Evangélikus Élet, 1971 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1971-09-12 / 37. szám
Kántorképzésünk jubileumán ÉVENTE TÖBBSZÖR olvashatunk lapunkban a fóti kántorképzésről. Többször jelenik meg felvételi hirdetés, amely hírül adja mindazoknak, akik egyházi zenével, kántori szolgálattal szeretnének foglalkozni, hogy mikor kezdődik az újabb tanfolyam. És minden évben többször ís rövidebb-hosszabb beszámolót olvashatunk lapunkban egy-egy tanfolyam befejezése után a vizsga lefolyásáról, a hallgatók szorgalmáról és fel- készülésérőL Minden nyáron két kéthetes tanfolyamot tartanak Főtan. Azok vehetnék részt ezen, akik vagy mint kántorok szolgálnak már egy-egy gyülekezetben és továbbképzést, további gyakorlatot akarnak szerezni, vagy olyanok, akik most kezdenek ismerkedni az egyházi énekkel és zenével és a későbbiekben szeretnének majd kántori szolgálatot végezni MINDIG BEMENT egy-egy vizsgán végignézni a vizsgázó ifja'kon és idősebbeken. Szere- t.etükről, szorgalmukról, hitükről tesznek bizonyságot. Élmény látni, hogy van utánpótlása ezen a vonalon is egyházunknak. A legutóbbi vizsga augusztus 27-én volt Foton. Ez különösen is nagy élmény volt mindazoknak, akik ott lehettek nemcsak mint vizsgázók és előadók, de mint vendégek is. Ez a vizsga különös jelentőséget is rejtett magában. A kántori tanfolyamok 1947 nyarán indultak. 25 évvel ezelőtt kezdődött a munka. Ez a nyári tanfolyam volt a 25. nyári tanfolyam. 25 év sok tanulsággal, sok reménységgel és sok nehézséggel is terhes 25 év volt. Az 1947-ben indult kántorképző- munka azonban egyértelműen a reménység hitvallása, a reménység álláspontja volt Erről a reménységről, ennek- megvalósulásáról tett bizonyságot számunkra a mostani vizsga is. 64 hallgató — kis általános iskolástól egészen meglett családapákig — adott számot felkészüléséről és tudásáról. • « Özönvíz után Amióta Picasso közismert és híressé vált galambját felengedte a háború özönvize után, nem sok idő telt el. Az emberiség történetében egy negyed évszazad csupán egy szemrebbenésnyi idő. De a mi nemzedékünk életében ezernyi csodával és élménnyel teli. A kört leszűkítve egészen reánk magyarokra, még különösebb jelentőségűvé válik a negyed évszázad. Mert ennyi idő óta nem búcsúzunk harctérre menő fiainktól, apáinktól, ennyi idő óta nem temetünk „hősi halottakat”, ennyi idő óta nem töltjük meg kórházainkat sebesültekkel, csonka-bonkákkal. Sőt ennyi idő óta bontakozott ki szemünk láttára egy új ország csodálatosan szép körvonala. Mert emlékezzünk csak! Mertük-e remélni a romok és szegénység közepette, hogy valaha, mint vidám és erős kamasz, fitogtatni fogjuk erőnket, tehetségünket? Meghúzódott-e szívünk mélyén csak csírájában is a gondolata annak, hogy pezsgő élet lesz a Duna-meden- cében? Hogy gyárak fognak füstölögni, új városok fognak születni s az egész országot, úgy mindenestül át fogjuk építeni? Ugye, ez még a legoptimistább emberek ■ álmaiban sem fordult meg. Dehát van-e módunk arra, hogy rövid néhány sorban felvázoljuk, mi minden történt e röpke negyed évszázad alatt? Érdemes újra, meg újra végiggondolnunk azt, hogy honnan indultunk el és hová jutottunk. Érdemes időt szentelnünk arra, hogy amióta a béke olajágával leszállt földünkre, hazánk rögeire a galamb, milyen utat tettünk meg. Mert azért nem volt minden olyan zökkenőmentes! Mert de- rüs-kék egünket nemegyszer borították veszélyekkel terhes fekete fellegek. Mert nem egyszer éreztük, hogy elszáll a galamb, s újra a végtelen fekete vizek felett fogunk lebegni élet és halál között. Mert ha el is kerülte nagy áldozatok és erőfeszítések eredményeképpen hazánkat, vagy kontinensünket a háború, másutt viszont volt bőven, s szívünk mindannyiszor megremegett, ha a hírek véres betűi arculcsaptak bennünket. És mert tapasztalatból tudtuk, hogy a konfliktusok láncreakciója magával ránthat bennünket is a mélybe, s akkor oda békénk gyümölcse, fáradságunk eredménye. Tulajdonképpen azoknak lett igazuk, akik hittek a békében és szenvedélyesen vállalták a vele való közösséget, miközben mindent megtettek tartósságáért Azoknak lett igazuk, akik szembeszegültek a megalkuvókkal, a megfáradtakkal, akik mertek buzdítani, lelkesíteni és minden kritikus helyzetben elölről kezdeni. Azoknak, akik teljes öntudattal vallották, hogy a béke nemcsak a nagy hatalmak és kormányok ügye, hanem a mienk, a kisembereké, a népeké, a tömegeké. Akik azt állították, hogy nap, mint nap kell megharcolni érte és a legkülönbözőbb frontokon kell küzdelmet folytatni tartósságáért. Akik tudták, hogy nem hétfejű, hanem hetvenhétfejű sárkány a háború és fejeit szüntelenül kaszabolni kell, mert még így is kinőnek. Ezért nem lehetett megfáradni és meglankadni. Ha csak egy pillanatra lehunynánk szemünket, gyilkos lángjai elemésztenének bennünket. Szó és tett, éberség és erő harmóniájára volt szükség, hogy otthonunkat megőrizzük a pusztulástól. Sok kis porszem emberke, a névtelen milliók, a tömeg, a népek hatalmas áradata. amely így kimondva absztrakt, megfoghatatlan. De engedj csak belőle a mezőre százat, kétszázat, meglásd, hogy a mindennapi kenyér szemei peregnek ujjai közül! Vagy kísérj belőle ezret a gyárba s látni fogod, Hogy a gépekből kisajtolja ruházatodat s mindent, amire nélkülözhetetlenül szükséged van! Vagy ültesd vonalzó és körző mellé és tapasztalni fogod, hogy hidak, lakóházak, iskolák és kórházak születnek kezük nyomán! Porszem emberkék, milliók, tömegek: az élet ritmusának hordozói, akiken áll, vagy bukik a béke, vagy a háború. Olyan társadalomban élünk, ahol ez a világ legtermészetesebb dolga S úgy lett természetessé, hogy neveltük, tanítottuk magunkat rá. öntudattá, második természetünkké tettük. S ezért nem csodálkozunk azon, hogy ezt mondják az emberek: „felesleges róla írni, szólni, beszélni.” De hány szó, írás, beszéd edzette meg akaratunkat, amióta Picasso megrajzolta emlékezetes galambját? S a keresztyének, vagy evangélikus egyházunk tagjainak is hány imája került a Mindenható elé, hogy kegyelméből tegye tartóssá számunkra? Mennyi hit, mennyi rajongó reménység és a felebarátért érzett olthatat- lan szeretet szelídítette közénk a szimbólummá lett galambot? Ki jegyezte ezt mind fel? S eljutottunk odáig is, hogy vérzik a szívünk, amikor emberi életek hullanak fegyverektől. Idegeink megremegnek, ha újabb fegyverek kipróbálásáról szerzünk hírt. Ott tartunk, hogy saját testünk és lelkünk fájdalmát kiáltjuk bele a világba, ha embertársainkra fegyvert fognak, ha agresszió ér védtelen népeket. Ez már a legmagasabb foka a béke iskolájának. A szolidaritásnak ez a magatartása az igaz emberség színvonalára emelt bennünket. Öt világrész felelősségét tudtuk magunkba sűríteni. Emlékezetünkben felködlik, hogy a második világháború utáni sivár lelki talajról milyen kevés bizakodó ember indult harcba a háború óriási erejű démona ellen. S ma? Érdemes körültekinteni! Végtelen áradattá dagadt, egyetemes üggyé lett. Szervezetten és szervezet- lenül, mozgalmi és egyéni síkon egy közös célért: örökre levagdalni a háború sokfejű sárkányának fejeit. Jó dolog tudni, hogy ehhez a harchoz magunk is hozzáadtuk tehetségünket, erőnket, munkánkat. Dr, Rédey Pál A VIZSGA megnyitásaként Kiss János gondnok, aki töretlen hűséggel és szerettei végezte és végzi munkáját, mint a tanfolyamok vezetője, „Isten mérlegére helyezte” a negyedszázad munkáját. „Az a munka, amit Isten 25 évvel ezelőtt elkezdett a Mandák Otthonban, életszerű szent összeköttetésben van a mával. 25 év alatt ezerháromszáz résztvevő tanult itt énekelni, harmóniu- mozni, orgonáim. Szinte minden gyülekezetünkből voltak már e házban.” Akik itt jártak azok mind „égbemutató ujjak” és egyben az embereknek szolgáló testvérek lettek Trajtler Gábor lelkész, orgonaművész tett bizonyságot az itt folyó munka értelméről és céljáról. „Hála Istennek, amit itt elkezdünk, azt tovább folytathatjuk Folytatjátok itt Foton úgy, hogy visszajöttök tanulni a Kántori Oklevél megszerzéséig. Folytatódik e munka a gyülekezetben kántori szolgálat formájában. Van, aki az itt kezdett tanulást zeneiskolában vagy főiskolán folytatja. Vannak olyanok is, akik itt kapják az elhívást arra, hogy teológiára menjenek és így szolgáljanak tovább.” Ezután hangzott el D. Kál- dy Zoltán püspök, a Kántorképesítő Bizottság elnökének igehirdetése: „1947 nyarán indult el a Kántori Tanfolyam Foton. Ez 25 esztendővel ezelőtt történt. Hogy az az indulás 1947 nyarán milyen óriási dolog volt, azt a jelenlevők túlnyomó része nem tudja. Egyszerűen azért nem tudja, mert a jelenlevők túlnyomó része 14 és 20 év között van. így is mondhatnám, hogy tizenévesek és csak kevesen vannak a hallgatók között, aJcik idősebbek. De hogy milyen nagy dolog volt, azt tudják azok az édesanyák és édesapák, akik itt vannak a tizenévesek között. Akik velem együtt átélték 1944-et. 1944 végén és 1945 elején nem énekelni, hanem meghalni készült sok keresztyén ember. Még- egyszer kimondom, hogy halni készült. Sokan a lelkészek, presbiterek és gyülekezeti tagok között úgy gondolkodtak, hogy most jön a vég, az egyház vége. Kántorokra sem lesz már szükség, mert az egyház nem tud többé szolgálni. Éppen ezért 1947-ben a kántorképzést kezdeni, ez a reménységnek és a hitnek a vállalkozása volt. Aki 1947-ben kántorképzést indított, az hitt az egyház jövőjében és remélte, hogy nem halál, hanem élet következik. S azoknak volt igazuk, akik 1945-ben is, meg 1947-ben is nem ezt a bűvös szót emlegették, hogy „halál", hanem azt emlegették, hogy élet. Az Isten azokat igazolta! Az is figyelemre méltó, hogy ti, kedves lányok és fiúk., nagyobbrészt egy olyan nemzedéket képviseltek, amely már ezek között az új történelmi körülmények között született- Akik itt ülnek előttem, azok az új társadalmi rend iskoláiban nevelkednek és többek között Kodály-zenét is tanulnak. És miközben az édesapjuk, az édesanyjuk ebben a társadalmi rendben dolgozik, gyermekük ennek a társadalmi rendnek és államrendnek az iskoláiban tanul, és közben lehetősége van Foton egyházi zenét tanulnia. Felolvasott igénk ezt Isten kegyelmének, az Isten hűségének, irgalmának tulajdonítja. (Zsolt. 109, 27) De köszönettel tartozunk mindezért társadalmunknak, a mi társadalmi rendünknek. Rendkívül nagy dolog az is, hogy a tanítás munkáját önlcéntes munkások végezték. Isten kezének munkája az is, hogy senki sem azzal kezdte a tanítást, hogy mennyit tetszenek fizetni? Egy órának menynyi a díja? Sem akkor, amikor valaki vállalta a munkát, nem kérdezte azt, hogy mennyi ez forintban, sem amikor befejezte a munkát, nem jött azzal, hogy ,kiállítom a számlámat!’ Itt emberek 25 éven keresztül egyszerűen Isten iránti szerétéiből, egyház iránti szerétéiből szolgáltak. Isten keze munkája a gyarapodás is Foton. Orgonákkal, jó felszerelésekkel gyarapodott az intézet, külsőleg, belsőleg szebb lett az épület. Én azt hiszem, hogy nem fosztom meg Istent a dicsőségétől, ha azt mondom, hogy Isten keze úgy volt benne az intézet életében, hogy nagyon benne volt Kiss János gondnok keze! Tudniillik azt nem lehet forintban kifejezni, amit Kiss János gondnok a tanításban adott és az épület megújításában végzett. Ugyancsak köszönöm Trajt- ler Gábor lelkész hűséges, odaadó és nagyon értékes szolgálatát.” Igehirdetésének befejező részében Isten további áldását kérte a püspök az intézet szolgálatára és mindarra, aki tanulni és szolgálni megy oda. Egyházunk ajándékaként a nyári tanfolyamon önként szolgáló 15 „tanítónak” D. Káldy Zoltán püspök egy szép bőrkötéses Bibliát adott át, mely azt a megbecsülést fejezte ki, mellyel az önkéntesen végzett szolgálatra néz egyházunk. A vizsga előtt a jelenlevők a tanfolyam alatt tanult kánonokból tartottak bemutatót egy-egy kántorjelölt vezényletével MAGA A VIZSGA is csoda volt a hallgatók számára. Szinte hihetetlen az, hogy két hét alatt mennyire lehet jutni a harmonium tanulásban. Olyanok adtak számot tudásukról, akik itt ültek le először zenélni. Néhány hallgatótól viszont már művészi orgonajátékot hallhattunk. Ezek a fiatalok is itt tanultak kezdettől fogva. A vizsga eredményhirdetéssel ért véget. Itt adták át a jutalmakat az énekverseny győzteseinek és emléklapokat, melyek a 25. nyári tanfolyam elvégzését tanúsítják. 25 ÉVVEL EZELŐTT indult a kántorképzés munkája Fóton. Isten megáldotta a reménységgel kezdett munkát. Ennek bi- zonysága nemcsak az, hogy évről évre van szépszámú résztvevője a tanfolyamoknak, hanem az is, hogy nagyon sok elnémult orgona szólal meg vasárnapról vasárnapra olyan kántorok keze alatt, akik Fóton kapták kántori oklevelüket. ( REMÉNYSÉG indította el a munkát 1947-ben. Ez a reménység hozta és hozza ma is a fiatalokat a tanfolyamra. Isten áldása legyen ezen a munkán az elkövetkező években is! Ifj. Kendeb György Ballada a ma emberéről Nincsen időm barátom, sietek, elkésem. Ne várjanak ma rám, késő van már, kérem. Búcsúzom tőled most, írni ma nem tudok, viszik már a postát, elérem, ha futok. Nincs időm most szólni, nincsen időm várni, nincs időm senkit a két karomba zárni. Nincs időm szeretni, nincs időm a jóra, nincs időm virágot tenni koporsóra. Nincs időm olvasni, nincsen időm enni, nincs időm ügyedet a kezembe venni. Nincs időm tehozzád, nincsen időm máshoz, nem jutok soha el az édesanyámhoz. Modem ember vagyok az idő a kincsem, elfáradt szívemben, jaj, Imádság sincsen. Gyarmathy Irén NÉMET DEMOKRATIKUS KÖZTÁRSASÁG 840 teológiai hallgató készül lógiai főiskoláján és két egy- jelenleg a Német Demokrat!- házi prédikátor-iskoláján az kus Köztársaság hat állami evangélikus lelkészi szolgálat- egyetemén, három egyházi teo- ra, (epd) A világkeresztyénség eseményei A német evangélikusság magatartása mindig hatással volt. az egész európai protestantizmus életére és egyházpolitikai tájékozódására. Nemcsak tömegénél, hanem a múltból örökölt teológiai tekintélyénél fogva is. Így van ez ma is. A második világháború következményeként ez az evangélikusság a két német állam határai között élt a mai napig, de ennek a konzekvenciáit sem a nyugatnémet, sem a keletnémet evangélikusság nem vonta le a realitásoknak megfelelően. A Német Szövetségi Köztársaságban uralomra jutott resta-uratív erők mindent elkövettek szellemi és anyagi téren egyaránt, hogy a Német Demokratikus Köztársaságban élő egyházak ne az adott helyzetből kiindulva tájékozódjanak teológiailag és egyházpo- litikailag, hanem az ún. ,német egységet” ápolva lényegében a nyugatnémet szellemi termékeken és egyházpolitikán tájékozódjanak. AZ UTÓBBI KÉT ÉVBEN AZONBAN lényeges változás következett be ezen a téren. Mint ismeretes, a Német Demokratikus Köztársaság evangélikus egyházai létrehoztak az Evangélikus Egyházszövetséget, amelynek kifejezett célkitűzése, hogy az egyes tartományi egyházak és azok gyülekezetei az adott társadalomban és történelmi helyzetben keressék és találják meg szolgálatuk helyes útját és kifejezési formáit. Jelentős előrelépést hozott ezen a téré* az Egyházszövetségnek az a zsinata, melyet július első hetében tartottak Eisenachban. Már maga a főtéma, amelynek ■ kimunkálására a zsinat vállalkozott, pozitív alapállást sejtetett. Ez a főtéma így hangzott: ,p4 másokért élő egyház — a gyülekezet bizonyságtétele és szolgálata”. A gyülekezetekhez intézett „Levélben” világosan kimondja a zsinat, hogy „a szocialista társadalomban élő egyház nem létezhetik e társadalom mellett, sem ellene, sem -mások« nélkül, vagyis ennek a társadalomnak az alakítói nélkül, hanem azokért kell léteznie és élnie.” Az evangélium szolgálatában elmélyült egyház mindig fölszabadul saját társadalmi helyzetének helyes értékelésére is. így történt ezen a zsinaton is, mert az Egyházszövetség elnöke D. Schönherr püspök jelentésében egyértelműen megállapította, hogy „az Egyházszövetség nyolc tagegyháza saját államát látja a Német Demokratikus Köztársaságban és komolyan veszi azt”. Ez a nyilatkozat világosan elhatárolja a keletnémet evangélikusságot a nyugatnémet politikai köröktől és azoktól, akik egyházi részről nem tudtak vagy nem akartak eddig dönteni a politikai és társadalmi realitások mellett. Merőben más döntésre jutott az Egyházszovetség zsinata az Egyházak Világtanácsa antirasszizmus programjának megítélésében is. minta nyugatnémet tartományi egyházak bizonyos körei. Nemcsak elvileg támogatják ezt a programot annak a felismerésnek jegyében, hogy a faji megkülönböztetés elleni harc egyúttal az imperializmus elleni harcot is jelenti, hanem jelentős pénzösszegekkel is támogatják ezt az ökumenikus vállalkozást. Hasonló határozottsággal konkretizálta a zsinat a béke biztosítása terén végzendő feladatait is. Síkra szállt a zsinat az NDK nemzetközi elismerése és ENSZ-tagsága mellett. Méltatta és támogatta az európai biztonsági konferencia összehívására tett nemzetközi erőfeszítéseket. Szó sem volt már arról, hogy a keletnémet evangélikusságot valamiféle, az egyházak ökumenikus kapcsolatait meghaladó érdekek fűznék a nyugatnémet evangélikussághoz. Sőt inkább arra hívta fel a figyelmet, hogy „különös figyelmet kell szentelniük a szocialista országokban élő egyházakkal való kapcsolatoknak”. A zsinat 1972-ben tartja legközelebbi ülését, amelyen a most felvetett problémák további megvitatására kerül sor. Ez az elhatározás arról tanúskodik, hogy az Egyházszovetség nem pillanatnyi felbuzdulásában döntött pozitívan a felsorolt kérdésekben, hanem komolyan veszi azokat. A NYUGATNÉMET EVANGÉLIKUSSAGNAK is volt június hónap első hetében egy nagy megmozdulása, az ‘augsburgi pünkösdi ökumenikus találkozó. Mint ismeretes, az utolsó evangélikus egyházi napokat 1968-ban tartották. Ennek a találkozónak ^azonban annyi negatív eredménye volt, hogy lényegében kénytelen volt a vezetőség letenni arról, hogy ezeket az egyházi napokat még egyszer megrendezzék. Majdnem azt kell mondanunk, hogy a résztvevők reformtörekvései „elsöpörték” a hivatalos egyháznak ezekhez a találkozókhoz fűzött reménységeit. A tanácstalanság adta azután azt a gondolatot, hogy ezentúl a római katolikusokkal együtt rendezzék meg ezeket a találkozókat. így jött létre az első ilyen közös evangélikus és római katolikus, tehát ökumenikus találkozó Augsburgban, ebben az evangélikus szempontból történelmi jelentőségű városban. Az augsburgi ökumenikus találkozót azonban kezdettől fogva kísérleti ballonnak tekintette az evangélikus és római katolikus egyház vezetősége egyaránt. A közvélemény fórumának szánták, és nem a hivatalos egyház rendezvényének. Éppen ezért a két laikus szervezet, a Német Evangélikus Egyházi Találkozó és a Katolikus Egyházi Találkozó volt felelős a rendezvényért. A résztvevők száma messze elmaradt az eddigi hitvalláisos találkozókétól, de így is közel 8000 volt a résztvevők száma az újságírókat is beleértve. Az egész rendezvény híven tükrözte a nyugatnémet keresz- tyénség hitbeli és társadalmi bizonytalanságát. Eleve két táborra szakadt a találkozó. A rajongó ökumenikusok igyekeztek a találkozót saját céljaikra felhasználni es nemcsak a vegyesházasságok, de az interkommunió (közös úrvacsora) kérdésében is egészen szélsőséges határozathozatalra ösztönözték a résztvevőket. A másik tábor viszont „takaréklángra” akarta állítani a találkozót. így pl. az Una—Vox mozgalom, tehát a konzervatív római katolikus szárny hívei ezt a plakátot ragasztották a falakra: „A német katolikus reform-püspökök döntő pontokon hamisítják meg az evangéliumot! Az augsburgi protestánsok pedig sietnek kezetrázni velük!” Zárójelben ott van, amire gondolnak: „Ez az én vérem, amely »-sokakért« kiontatott, és nem »mindenkiért«”. Maga a nyugatnémet egyházi sajtó is negatívan, vagy legalább tartózkodóan ítéli meg ennek az első ilyen jellegű evangélikus—-római katolikus találkozónak a lefolyását. A hannoveri „Die Botschaft” című hetilap pl: ezt a címet adja fejtegetéseinek: „Senki sem győzött Augsburgban”. Majd a következőket írja: „A kétnapos hallgatástól és vitatkozástól kifáradva, papírokkal, nyilatkozatokkal, röplapokkal, prospektusokkal és pamflékkal megrakodva hagyták el a pünkösdi találkozó résztvevői Augsburgot. Aki nem felcsigázott várakozással érkezett. az elégedett lehet. Elégedettek azonban csak annak a csoportnak tagjai lehetnek, akik a harmadik világ kereskedelmét mutatták be. Ezek ugyanis lemondtak az elvi vitákról és ehelyett árusították a fejlődésben levő országok kézműiparának termékeit, hogy így siessenek segítségére a kisebb termelőszövetkezeteknek a harmadik világban. Kereken 20 ezer márka volt a bevételük, amikor az augsburgi pünkösdi találkozó résztvevői a záróistentiszteletre gyülekeztek a Eosenau- Stadionban.” Alig kell ehhez valami kommentárt fűznöm. A hitbeli és politikai bizonytalanság nem jó tanácsadó ökumenikus kérdésekben sem. A nyugatnémet evangélikusságnak először a saját háza-táján kell újra tájékozódnia küldetésének értelméről és céljáról, mert csak akkor lesz képes az ilyen ökumenikus találkozókon egyértelműen résztvennl D„ dr. Pálfy Miklós
