Evangélikus Élet, 1970 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1970-04-19 / 16. szám
Miattam Zsolt 69, 7 Életünk egyik megmérgezője a bűnbakkeresés: az az indulat, amely ösztönösen is másakban akarja fölfedezni szinte bármi rossznak az okát. Ez a hő óhaj persze többnyire célt is ér, de ebben nincs köszönet, mert önkritikátlanságra és felelőtlen vádaskodásra nevel. Már közvetlenül a bűneset bekövetkezte után elhangzik az első ilyen jellegű kifogás: „Az asszony, akit mellém adtál, ő adott nekem...” MIATTAD! — ez a szentségtelen ok — keresés jelszava. S mi van a HÁTTERÉBEN? Az a félelem, hogy jaj, esetleg hibásnak bizonyulhatok, s akkor legyűrnek, eltipornak, tehát legjobb védekezés a támadás. Vagy kisebbrendűségi érzés, mely csaknem mindenkiben ellenséget gyanít, azért szinte modorává válik a „megelőző agresszió7’. De sokszor oka a reflexszerű „miattadozásnak” az egészséges önellenőrzés hiánya, a „túl szép önarckép”: amilyennek szívesen képzeljük magunkat. Ennek következtében saját romboló indulatainkat is másokon fedezzük fel, ha okkal, ha ok nélkül. Megvan ennek a közösségi vetülete is, a csoportos gyűlölködés és vádaskodás. „Műittatok!” — jelszó ez is. Soviniszta, faji, világnézeti, vagy más jellegű (esetleg családi) acsarkodá- sok hátterében úgy nagyjából ugyanazok a jobbára nem tudatos indulatok lapulnak, mint az egyéni bűnbakkeresés mögött: önféltés, tudattalan indulatok kivetítése, önismeret- hiány. Speciálisan „egyházi” változatai is vannak ennek: mások többnyire beváltatlan lenézése felekezeti, vagy azon belül „kisközösségi” kiadásban — ez a csoportos farizeizmus. Legveszedelmesebb variációja a „Jónás-komplexus”: az az álhi- vő, katasztrófa leső világgyűlölet, amely meg van akadva azzal, hogy az Isten kegyelmes is tud lenni. (Jónás 4, 1) De a rejtett ok itt is: saját letagadott lelkitartalmak ösztönös „kimázolása” a világra, amikor önnön bűneink helyett a világot gyűlöljük, persze kegyes indokolással. — Akár egyéni, akár közösségi változatban iszonyú sok keserűséget, merevséget, sőt tragédiát okoz a bűnbakkeresés, amelybe teljesen bele is lehet süppedni. MIATTAM! — ez a megrendíts s teljesen valós lehetőség nyilvánvaló a némi önismerettel rendelkező keresztyén ember számára. „Ne szégyenüljenek meg miattam, akik benned remélnek, Uram” — ez bizony nem kényelmes imádság. Sokkal testhezállóbb lenne azért könyörögni, hogy X meg Y miatt ne szégyenüljenek meg azok, akik életük antennáját Istenre irányították be. De az őszinte alázattal megdöbbentő „miattam”-szemlélet napirenden tartja azt a komoly és reális aggodalmat: Isten népének okozhatok csődöt én! Hiszen ennek feltételei megvannak bennem! Mi okozhat efféle kudarcot a keresztyén közösségben? Egyénieskedés: az én ízlésem, magánvéleményem, egyéni igényem túlhangsúlyozása, mintha csak az lehetne az igazi. (Az egyház nem vallásos lelkitermékek fogyasztására alakult érdekszövetkezet.) Van persze csoportos különcködés is egyházon belül, mely egy sajátos kegyességi típust, vagy felfogást képvisel, és ami attól eltér, azzal nem tud mit kezdeni, sőt gyanús szemmel méregeti. Szívesen játssza az ilyen kisközösség a megfellebbezhetetlen bíró szerepét egyház és világ dolgaiban egyaránt. Indulat: „odamondogatás” szeretet nélkül, mely ezért akkor is rombol, ha tárgyilag igazat mond; vagy túlérzékenység, mely akaratlanul is gyűjti a sérelmeket, mint más a bélyeget. (Hány gyülekezetben probléma, hogy „extra érzékeny” törzstagok vajon miért fognak megbántódni legközelebb!) Hasadásos szemlélet, mely a hitet és keresztyénséget bizonyos vallásos ténykedésekre korlátozza és szinte úgy képzeli, hogy az Istenire rázárja a templomajtót. s a magánéletébe még Ö se szóljon bele. Fiatal házaspár életét nagyon megnehezítette az egyik mama állandó kéretlen beavatkozásaival, leckéztetéseivel. Egyszer épp istentiszteletre készülve csapott patáliát, mire megkérdezték tőle: „Anyuka nyugodtan megy templomba, miután köztünk viszályt szít?” Mire ő méltatlankodva: „Ne keverjük össze a kettőt!” Pedig a legnagyobb bajok egyike, ha egyházi és „civil” életünk között nincs kapcsolat! S az egész gyülekezetnek „leégés”, ha egy ismert tagja függetleníti a magánéletét a hitétől, MIATTUNK! — üdvös félelem lehet ez is. Hiszen Istenben nemcsak, tudatosan lehet reménykedni, hanem ösztönös vágyakozással is. Vannak a világnak ilyen reménységei! (Rm 8, 21) És jogosan várnak az egyháztól s a hivő emberektől sokat olyan ügyékben, mint például a világbéke megőrzése, vagy a nyomor és kizsákmányolás felszámolása. Baranyi Ferenc egyik versében így foglalja össze országunk felelősségét: „A világ ránk tekintve arra számít, hogy vállalunk gondjából egy hazányit”. Nos, az egész keresztyénség könyöröghet így az egész világért: Ne szégyenüljenek meg miattam... És már csak ezért is kell, ezerszer kell vállalnunk gondjából egy „egyháznyit”. S ez a mérték nem is szűkös. Bodrog Miklós Mert tied az ország és a hatalom és a dicsőség mindörökké A Miatyánk utolsó mondata valószínűen nem Jézustól származik, az ősgyülekezet alakította ki és kapcsolta hozzá. Lukács evangélista alapos kutatómunkájára bizonyára itt is számíthatunk, ő úgy tudta, Jézus ajkán nem hangzott el, ezért az általa közölt szövegben nem található. Mások úgy tudják, általános imazáró mondat volt, amit más imák végén is használtak, mint mi az ament. Mint ilyet, Jézus is mondhattta, de feljegyezni nem kellett. Az ősgyiílekezet érezhette e mondat fontosságát, annyira, hogy a nagy tekintélyű imát bővíteni merte vele. Bővült-e a tartalma? Értékkel? Nyerünk-e mi azokkal szemben, akik a „szabadíts meg minket a gonosztól” után mondják ki az ámen-t? A kutatók megállapításától függetlenül is érezhető: ez a mondat más, mint az egész Miatyánk. A megelőző mondatok kérések, ez a mondat adás. Azokban az irány: Istentől felénk, ebben: tőlünk Isten felé. A kéréseket a következő képpel illusztrálhatnánk: két kinyújtott üres kéz, mely arra vár, hogy az Isten megtöltse ajándékaival. Ez a mondat: elhárító mozdulat, mely határozott mutatássá lesz. A kéréseken végigvonul a többes szám első személy. Itt határozottan egy valakiről van szó: Tied. A törés, a gyors külső és belső fordulat ellenére egy szó, mégis szervesen összekapcsolja ezt a mondatot a többivel: mert. Ezzel érzékelhetővé lesz az, hogy itt nem csupán hoz- zátoldásról van szó, hanem a két rész (a jézusi és a gyülekezeti) egymásnak függvénye, következménye. Ezzel a mondattal lesz teljessé, egésszé a Miatyánk. 1. Éles, soha el nem mosható határvonalat húz ez a mondat a mennyei Atya és az ember közé. A Miatyánk az egyik döntő bizonyíték, hogy az ember abból él, amit az Istentől kap. A hála helyett azonban az ember a kapásba jött bele. Nemcsak kapásból él, hanem szeret is kapni, mindent kapni. Természetes az, hogy kap. Innen már csak egy lépés: szeret mindent magához ragadni. Gondviselés, megbocsátás, megőrzés, megváltás, egyre több, drágább ajándékok, de az embernek még több kell, semmi sem elég. Olyanok lesztek, mint az Isten — szólt a kísértő, az első emberpárhoz, s az embert elkapta a vágy, mely azóta is fogvatartja: olyanná lenni, mint az Isten. Olyan hatalmasnak lenni, olyan dicsőségben tündökölni, mint ö. Az Atyagyermek viszonyból következik: olyan leszek, mint az Isten — hiszi az ember. Hitte is nagyon sokszor és sokáig a kétezer év alatt a magát erre a legilletékesebbnek tartó — egyház. Szolgálatot, alázatot hirdetett a szolgasorba taszí- tottaknak, a megalázottaknak, miközben népek, országok, uralkodók felé a hatalmát, a dicsőségét, a pompáját mutatta és igényelte. A gyermeknek jár a hatalom, az együtt-tün- döklés. Ettől a vágytól és annak minden áron való megvalósításától a protestánsok sem voltak mentesek. A hatalmi versengés, a dicsőséges egyház megteremtése és fenntartása, kötötte le az egyház figyelmét és erejét. Krisztus uralma, az egyház uralma a bűnös, elveszett világ felett — volt a cél. A keresztyén emberre nézzenek fel, szava döntő legyen, a lehetőségek ajtajai nyíljanak meg előtte, feltétlen bizalom, tisztelet övezze körül, tanuljanak tőle erkölcsöt — ez volt és ez még ma is sokakban az igény. A Miatyánknak ez a mondata hatalmas kiáltás: állj meg, ember! Maradj a te területeden, állj meg, mert ez az Istené már! 2. Tisztázza a területeket ez a mondat. Mi a mienk, mi lehet a mienk, mire tarthatunk igényt és mire nem, mi az Istené. A kérésekben foglaltak mind — az Isten szeretete és kegyelme által — a mienk lehet. Az előző cikkekben olvashattuk, hatalmas, szinte végtelennek tűnő terület az emberé, melyben nem megszorítás, hanem szinte korlátlan lehetőség élni. Aki ezeket a lehetőségeket, ajándékokat el tudja fogadni, az jól érzi magát az „emberi” területen, az nem akar még többet, az nem vágyik olyan után, mely soha nem lehet az övé, mely csak az Istené. „Tied” — mondjuk, tehát Isten kizárólagos, elidegeníthetetlen, lemá- solhatatlan tulajdona a hatalom és a dicsőség. „Mert”- (!) minden ötőle van, az ö munkájának az eredménye. Ö teremti meg, Ö hozott áldozatot érte, ö pazarolja kifogyhatatlan bőséggel szeretetét. Mi csak kérhetjük azokat, mi csak felélhetjük. Az Isten emberré lehet, de az ember soha nem lehet Istenné. Isten is a Jézus Krisztusban azért lett emberré, hogy mi is emberré lehessünk. Ez a mi nagy feladatunk: emberré lenni, s embernek maradni és másokat segíteni, hogy emberhez méltó életet élhessenek. Mert, aki „emberi” életet tud élni, van lehetősége élni, csak az tudja egyértelműen, határozottan vallani: Tied! a hatalom és a dicsőség. 3. Csak az az ember tudja elfogadni e mondat döntését, aki tisztában van saját területével. A megszólításban megvallom: Isten mennyei Atyám. Ebben a mondatban: gyermeke vagyok. A Tv-ben nemrégen egy többgyermekes családról készített riportot mutattak be. Többek között a riporter megkérdezte: hogyan oldják meg a szülők a gyermekek között a tulajdon kérdését, különösen vitás kérdésekben, amikor legtöbbször a nagyobb erő, vagy az ügyesség dönt. A szülők azt válaszolták, s ezt a gyerekek is megerősítették: itt minden apué. Ezzel sok vitának, veszekedés-verekedésnek a veszélyét tüntették el. A Miatyánk utolsó mondatában vallom meg: minden a Tied, Atyám, különösen a hatalom és a dicsőség. Ha a keresztyénség mindig tisztán látta volna a határokat és mindig így tudott volna dönteni, nem pazarolta volna el erejét az elsőségért, a hatalomért, a dicsőségért folytatott harcban. Főleg: nem vesztette volna el a hitelét. Gyermeki hittel meg kell vallanunk: Atyám a Tied! Miközben végezzük a Tőle kapott, ránk bízott feladatokat. Gyermeki hittel elfogadjuk ajándékait, s a Tőle tanult szeretettel, fokozott éberséggel figyeljük, mindenkinek jutott-e belőle, s mindent megteszünk-e azért, hogy jusson mindenkinek. Az ősgyűlekezet liturgikus responsoriuma, felelete volt ez a mondat a Miatyánk kéréseire. Imánkban, cselekedeteinkben, egész életfolytatásunkban, ezekkel a gondolatokkal, döntésekkel feleljünk Isten minden ajándékára. Aradi András KONFIRMÁCIÓ Hermann Hesse 3 Ködben Különös ködben vándorolni! Elhagyott árva bokor és kő. Egy fa sem képes a társát látni, A köd közéjük leplet sző. Baráttal telve volt világom Amíg még éltem ragyogott, De most a sűrű ködöt járom S mindenki legott elhagyott. Bölcs addig senki nem lehet, A ködöt míg nem ismeri, Mely halkan jő, mint halk lehelet És mindentől elrekeszti. Különös ködben vándorolni! Élni — teljes magányt jelent; Senkit sem tudsz már felismerni, Magad vagy, s a köd eltemet. De van egy fa, mely még világít, Van még számodra nyílt pálya! Magányban, ködben eligazít Jézus Urunk keresztfája! Fordította: Sátory Vilmos (az utolsó szakasz a fordítótól) Sasa52SBSH52S2SH52SH5E5H5HS2SH5252S25H5HS25H525aS2SESSS25SS2SESS5ESES2S252SHSH5?5S5ü5e5H5HSa5a5É5H5HSH5aSÉ5HSZ5a5aSH5aS2525H52SH5aS2SSSS5aSaS2SESa5ZSaS25H5ES252B5E5E5H5SSHSHSc!SBSi Olvasmány és látvány KOSSUTH ÉS PETŐFI ellentéte ismeretes mindenkinek, aki históriánk nevezetes szakaszát, a szabadságharcot, csak némileg is ismeri. Bármennyire is fájdalmas, hogy a korszak két magyar lángesze nem tudott egymásba karolni, a helyes tájékozódás érdekében ezt a tényt felesleges álcázni. Fekete Sándor kitűnő tanulmánya — o Kortárs idei márciusi számában — helyes magyarázatot talált erre az ellentétre. Petőfi nem szerette Kossuthot, verseiben nincs egy szava róla, akit annyi vers és dal magasztalt. De Kossuth állt a hatalom csúcsán, neki kellett volna észrevenni Petőfi jellemét, neki kellett volna közelednie a költőhöz, „hiszen egy Petöfi-méretű önérzet számára a hatalomhoz való törleszkedésnek még a látszata is elviselhetetlen”. Kossuth azonban nem érezte ezt. „Az igazsághoz tartozik — írja Fekete Sándor —, hogy Petőfi sem könnyítette meg Kossuth dolgát. Minél kínosabb helyzetekben vergődött a költő, nyers hajthatatlansága, simulékony udvariasságra képtelen plebejus büszkesége annál érdesebbé keményedett.” S ennek bemutatására idézi Petőfinek Kossuthhoz írt kérvényéből ezt a mondatot: „Legjobban szeretném, ha szóval végezne Ön velem, s rendelne órát megjelenésemre; különben, amint Ön akarja.” Ez volt a költő hangja polgári mivoltában. Kossuthot viszont nem ilyen hanghoz szoktatták. A kétféle hang és igény kétféle jellemnek felel meg. Mindketten külön-külön tudatában voltak történelmi jelentőségüknek és szerepűknek, országszabadító erejüknek. Ezt érezve nem fordultak egymás felé. Kossuth hamar észrevette Petőfiben a vetélytársat, vezéri önérzetében sértve érezte magát, hogy az ifjú költő föléje akar nőni. Petőfi Kossuthnak kezelhetetlen volt. Kossuth semmilyen formában nem támogatta a költőt. Petőfi viszont Kossuth nélkül is, költészetével, kivívta magának az országos szerepet és elismerést. Nemzetének elkötelezettje volt Petőfi, mint minden jelentős költőnk. Kossuthnak azonban a sors megadta a lehetőséget, hogy véleményét harminc évvel később igazságosan megváltoztassa. Állást foglalt a magyar irodalomba benyomuló kozmopolitizmus ellen, nagyon időszerűen, a Petőfi Társasághoz írt turini levelében. Óva intett attól az irodalmi irányzattól, mely „a nemzeti érzületre elmosólag hat”, ez valóságos országos veszély. Ezért hívja fel a figyelmet arra, ami „kiválóan jó az irodalomban”. S mi ez? „Petőfi költészete és Jókai regényei.” Ügy véljük, Kossuth Lajos érvényeset s máig hatót üzent Budapestre. ILLYÉS GYULA Tiszták című új drámáját egyelőre csak Pécsett láthatták, ott volt a bemutatója, de most olvastam el, ugyancsak a Kortárs közölte az egész művet. Rég döbbentett meg irodalmi alkotás