Evangélikus Élet, 1971 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1971-08-01 / 31. szám

Őszinte szavak

5 Móz 32, 1—6

Hosszú évek óta játssza a budapesti Nemzeti Színház nagy sikerrel Madách Imre Mózes-drámáját. Az élményszerü előadásnak megszámlálhatatlan feledhetetlen pillanata van, de ezek között is talán legcsodálatosabb az, amelyet mai igénk is felidéz: Mózes búcsúja népétől, a „fiatalok nemzedékétől”, akik már a pusztában születtek. Mi teszi ezt a búcsút olyan egyedülállóan széppé, igazzá? Nem egyszerűen a búcsúszavak, — ilyeneket mondtak már mások is a Szentirás lapjain Mózes előtt is — inkább az a tiszteletet parancsoló őszinteség, mely töltést ad a szavaknak. A búcsúzás nagy pillanataiban őszintévé válik az ember, már semmi más vágy nem vezeti, csak az, hogy az utána jövők is lássanak a szavak mögött olyan mélységeket, mint ő.

Sugározza mai elcsendesedésünk, akár kis otthonokban, akár ünnepi istentiszteleteken, ezt az egyetlen mélyértelmű szót: őszinteség. Erre van szükségük a fiatalabb nemzedék mai képviselőinek is, felnőtteknek is, igazságért harcolóknak is, a meglevő igazság őrzőinek, továbbfejlesztőinek is; közelieknek és távolinknak, fehéreknek és feketéknek, jóllakottaknak és éhezőknek.

1. ŐSZINTÉN — ISTENRŐL. Himnikus, nagy szavakat mond Istenről Mózes, de a hallgatók lelki szemei előtt egyszerű, átélt események képe jelenik meg: fürjek és manna, forrásvíz és sugárzó fények, tüzoszlop képében vagy vezérük arcán tükröződve. Lehajtott fejjel, gondolkodó aggyal megértenek valamit: Isten nagyságát, hatalmát s szeretetét nem „valahol fönt” kell keresni és megérteni, hanem itt „lent”, a csodálatosan megalkotott világban, az Ö akaratából egy időben e földre állított nemzedék életében! Ki merészel Isten fenségéről és hatalmáról beszélni, aki nem becsüli az életet, aki nem tekinti testvérének embertársát és nem tesz meg mindent javáért? Hogyan is beszélhetnénk Istenről és Krisztusról, ha nem emberi felelősségünkből kiindulva tennénk ezt? Ha nem hatná át bizonyságtételünket a szeretet melege? Ilyen beszédre, ilyen élettel párosuló beszédre szüksége van a mi korunk üresen csengő nagy szavakat nem kedvelő nemzedékének is!

2. ŐSZINTÉN — BŰNEINKRŐL. Mózes erről is teljes nyíltsággal beszél. Hamis, romlott, elvetemült nemzedékről, balga és értelmetlen népről. Egy hosszú élet végén Mózes ezt nem kellemetlen és túlzó szigorból mondja, hanem tapasztalatból. Egy, a mi korunkból néhány évtizedet átélt mai „búcsúzó” legalább ilyen éles szavakat mondhatna! Bizony nincs mentség a bűnökre és mulasztásokra, a legékesebb kifogások is üresen csengenének: sokszor voltunk és vagyunk méltatlanok Isten szeretetének hordozására. De Mózes itt nem áll meg! Kiutat mutató, új erőt adó Atyáról énekel. Ki merne gyarló ember létére csak bűneinkről, értelmetlenségeinkről beszélni, mikor Isten az őszinte bűnbánatban máris fölemeli és előre lendíti az embert?! Szabad-e megrekedni gyengeségeinknél vagy visz- szatémi kiúttalanságainkhoz, ha egyszer Isten kimozdít s utat mutat?

