Evangélikus Élet, 1970 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1970-05-31 / 22. szám

A Biblia és a modern irodalom Ezzel a címmel jelent meg dr. Friedrich Hahn teológiai pro­fesszor könyve a stuttgarti Quell-V erlag kiadásában négy évvel ezelőtt. Mint a szerző hangsúlyozza, nem az a célja, hogy iro­dalmi idézetekkel magyarázza a Szentírást, vagy amolyan „dog­matikai képeskönyyet” adjon. Inkább az iránt akar megértést ébreszteni, hogy a régi Bibliában és az új irodalomban egyaránt a legalapvetőbb egyéni és közösségi életkérdésekről van szó, a honnan és hová, a szenvedés, a halál és az élet értelmének prob­lémáiról. „Szinte azt lehetne mondani: a Biblia folyton csak arról beszél, hogy a Teremtő szüntelenül »beveti magát« te­remtményeiért, hogy értünk él.” Mit felel a Szentírás és mit a modem irodalom a nagy lét­kérdésekre — ezt igyekszik elénk tárni Hahn professzor 345 oldalas könyvében. S a kép teljesnek mondható, hiszen a szer­ző nem fél attól, hogy olyan írókat is megszólaltasson, akik többé-kevésbé tudatosan adtak más választ a nagy kérdésekre, mint a Biblia — például Camus, Sartre, Hemingway. Mások számára szabadon felhasználható és értelmezhető anyag a Bib­lia, szellemi ugródeszka olyan gondolatok kifejtéséhez, melyek mikor mekkora távolságra kerülnek az Ige üzenetétől. (Th. Mann, Barlach.) Természetesen nem hiányozhatnak az olyan írók sem, akik egyikük, Jochen Klepper megfogalmazása sze­rint „az isteni Igére emberi dicsénekkel válaszolnak”, mint Ber- nanos, Eliot, G. Greene, hogy csak az ismertebbeket említsük. „Ez persze nem jelenti azt — figyelmeztet Hahn —, hogy bib­liai, egyházi, vagy teológiai szóhasználattal fejezik ki magukat. Épp ellenkezőleg — modern emberként figyelnek és felelnek, mint akik részesek koruk problémáiban és tanácstalanságai­ban.” Jellemző címszó alatt előbb mindig egy bibliai szakaszt közöl a szerző, ezt követi a pár oldalnyi irodalmi idézet, majd pedig Friedrich Hahn értelmező-elmélkedő meditációját olvashatjuk. Igen érdekes és hasznos „lelki tornához” segít így hozzá a pro­fesszor — nem csoda, hogy szűk másfél éven belül három ki­adást látott műve, melyből ízelítőül egy darabkával szolgálunk. „Mégis” — ez a címszó. Aztán a 73. zsoltár önmagéval küsz­ködő s hitért harcoló, megpróbált hívőjének fohászkodásai,'majd pedig Albert Camus regényéből, A pestisből részlet. Ehhez jó tudni, hogy az egzisztencialista Camus számára a „pestis” az egész emberi lét jelképe. Párhuzamként akár Szabó Lőrinc so­rai is eszünkbe juthatnak: „Ügy nézem, elszánt nyugalommal, az életet, mint reménytelen lepratábort vagy harcteret.” (Kü­lönbéke.) Oránban kitört a pestis, a várost szigorúan lezárták. Az or­vosok önzetlen elszántsággal harcolnak az iszonyú kór ellen, fő­ként dr. Rieux, önkéntes ápolók segítenek nekik, köztük Pa- neloux atya. Az egyik különösen megindító gyermekhalál után a nem hívő Rieux kifakad, s hevesen veti oda a pátemak: „Leg­alább ez az egy ártatlan volt, nagyon jól tudja azt maga!” Az­tán lecsillapszik és bocsánatot kér. Nyugodt hangon mondja, hogy ő ugyan sehol sem veszi észre azt a kegyelmet, amelyről a páter beszél, de nem akar erről vitatkozni vele. „Mindketten olyasmiért dolgoznunk, ami túl szitkozódáson és imádságon egyesít bennünket. És csakis ez fontos.” Paneloux megindultan ül mellé. „Igen, maga is az emberek üdvéért dolgozik” — mond­ja, de ezt túl nagy szónak találja a doktor, akit mindenekelőtt az emberek egészsége érdekel. Aztán pár sokatmondó perc, néhány szó; a páter érzi, hogy nem tudta meggyőzni Rieux-t, s ezt meg is mondja. „Mit számít az? — válaszolja erre az orvos. Amit én gyűlölök, az a halál, meg a rossz, hiszen tudja. És ha akarja, ha nem, mi egymás mellett állunk, hogy mindkettőt elszenvedjük és mindkettő ellen fölvegyük a harcot.” Rieux-ban Camus önmagát beszélteti. Szerinte élet és halál egyaránt képtelen és értelmetlen, az emberi sors merő abszur­ditás, amiben az egyetlen viszonylagos vigasz csak az lehet, ha az ember lázad és harcol a céltalan sors ellen. Ez mint elv és életérzés egyáltalán nem elégít ki bennünket, ha Jézus Krisz­tusban megalapozódott az életünk. Kétségtelen viszont, hogy az egyéni és közösségi életnek nemegyszer lehetnek olyan sötét szakaszai, amelyeknek értelmét hittel is igen nehéz megkeres­ni (s az rövid távon talán nem is lehetséges), s amelyekben, ha helyt akarunk állni, egyszeriben ott találjuk magunkat más gondolkozású, ám tettrekész emberekkel egy társaságban. Így volt ez Camus esetében is, aki aktív részt vállalt a francia el­lenállásban, s akinek e regényét is elsősorban a náci-„pestisre” értették megjelenésekor. Abban a küzdelemben hivő és nem hivő ellenállók kölcsönösen megtanulhatták becsülni egymást, mint Ignace Lepp pszichiáter leszögezi. (Hasonló volt Bonhoef- fer és mások esete.) Ma is vannak és lehetnek kisebb-nagyobb „pestisszituációk”, riadóztató vészhelyzetek (háborús veszély, súlyos családi problémák stb.), vagy egyszerűen a bármi jóért való szükségszerű összefogás, amelyekben mi a hit „mégis”- ével vállaljuk sorsunkat. Paneloux atyának belső helyzetét a 73. zsoltárban látja tük­röződni Hahn professzor és Artur Weiser igemagyarázatát idé­zi: „Ebben a zsoltárban szinte klasszikusan fogalmazódik meg a hit merészsége, hogy látszat ellenére is az Istenhez tartsa ma­gát, akkor is, ha az élet rejtélyes marad, sőt éppen akkor. Itt olyasvalaki beszél, aki nem lát és mégis hisz.” Bodrog Miklós LELKESZIKTATAS CSONGEN „Tekintélyes régi gyüleke­zet, ahonnét nemegyszer kap­tunk indítást, jó szót lelké­szektől, gyülekezeti tagoktól” — mondotta az egyik felszóla­ló a közgyűlésen. Egy másik köszöntés arra utal, hogy mi­képpen „zendült ki az Isten beszéde” ebből a gyülekezetből is. Ostffyasszonyfát, mint egy­kori filiát ideszámítva féltu­catnyi egyházi munkás, nagy­részt lelkész tekinti a maga templomának a csöngei temp­lomot, ahol keresztelték s ta­lán konfirmálták is. A gyülekezet birtokában egy szép-művű kehely van. Van olyan vélemény, hogy még hu­szita eredetű. A paplak-udva- ron van a vidék legöregebb akácfája. A falu számon tart­ja, Tessedik-fának mondja. Benne van ebben nemcsak az evangélikus szemléletmód, ha­nem az is, hogy a táj jellegét akácligetek adják, valamint az utakat szegélyező és a termő­térséget parcellákra osztó akácsorok. Az a hagyomány, hogy az első akácot evangéli­kus lelkész ültette el Csöngén. Többet is ültetett nemcsak ezt az egyet, a legutolsó időkig megmaradt kettő. A másik a gyülekezet valamikori gondno­kának az udvarán. A lelkészbeiktatás napjára hajtani kezdett az öreg fa. Prédikált ezzel a gyülekezet­nek. Ne álljon meg a patinás múltnál, legyen az élete ága­kat, leveleket hozó, kivirágzá­sában az evangélium édes nek­tárét kínáló. Egyszóval legyen az élete hasznos a környezeté­nek, mint ahogyan az akácé az. Az iktatást végző esperes az eleven gyülekezeti élet feltéte­leiről szólt. Az egyház szolgá­latában a jézusi jópásztori lel­kűiéinek kell érvényesülni. Kizárt a felülkerekedni-akarás indulata. Joggal kérdőjelezzük meg a lelkészi szolgálatot és a gyülekezeti életet, ha abból nem fakad jó a közre. A beiktatott Szerdahelyi Pál lelkész Jézus példáján mutatta fel a templomot betöltő gyüle­kezetnek, hogy miben látja a szolgálatát. Jézus, a Jópásztor az embereket testi bajaikat nézve is szánta. Mikor az üd­vösségük ügyét magáévá tette, nem volt számára érdektelen földi gondjuk-bajuk sem. Az első, ami Csöngáre jövetelekor a szemébe tűnt a vöröskeresz­tes segélyhely-jelzés a kapun. Ez tehát a teendő: segíteni mindenütt, ahol baj van, min­denütt, ahol igyekeznek a jóra, a jobbra. HA KINYITOM A BIBLIÁM Kezemben nincs próféta-bot Nem vagyok Isten embere. Épp szolga csak. De szent robot, Hogy csendben járhatok Vele. Űr szolgái vándor útján Alkony-órán, nyájas este Vár egy sátor árnya s hull rám Fényes álmok dús gerezdje! A „Kármelről” jövet — menet S „völgyek” vágyoltó mélyiben Pezsdül, ég, fénnyel telne meg A szív, ha itt most elpihen! Ür szolgái vándor útján Ez az „oázis” oly mesés Csillag-bársonyos éj múltán Feledtet sajgó ébredést! Ha kinyitom a Bibliám Világok érintkeznek itt S míg suttogom hála-imám Mélyebb látássá lesz a hit! Csak a szépre emlékezem I — Már mögöttem az út fele — Hol beszűkül a végtelen, Rám sátoroz az Űr szeme! Sárkány András Jelen volt és köszöntötte az új lelkészt Berzsenyi J. Miklós a vasi egyházmegye nevében. Baranyai Ernő a gyülekezet nevében juttatta kifejezésre a minden jóra kész, segítő igye­kezetei. Lelkész és lelkészné Vas megye és abban is Szom­bathely szülöttei. Az ottani gyülekezetünket küldöttség képviselte, akiknek a nevében Sokoray Miklós lelkész szólt. A nagyszámban jelen volt szom­széd lelkészek, illetve felügyelő is elmondta — ki-ki a gyüleke­zete nevében — a köszöntés szavait. A Somogy—Zalai egy­házmegye Hegyháti János lel­kész felszólításában köszönte meg Szerdahelyi Pál negyed- százados nehéz szórvány-szol­gálatát náluk. A hivatali előd Fehér Károly mennybemene teli ősi képet idézett, hogy mindannyiunknak megmutas­sa, kinek is lépjünk a lábai nyomába. Nem hiányzott az üdvözlők sorából a Hazafias Népfront képviselőjének a kö­szöntése sem, Szabó Endre személyében. Megható része volt a köz­gyűlésnek az anyák ünneplése. Anyák napja volt éppen s a lelkészházaspárból mindkettő­nek az édesanyja ott lehetett a beiktatási ünnepségen. Ügy éreztük igehirdetések­ből és felszólalásokból nyoma- tékot kapott Exaudi vasárnap­jának igéje: „Kérjétek az ara­tás urát küldjön munkásokat az ö aratásába!” Sz. L. A Délmagyar ország c. lapban olvastuk Dr. Káldy Zoltán látogatása Szegeden „Bemutatkozó látogatáson fogadta tegnap, szerda délelőtt (május 13.) Szegeden, a megyei jogú városi tanácsnál dr. Káldy Zoltánt, a Déli Evangélikus Egyházkerület püspökét, a Béke­világtanács tagját, az Országos Béketanács elnökségének tagját dr. Biczó György, a Szeged m. j. városi Tanács vb-elnöke és Hangos Mihály, a megyei tanács vb-elnökhelyettese. Dr. Káldy Zoltán eszmecserét folytatott az állami vezetőkkel, melynek so­rán városfejlesztési és az evangélikus egyházat érintő kérdések­ről esett szó. A látogatáson jelen volt dr. Rátkai János egyház­ügyi tanácsos is.” Mária nővár A pécsi evangélikus szere­tetotthon utcai, földszintes, szépen berendezett szobájá­ban találom Mária nővért. 1968. év szentestéjén búcsúz­tatta az egyházközség elnök­sége és a szeretetotthon veze­tősége. 1969. január 1-től — nyugdíjas. Hogyan élhet nyugdíjas sorban az „örök­mozgó” és fáradhatatlan Má­ria nővér? Milyen megtett út van mögötte? Mivel tölti ki napjait? Mi a legkedvesebb emléke? Hogyan néz az egy­ház jövendőjére? — Kérdé­sek, amelyekre csendes be­szélgetésben kaptunk választ Unger Mária nyugdíjas ott­honvezetőtől. Mi indította el a szolgáló szere­tet közvetlen útján? 1901. január 15-én szület­tem, Körmenden. Heten vol­tunk gyermekek. Az elemi és polgári iskola után bele­kerültem a körmendi evan­gélikus gyülekezet munká­jába, főleg az ifjúság között. Később megismerkedtem a diakonisszaélettel, s egycsa- pásra szivemhez nőtt. Egy ré­gi ének muzsikál szívemben. „Bárány Jézus jövök...!” — hívó szónak tekintettem és jelentkeztem felvételre. So­ha nem bántam meg! Milyen szolgálatokat végzett az országos egyházban? 1931. óta szolgáltam a szombathelyi, később a deb­receni gyülekezetben. De köz­ben többször is szolgáltam a győri árvaházban és interná­tusbán. Pécsre 1943 során kerültem, majd rövid soproni beosztásom után, véglegesen visszakerültem a pécsi szere­tetotthonba. Eleinte néhány nyáron át napközi otthont is vezettem a téti és a vései gyülekezetekben. A gyerme­kek közötti munka után az öregek közti szolgálat lett fel­adatom. A három munkakör egyformán szívemhez nőtt: a gyülekezet — az árvák és végül az öregek! Hol és hogyan élte át a felsza- badulást? 1944. november 29-én a pé­csi szeretetotthonban, ahol akkor húsz árva és húsz öreg gondozása volt a feladatom. Simán ment minden, sem­miféle probléma nem adó­dott. Káldy Zoltán, az akkori pécsi segédlelkész, beköltözött az otthonba, hogy segítsen a diakóniai munkámban. Mi a legkedvesebb emléke közel negyvenesztendős munkájából? Amikor a sok, szeretett, ár­va gyermekeim közül Gabit férjhez adtam. Itt volt az es­küvő az otthonban. Én ve­zettem be a pécsi templom­ba, mint „édesanya”. Azóta boldog asszony, férje orvos, három gyönyörű gyermekük van, gyakran jönnek „haza”, s az mindig ünnep számom­ra. Hogyan tekint az országos egy­házunk diakóniai útjára? Nagyon-nagyon örültem, hogy egyházunknak élete és szolgálata közepére került a szeretetszolgálat. Életem ér­telmét látom benne igazolva. S azt hiszem, hogy világszer­te csak a diakóniai életfor­ma hoz gyógyulást az egész emberiség számára. Mire vágyódik még hátralevő éveiben? Szeretnék dolgozni, de fá­radt szívem pihenésre kény­szerít. De ha csak keveset is. mindennap szolgálok, hiszen csak így szép az élet.,. S az utolsó mondat? Köszönöm a fenntartó gyü­lekezet elnökségének, hogy ebben a szép szobában élhe­tek öregségemre. Köszönöm az egyházvezetőségnek, hogy megbecsülésben és sokszor megtapasztalt támogatásban volt részem. És köszönöm kormányzatunknak, hogy nyugdíjamba beszámították a diakonissza éveimet is és anyagilag gondtalanul nézhe­tek a jövőre. Gyümölcstermő, gazdag élet után — szép, békés öregség. Szürke élet? Azt hiszem, hogy Isten szeretetének aranyló sugaraiba öltözik. Mert a legnagyobb a Szere­tet! Balikó Zoltán Több, mint száz éves a terem, amelynek fa­láról Széchényi Ferenc életnagyságnál na­gyobb portréja tekint a látogatóra. A díszes faburkolat fölött az egykori nagyasszonyok adakozását megörökítő vármegyei címerek. ft, -«utat {«Uw ftnmsM öcxwifj firnftpÄriu«. tCí -pur tfátomny íujjpmy f)nm rmbÜttn . nruimvsc ám mv ifawsír wb wfcg • í í mtnl jMisIrirmilxtí u&ft ^mtacttíT r».>íui* tbflu «hue*. Wfött ninm.1 wr tgu tx (fir.udjá ütem- iiű okík . yű ki »tpjrem whísií öt rwí.h-káwff hAAi4 ltok. b-vdUtia cfafcsr íerm^rcvf vittii I tvl.jj; tett, tnjvif un*«öf,r,rérvi<ia. B’mt oj jttovr ■ b.iliiBtcvw.tfti jmiiifnfc w! * 'Í«t«rvv'uáU V#U. Syam ptndpinc, m&id wiininK h<űjhtr tfvec, ; !?m<guv« An <fvntvt wü «nsB&if riUfpdt'. tí'lam . dVvEtii«:wwMft«, A Halotti Beszéd kezdő sorai Szép, intarziás parkett — szintén műemlék — s többek között egy 48-as honvéd által Dél- Amerikából küldött, egyetlen fatörzsből fara­gott, két méter széles kerek mahagóni-asztal. Az Országos Széchényi Könyvtárban va­gyunk. A pompás Széchényi-terem egyik sar­kában két, egymásra merőleges tárló áll most Bennük a patinás teremnél is értékesebb kin­csek sorakoznak. Közel ezer éves a legrégibb kézirat, amely a sort megkezdi, és több mint négyszáz éves a legfiatalabb. Legtöbbjének közvetlen egy­házi vonatkozása van. Ezért is állják körül kétszeres érdeklődéssel Teológiai Akadémiánk 4—5. évfolyamos hallgatói, akiknek oktatását A magyar nyelv hete után Egy kiállítás margójára a mai egyháztörténeti órán — kérésemre — dr. Karsay Orsolya végzi. A lelkes tekintetű, mosolygó szemű fiatal könyvtáros éppen most doktorált a bizantino- lógia köréből Moravcsik Gyula professzornál. Szakértelemmel és szeretettel simogatja végig szemével — ki tudja, hányadszor a magyar nyelv hete alkalmából rendezett kiállítás ve­zetése során — az értékes, régi kéziratokat. Legelső nyelvemlékünknek, a tihanyi apát­ság Pannonhalmán őrzött, 1055-ből származó alapítólevelének, a Lőwenben levő ómagyar Mária-Siralomnak és a Königsberg! Töredék­nek csak a másolatait látjuk ugyan, de a hall­gatók érdeklődését mégis felkelti ezek szövege és regényes sorsa. Eredetiben látjuk azonban a magyar és egy­úttal valamennyi finn—ugor nyelv legrégibb ismert összefüggő nyelvemlékét, a 12. század végén keletkezett Halotti Beszédet, amely egy latin nyelvű szertartáskönyvnek 26 soros, ízes magyarságú, szabadon fordított „vendégszö­vege”. Ugyancsak eredeti a — sokáig az osztrák fővárosban őrzött — Bécsi Képes Krónika. Miniatűráinak ragyogó színei meghazudtolják korát, a hatszáz évet. A latin szöveg között feltűnő „Gyula” és „Zoltán” nevek fölé egy­szerre hajol tíz teológus-fej... Azután az első kézzel írott magyar könyvet, a régebben Ehrenfeld-Kódex néven ismert Jókai-Kódnxet látjuk. Assisi Ferenc életét írja le a budai beginák — harmadrendi apácák — részére készült. (Sokan csak ekkor tudják meg a sok finom részletkérdésre is kedvesen kitérő kalauzunktól, hogy egy 1925-ös londoni árve­résen szerezte meg államunk e kincset, s az akkori Jókai-centenárium révén kapta mai nevét.) _A Biblia legrégibb magyar fordításának el­ső töredéke láttán még tágabbra nyílik a sze­münk. A ferences szerzetesből lett két huszita prédikátor, Újlaki Bálint és Pécsi Tamás ké­szítette. Mátyás király egykor talán 3000 kötetet is kitevő budai Corvina-könyvtárából az egész világon ma már csak 170 darabot ismerünk; ebből 45 van hazánkban: 32 az Országos Szé­chényi Könyvtár, 11 az Egyetemi Könyvtár, 1 a Tudományos Akadémia és 1 a győri püs­pöki szeminárium tulajdonában. Az itt kiállí­tott két kódex közül különösen Cyprianus egy­házatya szépen illuminált, Corvin-eímeres be­szédeinek láttán csillan fel a leendő lelkészek szeme. Hát még amikor megtudják, hogy né­hány éve 5000 angol fontért — több, mint fél­millió forintért! — szerezte meg ezt a nagy kincset egy árverésen a Széchényi-könyvtár... Ugyanilyen tetszést arat a Festetich-Kódex — Kinizsi Pálné Magyar Benigna imádságos- könyve — a 15. század végéről: ez a legdísze­sebb középkori magyar kézirat. „Pest városában, Szent Péter utcájában” — a későbbi Ferenciek téri egykori kolostorban — Íródott az a Mária-ének a 16. század ele­jén, amelyet a Peer-Kódex őrzött meg. Ez ne­vét Peer Jakab piarista tanártól, az egykori tulajdonostól kapta. A Nyulak szigete hajdani domonkos-zárdá­jának ® levegője árad Ráskai Lea értékes kó­dexéből, amelyből nemcsak Margit királylány életét, hanem még a Margitsziget topográfiá­ját is megismerhetjük. A buzgó kódexmáso­lóról azt is megtudjuk, hogy zemplénies volt a nyelvjárása, és közvetlen, közlékeny apáca lehetett: „Igen beteg valék” — írja piros tin­tájával az egyik oldal aljára. — A Margit- legendát különben Jankovich Miklós, a híres budai műgyűjtő szerezte meg — és ajándé­kozta a múlt század közepén a könyvtárnak — egy főnemestől, akihez valószínűleg a II. József idején feloszlatott szerzetesi könyvtá­rak valamelyikéből kerülhetett. ’ Sorra folytathatnánk a szebbnél szebb kó­dexek és a hozzájuk fűződő érdekes történe­tek felsorolását. A pálos Bátori László biblia­másolásától — amelyet 1460 körül a buda- szentlőrinci kolostorban vagy talán a híres hárshegyi barlangjában írhatott — a „pesti­fera lutherana haeresis” kifejezést tartalmazó Érdy-Kódex szövegéig — amely a 16. század elejének egy karthauzi „néma barát” által írt legnagyobb magyar legenda- és prédikáció- gyűjteménye, s a magyar irodalom egyetlen karthauzi emléke — a zárt tárlók alatt is min­den csupa élet, csupa történelem. Nyelvében él a nemzet. Nyelvi emlékeink: népünk és keresztyénségünk közös kincsei megérdemlik, hogy a páncélszekrények és zárt ajtók mögül ideig-óráig ismét napfényre ke­rüljenek. Talán egy életre szóló indítást ad­nak a késői utódoknak. Ezt a szép szolgálatot végzi most az Orszá­gos Széchényi Könyvtár kiállítása. Dr. Fabiny Tibor a

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents