Evangélikus Élet, 1971 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1971-12-12 / 50. szám

# A teológia művelésével egyházHnlí, népünk és az emberiség szoigálalában Testetlen egyház? 1 Kor 12, 27 Kezük tiszta, de nincs kezük — hangzott a hivő francia író Péguy keserű észrevétele az évtizedekkel ezelőtti kor keresz­tyénéiről. Olyan beállítottságot marasztal el e'zzel, amelynek a fő erényei abból állnak, hogy bizonyos dolgokat nem tesz, s nem abból, amit tesz. Mintha egy kereskedő abból akarna megélni, amit nem fizet rá, s nem abból, amit keres az árun. Ez az aggályos, óvatoskodó, behúzódottságábód gyanakvóan széttekintgető kegyesség tipikusan a farizeusokat jellemezte, akik szinte belevesztek a maguk csinálta tilalomfaerdőbe. Ebből a negatív erényességből nem könnyű ikikeveredni cse­lekvő, felszabadult, lendületes életre — de egyre sürgetőbb szükségszerűség. Ezzel párhuzamosan kell áthangolódnunk ar­ra az igazságra, hogy a lelki valóságoknak meg kell nyilvá­nulniuk „testi” cselekvésekben, gyakorlati életstílusban, kü­lönben fülledt légkörű „lelkizéssé” sekélyesedik az, ami belső igényességnek indult. Hiszen olyan ez, mint amikor jól befűtik a kazánt, de aztán nem történik semmi — hacsak robbanás nem. G. Hauptmann „A takácsok” című színdarabjának a nyo­morgó munkásokkal együttérezni nem képes lelkész nyoma­tékosan kioktatja ifjú kollégáját: „Lelkipásztor, ne légy has­pásztor!” (E mögött az álkegyes szónoklás mögött persze anya­giakat is jócskán jelentő társadalmi pozíciók féltése volt a fő ok.) Ez után aligha csodálkozhatunk a már említett Péguy meg­állapításán: Mert az egyház testetlen volt, azért lett a világ „lelketlen”. Vagyis mivel keresztyének hamis fennköltsége sokszor és sokféleképpen elsáklott a test és anyagi élet valós problémái födött (holott ez igazán nem biblikus), ezzel provo­kálta a lelki dolgok radikális leértékelését a „világ” részéről. Hogy ez milyen szívszorító mértékben és szélességben így volt az egyházak részéről, arra megdöbbentő sorozatban kaptam a feleletet a tavasszal egy svájci diák-konferencián, amikör Haititől Madagaszkárig a legkülönbözőbb országokból jött fia­talok mind csaknem ugyanarról számoltak be: hogy egyházuk­ban a test, az anyagi-gazdasági-politikai problémák lenézése, vagy semmibevétele eléggé általános volt, és sok tekintetben még ma is az. És nálunk? Nem nyögjük-e ennek a következményeit mi is? Hiszen visszaüt az ilyesmi elkerülhetetlenül. Az egyéni vallá­sosság csaknem kizárólagos hangsúlyozása abban, hogy szá­mos egyházközségnek (és tagnak) még ma is idegen, ha ugyan nem ingerlő az országos és világtávlatokban való közösségi (gondolkozás, és ma sincs kedvük „lábujjhegyre állni”, hogy ■túllássanak egyéni, illetve helyi kérdéseik sövényén. A tes- tiek-anyagiak lenézése pedig például abban bosszulhatja meg magát, hogy sok gyülekezeti tag csak ötletszerűen, kihagyá­sokkal s mélyen anyagi képességei alatt „járul hozzá” az egy­ház anyagi fenntartásához. Hinnék párhuzamosa lehet egyház- községi szinten a zsugoriság „kifelé”, mely azonban annál buz­góbban számítana intézményes megsegítésre. (Miből — ha má­sok is így gondolkoznak ?) Elképesztő lehet a különbség, te­szem azt a Gyülekezeti Segélyre befolyt összegek tekintetében, az igazi akarás és a nem akarás között. Vagy nézzük egyházi sajtónk szolgálatát. Áldozattal tartják fenn, részint ráfizetéssel, pedig más lehetne a helyzet, ha mondjuk az Evangélikus Élet igénylését és megértését elő­mozdító szellem jobban áradna főleg egyes gyülekezetek kö­zepéből. Aztán: közel egymillió forint lekötött érték hever raktáron, mert a lelki éhség és szellemi nyíltság korántsem mindenütt tapasztalható egészséges mértékben. Ebben a helyi vezetőségek felelőssége tagadhatatlan! Sajtótanácsunk ülésén nemrég, amikor az elvégzett munkán és elért eredményeken kívül a hiányosságokról és kihasználat­lan lehetőségekről is részletes beszámolót hallhattunk, bosszú­sággal vegyes szomorúság szorongatta a torkom: meddig en­gedhetjük meg magunknak azt a fényűzést, hogy míg egye­sek áldozattal és erőfeszítéssel dolgoznak, hogy egyáltalán le­gyen egyházi sajtó és színvonalas legyen, addig némely helye­ken mintha észre sem vennék, ami történt, vágy csak alig. A lelki növekedés és tanulni akarás égő vágyát hiányolom! Hiszen választék is van, s egyháztagjadnk számára általában nem lenne probléma egy-két könyv megrendelése, ami el­enyésző tételt jelentene évi költségeik között. De kinél lesz ez tetté?! „Krisztus teste vagytok s tagjai rész szerint” — mondja az Ige a gyülekezetnek. Ha pedig mégis „testetlen” az egyház, az már a lélek hiányossága is. Az egyik külföldi segélyszerv legutóbbi évi beszámolójának ezt a jellemző rímet adta: „Istennek nincs más keze, mint a tiéd.” Weöres Sándor verssorával ezt így folytathatnánk: „Cse­lekszik a kezetlen, de csak a te kezeddel.” Az Ige testté lett. Megfoghatóvá, tapasatalhatóvá, konkréttá, anyagba is foglalttá, azt is megszentelővé. A- „testetlen” val­lásosság: ennek megtagadása. A Lélek ádventje viszont rá- döbbenés is arra: mi mindent jelent a lelki megelevenedés földi, anyagi életünk széles frontjának minden egyes pontján. Bodrog Miklós Szolgálat a szolgálatról Már lassan megszokottá vá­lik, hogy az Evangélikus Élet szinte minden számában be­számolót olvashatunk a teo­lógusok életéről, teológusna­pokról. A Teológus Otthon helyes kezdeményezése, hogy minden vasárnap részt vesz egy teológus csoport egy-egy gyülekezeti rendezvényen, te­ológusnapon. November 14-én ez az alkalom Oroszlányban volt. A gyermek- és délelőtti istentisztelet után a délutáni szeretetvendégségen ismer­kedtünk meg a gyülekezettel. A keresztyén ember életének egyik legjellemzőbb vonása, a szolgálat jegyében telt el a délután. Ennek a széles terü­letnek minél több részét igyekeztünk bejárni. A kiin­duló pont Jézus Krisztus, ö szolgálatunk mintája és for­rása. Erről tett bizonyságot Mátrai Mariann. Ha az Ö mintáját követjük, akkor szol­gálatunk céllal történik: em­bertársaink testi és lelki javá­val, üdvével. Ezt a célt Bálint László világította meg. S ho­gyan valósul meg szolgála­tunk a gyakorlatban? Egyik formájáról, az intézményes diakóniáról Győri János szá­molt be nyári, NDK-beli di- akóniai gyakorlata alapján. Szélesebb, minden népre, minden emberre ‘kiterjedő formáját pedig Gáncs Péter ismertette. Dr. Selmeczi János igazgató a szolgálatra készülő teológusokról, életükről, mun­kájukról tartott befejező elő­adást. Jól kapcsolódtak ehhez a témához azok a klasszikus és modern művek, amelyeket a gyülekezet énekkara szólalta­tott meg. S ebben a témakör­ben mozgott az a beszélgetés is, amelyet a gyülekezet ifjú­ságával folytattunk szolgála­tunk mai törekvéseiről és kí­sérleteiről. Győri János Sámuel Lapunk egyik korábbi szá­mában megemlékeztünk arról, hogy D. dr. Pálfy Miklós teo­lógiai professzor, Teológiai Akadémiánk ezidei dékánja hatvan éves. Ezt a jubileumot egy másik évforduló teszi kü­lönösen kedvessé. Pálfy pro­fesszor életének hatvan esz­tendejéből egy negyed száza­dot tanári katedrán szolgált, hiszen 1945 szeptemberében lett Akadémiánk jogelődjének, a soproni Teológiai Fakultás­nak tanára. E kettős évfordu­lóra emlékeztek az elmúlt na­pokban mindazok, akik szere­tik, becsülik őt és nagyra ér­tékelik munkáját. / November 24-én az Állami Egyházügyi Hivatal adott fo­gadást a jubiláló professzor tiszteletére. A fogadáson je­len volt Balló István elnökhe­lyettes, Grnák Károly főosz­tályvezető. valamint Mondok Pál a Pestmegyei Tanács VB elnöke, az Országos Béketa­nács alelnöke. Jelen volt egy­házunk vezetősége: D.Káldy Zoltán püspök, dr. Prőhle Ká­roly professzor, Karner Ágos­ton országos főtitkár, vala­mint az ünnepelt professzor feleségével együtt. Elsőnek Mondok Pál, az Országos Bé­ketanács alelnöke méltatta azt a munkát, amit Pálfy profesz- szor idehaza és külföldön a béke érdekében fejt ki, s át­nyújtotta az ünnepeltnek az Országos Béketanács kitünte­tő aranyjelvényét. Az Állami Egyházügyi Hi­vatal nevében Balló István elnökhelyettes mondott üd­vözlő beszédet, kiemelve azt a bátor, határozott és fáradsá­gos munkát, amellyel Pálfy professzor államunk és egy­házunk közötti jó viszonyt, s qépünk érdekét .célzó ered­ményes együttműködést mun­kálja. A Teológiai Akadémia hall­gatói a születésnapon, novem­ber 26-án köszöntötték ked­ves professzorukat. Az ifjú­ság nevében Lehel László szenior ötletesen, .héber nyel­ven köszöntötte az ószövetség professzorát, s átnyújtotta az ifjúság ajándékát az üdvözlő beszédet tartalmazó „tórate­kerccsel” együtt. Az Akadémia tanári kara november 27-i ülésén köszön­tötte a jubiláló kollégát. A jubiláló professzor tanítói és nevelői munkásságát az Aka­démia másik veterán profesz- szora, dr. Prőhle Károly mél­tatta. A tanári kar ugyanezen ülésén emlékezett meg dr. Sel­meczi János otthonigazgató 25 éves lelkészi, valamint Kesztler Lászlóné 20 éves akadémiai titkárnői szolgála­táról. Az Országos Egyház novem­ber 29-én köszöntötte Pálfy professzort. A köszöntésen az Országos Egyház Elnökségén kívül jelen voltak, a'z Orszá­gos Egyház tisztségviselői, az Akadémia professzorai, a két püspökhelyettes, a két buda­pesti esperes, valamint D. Paul Hansen a Lutheránus Világ- szövetség kisebbségi titkára. Az Országos Egyház nevében D. Káldy Zoltán püspök mon­dott köszöntőt. Beszédében összefoglalta és értékelte Pál-, fy professzor teológiai, neve­lői, politikai, egyházpolitikai, nemzetközi és ökumenikus munkásságát, Pálfy profesz- szor nemcsak fiatalokat meg­szégyenítő lendülettel és ener­giával munkálkodik ezeken a területeken, hanem rizikót vál­lalva mer bátran dönteni és előrelépni a felismert úton, D. Paul Hansen a Lutheránus Világszövetség üdvözletét ad­ta át a jubiláló professzornak, kiemelve azt, hogy milyen nagyra értékelik külföldön is Pálfy professzor teológiai mun­kásságát. A sok jó kívánsághoz olva­sóink nevében hadd csatlakoz­zunk mi is! Kívánunk Pálfy professzornak jó egészséget, hosszú életet, hogy tudásával és bölcsességével még sokáig szolgálhasson közöttünk né­pünk és az emberiség előre­haladására, egyházunk javára és Isten dicsőségére. Dr. Selmeczi János Két imádság Zsolt. 