Evangélikus Élet, 1971 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1971-09-05 / 36. szám

I

A Biblia

A honfoglalás

ISTEN VÉGSŐ, minden eddigit túlszárnyaló tette az volt, hogy elvetette Izraelt Palesztinába. A mózesi nemzedéknek adott Ígéret teljesedik be ezzel. A kanaáni kultúrföld elfoglalásával is több elbeszélő foglalkozik s ezeknek java részét Józsué könyvében találjuk egy csokorba kötve. Ezek a tudósítások sajátos módon úgy tüntetik fel a honfoglalást, hogy az az összeá izráeli törzsek egységes és egyidejű katonai akciója volt: zárt hadseregként lépik át a Jordán folyót és rövid időn belül az egész országot elfoglalják.

MEGLEPŐ AZONBAN, hogy a honfoglalásnak ez a leírása nem felel meg a tényeknek. Bírák könyvének a bevezető részében ugyanis arról olvasunk, hogy a törzsek nem tudták elfoglalni az egész területet és katonailag nem is lettek volna képesek erre. Ma már jobban el tudjuk képzelni ezt a bizonyos „honfoglalást”. A Közel-kelet beduinjai ma is azt teszik, hogy tavasszal, amikor a hőség kezdi kiszárítani a sztyeppe füvét, nyájukkal az esőben gazdagabb megművelt területre húzódnak. Ezt tették az izráeli törzsek ás. Az ottani lakosság megtűrte őket. Egy napon azután nem tértek visz- «za a sztyeppére, amikor megkezdődött az őszi esős évszak, hanem ott maradtak és földművesek lettek. A sátrat házra cserélték és a pásztorkodás mellett szőlőműveléssel is kezdtek foglalkozni. Hosszabb- rövidebb idő múlva más csoportok is követték példájukat és ilyen módon mindazok a nagy családok és törzsek beszivárogtak az országba, amelyek azután később Izráel gyülekezetét képezték. Az ún. „arám népvándorlásnak” a tartozéka volt tehát ez a „honfoglalás”, amely a Krisztus előtti 14. századtól a 12. századig tartott s amelynek folyamán több arámul beszélő nomád nép vándorolt a szír-arab sivatagból a kanaáni kultúr- földre. Izraelen kívül ezek közé kell sorolnunk az edómia- kat, moábitákat, ammonitákat és a damaszkuszi arámokat.

A LETELEPEDÉS ELSŐ S35AKASZÄBAN elsősorban a terméketlen hegyvidéket foglalták el az izráeliek, tehát a lakatlan vagy gyéren lakott területeket. A termékeny völgyek megmaradtak a régi ká- naáni városállamok birtokában. Fegyveres összeütközésre az őslakossággal a honfoglalásnak csak egy későbbi fázisában került sor, amikor már szorosabb szövetségre léptek egymással az izráeli törzsek és

Válasz két levélre

A Loyola Ignác által alapított rendtől sokat szenvedett a protestantizmus. Mégis engedtessék meg, hogy életéből elmondjak egy epizódot Mint spanyol katona, élet és halál között lebegett akkor, amikor fogadalmat tett hogy Jézusnak és Szűz Máriának lovagja lesz. Elhatározta, hogy kolostorba vonul egy zarándokút befejeztével. Visszanyervén egészségét, céltalanul kóborolt fáradt öszvérén, amikor a sors egy mórral hozta össze. Együtt haladtak s az út unalmát vitával ütötték el. A mór műveltebb volt Loyolánál s felébe kerekedett hősünknek, miközben Szűz Máriáról olyan dolgokat mondott, amelyekre nem tudott válaszolni. Amikor útjaik elváltak, Loyolában forrt a néma düh, szégyen és bosz- szú. Azon gondolkodott, megfordul és kardjával szerez elégtételt a Szűz Márián esett sérelmen. Keresztúthoz érve, öszvérére bízta a döntést. így menekült meg a mohamedán hiten lévő mór.

Ez az epizód gyakran jut eszembe akkor, amikor különböző hiten, valláson, világnézeten lévők egymással párbeszédet, mai szóhasználattal: dialógust folytatnak. Vajon ilyenkor a „kardnak” kell. eldöntenie a vitát, vagy pedig a józan észnek, a szeretetnek, a szelídségnek? Ha valakit túlságosan az indulatok, érzelmek vezetnek, ne is bonyolódjék vitába, se párbeszédbe, mert az csak bosszúságot, keserűséget szül, s a dolgokat sohasem viszi előre.

A Lukács Györggyel folytatott párbeszédemre két levél érkezett olvasóinktól. Az egyik — úgy érzem ■—, „karddal” akart érvényt szerezni igazának. Magát „Krisztusban élők gyülekezetének” írta alá levelén. Soraiban azt a vádat hangoztatja, hogy az evangélikus „papsag és vezetőség teljesen ráállt a Jézust megtagadó és gyalázó vonalra. Azt a Jézus Urunkat merte így kihozni és meggyalázni képmutató farizeusként, aki kősziklára építette anyaszentegyhá- zát... stb.”

Lukács György marxista, materialista, atheista volt. Ezt mindnyájan tudjuk. Az ő megjegyzéseit írtam le, vagyis, ahogyan ő látta az egyházat, a keres ztyénséget, Jézus Krisztust. Miért félünk, attól, hogy egy atheista filozófusnak más a felfogása a keresztyénségről, vagy Jézus Krisztusról, mint nekünk? Tudnunk kell azt, hogy rajtunk keresztyéneken kívül sok más vallás is van. (Zsidó, mohamedán. buddhista, sin- toista, konfuciánus, stb. stb.) Mindezek a keresztyén hit

fundamentomát, Jézus Krisztust nem ismerik el, s nem fogadják úgy el, mint mi. E tábor mellé összefüggésben felsorakozik a materialisták széles tábora, amely úgyszintén nem ismeri el Krisztust a kinyilatkoztatás megváltó eseményének. Mindezekkel együtt élünk Földünkön és tegyük hozzá; kisebbségben. És azért, mert ők nem fogadják el Krisztust úgy, mint mi, Urunknak és Üdvözítőnknek, még nem kell szükségképpen karddal érvényt szerezni hitünknek. Az pedig nemcsak izgalmas, de tanulságos dolog is, hogy a nem keresztyének milyennek látnak bennünket és „kinek mondják” Jézust, a mi Megváltónkat (Olvassuk el a Vigilia 1970. XII. számát!) Jézus maga is feltette a kérdést: „Kinek mondanak engem az emberek?”

Hát persze, hogy nekünk Is van véleményünk, szavunk és hitünknek reflexe. Soproni olvasónknak, U. E-nak Tamás szavaival válaszolok, Jézus az „én Uram és én Istenem.” Ez az én hitvallásom Jézusról és ez szerkesztőségünké is. Szeretném kérni, ezt ne vonja kétségbe! Ennek adjuk bizonyságát cikkeinkben, ezt kell ki- éreznie minden sorunkból! (Még akkor is, ha más természetűek cikkeink!) Viszont meghallgatjuk mások véleményét is és nem félünk dialógust folytatni nem keresztyénekkel. Isten tanít, gondolkodtat, eszméltet benünket a másik „oldal” látásán keresztül is. Hála legyen az ö vezetésének, igéje gazdagságának, hogy erősít, biztat és eligazít bennünket más véleményeken keresztül is. Csak önigazságunktól szabadítson meg!

És végül: egyházunkban

többször vetődött fel az az igény, hogy folytassunk dialógust a más hiten, más világnézeten lévőkkel. Párbeszédet folytatni csak szelíden, jóindulattal, józanul és elfogulatlanul lehet. Mit mondjunk? Csináljuk? Lám, néhány sor is egyesekből milyen indulatot váltott ki, mintha egyházunk, hitünk fundamentumát adtuk volna fel. Pedig csak egy meggondolkodtató véleményt közöltünk. A hely szűke miatt a magunk bizonyságtevését nem rögzítettük. De hiszen lapunk egyéb hasábjain kis jóindulattal megtalálhattuk volna. Próbáljuk így olvasni az Evangélikus Életet.

Ha pedig Lukács György véleménye és látása az egyházról és Jézus Krisztusról kiváltotta erősebb, szilárdabb hitünket, akkor már nem volt hiábavaló gondolatainak közlése.

dr. Kédey Pál

fegyveres segítséget nyújtottak

egj'másnak.

IZRAEL HONFOGLALÁSA

tehát évszázadokig tartott és inkább letelepedési akció volt, mint fegyveres honfoglalás. Józsué könyve viszont ,úgy tűnteti föl az egészet, hogy rendkívül rövid lélegzetű katonai hadjárat eredménye, amelynek Isten volt a hadvezére és Józsué a szárnysegéde. Az a hit és meggyőződés érlelte meg ezt a történelmi értékelést, hogy Isten a honfoglalás idején is egész Izraelnek volt az Ura, csakúgy, mint az egyiptomi szabadi tás és a pusztai vándorlás idején. Istennek kezdettől fogva az volt a szándéka, hogy egész Izraelnek adja az „Ígéret földjét”. Később ezt a hitet vetítették vissza a múltba és ennek eredménye lett azután, hogy a honfoglalás rendkívül hosszú és vontatott lefolyását Isten gyors és hatékony „harcaként” fogták föl.

MÉG EGT MEGLEPŐ FÖLFEDEZÉST IS TEHETÜNK,

ha közelebbről megvizsgáljuk a honfoglalásról szóló elbeszéléseket Józsué könyvében. Csupa aetiológiai elbeszélések ezek és azon a területen játszódtak le, amely Benjámin törzsének volt az országrésze, tehát a Holt-tengertől északnyugatra. A tudósok azon a véleményen vannak, hogy eredetileg csak ennek az egy törzsnek a honfoglalásáról szóltak ezek az elbeszélések,

nem pedig az összes izraeli törzsekéről. Ezeknek ugyancsak megvoltak a maguk sajátos elbeszélései a honfoglalásról, de ezek ma már ismeretlenek előttünk, mert Benjámin törzsének a honfoglalási története háttérbe szorította őket, amikor az összizráeli honfoglalási hagyomány kialakult. Ügy tűnik tehát, hogy a ben- jáminiak és a József-törzsek (Efraim és Manassé) voltak Iz- ráel honfoglalása idején a vezető törzsek és — egyes tudósok. szerint — ezek a törzsek vitték magukkaL Palesztinába a JAHVE-tiszteletet.

Valószínűnek kell ugyanis tartanunk, hogy nem minden izráeli törzs tisztelte az Urat (JAHVE-t) már a honfoglalás előtt. A „sikemi országgyűlésről” szóló elbeszélés (Józs. 24) azt sejteti, hogy csak „József házanépe”, melynek Józsué volt reprezentánsa, a honfoglalás után kötelezte az összes többi törzset arra, hogy az Urat imádja. A sikemi szentélynél kötötte meg Józsué a ,.szövetséget” Izráel összes törzsei és JAHVE között, amelynek értelmében a törzseknek szolidárisaknak kellett lenniük egymás iránt.

később azután Józsiié LETT az egész honfoglalás központi alakja, ö testesíti meg az Ígéretek beteljesedését, ahogyan korábban Mózes volt az Exodus, és pusztai vándorlás vezéralakja.

D. dr. Pálfy Miklós

Narrátor és igehirdető

Az Evangélikus Élet 1971. augusztus 15-1 számában jelent meg D. Káldy Zoltán püspöknek, a fasori gyülekezet új lelkésze beiktatásán mondott köszöntőjéből — magnetofon-felvétel alapján — néhány mondat. E cikk szerzőjében az ott elmondottak egy gondolatsort indítottak el, amelyet most közread a kedves Olvasónak.

Színházművészetünk néhány évvel ezelőtt felelevenítette az ókori drámák ismert módszerét, a narrátor beiktatását az események közé. A narrátor az a mesélő, aki elmondja az egyes epizódok közti események egymásutániságát, azokat összekapcsolja és szerves egésszé olvasztja össze. Végeredményben „mesélő” abban az összefüggésben, hogy az ő szájába adja a szerző, illetve rendező az elmondandó események kulcsát. így főszereplőjévé válik a darabnak, de nem részesévé. Maga nem vesz részt az előadásban, nem szerepel az egyes jelenetékben, hanem kívül állva „mesél”. Ez a narrátor „tisztsége”.

Az igehirdető tisztsége alapvetően más. Az igehirdetés a legszentebb szolgálata a lelkésznek, melynek végzéséhez elhivatottság, Istentől való megszólítás szükséges. Éppen ezért az igehirdető megbízatását — egy konkrét egyházon keresztül, annak jó rendjébe beleágyazva — magától az élő Istentől veszi, ö küldi a szolgálatba. ö állítja naponta új és új döntések elé, ő világosítja meg előtte az ige sokszor csak nehezen, de mindig érthető üzenetét, ő készít számára szószéket, mely a tanításnak a helye és ő ad gyülekezetét, aki az igéből gyűjt erőt s éli életét a mindennapok rohanásában.

Ezért az igehirdető nem lehet narrátorrá! Nem léphet úgy a gyülekezet elé az Istentől rábízott igével, hogy arról „meséljen”, hogy azt újra elmondja, ismételje. Ha úgy tetszik: szó szerint lefordítsa kora nyelvére.

Magyar evangélikus igehirdető nem lehet „mesélője” Isten igéjének! A narrátor szerepe a deszkákon lehet formabontó, de a szószéken nincs helye! Isten igéje, melyet egyetlen iránymutató üzenetnek ismerünk és tartunk és amelynek gazdagságáról és „bőségéről” oly sok tapasztalatunk van, nem tűri az ilyen „szerepet”. Ezért olvastam örömmel D. Káldy Zoltán püspök szavait, akiről egyházunk széles közvéleménye tudja, hogy püspöki szolgálatában a legfőbb feladatnak Isten igéjének a hirdetését tartja.

A narrátor mesél, elmond valamit — függetlenül az eseménytől. Az igehirdető mindenekelőtt a maga számára kell, hogy „lefordítsa”, megeméssze, üzenetének gazdagságát megértse annak az igének, amely- lyel a gyülekezet színe elé akar

állni. S tudnia kell — mint ahogyan lelkészi karunk nagyobb része ezzel tisztában is van s így is végzi szolgálatát — hogy a gyülekezet ma nem meséket hallgatni megy a templomba, nem a narrátor talán nagyon tetszetős stílusában akar gyönyörködni, szójátékain elcsodálkozni, hanem Isten igéjét akarja hallgatni. És erre a feladatra mindenestől alkalmatlan a narrátor ! Ezt csak a prófétai hittel megáldott, igét hirdető lelkész képes.

Isten igéjének gazdagsága önmagáról tesz bizonyságot. Nem kell ezt mindig külön elmondani — erre nincs is idő az igehirdetésben. Azt hirdetni kell! Azzal, hogy a hirdetett ige szétbomlik ezernyi csillaggá, mely beragyogja és fényével „felveszi” az emberi élet közeli és távoli kérdéseinek, kis és nagy feladatainak összességét, de fénye mindig ugyanabból a forrásból táplálkozik. Ez a forrás pedig maga az Isten, Aki adta azt a gyülekezet elé. A narrátor összeköti az eseményeket, az igehirdető a maga hitén keresztül feloldja Isten üzenetét és segíti a gyülekezet népét a közös gondolkodásra.

Sok kedves történet van a Bibliában, amelyet az ember nagy figyelemmel olvas és hallgat. Az egyes személyek élete, a táj, a jó és érdekfeszítő stílus, a gördülékeny szerkesztés érdekfeszítő izgalma sokszor magával ragadja még a nem keresztyén embert is. De itt nem szabad megállni! Isten igéje „akkor” született, „akkor” formálódott írott beszéddé, de a MÁBAN hangzik. A ma feladataira akar választ adni. Az egyes bibliai személyek hite, életük döntése, sorsuk lehetnek számunkra érdekesek és figyelemre méltóak, de mégiscsak az a célja Isten igéjének, hogy engem vezessen el a hitre, s hogy ezzel a hittel hogyan éljek, dolgozzam, örüljek és sírjak 1971 őszén itt Magyarországon, ahol élek, dolgozom és ahol hiszek az élő Istenben. És ezt csak úgy tudom elérni, ha nem „meséket” hallgatok — és nem meséket hirdetek! —, hanem élő igét, amely megítél és felemel, legyőz és megment!

Ezek után is örömmel ülök majd a színházban, s hallgatom az előadás narrátorának színpadra írt szövegét, de a szószéken, amit Isten nekem rendelt, igehirdető szeretnék maradni s nem narrátor!

Karner Ágoston

Kelet és nyugat

Nagy tömeg gyűlt össze 1971. július 16-án este nyolckor a

zürichi Helvetia téren. Dom Helder Camara brazíliai római katolikus érsek, a híres békeharcos mondott beszédet. A tér szélén felállított asztaloknál ezrek és ezrek írták alá az érseket a Nobel-békedíjra javasló kérelmet.

A szónok azzal kezdte, hogy bevezetőben elmondta, gyermekkorától kezdve a semlegesség, a demokrácia és a béke országaként tisztelte Svájcot A mai világhelyzetre gondolva azonban meg kell változtatni régi elgondolásainkat:

„ ... Bankjaitokban ott találhatók a világ koldusszegény országai néhány gazdag emberének titkos betétjei. Tudjátok-e, hogy ezekhez a pénzösszegekhez hozzátapad a fejlődésben elmaradt országok népeinek könnye, verejtéke és vére, akiket a ti annyira tisztelt üzletfeleitek arra ítéltek, hogy emberhez nem méltó körülmények között éljenek?”

__

„.

.. Tartsatok egyszer már lelkiismeret-vizsgálatot arról, milyen munka- és életkörülmények, között élnek nálatok a vendégmunkások ... ezek az új európai és észak-amerikai rabszolgák ...”

„ ... Valamikor az volt a véleményetek és bizonyára még mindig azt gondoljátok, hogy társadalmi struktúráitok rendben vannak, hiszen számotokra ezek nyugalmat, gazdagságot és békét ajándékoznak ...”

Lehetetlen a semlegesség

Svájcnak, a hosszú ideig „minta” semleges államnak a példája mutatja, hogy valójában lehetetlen a semlegesség korunkban. A világ kérdései úgy függenek össze, hogy az anyagi javak igazságosabb elosztásának világszinten és egy országon belüli problémái, az egyik embernek, embercsoportnak a másik emberhez, embercsoporthoz fűződő kapcsolatai vagy a társadalom egésze, világunk egésze rendjének dolgai végső soron mindenütt utolérnek minket. Olyan világméretű feszültségekben élünk, amelyek elől nem tudunk Robinsonként elmenekülni, mert nincs „semleges” hely. Reggel kinyitva az újságot, egy-egy lapon százakra, talán ezrekre rúg a halottak száma, Akikről olvasunk.

Utolérik az egyházat, a keresztyénséget is világunk megoldatlan kérdései. Az egyház, a gyülekezet sem lehet „semleges” hely. öröm, hogy nemzetközi egyházi szervezetek, elsősorban a Prágai Keresztyén Békekonferencia, de az Egyházak Világtanácsa, a Lutheránus Világszövetség is tanácskozásainak napirendjén a sajátos keresztyén teológiai témák mellett ott szerepelnek a béke és háború, a leszerelés, a fejlődő és szegény országok megsegítése, az éhség es írástudatlanság enyhítése és más hasonló kérdések.

A megoldás kulcsa a döntés

Ezekhez a kérdésekhez csak az alapkérdés megválaszolása után nyúlhatunk hozzá! Camara érsek idézett zürichi beszéde szerint ezt az alapkérdést a szegény és gazdag világ feszültsége és ellentéte vonalán látja és az éhező és a jóllakott, a tanult és a tudatlan, a szervezett és jól fölszerelt, meg a belső ellentétekkel és bizonytalan szervezettel rendelkező világ harcaként írja le.

Azonban valóban igy lenne? Észak és Dél, a gazdag és a szegény világ állna szemben egymással?

Dom Helder Camara, a brazíliai szegények pártfogója türelmetlenségét meg tudjuk érteni, amikor kenyeret és tudást követel az emberhez nem méltó körülmények között élő és éhenhaló millióknak.

A világ kérdéseiben eligazító választóvonalat azonban Kelet és Nyugat között látjuk! Nem egyszerűen éhesek és jóllakottak állnak szemben egymással, hanem két világrendszer küzdelme húzódik meg minden társadalmi, politikai és gazdasági döntés mögött, a szocializmus és a kapitalizmus küzdelme.

Nem lehet a kapitalista világ és a szocialista világ jóllakot- tait egy kalap alá véve szembeállítani az ún. „harmadik” világ éhezőivel! Hiszen egyrészt a „harmadik” világ a kapitalista berendezkedésnek köszönheti azt, hogy nyomorban van, mert Afrika, vagy Délamerika, vagy Ázsia országait nem a szocialista, hanem a kapitalista országok tartják ma is gyarmati vagy félgyarmati sorban és óriási haszonnal kereskednek velük.

Másrészt pedig a szocialista országok legtöbbje néhány évtizeddel ezelőtt még a szegény országok közé tartozott. Az a tény, hogy fölemelkedhettek, hogy a maguk társadalmát át tudták formálni igazságosan, a szocializmus eredményességét bizonyítja.

Kelet és Nyugat között dönteni kell. A megoldás nem az újabb és újabb helyzetfölmérés arról, mekkora a nyomor a világban, mik a megoldandó kérdések. A szocializmus tud megoldást egy társadalmon belül és az egész világra nézve is: ne a General Motors vagy a United Fruit Company vagy a Nestle vagy más nemzetközi tröszt kezében legyen a vagyon és a hatalom, ne a társadalom kisebb felső rétege uralja a nagy többséget, hanem egy társadalmon, egy országon belül és világviszonylatban egyenlően jussanak az anyagi javak minden embernek.

Kelet és Nyugat keresztyénéinek sokszor az a kísértésük, hogy megpróbálnak a kettő között egy harmadik utat keresni. Ilyen „harmadik” út azonban nincsen, mert a szocializmus és a kapitalizmus ellentéte nem oldható föl valamilyen mindkettő fölötti rendben, amelyik a kettő közeledéséből és összeolvasztásából származik.

Mi, magyarországi keresztyének, a második világháború utáni évek bizonytalankodásai után megtaláltuk a magunk helyét új társadalmi rendünkben és a magunk hazájának tapasztalatai alapján tudjuk ajánlani a szocializmus rendjét másoknak is. Tfj. Harmati Béla

IRÁN

A Bibliában sokféleképpen szereplő Perzsia, a mai Irán most készül 2500 éves fennállása megünneplésére. Ézsaiás próféta „az Űr fölkentjének” nevezi II. Kyros perzsa királyt, aki legyőzte Babilont és Izrael népét hazaengedte a fogságból, amikor 2500 évvel ezelőtt megalapította a perzsa birodalmat. Dániel próféta története a perzsa király téli palotájában, Susában játszódik. Olyan bibliai fogalmak, mint „Paradicsom”, „Sátán” és „Emberfia”, perzsa eredetűnek tekinthetők. A napkeleti bölcsek jöhettek Perzsiából is és a Péter apostol első pünkösdi prédikációját hallgató párthu- sok, médek és elámiták a mai Irán területéről érkeztek Jeruzsálembe.

Két keresztyén egyház él Irán területén, amelyek történetüket az apostoli korig tudják visszavezetni, az Asszíriái Egyház és az Arméniai Apostoli Egyház. Jelenleg mintegy 204 ezer keresztyén él a többségében mohamedán Irán területén, közülük háromnegyedrész az arméniai egyházhoz tartozik, amelyik ortodox tradícióid, míg az asszíriai egyház nesztoriánus tradícióid híveinek nagy része kivándorolt Amerikába és az egyház központja is San Franciscóban van.

Irán keresztyén egyházai számarányukhoz képest jelentős szociális-karitatív munkát végeznek, iskolákat, árvaházakat és kórházakat tartanak fent. Súlyt helyeznek a mohamedánokkal való dialógusra is. Az ország 2500 éves fennállása ünnepekor fölelevenítik a múltat, emlékeztetnek arra, hogy a IV—VI. században Perzsiának keresztyén királyai voltak és perzsa misszionáriusok eljutottak egészen Koreáig és Japánig, (epd)