ilyen erővel. Üjra meg újra elővettem, végigmentem egyes részein. Ugyanaz az élmény volt. Szólnom kell róla ezen a helyen. Illyés elutazott a Pireneusokba, s megmászta azt a cukorsüveg formájú hegyet, melynek tetején, Montségur várában, vívták utolsó védőharcukat az Egyház bűneiből menekülő kathárok, vagyis a tiszták. A 13. században mozgott ez az eretnek társadalom, melynek minden elérhető tagját máglyán égették el. Ott a helyszínen fogta el a költőt a visszaformált múlt és a drámai látomás, amely most a Tiszták párbeszédeiben mesterien fejeződik ki. A kis vár alatt keresztesek ütöttek tábort, ostromra kész katonák és az egyház biztosai, a szerzetesek. A pápai legátus fölszólítja a vár urát, aki egyúttal a tartomány feje, s a kathárok védelmezője, véssen véget a védekezésnek, adja meg magát kegyelemre. Csak az eretnekeket kell kiadnia a kegyesen megtisztító máglyáknak, a katonák elvonulhatnak. Perella, a vár ura, visszautasítja ezt az ajánlatot. Megindul az ostrom. Mindkét fél nehéz helyzetbe kerül. A várbeliek feje fölül a kőhajító gépek elviszik a tetőt, fogytán az élelem, nem jő az ígért külső segítség, lankad az erő. Az ostromlók feladata is nagyon nehéz az elképesztő terepen, mégis szívós támadásaikkal, gépeikkel és kosaikkal megtörik a hősi védelmet. A szerzeteseket feldühíti, hogy a védők a várból ismételt tárgyalásaiból távozó pápai legátust halálra sebesítik, holott ezt Perella meg akarta akadályozni. A védők feladják a várat, mikor megbizonyosodnak a harc kilátástalanságáról. A győzők hitványán viselkednek. A tiszták víg Ütemű énekkel önként vonulnak a máglyának kiszemelt hely felé s egyre többen vannak, Perella felesége is közéjük áll, majd tragikus szerelmű' lánya s végül maga a vár- úr, akinek szabadságát biztosították a katonák. Elvész egy kis ország, vége egy kis nemzetnek. Montségur volt a végvár, az utolsó és egyetlen, az is elesett. „Az egész nemzet csak úgy le, mint a hajó? Ha megfúrták, ha sziklának vezették?” — kérdezi a máglya felé futó lánytól az apa, s megfogja a kezét, vigye el öt is. A dráma a belső indulatok színjátéka. A bűnnel szemben perzselő hit lángol „Isten citadellájában”, s ezt az író páratlan hevű dialógusokkal érzékelteti. DANTE nagy műve, az Isteni színjáték elevenedik meg a budapesti Thália Színházban. A költői mű érvényesülésének egyik leghatásosabb megnyilvánulása Dante magyar dra- matizálása. Merész és sikerült színrevitele ez a költeménynek, melynek alig van eseménye és cselekménye, vagyis drámateremtő mozzanata. Az Isteni színjáték ugyanis merő bölcselet és magas teológia. De költői mű, amelynek skáláján realista emberi típusok lépnek a színpadra. A bűn és gyötrelem, a bűnbánat és szenvedés, a megtisztulás és fölszabadulás jellemei sorakoznak fel és vonulnak, új meg új változatban, új meg új sirámmal, a pokol és purgatorium torz álcájával. S monológjaik elmondása után levetik az álcát, megmutatják gyarló emberi mivoltukat. Dante és Vergilius zengő párbeszéde keretezi a drámává varázsolt költeményt. Minden lényeges mondanivalója a műnek benne maradt a drámai feldolgozásban. Az embert valóban elfogja az, amit Arany János mond Dante-versében, vagyis, hogy itt állunk Dante vizének mélységei felett. Arany e verse vezeti be az előadást, s természetesen Babits Dante-fordítását halljuk. Eltűnődtem a színpadi látvány felett. Volt egy jelenete, amikor a kórus recitálja Dante Miatyánkját, melyet nem felejthetünk el. Olyan színpadi előadás volt ez, amely valóban éreztette a Dante után sóhajtó Aranyt, hogy itt a hitetlen ember „imádni tanulja a köd oszlopában rejlő Istenséget”. Szalatnai Rezső
