagy bűnvalló imádság. A hódoló imádat különbözik ezektől, benne nem kérünk, nem akarunk elérni semmit, nem köszönünk apróságokat, hanem hódolatunkat, tiszteletünket nyilvánítjuk, szívünket adjuk. A „háromszor szent Istent” a prófétáktól a Jelenések könyve írójáig úgy mutatják be a szentírók, mint akit mennyei seregek sokasága imád, udvartartásában szüntelen hódolat folyik s a földi templomban ennek csupán földi mása található. Az Ö hajlékaiban zsámolyához borulnak a hívek és másokat is hívnak: „Jöjjetek, hajoljunk meg, boruljunk le, essünk térdre az Űr előtt” (Zs 95, 6). A zsoltá- ros aat várja, hogy egyszer majd „eljőnek a népek mind elő,tted Uram és dicsőítik Nevedet” (Zs 88,' 9). Isten népe büszke volt arra az Ótestamentum szerint, hogy nem imádja saját kezei alkotását, sem aranyborjút, sem faragott szobrokat, de még láthatatlan szellemeket sem, egyedül az igaz Istent! A kisértéstörténet Jézusa így figyelmeztet: „Az Urat, a Te Istenedet imádd és cáak neki szolgálj!” — Ugyanez a Jézus azonban engedte, hogy imádják öt. Imádta Öt Péter (Lk 5, 8), a meggyógyított leprás (Mt 8, 2), az újra látó vakon született (Jn. 9, 38), a viharból kimentett tanítványok (Mt 14, 33) s a kételkedésből hitre jutott Tamás is (Jn 20, 28). A tanítványi szeretet több volt, mint tárgyilagos Jézus ismeret, tiszteletteljes, udvarias magatartás. Krisztusimádat volt. Ugyanez a Krisztus-imádstt sugárzik az apostoli levelekből is. Bgyre hangzik a Krisztus himnusz (Fii 2, 5—10), * páratlan nevet kapott Krisztus előtt. Előtte minden térd meghajol, hiszen Ö a láthatatlan Isten képmása (Kol 1, 15) — Isten dicsőségének kisugárzása (Zsid 1, 3), akiben az istenség teljessége lakozik testiképpen (Kol 2, 9). A Krisztushit anélkül, hogy bálványimádás lett volna, mindig Krisztus-imádat volt. Már a római Pliniusz is észrevette ezt, amikor a keresztyénekről azt írja Trajá- nusznak, hogy ezek összejöveteleiken éneket zengenek Krisztusnak, mint egy Istennek (Christo quasi Deo). Ez a Krisztus himnusz azóta sem némult el keresztyének ajkán. A korai keresztyénség hite szerint a valóságos Isten nyilatkoztatta ki magát Krisztusban és ezért imádat illeti meg, de ez az imádat sohasem jelentett sok-istenhitet. Az imádat magas hőfokú szeretet. Karácsony csodájára a méltó emberi válasz a forró imádat. Ady írta egykor barátjának Ignotusnaik, aki nemcsak nézegette, hanem „meg is' látta” őt a következő mélyértelmű sorokat: „Szabad-e engem hidegen megértni? Szabad közönnyel előlem kitérni? Gerjedt lelkemnek ki látta valóját? Ki lát szívem, sebes és örök jóság? Istenülő vágyaimba ki látott? Oh vakszívű, hidegszemű barátok!” S ha ezt egy ember joggal igényelhette magának, mennyivel inkább Urunk karácsonykor, öt nem elég hidegen megérteni, vagy előle közönnyel kitérni, öt csak melegen és elszántan szabad szeretni. Imádni'kell! Gyakran féltem karácsonyt, hogy megüresítjük, aprópénzre váltjuk, csak kedvesnek tartjuk, s benne pajtáskodunk a szent Istennel. Ha Krisztussal tartalmas a karácsonyunk — ügy szent marad nekünk is ez az ünnep és ünneplésünkhöz hozzátartozik az imádás is, a hódolat is, ahogyan énekeljük is: „Halld Urunk, hódolunk, mi is kicsiny néped, áldozunk Tenéked.. dr. Hafenscher Károly Értelem — érzelem — és még vakmi Ézs 60, 19—21 Két ember nem egyformán látja ugyanazt. Nem egyformán hallja ugyanazt. Más szemszögből néz és más hullámhosszon hall. Ennek a különbözőségnek az összesége adja az emberiség értelmi és érzelmi gazdagságát. Kincs lesz,' ha ez a különbözőség össze tud állni — eggyé! MILYENNEK LÁTJA A CSALÁD, ezekben a napokban, az asztalra tett karácsonyfát? Nem'ugyanolyannak. Pedig ugyanaz. A felnőttek „magaslatról” nézik. Ki gondolt már a gyermek szemszögére? Aki az egészet lentről figyeli. Mit láthat, s az egészből mennyit láthat? Vajon ugyanazt látja, amit mi felnőttek? Lehajolt-e valaki, hogy megnézze, mi látható és mennyi lentről? Aki már volt lent, az rájöhetett, hogy onnan nem látni annyi ragyogást, mert oldalt díszítünk, meg fent. Lent; soha! Karácsonykor is csak magunknak díszítünk? VAN-E TEENDŐ? Nem gondolnám, hogy a feladat „leala- csonyodás” a gyermeki szintre. Gügyögés kezdőknek. Sem feladat, sem teendő nem fogalmazható meg ebben, hisz nem ez a karácsonyi lényeg. Ezen az ünnepen Isten Jézus Krisztusban emberré lett, de ez egy pillanatra sem jelenti azt, hogy „lealacsonyodott” az emberi szintre. Nekem Karácsony magasság. Karácsonya a gyermeknek is akkor van, ha felemelik az egy- szintre. Ahonnét minden látható, ahol minden fogható. Karácsony ez! Isten felemelte az emberiséget az egy Isten szintjére. Oda, ahol nem a nap a világosságod, hanem Isten. Életünk végén egyre több a gyász. Karácsonykor ez is eszünkbe jut. Ez ma nem „fogás,” vagy érzelgőség, hanem a fent megjelölt igénk jutattja eszünkbe. Isten nem gazdagítja a gyászt jelenlétével, hogy Vele eggyel többen gyászoljunk, hanem véget vet azzal, hogy kiemel. Így nem a gyász a vég, hanem a gyásznak van vége! Ezzel a felemeléssel. S ezt nem úgy teszi, hogy egyéneket emel ki, hanem az egészet. As utca emberét. Vgy az egészet, ahogy hömpölyög az utcán gyalog, vagy kocsiján. Mindenki vár. Mindenki figyel, mert haladni akar. Egy fényre ügyel. Fényváltásra vár. „Nem a nap lesz világosságod.” Ennek a fénynek nincs tartó rúdja, ennek Istene van, akinek észlelése nélkül nincs karácsony. csak munkaszüneti nap, ami a vasárnapra is ugyanígy vonatkozik. ÉRTELEM. VAGY ÉRZELEM? Ebből legtöbben'az érzelmet szégyellik, vagy legalábbis titkolják. Megkérdezem az ünnepi hangulatban levőt, hogy neki mi a karácsony? Az érzelem ünnepe? Kevésnek érzem e kiegészítést — az értelemé is! Így annyit mondtunk, hogy a karácsony nem más, mint hangulatos, értelmes emberek a karácsonyfa alatt. Én ezt másnak érzem és ■ vallom. Értelem, érzelem és fény együtt, ahol és amikor e fény formálja át e kettőt: az érzelmet és értelmet. Káposzta Lajos 4