3. ŐSZINTÉN — LEHETŐSÉGEINKRŐL. „Elsőként szitáljon tanításom, harmatként hulljon mondásom, mint a permet zsenge fűre, záporesö a pázsitra...” (2. v.) Lehet-e ennél szebben és érzékletesebben kifejezni, hogy mi dolgunk e világban s milyen az a talaj, mely várja a mi emberi közreműködésünket? Ne a költőiséget érezzük e szavakban, hanem a természet világának vonzó példáját. Ha nem kap permetező esőt a fű, elszárad, kipusztul. Ha nem végzi a gazda hűséggel munkáját, nem lesz egyenletes, szép pázsit a házatáján. Milyen nagy feladatokat bízott ránk Isten! Mennyi bölcsesség, mennyi elvállalt felelősség és szeretet kell e feladatok betöltéséhez. S mindez mégsem elérhetetlen, nem emberfeletti. Őszinteség kell csupán hozzá és olyan jóakarat, amilyen Mózesben volt népe iránt. Amilyen benned és bennem lehet népünk iránt, embertestvéreink iránt, legyenek bár egészen közelünkben vagy látszólag távol. Egy, a Madách családról elhangzott tv-játékban mondja az egyik szereplő: nem az a jó ember, aki önmagához mérten jó, hanem aki másokból jót tud kiváltani. Ilyen „jóságot” vár tőlünk Isten, emberségre, megértésre, szeretetre váró embereken keresztül. Hogy ne eltikkadás, kiszáradás — hanem eső utáni frissülés jelezze utunkat.

Szirmai Zoltán

ANGLIKÁN püspök és a futball

Isten tiszte teli rend

Budapesten, 1971. augusztus 1-én

Coventry anglikán püspöke, dr. Cuthbert Bardsley, aki egyben a helyi labdarúgó klub elnöke is, javasolta, hogy vasárnap délután is játszanak mérkőzéseket Angliában, mert a délelőtti templomlátogatás

és a délutáni meccs összefér egymással. Angliában nagy vitákat robbantott ki a bejelentés, mert a vasárnap szentségének védelme címén az országban tilos vasárnap labdarúgó-mérkőzéseket rendezni (epd).

Deák tér de. 9 (úrv.) dr. Kékén András, de 11 (úfv.) dr. Kékén András du. 6 dr. Kékén András. Fasor de. 11 Lelkésziktatás: Kökény Elek—D. Korén Emil— Szirmai Zoltán, du. 6 Szirmai Zoltán. Dózsa György út de. fél 10 Kinczler Irén. Üllői út 24. de. fél 11. Karácsony Sándor u. de. 9. Rákóczi üt 57/b. de. 10 Solymár János (szlovák), de. 12 (magyar). Thaly Kálmán u. 28. de. 11 tír. Ré- dey Pál. Kőbánya de. 10. Vajda Péter u. de. fél 12. Zugló de. 11 (úrv.) Bizík László. Rákosfalva de. 8. Boros Károly. Gyarmat u. de. fél 10 Bizik László. Fóti út de. 11 Baranyai Tamás. Váci út de. 8 Baranyai Tamás. Frangepán u. de. fél 10 Baranyai Tamás. Újpest de. 10 Blázy Lajos. Pesterzsébet de. 10 Virágh Gyula. Soroksár Üjtelep de. fél 9 Virágh Gyula. Pestlőrinc de. 11 Matúz László. Kispest de. 10. Kispest Wekerletelep de. 8. Pestújhely de. 10 Schreiner Vilmos. Rákospalota MÁV Telep de. 8. Rákospalota Nagytemplom de. 10.

Rákospalota Kistemplom du. 3. Rákosszentmihály de. fél 11 Karner Ágoston. Sashalom de. 9 Karner Ágoston. Mátyásföld de. fél 11. Cinkota de. fél 11, du. fél S. Kis- tarcsa de. 9. Rákoscsaba de. 9 Békés József. RákOshegy de. 9. Rákosliget de. 10. Rákoskeresztúr de. fél 11, du. 3.

Bécsikapu tér de. 9 (úrv.) Ma- docsai Miklós, dé. fél 11 (német), de. 11 (úrv.) Madocsai Miklós, du, 6 Madocsai Miklós. Torockó tér de. fél 9 (úrv.) D. Koren Emil. Öbuda de. 9 Fülöp Dezső, de. 10 (urv.) Fülöp Dezső. XII. Tartsay Vilmos u. 11. de. 9 Ruttkay Elemér, de. 11 Ruttkay Elemér, du. fél 7 Ruttkay Elemér. Pésthideg- kút de. fél 11 Turcsányi Károly. Kelenföld de. 8 Bencze Imre, de. 11 (úrv.) Bencze Imre, du. 6 Bencze Imre. Németvölgyi út de. 9 dr. Rezessy Zoltán. Albertfalva de. 7 Visontai Róbert. Nagytétény, de. fél 9. Kelenvölgy de. 9 Visontai Róbert. Csillaghegy dé. fél 10. Csepel de. fél 11.

tem nyájamat és én nyugosztom meg őket, ezt mondja az Űr Isten”.

— Dr. Ittzés István a kelenföldi gyülekezet hűséges tagja július 10-én váratlanul elhunyt Balatonlellén. Ugyanott temették el nagy részvét mellett Du- bovay Géza esperes és Bencze Imre kelenföldi lelkész szolgálatával. „Ha elfogyatkozik is testem és szívem; szívemnek kősziklája és az én örökségem te vagy óh Isten mindörökké”.

EVANGÉLIKUS ELET

A Magyarországi Evangélikus Országos Egyház Sajtóosztályának lapja

Szerkeszti: a szerkesztőbizottság Felelős szerkesztő és kiadó:

D. Korén Emil

Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest. VOT.. Puskin u. 12. Telefon: 142—074

Csekkszámlaszám: 20.412—VTtX. Előfizetési ár: egy évre 90,— Ft Árusítja a Magyar Posta

Index 29 211

71.3075

Athenaeum Nyomda, Budapest Rotációs magasnyomás Felelős vezető:

Soproni Béla Igazgató

„A világosság gyümölcse mindaz, ami jó, igaz és helyes” (Ef 5, 9).

VASÁRNAP. — „És akkor megmondom nekik: sóhasem ismertelek titeket: távozzatok tőlem, ti gonosztevők. (Mt 7, 15—23) Nagyon kemény szavak ezek! Ráadásul nem arról van szó, hogy Jézus egyszer majd jól „odamond” nekik s (a „nekik” mindazok, akik máshogyan gondolkodnak, mint mi!), hanem arról, hogy jól odamond nekünk, akik „sok hatalmas dolgot cselekedtünk” az ő nevében! Ilyen kemény szavakat a „jó keresztyének” ellen ritkán lehet hallani papok szájából, mivel mi már azzal is megelégednénk néha, ha sokan mondanák, hogy Uram, Uram; így e kemény szavakért a felelősséget Jézusnak adjuk át, aki nemcsak az Ő „nevében cselekvőket”, hanem az Ő akarata szerint cselekvőket követel.

HÉTFŐ. — „Ha megismeritek az igazságot, az igazság szabadokká tesz titeket.” (Jn 8, 31—36) A bírósági gyakorlatban előfordul, hogy valaki ellen ártatlanul emelnek vádat, s vizsgálati fogságban tartják mindaddig, amíg az igazság ki nem derül. Akkor aztán szabadon távozhat, hogy a gyakorlatban bizonyítsa: tényleg semmi ok nem forog fenn a vádemeléshez. A szabadság mindig valamire történő szabadság! Jézus-adta szabadságunk is ilyen. Nem önmagába zárt öncél, hanem felszabadulás valamire: a fej felszabadítása felelős gondolkodásra, a kéz felszabadítása megbízható munkára s a szív felszabadítása nyílt szeretetre.

KEDD. — „Amit az ember vet, azt aratja is” (Gál 6, 7—

10) Az aratási' időszak kellős közepén kit ne találna szíven e mondat? Még a városi embert is lenyűgözi az aratás csodája és izgalma, de hogy mi az, ami megelőzi az aratást, mi az a fáradtság, ami a vetéssel jár, azt csak azok tudják igazán, akik ezzel foglalkoznak. A parasztembernek legnagyobb öröm a jó aratás, Isten áldja is meg ez örömöt szerte az országban, de Isten Földjének munkásai jól tudják, hogy az aratás örömét mindig megelőzi a szántás és vetés fáradsága. A keresztyének olyanok, akik nemcsak aratni szeretnek, hanem vetni is: békességet, szeretetet, örömöt.

SZERDA. — „Az evangélium eljutott hozzátok, mint az egész világra is, és sok gyümölcsöt terem, s növekedik” (Kol 1, 3—

11) . El sem tudom képzelni, milyen lehetett Magyarország mezőgazdasága Amerika felfedezése előtt, mikor még a burgonyát nem ismerték! S hogy ma már ez a növény legfontosabb táplálékaink közé tartozik, annak oka a jó íze, nagy tápértéke, sokoldalú felhasználási módja, s a terméshozam nagysága. Ma is sokan élnek közöttünk, akik úgy nem ismerik az evangéliumot, mint ahogy a középkori Európa a burgonyát. Csak nem azért, mert nem mutattuk meg jó ízét, nem használtuk sokoldalúan, magunk sem éltünk tápértékével, s nem volt elég nagy a terméshozam?!?

CSÜTÖRTÖK. — „Nem mondhatja a szem a kéznek: nincs rád szükségem, vagy a fej a lábaknak: nincs rátok szükségem!” (1 Kor 12, 12—26) Amit itt az apostol ír, érvényes legszemélyesebb szerepünktől kezdve a gyülekezet és az egyház feladatán át a legszélesebb világpolitikai összefüggésekig. Tehát először: senki sincs egyedül, hanem embertársaink, barátaink és hittestvéreink vannak. Másodszor: egymásra szorulunk, mert egymás munkájából élünk, egymás hitén erősödünk, s egymásnak szerzünk örömet, vagy okozunk szomorúságot. Harmadszor: mindenkinek megvan a maga sajátos feladata, s kinek-kinek az legyen a gondja, hogy a sajátját hűségesen betöltse.

PÉNTEK. — „De mit számít ez? Az a fő, hogy minden módon, akár színből, akár szívből Krisztust hirdetik.” (Fii 2, 12—18.) Ki tudná azt megítélni, hogy azok közül, akik az evangéliumot hivatásuknál fogva hirdetik, mint egyházi alkalmazottak, ki az, aki ilyen, s ki az, aki olyan? S ki ítélné meg, hogy általában a keresztyének közül kik ilyenek, s kik olyanok a krisztusi gyakorlat élése közben? De ez nem is érdekes! Az a fő, hogy minél többen tapasztalhassák az élő Názáreti szeretetét annyi módszerrel, amennyivel csak tudjuk, ha nincs más, hát pislogó gyertyaként, megrepedt nádszálként, változóhold-hitű tanúkként.

SZOMBAT. — ,vAkik megvi- lágosittattak, megízlelték az Isten jó beszédét és a jövendő világ erőit” (Zsid 6, 4—8). ,A jövő körvonalai”, ez a címe egy világsikert aratott könyvnek. Világsiker, hisz mindenkit érdekel, és érint e téma. Ügy is, mint embert, akinek holnapja van, s gyermekei; úgy is, mint állampolgárt, akinek munkája van és embertársai; de úgy is, mint Jézus-tanítványt, akinek Istene van és feladata. A jövendő világ erőinek tanúi vagyunk. A jövő folyását pontosan nem láthatjuk, de azt tudjuk, hogy csak olyan erő formálhatja a jövendő világot, mely olyan jó ízű, mint Isten beszéde, s olyan nagyon szeret, mint Jézus az embert.

• Bizik László

IMÁDKOZZUNK

Megvalljuk előtted, mindenható Istenünk, hogy sokszor és sokféleképpen vétkezünk ellened és embertársaink ellen. Elmulasztjuk a szolgálat jó lehetőségeit, nem figyelünk intő és küldő szavadra. Köszönjük, hogy ezen a vasárnapon is megszólaltatod igédet, benne a bűnbocsánat ígéretét és új erő lehetőségét. Harmatként és esőként érezzük szereteted áldásait. Kérünk, tégy bennünket is készekké arra, hogy embertársaink számára továbbadhassuk ajándékaidat. így áldd meg hétköznapjainkat, munkánkat és pihenésünket, egész életünket, kegyelmes ígéreted szerint. Ámen.

— Szentháromság után a 8. vasárnapon az oltárteritő színe: zöld. A délelőtti istentisztelet oltári igéje: Mt 7,15—23; az igehirdetés alapigéje: 5 Móz 32, 1—6.

— HALÁLOZÁS. Takács Elek ny. lelkész július 11-én Gyenesdiáson — Kapernaum- ban elhunyt. Temetése július 13-án volt Hernád Tibor és dr. Ferdinánd István lelkész szolgálatával. „Én magam legelteElgondolkoztató kép

Olvasónk mit írna e kép alá?

Amit Csirip látott az élet és béke jegyében

Csirip utolsó lett költéskor. A testvérkéi már az anyjuk szárnya alatt melegedtek, ö még belülről törölgette a tojáshéjat. S ahogy múltak a napok, egyre jobban lemaradt. Ő volt a legkisebb. Mama néha Csöpp-Csiripnek szólította. Pedig úgy szeretett volna nagy lenni már. Szállni', repülni akart és megismerni az egész világot. Esténként, amikor a Fényes Korong elbújt a hegyek mögé, mama odaült közéjük. Mesélgetett nekik, míg el nem aludtak. Csirip tágra nyílt szemmel hallgatta a sok titokzatos-érdekes újdonságot. S mikor álomba muzsikálta a fenyőágak közt zúgó szél, álmában folytatódott a mese. De ilyenkor már ö is repült, s ez valami csodálatos jó érzés volt.

Amikor megkezdték a próberepüléseket, Csirip azt gondolta, hogy beteljesül az álom. A nagyobbakat erőszakkal kellett kituszkolni a fészekből. 0 kíváncsi volt és vakmerő. Be sem várta a mama felszólítását, hanem merészen kiugrott a fészekből. S rémülten vette észre, hogy gyönge még a szárnya, nem bír repülni. Kétségbeesett szárnycsapkodással bukdácsolt az ágak között, lefelé. Az egyik ágat sikerült elkapnia, abba kapaszkodott görcsösen, s lüktető szívvel várta, hogy mi lesz? Mama segítette vissza a fészekbe. Közben korholgatta, ha így szeleskedsz Csirip, elkap a Bajszos Rém.

Csirippel együtt nőtt a kíváncsiság. Minél messzebb kalandoztak a fészektől, annál furcsábbakat kérdezett esténként otthon.

— Miért nem szalmából épít az ember fészket?

— Miért mennek az emberfiókák reggelenként a másik nagy fészekbe?

— Miért kell az embernek dübörgő fészek? — igy nevezte az autóbuszt.

Mama unta már a felelgetést és letorkolta.

— Ne törődj te az emberrel. Az embertől félni kell, mert ellenségünk.

Csirip mégse félt. Valakitől azonban idegenkedett. A szomszéd ház piros arcú, hangoskodó gazdája volt ez. öt egymás közt úgy nevezték, a piros szomszéd, vagy egész röviden, a Piros.

Csirip megfigyelte, hogy a szomszéd néha elmegy a tornyos fészekbe. Ilyenkor mindkét Zengő Hang megszólalt egyszerre és minden irányból mentek az emberek a tornyos fészekbe. Vajon mit csinálnak odabenn? — tűnődött magában Csirip. Egy vasárnap délután nekibátorodott és besurrant a templomba. Először a szószékre szállt, de úgy vélte, itt nagyon szem előtt van. Átröppent a csillárra. Az egyházfi bekapcsolta a csillárt, és Csirip ijedtében az orgonasípok közé bújt. Felzúgott az orgona, onnét is menekülnie kellett. Az egyik oszlop párkányára kapaszkodott, s onnét lesett rémült szemmel. Alatta férfiak és asszonyok ültek a padokban. Ismerősöket is látott közöttük. Az utolsó padban ülő sötét ruhás férfi a dübörgő fészek elejében szokott tekergetni valamit. Az előtte ülő a fényes szálakat kötözgeti, amelyekkel az ember messze fészekbe is tud beszélni. Nagy vaskarmokat kötöz a lábára, s csak úgy tud felmászni az oszlopra. Az a göndör hajú minden reggel nagy kék szárnyat vesz magára, s nagy barna táskával megy egyik fészektől a másikhoz. Kis fehér lapokat osztogat, s a többi ember láthatóan örül azoknak. Az asszonyok közt felfedezte az emberfiókák Mariska nénijét. Amikor az emberfiókák hazamennek, Mariska néni kisöpri a nagy fészket és sok finom morzsát szór az udvarra.

Csirip tovább leskelödött volna, de újra megrezzent, mert az emberek énekelni kezdtek. A férfiak között feltűnően erős, szép hangon énekelt valaki. Csirip előbbre húzódott, s megpillantotta a szomszédot. Eddig nem látta őt, mert az oszlop sarka eltakarta. Szépen énekel — állapította meg Csirip, és szívében oszladozni kezdett a bizalmatlanság. A szomszéd láttán eszébe jutott a. fészek is. Haza kellene menni, esteledik. Az orgona mögött huzatot érzett, arra indult. Meg is találta a kitörött ablakot. A szomszéd éneklése otthon is a fülébe csengett. S félálomban volt már, amikor újra az ő hangját hallotta. De most nem énekelt, csak hangosan beszélt az udvaron.

— Mondtam már tanító úr. hogy nem adunk. Sem én, se más a családból... Ne is tessék többször kérni!

Néhány nap múlva Csirip csodálkozva látta, hogy felnőttek mennek a tudás fészkébe. (Most már így nevezte az iskolát.) Ment a dübörgő fészek vezetője, gyalog. Ment a fényes szálak kötözője, de nem vitte a vaskarmait. Ment a göndör hajú, de sötét szárnya és nagy táskája nélkül. És mentek még sokan mások is. Csirip úgy számolgatta, hogy testvéreivel együtt sincs annyi karmuk, amennyien bementék. Mit akar ilyen sok felnőtt a tudás fészkében?

Az ablákpárkányra repült és óvatosan benézett. Fehér lepedők lógtak a mennyezetről, s közöttük kinyúlt egy kéz. Egy fehér köpenyes ember rászorított valamit, s utána bíborszinű folyadék csordogált egy átlátszó edénykébe. Azután eltűnt a kéz, s egy másik bujt elő a lepedők mögül. Azt is elszorították, s új edénykét tartottak alája. Ez így ismétlődött hosszú ideig. Akik legelőször mentek be, már indultak haza. A Piros az udvaron tett-vett valamit. Amikor a férfiakat meglátta, kikiabált az utcára.

— No, mi van komám, talán te is vért adtál? Aztán mennyit mertél adni?

— Három és felet — válaszolta szerényen a kérdezett.

— Legalább nem üt meg a guta — csúfoló- dott a szomszéd.

De Csirip ezt már nem hallotta. A szóváltás közben a másik oldalra ment leselkedni. A folyosó végén terített asztal mellett ettek-ittak az emberek. És Mariska néni ezen a napon — kicsit később a szokottnál — ret.geteg morzsát szórt az udvarra. A verebek vidáman habzsolták a bőséges vacsorát. Vacsora után, elalvás előtt még hangoskodtak egyet az almafán. Enyhe tavaszi este volt. A verebek is örültek, hogy elmúlt a tél. A langyos tavaszi szél fehér sziromszrnyeget terített az almafa alá. Csirip ide-oda ugrált testvérei között, és mesélte buzgón, hogy mit látott délután. Anyjuk az egyik ágvégen ült. Ö vette észre, hogy a Piros kilép a folyosóra. Valami különös alakú, furcsa bot van a kezében, s feléjük mutat vele.

Az anyából ösztönösen szakadt ki a kiáltás. — Vigyázzatok! Késő volt.

Csirip fájdalmas ütést érzett a szívén. S ahogy röppenni akart, kitárt szárnyakkal zuhant a lehullott virágszirmok közé. Pici vér- csepp piroslott a tollán s már nem gondolhatta végig, hogy van, aki vért ad, s van, aki elvesz. Visszavonhatatlanul és jóvátehetetlenül. Vértesy Rudolf