Evangélikus Élet, 1971 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1971-11-07 / 45. szám
0 R S Z ÁG 0 S E V A N G ÉLIKUS HETI LA P XXXVI. ÉVFOLYAM, 45. SZÁM 1971. november 7. Ara: 2,— Forint Mintha ina írták volna AZ EGÉSZ EGYHÁZTÖRTÉNETET meg lehetne írni a bibliafordítás történetével kapcsolatban, annyira hozzátartozik az egyház életéhez és szolgálatához Isten igéjének anyanyelven való tolmácsolása, és különösen áll ez az Újszövetségre. A fordítómunka — erre talán sokszor nem is gondolunk — megkezdődött már az Újszövetségen belül, sőt pontosabban: még mielőtt az Újszövetség keletkezett, az őskeresztyén gyülekezetben, és azóta állandóan folyik ez a munka, az emberiség gyorsuló fejlődése miatt rohamosan gyorsuló és szélesedő tendenciával. Ma több mint ezer nyelven készül az Újszövetség fordítása, vagy a meglevő fordítás revíziója, és sok ezer tudós, lelkész, misszionárius és laikus foglalkozik vele. AZ ELSŐ NYELVI HATÁR átlépése döntő jelentőségű volt, az egyház története szempontjából, mert rögtön a kezdet kezdetén történt. Jézus és környezete araméi nyelven beszélt, de csak elvétve maradt meg — számunkra nagyon értékes — nyoma az Üjtestamentumban, az ilyen szavakban: Abba (Mk 14,36: Rm 8,15; Gál 4,6), Effata (Mk 7,34), Éli, Éli stb. (Mk 15. 34), Hozsánna (Mt 21, 9; Mk 11, 9kk, Jn 12, 13), Halleluja (Jel 19, 1. 3. 4. 6.), Rabbuni (Márk 10, 51; Jn 20, 16). Egyébként azonban Jézus szavai görög nyelven maradtak ránk, mint az egész Újszövetség is. Mint az egész római birodalom területén, úgy Jeruzsálemben és Palesztinában is tudtak görögül. Sokan voltak, akik tökéletesen beszéltek mind a két nyelven, és megszokták a vallásos szövegek tolmácsolását is a bibliai héber, ill. a köznyelvi araméi és a görög között, mert erre állandó szükség volt a zsinagógákban. MINDEN NYELVI FELTÉTELE megvolt tehát annak, hogy az őskeresztyénség az evangélium üzenetének tartalmi torzulása nélkül lépje át a nyelvi határt az araméi és a görög között. A nehézségek azonban nemcsak nyelviek, hanem vallásos és kulturális jellegűek is, mert a sok közös vonás ellenére mély különbségek voltak a zsidóság egyistenhitén alapuló, törvénnyel szabályozott társadalma és a hellenizmus pogány világa között. Ez pedig különösen érződött az evangélium átültetésével kapcsolatban. A LATIN FORDÍTÁS volt a következő jelentős esemény a fordítások történetében. Hosszú ideig nem volt szükség fordításra, hiszen az egész római birodalomban mindenütt beszéltek görögül. Nagymértékben ez tette lehetővé az evangélium gyors terjedését az első századokban. De a latin fordítást hamarosan már a szükség diktálja, és ez akkor alkalomszerűen, részletekben és sokféleképpen történik. Mivel az eltérések zavaróan hatnak, Damasus pápa megbízta Hieronymust, a kor legkiválóbb bibliai tudósát, a latin bibliafordítások revíziójával és egységesítésével. Hieronymus kitűnő rhetorikai kiképzést kapott Rómában, nagyszerűen tudott görögül és héberül, talán az első nyugati teológus, aki héberül tanult. Bethlehemben fejezte be az Üjtéstamentum fodítását 392-ben és a teljes Biblia fordítását 405-ben. Kiváló munkát végzett, mégis ellenállásra talált „újításai” miatt. A középkor óta azonban ez a fordítás általánosan elterjedt, és ezért Vulgata (=általánosan elterjedt) néven ismerik. A tridenti zsinat 1546. április 8-án a Vulgata szövegét kanonizálta és tette kötelezővé a római katolikus egyházban. MERŐBEN ÚJ FELADAT elé került az egyház a bibliafordítás szempontjából a népvándorlás kora óta. A héber, a görög és a latin fejlett kultúrnyelvek voltak. Segítségükkel Isten igéjét árnyaltan, és ha kellett magas színvonalon lehetett megszólaltatni. Ettől kezdve azonban olyan nyelvekre kellett fordítani a Bibiiát, amelyek szókincse többnyire meg sem közelítette a Bibliáét. Szavakat, nyelvet, sok esetben még írást is kellett teremteni a fordításhoz. Míg a görög Újszövetség nem éri el nyelvileg a klasszikus görög színvonalát, addig ezeknek az új népeknek a történetében a bibliafordítás nyelv- és irodalomtörténeti eseményt jelent, amelynél a bibliafordítás nyelve az addigi legmagasabb vagy sokszor azt is meghaladó szintet jelzi. Közismert ebből a szempontból Wulfila gót Bibliájának, Kyrill és Method ószláv Bibliájának, Luther német Bibliájának a jelentősége, és ismeretes a Károlyi-biblia egyetemes magyar értéke is. Teljesítményük nagyságáról akkor kapunk képet, ha a ma folyó bibliafordításokra gondolunk, különösen, amikor olyan népek nyelvére keli fordítani, amelyek számára teljesen idegen a Biblia világa és kultúrája. Talán sehol sem olyan kézzel fogható az evangélium hirdetésének és az egész emberi művelődésnek a szoros kapcsolata, mint a bibliafordítással kapcsolatban. Mert az érthetőség érdekében feltétlenül figyelembe kell venni a nép adott nyelvi és kulturális színvonalát, ugyanakkor azonban az evangélium teljességének hirdetésével kapcsolatban szükségszerűen ki kell emelkednie az igét hallgató népnek a világtól elzárt primitívségből. A FORDÍTÁS REVÍZIÓJA azonban sok esetben talán még ennél is nehezebb feladat. Mert különös sorsa van a klasszikus bibliafordításoknak. Eredetileg rendszerint hallatlan előrelépést és újítást jelent egy új fordítás. Amikor azonban népszerűvé lett, és a hosszú használat miatt ragaszkodnak hozzá, a haladás kerékkötőjévé válhatnak. Ahogyan az élet nem áll meg, úgy a nyelv fejlődése sem áll meg és ezért előbb vagy utóbb a legjobb fordítás is elavul. A fordítás revíziója vagy az egészen új fordítás ilyenkor nemcsak nyelvi kérdéssé, hanem az evangélium lényégét érintő üggyé válik. Az ódon nyelvű fordítás hamis képet ad az Újszövetségről és a benne foglalt evangéliumról, mert az eredetileg új volt tartalmában és nyelvében egyaránt. Az evangéliumot ezért mindig csak a legújabb nyelven lehet az eredetihez híven tolmácsolni. Készülő magyar fordításunk elé is azt a célt tűztük, hogy úgy szólaltassuk meg az Űjs övelség kétezer éves szövegét, mintha ma írták volna magyarul. Részletek dr. Prőhle Károlynak az 1972. évi Evangélikus Haptárban megjelenő cikkéből, A teológia summája a szolgálat Renate Riemeck professzornő tiszteletbeli doktorrá avatása a Teológiai Akadémián Október 22-én nagy ünnepe volt egyházunknak és Teológiai Akadémiánknak. Délelőtt 11 órára megtelt az Országos Egyház ima terme és kezdetét vette Renate Riemeck professzornő tiszteletbeli doktorrá avatása. Ez az ünnep nemcsak azért volt kiemelkedő, mert a professzornő Akadémiánk első tiszteletbeli doktornője, hanem azért is, mert benne a béke és a haladás bátor harcosak, komoly hivő keresztyént és egyházunk őszinte barátját köszönthette és tüntethette ki Akadémiánk. Az ünnepi ülés Az akadémiai ünnepi ülés vendégei között az ünnepelt prófesszornőn és a kísérőjén Eischoff asszonyon kívül ott láttuk D. Káldy Zoltán püspököt, az Országos Egyház lelkész-elnökét, D. dr. Ottlyk Ernő püspököt és feleségét, Grnák Károly főosztályvezetőt és Straub István főosztályvezelógiai Akadémia, dr. Gaál Ferenc prűdéként, a Római Katolikus Központi Hittudományi Akadémia, Gerö Sándor dékánt, a Baptista Szeminárium, dr. Berki Feriz esperes-adminisztrátort a Magyar Ortodox Egyház, Hecker Ádám szuperintendenst, ■: a Metodista Egyház, Zarka Déneé titkárt az Adventista Egyház -képviseletében. Külön öröm volt számunkra, hogy a vendégek sorában köszönthettük Gottfried Klapper egyházfőtanácsost, a hannoveri tartományi egyház képviselőjét, aki egyházunk vendégeként tartózkodott hazánkban. Az ünnepélyen részt vettek az országos egyház és intézmények dolgozói, az egyházmegyék és gyülekezetek küldöttei, a Teológiai Akadémia professzorai és hallgatói és nagy számú érdeklődő. A tiszteletbeli doktornőt táviratban köszöntötte többek között Nyikogyim leningrádi metro- polita, a Keresztyén Békekonferencia elnöke, dr. H. Mo- chalski frankfurti professzor, a Keresztyén Békekonferencia alelnöke, dr. Bakos Lajos dunántúli református püspök, dr. Tóth Károly a Keresztyén Békekonferencia főtitkára, dr. Fekete Zoltán professzor, az Északi Evangélikus Egyházkerület felügyelője. D. dr. Pálfy Miklós dékán megnyitó szavai után dr. Sel- rneczi Jáhos otthonigazgató, az Akadémia jegyzője ismertette az Akadémia határozatát és az országos egyházi elnökség jóváhagyó levelét a tiszteletbeli doktorrá avatásról. A laudáció Ezután a hagyományoknak megfelelően dr. Groó Gyula professzor ismertette Renate Riemeck professzornő életrajKeresztyén Békekonferencia munkájában a nemzetközi ügyekkel foglalkozó bizottság elnökeként tevékenyen részt vesz. Az emberiség egyetemes javáért való harcra evengéli- kus hitének. mélységes meggyőződésével kötelezte él magát. Az avatás Ezt követően a dékán ajkáról elhangzottak a latin nyelvű doktoravató szertartás hagyományos mondatai, amelyekre az új doktor ugyancsak latinul válaszolt. A dékán átnyújtotta a tiszteletbeli doktori oklevelet és a professzorokkal együtt felvette Renate Rie- mecket a Teológiai Akadémia tiszteletbeli doktorai sorába. Közben felcsendültek a Luthe- ránia-énekkar nagyszerű előadásában Welter Jenő karnagy vezetésével Halmos László „Jubilate Deo” című művének dallamai. Majd ismét D. dr. Pálfy Miklós dékán emelkedett szólásra és az Akadémia nevében meleg szavakkal köszöntötte az új tiszteletbeli doktort, s felhívta őt doktori székfoglalójának megtartására. A doktori székfoglaló A székfoglalóban — amelynek címe „Egyház és szocializmus’’ — nemcsak hivő meggyőződéssel, hanem szívbe markoló szavakkal szólt az új dóktomő arról, hogy az egyháznak Urától rábízott feladata és kötelessége harcolni a kizsákmányóltak, az elnyomottak, a szegények oldalán a szociális igazságosságért. Ezt a szolgálatot nemcsak az egyház Ura várja tőlünk, hanem a szociális igazságosságért küzdő emberek is. Ennek igazolására ismertette Rosa Luxemburgnak egy 1905-ben írt, de azóta szinte elfeledett művét, amelyben kifejti, hogy az egyház, ha igazán Krisztus követője, ebben a harcban nem az elnyomók, hanem az elnyomottak mellé áll, akik ezt a támogatást el is várják az egyháztól. Mélyen szántó előadását a professzornő egy személyes élményével fejezte be: „Amikor 1967-ben a- Magyar- országi Evangélikus Egyház meghívására itt jártam, többek között meglátogattunk a Balaton környékén egy fiatal lelkészt is. A búcsúzásnál a gyülekezet akkor épülő ima- házának falán találtam munkaruhában, fülig malterosan. Elcsodálkoztam a látványon és meg is jegyeztem, hogy ilyet odahaza nemigen látok: lelkészt, mint építő munkást. A fiatal lelkész erre elnevette magát és tört németséggel,' de félreérthetetlen világossággal ezt válaszolta: Német lelkész úr — magyar lelkész szolgál. Ezt a mondatot nem fogom elfelejteni. Annak a teológiának a summája ez, amit ma Magyarországon élnek és gyakorolnak.” Az üdvözlések Egyházunk nevében D. Káldy Zoltán püspök köszöntötte a díszdoktornőt. Elmondta, hogy számunkra megtiszteltetés, hogy tiszteletbeli doktorrá avathatjuk a professzornőt, hiszen benne olyan harcostársat, testvért és barátot találtunk, aki nemcsak világosan látja a történelem összefüggéseit, hanem aki e látás szerint bátran mer dönteni, s erre a döntésre az életét, az egzisztenciáját is ráteszi. „Sokat tanulhattunk Öntől, s ezért örülünk, hogy mi is adhatunk önnek valamit. Olyan egyház szeretnénk lenni, amelyben érvényesek az Ön disszertációjának egyes tételei” — mondta többek között egyházunk vezető püspöke. Ezután Szamosközi István a Magyar Református Egyház és a Magyarországi Egyházak ökumenikus Tanácsa nevében üdvözölte a professzornőt. Elmondta, hogy a pi ofesszornő példaadó magatartásából az egész magyar protestantizmus sokat tanult, s e magatar .-.s sokban segített bennünket a szolgálat útjának megtalálásában. Az ünnepély a dékán köszönő szavaival és a Himnusz eléneklésével ért véget. Dr. Selmeczi János A doktoravató Ünnepi ülés tő-helyettest az Állami Egyházügyi hivatal, Szamosközi István és Ráski Sándor református püspököket, a Magyar Református Egyház és a Magyar- országi Egyházak Ökumenikus Tanácsa, dr. Czeglédy Sándor dékánt, a Debreceni Református Teológiai Akadémia, dr. Bucsay Mihály dékánt, dr. Tóth Kálmán, dr. Pákozdy László, dr. Szabó Géza és Sar- kadi Nagy Pál professzorokat a Budapesti Református Teozát és munkásságát. A profesz- szornő Breslauban született 1920-ban. Már egyetemista és fiatal professzor korában szolidaritást vállalt a fasiszta rendszer elnyomottaival. A háború után Nyugat-Németországban bátor harcot folytatott az újra- íelfegyverzés és az újjáéledő fasizmus ellen. Bátor kiállása miatt 1960-ban eltávolították professzori állásából. Azóta mint újságíró és történész-kutató folytatja tevékenységét. A NYELVI REFORMOK AZ ANGLIKÁN EGYHÁZBAN A szeptemberben megjelent új istentiszteleti rend az Űrvacsora számára első ízben javasolja hivatalosan, hogy az Anglikán Egyházban eddig őrzött ősi megszólítási formát, „Thou” (Te), Istennel kapcsolatban cseréljék át a mai használt „You” alakra. Mai angol nyelvre fordították le a Mi- atyánkot is, és a megszokott régi liturgiái formákat is. Az új liturgiát a jövő év nyarán összeülő egyházi zsinatnak kell jóváhagynia, és csak azután vehető használatba hivatalosan. (epd) Megbocsátásban Sokszor mondjuk, szinte csak az illendőség kedvéért: bocsánat, ha az utca forgatagában sietve, vagy zsúfolt villamoson, autóbuszon akaratlanul meglökünk valakit. Felénk is hangzik ilyenféieképpen naponta talán sokszor. Egészen biztos azonban, hogy ott él az emberekben a bocsánat igénye, még többször kimondatlanul, s legtöbbször nem az ilyen kis esetekben, és nemcsak az illendőség kedvéért. A megbocsátás végeredményben a mindennapi életben az egészséges emberi kapcsolatok alapja. Emberek egymáshoz való viszonyában a válaszfalak leomlását, az embert körülvevő levegő megtisztulását jelenti. Házastársi, családi, munkatársi viszony, végső soron az emberi társadalomban való élet elképzelhetetlen nélküle, szocializmus! építő társadalmunk mély humanizmusában nem véletlen nyilatkozik meg újra, meg újra sokféleképpen. Ma különösen is erős hangsúllyal csendül fel ez a szó: megbocsátás. Nem egyszerűen azért, mert ennek a vasárnapnak istentiszteleti igéi valamilyen formában mind erről beszélnek. A különösen erős hangsúlyt az adja, hogy Urunknak az adós szolga példázatának végén felhangzó szava a legfőbb törvényhozó kérlelhetetlen szankcióval teljes törvénymeghirdetését tartalmazza: ha mi a számonkérés és megfizetés alapjára helyezkedünk, Isten is arra helyezkedik velünk szemben. Nem véletlenül és esetlegesen kapcsolja egybe Jézus a Mialyánkban is a bocsánatért való esedezésünket a mi általunk adott bocsánattal. A megbocsátás mégsem a törvény szigorú szankciója míaít lesz emberekhez való viszonyunkban természetes gyakorlatunkká és magatartásunkká, hanem annak az örömnek következményeként, amit számunkra Isten megtapasztalt bűnbocsátó szere- tete eredményez. Végtelen tartozásunkat engedte Ö el, e feletti örömünkben hogyan is kérhetnénk valamit számon társainktól. Az ö „nagyvonalúságából” tanulunk meg vaía: í. sajátítunk el valamit. így indít az Ö megbocsátó elnézésének megtapasztalása feltétel nélküli bocsánatra. Mindennapi életünk vizsgáján így bizonyulhatunk az ő követőinek. Báuű Béla