119, 105 Nincs véletlen! Uram,tudod, sötétben járni nehéz: botlík a láb, és tapogat a kéz. De messzit pásztázó reflektort ha kérek is, ne adj nekem. Csak hogy köröttem világos legyen, hogy lássam, lábam hova lépjen, csak egy mécsest gyújts meg nékem Te világítsd meg az utat! Így ha Sátán el is buktat, térdre esem és kegyelmed elég nekem. Gál, 5, 22 A világ — ha tudja, ha nem — erre vár, és Isten is, hogy terem és érik-e már. Száraz nyarakon bőven öntözi, s melengeti sok fagyos télen. Gyümölcsfélén életem, Uram, bocsásd meg nékem! S ha a lombok között egyszer mégis megbújik egy gyümölcsöt ígérő virág kérlek, Uram, annak is örülj. De addig is, ki tudja meddig még — gyümölcstelen életemen Uram, könyörülj! Asztalos Sándorné * Adventi csuka Mit tesz Isten? — kérdezte egyszer Luther, ő maga vála­szolt kérdésére. így: Isten azt teszi, hogy amit az ember bű­nével felépített, azt lerombol­ja és amit az ember bűnével lerombolt, azt felépíti. Nem véletlenül szégyenül meg a gonosz és nem véletlenül de­rül ki az igazság. Nem volt a véletlen műve József sorsá­nak váratlan fordulata sem. Két évet töltött már a bör­tönben, amikor a fáraó is ál­mot látott. Azt álmodta, hogy a Nilus partján áll. A folyó­ból hét hízott tehén jött ki, majd utána hét sovány tehén. A hét sovány tehén elnyelte a fáraó ezután újra elmesélte álmát. József azonnal megfej­tette: A két álom ugyanazt jelen­ti. A mindenható Isten a fá­raó tudomására akarja hozni, hogy mire készül. A hét kö­vér tehén és a hét teljes ga­bonafej hét bő esztendő, ami­kor bőségesen terem gabona. A hét sovány és a hét üres kalász hét szűk esztendő, ami­kor nem terem semmi. Azért álmodtál egymás után kétszer is ugyanarról, mert mindezt hamarosan véghezviszi Isten. Tanácsolom — mondta József — szemeljen ki a fáraó egy megbízható embert és rendel­jen melléje minden községben jó munkatársakat. Gyűjtsék mindenütt raktárakba a gabo­nát a hét bő esztendő idején, hogy legyen mit enni a szűk esztendőkben. Tetszett a fáraónak József tanácsa. így szólt hozzá: Isten veled van, ezért tudsz ilyen bölcsen beszélni. Miniszterem­Ázt mondja a Czakó Pista bácsi: — Advent a csuka-fo­gás ideje. Ha úgy fordul, hogy decemberben még vízre száll­hat, csukát mindig talál a varsákban. Az öreg veterán egyébként nyugdíjas úr és kishalász. Fél Európát végigmuzsikálta, ren­geteg tapasztalatra tett szert, olyan mint egy kincses kalen­dárium. Ismeri az életet s az embereket, tudja milyen idő lesz holnap és mikor, mit kell tenni. Advent valamikor keresetet jelentett neki. Bevették a bet- lehemes bandába és a nagy­gazdáktól néha még kolbászt is kapott. Később „dervenyált” ád- ventben. Húzta a talpaláva- lót Miklós napján. Egyszer százpengőst ragasztott hom­lokára egy részeg Miklós báró. Szentestén a pásztoréneket húzta, de azt ingyen. Azok­nak, akiket szeretett. Egy­szer nekem is. Adventbe beleszámítja még István napot is, egy kicsit odébb már a karácsonyon. Ez volt az esztendő prémium napja. Polgármester, alispán, esperes, mindenki névnapot tartott. Pista bácsi meg pend­lizett, mint egy sztár. Igen szerették a gordonkáját. He­tekig éltek otthon abból, amit a Pista urak és a vendégek a vonóba húztak. Pista bácsinak ma -J-túl a hetvenen — ádventből csak a csuka maradi meg. Negyvenöt óta nem húzza senkinek sem. Tizenkét évet végigdolgozott a büffénél, Patyolatnál, aztán nyugdíjba ment. Időnként fél­állásban éjjeliőrködik, de ta­vasztól őszig a Sión halászik és olyan halászléket főz. hogy lángot fúj tőle a vendég. — Itt az advent nemsokára, Pista bácsi! — kiáltom neki a minap, amikor elkarikáztam a folyó mellett a falunak. — Jön a csiika! — rikkant vissza az öreg széles jókedv­vel — ádventben biztos a csuka! Leszállók a kerékpárról. Ér­dekel az ádventi csuka. Ki­váncsi vagyok, miért csak a csuka maradt meg neki az ád­ventből? Valamikor papot akartak belőle nevelni a Drá­va melléki szerzetesek. Sze­gény gyerek volt, jó eszű, ma már nyugdíjas szentatya le­hetne. Már-már úgy volt, hogy ingyen kitanul náluk a le­gényke, amikor sebet kapott és hátat fordított a templom­nak. Ma sem érdekli. — Készítjük a betlehemest, Pista bácsi — adom föl a lec­két neki, — senki sem tudná olyan szépen kifaragni, mint maga. , Az öregnek tetszik a bók, nagy furó-faragó volt valami­kor. A feszületéit úgy vették mint a cukrot. De már régó­ta nem csinálja. Elvből. Felém fordul. Kezében ott pihen a hálókötőtű. Készítsék csak — mondja jólelküen — készítsék a betle­hemest. Hadd örüljenek a gyerekek és az öregek. — Gyerekek és öregek? — kérdem, — hát a többiek? — A többiek? — kérdi és egy indulatos nagyot döf a varsa foghíjas szemei közé — a többiek? A többiekre hagyják rá, hogy elmennek-e maguk után Betlehembe. Nem is szólt többet. Tele volt a szeme fájdalommal. Hirtelen ráemlékeztem a sére­lemre, amit a betlehemi Gyer­mek hivatásos őrzői okoztak neki. Valaki pofonvágta a já­szol előtt és elzavarta örökre ádventtől. karácsonytól, hús- véttól. Többet tudni se akar róla. Én sem tudtam szólni. Át­fogtam az öreg vállát félkéz­zel és addig maradtam vele, míg vissza nem tért arcára a béke. FT. Németh István hét hízottat. Felébredt rossz álmából a fáraó, de nem ér­tett belőle semmit. Azután új­ra elaludt és ismét álmodott. Hét teljes búzakalászt látott egy száron felnövekedni, majd hét száraz, üres búzakalászt egy másik száron. A száraz kalászok felfalták a maggal telteket. Nagyon gyötörte Egyiptom úrát. ez a két álom. Hiába mondta el bölcseinek, nem tudták megfejteni. Másról se beszéltek palotájában mint az érthetetlen álomról. A pohár­nok fülébe is eljutott a hír. Egyszerre eszébe jutott József és eszébe jutott bűne is. Nem tartotta meg ígéretét. Elmond­ta a fáraónak, hogy két évvel ezelőtt a börtönben ő is álmot látott. Egy József nevű fiatal­ember, egy rab, megfejtette álmát. Biztos még most is a börtönben van — mondta a pohárnok. Erre a fáraó előhozatta a börtönből Józsefet. így szólt hozzá: Hallottam, hogy meg tudod fejteni az álmokat. így van? József válaszolt: Ez nem az én érdemem. Isten jelenti meg álmodat, a te javadra. A A BUDAVÁRI ÉNEKKAR december 12-én, vasárnap este 6 órakor KARÁCSONYI ZENÉS ÁHÍTATOT tart a Bécsikapu .téri templomban. Közreműködik: Hegyi Ágnes és Pálfy Klára (ének), Peskó György (orgona), és a gyülekezet énekkara. Műsoron: Régi német és mai magyar szerzők énekes és hangszeres művei. mé nevezlek ki. Ezentúl min­denki engedelmeskedjék aka­ratodnak. Levette ujjáról gyű­rűjét és József kezére adta. Fehér gyolcsruhába öltöztette és aranyláncot tett a nyakába. Egyik állami kocsiját is neki adta. Amikor végigkodsizott az utakon, így kiáltottak előt­te: Hajtson térdet mindenki! A miniszter jön! — József ak­kor harmincéves volt. Csakhamar eljött a hét bő esztendő. József parancsára megtöltötték gabonával a rak­tárakat. Aztán bekopogtatott a hét szűk esztendő. Egyip­tomban és a környező orszá­gokban nem termett semmi. Éheztek az emberek. József akkor megnyitotta a magtára­kat. Mindenfelől jöttek az em­berek, hogy kenyeret vásárol­janak. Mindez a véletlen műve volt? Aligha. Isten kezében tartja a világ sorsát, benne a te élete­det is. Néha váratlanul, magá­tól fordul minden jóra. Ez a „magától” nem véletlenül tör­ténik. Vedd észre ilyenkor Is­ten gondviselő szeretetét és — Józsefhez hasonlóan — te is áldd az Ö nevét. A LUTHERANIA ÉNEK ÉS ZENEKAR december 19-én, vasárnap este 6 órakor a Deák téri templomban előadja J. S. BACH KARÁCSONYI ORATÓRIUMÁT. Közreműködnek: Mohácsi Judit, Takács Judit, Fülöp Attila és Mezőfi Tibor Continuo: Tódy Éva Vezényel: Weltler Jenő Igét hirdet: DR. HAFENSCHER KAROLY

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents