Evangélikus Élet, 1971 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1971-08-15 / 33. szám
/ smm FjKkMTENXn Zajos menet — csendes menet — Kis Hermon északi lejtőjén fekszik. A közelében van, ugyanazon hegy déli lejtőjén, Sunem városa, amely egészséget, szépséget jelent. Nem is csoda. Virágokban gazdag vidék. Su- lamit itt lejtette menyasszonyi táncát, ezeken a virágpompás •réteken, Sáron rózsái között. Az Énekek Éneke duzzadó képei, tavaszi életfakasztó öröme ezt a tájat idézik, ez volt ihletőjük. A városka neve is szép. A lejtő tövén terül el, s így hívják: „Kedves”. DE A TÖRTÉNETRE, ami a Biblia lapjairól elénk pörög, nem illik ez a szó, ez a megjelölés. A táj ihletően szép, de a történet lehangolóan szomorú. A városka neve héberül: Nain. Korabeli szokásokat ismerve, így jellemezhetjük ezt a temetést: zajos menet. Az utcán sorfalat állnak az emberek, hogy majd a menet el- haladtán utána csatlakozzanak. A menet élén a temetést végző prédikátor halad, s menet közben mondja el temetési beszédét. Jobbra-balra hajladozva dicséri és méltatja az elhunyt életét, erényeit. Mögötte a közvetlen gyászolók, ez esetben egyetlen özvegyasszony, az anya. UTÁNA FÉRFIAK VISZIK a vesszőből font és zöld agakkal takart koporsót. Rövid néhány lépés után leteszik, váltják egymást. Újak jönnek, minden férfi igyekszik vinni, mert különben részvétlen és becsmérlő volna a halott emléke iránt. Kétoldalt a siratóasszonyok szakadatlanul, hangosan sírnak, jajveszékelnek. Megfizetik. A koporsó mögött temetési zeneszek halotti melódiákat játszanak egy pengetős s egy fúvós hangszeren. Utánuk a felcsatlakozó, egyre szaporodó sokadalom. Zajos menet. • MÁR-MÁR A TEMETŐHÖZ érnek, amikor szemben jön egy csendes menet. Néhányon vannak csupán. Lassan tűnnek fel az útkanyarban. a gyönyörű tájból. A széles völgyön túl Tábor hegyének erdei zúgnak, de nem hallani eddig. Fölöttük messze a hósapkás Nagy Hermon. Ennek a menetnek csendes elölhaladóját látta Reményik Sándor is két évezred múlva Kolozsvárt, a Hója tövében, a Szamos felé vivő akácsoron: ,..ő fehéren jő, és csendesen És amerre vére rubinija hull: Virág fakad, fa nő, hegy tornyosul, Tenger tágul — a világ végéig S az Ö vérétől áldott mindenik. A két menet találkozik. Megállnak. Csend. AZTÁN ELHANGZIK az „ifjú, mondom néked, kelj föl”. Rezdülnek a zöld gallyak, s úgy lép ki alóluk az ifjú, mintha bölcsőből kelne, nem is koporsóból. Jézus egyik kezén az özvegy, másikon az ifjú. „És átadta őt az ő anyjának." VAJON NEM EZ A KÉP ihlette Pál apostolt, amikor leírta: „ha embereknek, vagy angyaloknak nyelvén szólok is, szeretet pedig nincs énbennem, olyanná lettem, mint a zengő érc és pengd cimbalom” (a két temetési hangszer). És vajon neig. arra gondolt-e, hogy a szeretet nélkül halotti melódia az egész életünk? Születünk, meghalunk — ez a kikerülhetetlen és kérlelhetetlen sorrend. Életből halálba — ez minden? Többet ismertek Rieg azok. akik Krisztussal jártak, s többet ismernek meg ma is. „Altalmentünk a halálból az életbe” — ez az 6 bi- bizonyságtéteiük, mert megismerték a csendes menet Krisztusában, aki fehéren jő, és csendesen, az életre szóló szeretetet. Az övét, aki egyik kezén az özvegy édesanyját, a másikon a koporsó-bölcső vesszőkosarából kelt ifjút tartotta. D. Korea Emil finn Állami irodalmi díj MAGYAR VERSEK FORDÍTÁSÁÉRT Krisztus nélkül semmit, Vele mindent Beiktatták Szirmai Zoltán fasori lelkészt . EGYÜTT FOGTUK A STAFÉTABOTOT hét esztendőn keresztül. Ha egyikünk lankadt, csak jobban kelett szorítania a botot, s a másik vonta. Ha másik fáradt, emez biztatott. Most a szomszéd pályán elejtették a stafétabotot. Át kellett lépnem, hogy felvegyem. Elengedtem a közös botot, fuss tovább, meg ne állj! Ez történt.” Így kezdte lelkésziktató igehirdetését a Budapest-Fasori templomban augusztus elsején D. Koren Emil, amikor SZIRMAI ZOLTÁN eddigi* másodlelkész állt az oltár előtt, hogy átvegye a parókus lelkészi tisztet, feladatot és felelősséget elődje kezéből. A zökkenőmentes szolgálatért * AMINT MÁR HÍRT ADTUNK róla, D. Korea Emil eddigi fasori lelkészt meghívták a Váray Lajos döbbenetesen hirtelen halála folytán megüresedett budavári lelkészi állásra. A fasori gyülekezet meglepő gyorsan betöltötte a megüresedett helyet, ami mind a gyülekezetnek, mind az egyházmegyének az egyházvezetőseggel való összhangját mutatja. Mire a távozó • lelkészt új gyülekezetében iktatták, ugyanazon a napon már iktathatták volna a törvényesen, egyhangúlag megválasztott új fasori lelkészt is. Példa ez is arra, hogy egyházkormányzat és gyülekezeti érdek összhangjában hogyan 'lehet zökkenőmentessé tenni az őrségváltást, — különösen ha ebbe az összhangba oly mértékben csendül bele a gyülekezet ifjúságának hangja, mint ezúttal Fasorban. A GYÜLEKEZET NAGY RÉSZVÉTELÉVEL lefolyt iktató istentisztelet szertartását Kökény Elek espereshelyettes vegezte. Az egy kősziklán AZ IGÉT D. KOREN EMIL, a gyülekezet volt lelkésze hirdette. Arról a Kőszikláról szólt, akire épül az anya- szentégyház, a magyarországi evangélikus egyház egésze éppúgy, mint a fasori gyülekezet, amely hívei számát tekintve a legnagyobb budapesti gyülekezet, korát tekintve a legifiatalabb, hiszen utolsóként vált ki a régi Pesti Egyház- község' közösségéből. Szirmai Zoltánban most az ötödik lel*- készét iktatták. Kaczián János, Kemény Lajos, Gyöngyösi Vilmos, D. Koren Emil után most Szirmai Zoltán az első fasori lelkész, aki nem esperes. AZ ÚJ LELKÉSZ beköszönő igehirdetésében arról a Jézus Krisztusról tett bizonyságot, aki maga a Kőszikla. Textusát: „nálam nélkül semmit sem cselekedhettek” — személyes bizonyságtétellel így fogalmazta meg: „Nélküle semmit, dé Vele sokat, mindent!” Családias gyülekezet, őszinte lelkész AZ ÜNNEPI KÖZGYŰLÉS, amelyet az egyházmegye elnöksége vezetett: Péter Lajos felügyelő és Kökény Elek espereshelyettes, megállapította a beiktatás tényét, majd köVers a versíró ceruzáról Vétenék, ha be nem vallanám, ---vá laszul egy kedves levélre: nekem sincsen versiró ceruzám > Ha volna, sokszor elővenném, legszívesebben le se tenném, írnám vele sorra a verseket, a szebbnél szebbeket, szomorú szíveket vigasztalókat, Jézus Krisztus nevét magasztalokat, és le se tenném féltett kincsem... De versíró ceruzám — nincsen. Inkább... magam szeretnék azzá lenni! Magamban értéktelen.,, semmi. Drága titok és boldog kegyelem, hogy Uram és Mesterem néha kezébe vesz és ír velem. Lesem a percek gyors múlását, és várom keze mozdulását. Mert nincs szebb öröm földön-égen, mint eszköz lenni szent kezében. Bár sohse tenne le egy percre sem! De néha letesz... farag... s én olyankor a csoda.percét várom csendesen. Túrmezei Erzsébet szöntések hangzottak el. Kökény Elek, Benczúr László, Bonnyai Sándor. Bolla Árpád, dr. H. Gaudy László lelkészek, a szomszéd református gyülekezet gondnoka, Terstyánsky Rudolf a pünkösdista gyülekezet nevében szóltak. Bán Gábor, a gyülekezet felügyelője, majd az ifjúság külön köszöntötték, s talán ide kell sorolnunk az ifjúság énekkarának szép énekszámait is az istentisztelet alatt. Végül D. KÄLDY ZOLTÁN püspök szólt a gyülekezethez, a távozó, s az új lelkészhez meleg, baráti szavakkal, az ünnepi egvüttlét méltó betetőzéséül. Az ő szavaiból lapuk más helyén közlünk részletet. Ezúttal hadd idézzünk Benczúr László köszöntéséből: AZ ŐSZINTESÉG, TERMÉSZETESSÉG jellemzett mindig téged, Benned mindig olyan embert ismertünk, aki őszintén szereti a lelkészi szolgálatot, terheivel, feladataival együtt. Aki őszintén tudja szeretni lelkésztársait, aki őszintén tudja szeretni azt a helyet, ahol ma szolgálatunkat végezzük, ezt a mi társadalmunkat, mai feladatainkat, kilátásainkkal együtt. Sokszor úgy van, hogy az őszinteséget valahogy az érdesseggel szoktuk együtt látni. őszinte ember — érdes ember. Te példát mutattál abban, hogy lehet őszintének lenni nagyon tapintatosan, pásztori szívvel, gyengédséggel, más ember emberségére figyelemmel, azt tiszteletben tartva. Hogy ezt így tudtad tenni, abban sok segítséget nyújtott a fasori gyülekezet. Azt kérem a fasori gyülekezettől, hogy azt a családias szellemet, amelyet Koren Emil honosított meg, őrizze meg, te pedig őrizd meg az őszinteségedet, hogy termékeny és tiszta maradjon az a családias szellem. Megfigyelted T Annikor istentisztelet kezdetén belép a lelkész a templomba, nem egyedül jón. Férfiak kísérik. Idősebbek és fiatalabbak. Ezek a presbiterek. Szép és helyes, ha istentisztelet előtt összegyülekeznek a lelkészi hivatalban, vagy a papiakon. Még szebb, ha úgy indulnak be a lelkésszel a templomba, hogy előbb együtt imádkoznak. De nem csak ez a feladatuk. A presbiterek tanácskoznak és határoznak a gyülekezet sok fontos dolgában. Miben? Például, ha vihar tépázta a templomtetőt és, ,a ; tornyot, a. presbiterek határoznak kijavításáról. Ha nincs erre a célra elegendő pénz a gyülekezet pénztárában, a presbitérium határozza el, hogy gyűjteni fognak- A presbiterek, ha együtt vannak és tanácskoznak, az a presbitérium. A presbitérium egyik legfontosabb dolga a lelkészválasztás. Ha a lelkész meghal, nyugdíjba megy, vagy más gyülekezetbe távozik, összejön a presbitérium és tanácskozik. Tanácskozás után a presbiterek döntik el, hogy kit hívjanak meg lelkészül a gyülekezetbe. A presbitérium állapítja meg a hiványt, vagyis azt, hogy mennyi fizetést tud adni a gyülekezet a lelkésznek. A presbitériumban megbeszélik a dolgokat. Tanácskoznak. Ezért hívják a presbitériumot egyhágtanácsnak is. Minden évben megtanácskozzák, hogy mennyi pénzre van szüksége a gyülekezetnek és azt is, hogy miképpen biztosítsák ezt, Költségvetést készítenek. Azt is ellenőrzik, hogy jól kezelik-e a pénzt, hiszen ezt a gyülekezet tagjai adják össze. A gyülekezet abból él, amit a templomban a perselybe teszünk és abból, amit a gyülekezet önállóan pénztkereső tagjai önkéntesen megajánlanak. Ez az önkéntes hozzájárulás, amit havonta szoktak befizetni. Ezzel a pénzzel nem lehet önkényesen bánnia senkinek. Az nem a papé, nem a kántoré, nem a tied, vagy az övé, A gyülekezetben minden közös: a templom, a parókia, a harang, • az orgona, ,:a padok, az énekeskönyv. Még a meleg is, amivel télen betöltjük a templomot, vagy a gyülekezeti termet — mindnyájunké Ami közös, az nem lehet „csá- ki szalmája”, sem „potya”. A presbitérium vigyáz a jó rendre. Annyi közös dolog 1 van a világban. A levegő, vagy a nap nem az enyém és nem a tied, hanem a mienk. De a miénk az utca is, az utcán a lámpák, a tisztaság. Miénk a Duna, a hidak. Miénk a vonat és az autóbusz. Utazhatunk rajtuk, Tovább sorolhatnám ... i Ha tudod, hogy te magad se vagi’- magadé, hanem tested is, lelked is Istené — akkor - jobban megbecsülöd mindazt ami közös, ami a tiéd is, de nem csak a tied. Albert Schweitzer tovább él Lambarénében 1965. augusztusának végén — a gaboni Lambarenében — 52 évi munkálkodás után, az „őserdők orvosa” Albert Schweitzer bejelentette munkatársainak, hogy nagyon beteg, és hamarosan elhagyja őket. „Vezessetek végig mégegyszer kedves fáim között/ utoljára szeretném látni őket” — mondta fiatalabb orvóskollégáinak. Lassan végigsétáltak a citrom, banán és kenyérféle között, amelyeket ő ültetett. Időnként meg-megálltak, hogy megfoghasson egy-egy öreg törzset, megsimogasson egy-egy falevelet Néhány nappal később a kilencvenéves öreg doktor, álmábán békésen meghalt. Kívánsága szerint minden pompa nélkül temették el, mint egy afrikait szoktak. Holttestét egyszerű fakoporsóba tették, és pálma levelekkel fedték be. Sírját korábbi leprás betegei által emelt cement kereszt díszíti, utolsó hálaként annak az orvosnak, és embernek, aki betegségükön enyhített. Munkatársai egyszerű istentiszteletet tartottak emlékére, amelyen a színesbőrű ápolókból alakult kórus Schweitzer kedvenc koráljait énekelte. Amikor a hír haláláról, a világon elterjedt, mindenki aggódva kérdezte „mi lesz most az ő kórházából ?” „Ki folytatja Schweitzer orvosi és emberi munkáját Afrikában?” Mielőtt ezekre a kérdésekre választ adnánk, tekintsük át röviden a nagy humanista életútját: 1904-ben a már tekintélyes sikerekre visszatekintő strassbourgi teológus, főiskolai tanár és orgonaművész Albert Schweitzer elhatározta, hogy beiratkozik az orvosi egyetemre, és életét orvosi szolgálattal Afrikában folytatja. „Mindnyájunknak hordoznunk kell a nyomorúságnak azt a részét, amit a világ ránk mért” — írta ekkor emlékkönyvében. 1912-ben feleségül vette egyik Strasbourg! professzorának lányát, és még ebben az évben mindketten Lambarénébe költöztek. Egy korábbi tyúkfarm volt az egyetlen hely és adottság, ahol dolgozni kezdtek. Évek múltával Schweitzer ebből a tyúkfarmból kórház falut épített fel, mintegy hatvan faházzal. Sokat közülük saját kezével ácsolta. Kezdetben a műtőn kívül nem volt elektromos világítás, s az egyetlen vízforrás egy kézikaros kút volt. Schweitzer tudta, hogy a busman földről jött betegek hamarabb gyógyulnak, ha nem szakítják ki őket az otthoni megszokott környezetükből. Ezért a kórtermek falusi házakhoz hasonlók, ahová a betegek rokonaikat is elhozhatták. A kórház ellátta őket banánnal, rizzsel és halakkal, melyeket gyakran nyílt tűzön készítettek el. Még ma is hasonló ehhez. Pálmalevelekkel fedett kunyhók, körülöttük kis kertek, banánfákkal, játszadozó gyerekekkel. De a műtőkben és vizsgálókban ma már a legkorszerűbb berendezés található. Generátorok termelik az áramot az egész falu számára. Szivattyúk szállítják a vizet a sok régi és új épületbe. Ezeken az eredményeken túl további tervek vannak, hogy a régen egyszerű körülmények között dolgozó falukórházat modem, minden követelményt kielégítő gyógyközpont- tá fejlesszék. Az első fázis 1969-ben lezárult, amikor elkészült a modern íogklinika. Itt két nagy kórtermen kívül van egy nagy előadóterem, egy mozgó rendelő iskolaorvosi rendelésekre, és egy laboratórium négy tanuló számára, amelyben a bennszülöttek a műfogkészítést tanulják. Most készültek el egy új kórházkomplexum tervei, melynek felépítési költségei 35 millió forintra rúgnak. Ezenkívül tervbe vettek új klinikákat, operációs helységekkel és kórtermekkel, ezenkívül már felépítettek egy ápolónőképzőt, tantermekkel és könyvtárral. Albert Schweitzer által emelt épületek is renoválásra szorulnak. Ezek a helységek majd járóbeteg rendelésre szolgálnak 1952-ben, amikor Schweitzer megkapta a béke Nobel-díjat, az ezzel járó pénzösszeg nagy részét a kórház modernizálására fordította. „Apám alapgondolatát a kórház vezetősége ma is állandóan szem előtt tartja” —• mondta Rhéna Eckert Schweitzer — a nagy orvos egyetlen leánya, aki ma is Lambarenében él. „És apámnak igaza volt, amikor azt állította, hogy a betegek gyógyulása csak úgy lehetséges, ha embereket éreznek maguk körül, akik őket szeretik, ismerik és megértik.” A 22 fehér orvos közül, akik 1970 végén a kórházban dolgoztak volt svájci, francia, német, holland és egy Csehszlovákiában született, Mag3rarországon nevelkedett, és 1945-ben Dachauból szabadult sebész, aki kijelentette; „Természetesen itt mindnyájan a saját akaratunkból vagyunk, mint ahogy azok is önkéntesek voltak, akik Schweitzerrel vállalták a kórházalapítás fáradságos munkáját”. Meg kell jegyezni, hogy az itt dolgozók keresete még fele sincs azokhoz az orvosokéhoz képest, akik Európában praktizálnak. A kórházban fennállása óta 190 000 beteget kezeltek, akik közül kb. 100 000 beteg Schweitzer kezei alatt gyógyult meg. Ma évente kb. 10 000 beteg fordul meg a kórházban, legtöbben kolerával, maláriával és légzőszerv! megbetegedésekkel A kórház barátai az anyagi gondokat mindig a szívükön viselték. Amikor valamilyen anyagi támogatásra volt szükség, Schweitzer írt azoknak, akik szóba jöhetnek. Ha ez sem volt elég, kis kottákkal teli kézitáskájával elindult Európába koncerteket és előadásokat tartani, amelynek bevételei fedezték a kórház kiadásait. Amerikában csak egyszer járt 1949-ben. ahol a Goethe társaság ülésén tartott előadást a nagy költőrőL Élete utolsó évtizedében látta Schweitzer, hogy a kórház egzistenciáját biztosítani kell. Felhívást bocsátott ki a „Schweitzer kórház alapítvány” létrehozására Strassbourgban, ahol korábban tanult. Az alapítvány elnöke ma is Lawrence Gusmann, New York-i üzletember, aki a kórház anyagi ügyeit már régebben is' állandóan intézte. Láthatjuk tehát, hogy Schweitzer halálával nem szűnt meg az a nagy jelentőségű munka, amit ő kezdeményezett fél évszázadai ezelőtt, hanem a kórház tovább folytatja tevékenységét, és enyhíti százezrek szenvedését, közelebb hozva a modern civilizáció orvostudományi eredményeit egy elmaradott ország lakóihoz. Fordítás: Fülöp Dezső I arról, hogy ezért a magas szintű műfordításkötetért Anna- Maija Raittila finn irodalmi állami díjat kapott Maga a műfordító levelében így ír erről: „szép meglepetés nemcsak nekem, de a magyar költőknek ...” Néhány hónappal ezelőtt cikkben ismertettük azt az örvendetes tényt, hogy Anna- Maija Raittila finn költőnő „Kaivojen maa” címen mai magyar költők műveiből fordított és adott ki szép kötet- revalót Örömmel értesültünk A presbiter
